Kereszténység és poltikai hatalom nem lehetséges együtt

 A hatalom korrumpál. Előhozza a legjobb szándékú emberből is a leggyarlóbb énjét olykor. Éppen ezért a kereszténység és a hatalmi pozíció összeegyeztethetetlen. Nincs más hatalom csak az Isten. Minden más hatalom egy keresztény részéről az Isten szerepének eljátszása, meggyalázása. Az ókeresztények körében ez magától értetődő volt. A 380-as államvallássá tétele Rómában azonban megmérgezte a korai egyházat és végül a katolicizmus teológiájának szerves részévé tette, hogy az egyház világi hatalma szükségszerű, mi több Isten által rendelt feladat. A protestantizmus hamar kisiklott ugyanezen a terepen, miután Luthert a német választófejedelem mentette meg a katolikus egyház bosszújától. Ezért a katolicizmus önmaga világi hatalmára épít, míg a protestáns fő irányzatok a nemzeti hatalom segédjeivé degradálódtak.

Bár hosszú teológiai értekezései vannak a népegyházaknak arra, hogy miért helyes a világi hatalommal való cinkoskodás és van lehetőség a keresztények hatalmi pozíció vállalására, a Biblia viszonylag világos útmutatást ad erre. Ha arról nem is beszélünk, hogy maga Jézus utasítja vissza a világi hatalmat a pusztai kísértés során:

"Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4: 8.10)

Pál apostol a Róma 13-ban értekezik részletesebben a világi hatalomról, amelyet a hatalmat akaró keresztények nagy mankóként használnak. Itt Pál azt mondja:

"Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket.Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle,mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére." (Róm. 13:1-4)

Ez a szakasz azonban nem értelmezhető az egész levél kontextusa és történelmi helyzete nélkül. Itt Pál válasza egyértelműen kiderül a későbbiekben, hogy az adófizetés helyességére vonatkozik. Tágabb értelemben a korabeli gyülekezet passzív, esetleg aktív ellenállására a fennálló hatalommal szemben. Maga a korai keresztény közösségek kiindulási alapja a világi hatalom felé negatív, ami valamilyen ellenállást óhajtana kifejteni felé. Pál itt arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztényeknek nem evilág politikai, társadalmi megváltoztatása a célja és feladata, ezért az ilyen jellegű aktív politikai ellenállástól tartózkodjanak. Nem kell a rendszert megdönteni, nem az országot kell megmenteni, hanem lelkeket.

Másrészt itt Pál úgy tűnik valamiféle pozitív hangnemben beszél a világi hatalomról, amely Istentől származik és végre is hajtja Isten ítéletét rajtunk. Azonban ne feledjük, hogy egy olyan korban írja ezt, mikor ez a hatalom keresztényeket visz tömegével arénákba élve széttépetni oroszlánokkal és aktívan üldözi, gyilkolja a hívőket. Itt tehát az Isten rendeltetése semmiben nem másabb, mint a Jézust kivégző római politikai hatalom rendeltetése. Az állam dícsérete pedig a jócselekedetekért nem a világi haszon és kézzelfogható pozitívumok, hanem az üldözés, kivégzés a jót cselekvő keresztények számára. Ezt csak megerősíti Péter apostol, amikor hasonlóan beszél másutt:

"Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak. (...) Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek." (1.Pt 2:18-21)

Itt már világosan látszik, hogy a fennálló hatalomnak való engedelmesség és ennek a hatalomnak a "dícsérete" nem más, mint lehetőség a szenvedésre és az üldözésre, ahogyan Krisztust is üldözte, megkínozta, majd megölte a hatalom. A vele való hasonulás lehetősége pedig hatalmas dicsőség egy keresztény számára, ha méltónak találtatik arra a sorsra, amit maga az emberré lett Isten szenvedett el. Ebben segít a világi hatalom öntudatlanul Istennek, eképpen telejsíti be Isten rendelkezését és eképpen kell érteni azt, ha valaki dícséretet kap a jóért a fennálló hatalomtól. A Sátán gonoszságát és megnyilvánulásait használja Isten szüntelen, hogy fejlesszen, megerősítsen embereket, úgy tartozik a politikai hatalom is ebbe a sátáni repetoárba, amit Isten képes felhasználni a maga akarata szerint, s dicsőségben, jutalomban részesíteni a híveket. Amely dícséret igazságtalanságot, szenvedést és halált jelent a legjobbak számára, mellyel elnyerhetik az üdvösség koronáját. Minden más a hatalomtól csak a bűn útja.

Így a magukat kereszténynek tartó politikusok, gazdasági hatalommal bíró emberek nem számíthatnak sok jóra a túlvilágon, ha itt ebben a világban már valóban kényelmes, élvezetes jutalmat, anyagi javakat, befolyást kaptak a világi hatalomtól. Róluk mondja Jézus:

"Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin