Gruevszki Magyarországra menekülése, Észak-Macedóniává való átnevezés, görög-macedón diplomáciai párharcok, politikai feszültség. Csak pár dolog ami végett az ember Macedóniáról hall az utóbbi időben. Mi azonban jóval ezek előtt elhatároztuk, hogy meglátogatjuk ezt a „lángoktól ölelt kis országot”, az utóbbi idők eseményei csak még inkább felkeltették az érdeklődésem, hogy hová is fogunk mi menni.
Macedóniáról amit tudni érdemes, hogy 1991-ben vált ki Jugoszláviából, amely akkor a hasonló függetlenedési törekvések következtében a modern Európa legvéresebb háborúját vívta. Nos, Macedónia esetében ez nem volt így, mondhatni nem sokakat zavart, hogy az Észak-Dunántúl méretű hegydarab többé nem a Jugoszláv államkasszából él meg. Ellenben Macedónia lakosságát inkább aggasztotta ez, hiszen ők is tudták, hogy gyakorlatilag egy hegydarab az országuk és a Jugoszláv pénzek nélkül nem lesz olyan rózsás a jövő. Még inkább nem örültek a görögök, hiszen a történelmi régiójuk nevével alakult egy új állam és innen indult az évtizedes politikai és diplomáciai görög-macedón csörte. Ami azt illeti, egykét macedón nacionalistától eltekintve senki nem látta indokoltnak ezt a függetlenedést. Apropó macedón nacionalisták. A macedónok gyakorlatilag bolgárok, akik szerb fennhatóság alá kerültek a történelem egy pontján. A 20. század elején voltak macedón függetlenedési törekvések, ők azonban még rendesen bolgárnak definiálták magukat és Bulgáriával akartak egyesülni. 1945 után a jugoszláv politika (geopolitikai okok miatt) döntött úgy, hogy a macedón az bizony egy külön nép. A macedónok pedig azóta szeretnék elhinni és bizonyítani, hogy ők az ősi Makedónia és Nagy Sándor birodalmának leszármazottai. Körülbelül olyan a helyzetük, mintha a székelyek kitalálnák, hogy semmiféle közük nincs a magyarsághoz, sőt Bizánc kultúrájának örökösei. Ha pedig az identitásproblémás kis ország helyzete nem lenne elég bizarr, a lakosság felét albánok képezik, akik aztán teljesen más vallásúak, kultúrájúak, nyelvűek.
Elég ramaty időben érkeztünk és rögtön szembesülhettünk a klasszikus balkáni életérzéssel, mikor a reptéren a repülő leszállása után kezdik el a havat eltakarítani, hogy legyen hova beállni a gépnek, illetve a lépcsőt oda tudják hozni. Ahhoz képest, hogy egy ember egy lapáttal végezte ezt a munkát és nem valami intenzíven, viszonylag kis várakozás után juthattunk le a gépről. Gyors dénárra váltás után a reptéri buszhoz siettünk, ahol a balkáni mentalitás pozitív oldalával szembesülhettem. Mivel túl nagy címlet volt nálam a buszjegyhez, kisebb bankjegyekből pedig nem jött ki az ár, így a buszsofőr legyintett és azt mondta jó lesz az a pár kis címlet a többi mindegy. Egy 650 forintnyi értékkel utaztam olcsóbban, mint mindenki más. Mivel az ország magasan fekszik és tél is van, elég sokszor érheti őket havazás, még is úgy viselkednek, mintha sosem láttak volna még. Az utak takarításáról még autópálya esetében sem igazán beszélhetünk.
Azért sikerrel beértünk Szkopjébe és elsőként csodálhattuk meg talán az utóbbi időkben a legnagyobb látványosságát az új belvárost. Ez Gruevszki barátunk műve, igyekezett történelmi külsőt kreálni a macedón nemzetnek ezzel a betonklasszicista csodával. Természetesen minden koncepció nélkül nőnek egymás mellé a monumentális neoklasszicista, neobarokk vagy bármilyen historizáló épületek és szobrok. Giccs-giccs hátán, rengetek dísz, szobrok minden mennyiségben és aranyozott lámpavasak. Valamiféle szépsége azért van de még is groteszk, mikor jól láthatóan új, tömör betonból öntött korinthoszi oszlopokkal épült házakra van római számokkal felírva az építési dátum, amely azt mutatja: 2011. Maga Szkopje két részre osztható. A folyó déli része a macedónok lakta rész, ortodox templomokkal és a szocialista építészet remekműveivel, amely a nagy szkopjei földrengés után épültek. Az északi rész nagyrészt az albán negyed, a földrengést túlélt óváros kis zegzugos utcáit tartalmazza és rengeteg mecsetet. Mi az utóbbi részen voltunk és naponta öt alkalommal élvezhettük a hangszórókból kihangosított müezzineket énekelni a városban. Ugyanúgy macedón részen a harangszó és az istentiszteleti ének is megafonból szól. Ez amolyan kulturális farokméregetés a város eltérő nációi között. Maga az albán negyed és az óváros természetesen kihagyhatatlan. Enni olcsón lehet és egész korrekt mennyiségben szinte bárhol. Na meg az úton útfélen meglévő burekezők is a Balkán kihagyhatatlan részei. Az albán bazárban egyedi hangulatban kapható szinte tényleg bármi. Gyümölcsöltől, zöldségektől kezdve a ruhákon, bicskákon és magyar árhoz képest fél áron kapható cigarettáig. Kivéve az alkoholt. Az albán/muszlim részen nagyon nehezen beszerezhető portéka. Úgy általában a bevásárló központ nem létező jelenség a közelben ezen a részen. Nagy bevásárláshoz átkellet sétálni a folyón a Veróba. A Vero egy Spar hasonmás, stílusra, betűtípusra stb. Ez is a balkáni sajátosságok egyike, bár olyan mértékű kopizást nem találtam itt, mint Albániában a McDonalds hasonmást Kolonat néven, sárga M betűvel más stílusban, Happy Kids menüvel és szlogennek „ I like it”.
Aranyozott kandeláberek 
Az albán negyed valósága
Macedóniában és a hasonló helyeken persze mindig a helyiek mindennapi élete az érdekes. Miután találtunk helyi söröket, majd teszteltük őket (nagyjából a Kőbányainak megfelelőek) bevetettük magunkat páran az éjszakai Szkopjébe. Itt találkoztunk a macedón Friderikusszal. Legalábbis gesztusai és hanglejtése miatt óhatatlanul így maradt meg. Mint kiderült számukra még az EU-s tagság utópisztikus jövőképet táplál, bennük van még az egykor Magyarországon is érezhető megváltás remény ettől a dologtól. Majd idővel rájönnek. Fridinek még elképzelhetetlen volt, hogy Magyarországon kb egy nép van és az a magyar és kulturálisan mind keresztények is. A homogén nemzet fogalma ismeretlen, elképzelhetetlen, fantasy kategória arrafelé, ahol magukat görög leszármazottaknak gondoló, cirill betűvel író bolgárok élnek együtt megannyi muszlim albán ordító müezzinnel és kis részt törökkel. Ezután a „bulinegyedbe” érkeztünk, ami a pestitől azért jóval alulmarad de így is találkozhattunk identitásukra büszke fiatalokkal. A lezajlott párbeszéd úgy zajlott:
- Honnan jöttetek?
- Magyarországról.
- Az jó hely!
- Fogjuk rá.
- Hát jobb mint ez.
- Magyarországról.
- Az jó hely!
- Fogjuk rá.
- Hát jobb mint ez.
Majd elköszönt. Hiába járkáltunk a historizáló belvárosban, a nemzeti identitás kérdése ilyen szinten mozog sokaknál. Nem csodálom mert jobban szemügyre véve ezt a monumentális belvárost engem sem hazafias érzelmek fognának el. A Nagy Sándor gigantikus szobra a giccses oszlopon, az indokolatlan diadalív és a folyó menti egész látvány ezekből az épületekből sokkal inkább emlékeztetett Hitler új fővárosának terveire, Germániára. Mindenesetre valamiféle groteszk disztópikus film kellékének nézett ki, amelyben valami orwelli diktatúra van, mint dicső, ősi, hangulatos városkának. Ezen a monumentális téren pedig ha ismernének más borítást, mint a márványt, vagy egyszerűen csak a sózást, vagy a jég takarítását, akkor nem kisebb térdficammal ér véget az estém. Másnap a bedagadt, de működő lábammal vágtunk neki a Szkopje melletti hegynek, amelynek a tetején a Balkán legnagyobb keresztje van felállítva. Buszpályaudvaron egy A4-es lap pár celluxszal rögzítve az oszlopon, rányomtatva cirill betűvel a végállomás (ezt fejtsd meg) alatta pedig pár indulási dátum. A buszok persze legendásak Szkopjében. A londoni emeletes buszok mintájára legyártott, kínai kamuváltozat Yutong néven még bizarrabb összképet ad a város amúgy is furcsa arculatának. Egy kis libegőzés után a hegyen a téli, hófödte táj amúgy pazar kilátást nyújt.
Kulturális téren megnéztük a nagy mecsetet, Teréz anya gyermekkori házát és a Macedón Nemzeti Múzeumot is. Nos ez egy furcsa kis utcán és egy murvás parkolón át közelíthető meg, az épület pedig olyan, mintha Pripjaty valamelyik kultúrházát látnánk. Nem csak stílusra, minőségre is. Beleértve a kitört ablakokat is. És persze a látogatók száma is megegyezett a pripjatyi létszámmal, tehát voltunk mi és a portás gyakorlatilag. Mint megtudhattuk az egész kiállítás 1976-ban nyílt meg és azóta totálisan változatlan. Ezt a stílusról és az állapotról nem volt nehéz megállapítani mégis lenyűgöző volt. A macedónok amúgy szeretnek kicsit blöffölni az amúgy nyilván nem túl hosszúra nyúló történelmükkel kapcsolatban. Minden ami a mai Macedónia területén történt azt saját macedón érdemüknek tekintik. Függetlenül attól, hogy az égvilágon semmi közük ahhoz a néphez, ami akkor ott volt. Ezenkívül pedig az ókori Makedónia értékeit is nyilván magukénak próbálják feltüntetni. Sok esetben ezek a próbálkozások elég kínosak és izzadságszagúak. Nem messze a várat is meglátogattuk. Egy kis alkudozással kihoztuk, hogy ha nem kérünk idegenvezetést csak körbejárjuk, akkor lehetséges-e, hogy nem kell fizetnünk. „Itt minden lehetséges”- szólt a válasz, amely a balkáni életérzést ismét egy mondatba tömörítette. Azért még megtudhattuk az úriembertől, hogy Magyarországról ismeri Attilát a hunt. Ebbe nem akartunk belemenni, hogy Attila mennyire volt magyar, elvégre az ő példaképük Nagy Sándor sem volt épp egy szláv de lényegtelen. Valamint elmondta, hogy a monumentális betonklasszicista főváros azért épült, hogy bemutassanak a görögöknek. Képzelem az orwelli giccsektől, hogy becsicskítva érezték magukat a görögök.
A nemzeti múzeum
Még pár burek és Makedonszkó sör lecsúszott a giccsbelváros és az albán negyed utcáin is. Mentek a kamulondoni buszok és a kóbor kutya falkák önkéntesen kinevezett útszakaszukat őrizték az arra járó autóktól, amiket 5-6 fős falkában támadtak meg és harapdálták a lökhárítóját. Utánozhatatlan és megfoghatatlan hangulat Macedónia fővárosa. Albániának is sajátos hangulata volt és utánozhatatlan, de Macedónia mégis más. Itt nem tudom mi volt a hangulat. Talán pont az, hogy nem volt egyértelműen hangulata. Kicsit a Balkán, kicsit keresztény, kicsit muszlim, kicsit albán, kicsit török, kicsit kamugörög, kicsit innen-onnan összelopott, leutánzott jármű, boltok miegymás. Nem tudom meddig állnak az oligarchák klasszicista betontömbjei és giccses szobrai és mikor bontják vissza esetleg, vagy meddig marad meg a délszláv balkáni hangulat az élet más területén a fejlődéssel szemben, de ameddig megvannak mindenféleképpen látni kell egyszer ezt a groteszk, a maga módján bájos világot.
Horváth Martin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése