A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem
volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán
ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a
világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át
határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi
kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába
öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized
azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy
feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi
konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is
két nagy táboruk van, amely harcban áll.
Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn. 12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.
Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a
konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt.
Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali
körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a
náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt,
másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció
igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív
baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott.
A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok,
gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a
németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát,
teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali
radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív
értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak
nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért
egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív,
jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál
exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő,
szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és
kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont
olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott
erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is
elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még
valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi
konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív
értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság,
félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként
funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat
valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak,
populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi
konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes
joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán,
és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze
nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek
csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de
valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták
vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut
eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített
bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember
leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.
Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai
színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal
pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a
félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és
kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz
kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy
semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált
konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív
közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális
pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok
közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is
következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal
való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak
a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a
90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat
konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette
volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük.
Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt
jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán
maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb
ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen
azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek.
De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük
ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a
párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig
azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a
ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak.
Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális
lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak
már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt,
bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek
krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben.
Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy
idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és,
amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos
értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá
mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek,
de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál
hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett
velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem,
közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben
minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban
merül ki.
Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári
emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy
baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így
szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és
megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt
mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti
konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit
kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a
progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése
együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az
Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet
ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem
jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén.
Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak
bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem
nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak,
hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a
széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a
jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és
hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak
kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre
radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt
fogjuk Antikrisztusnak hívni. Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az.
"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis
Horváth Martin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése