Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa (2001-es Hetek interjú)

Ez az interjú a Hetek hetilap 2001 májusi számában jelent meg Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa címmel. Pikáns időutazás, amely részben cáfolja azt a nézetet, hogy Orbán és a Fidesz a 2002-es választási vereség, avagy még ezután következő években vett volna egy erős radikális jobb kanyart. Érdekes látni, hogy 21 évvel korábban milyen tűpontosan leírja azokat a  fő irányokat, amelyek ma a NER alapjai. Innen a cikk részlet következik. 

Interjú Hegedűs István európai uniós szakértővel, a Fidesz egykori vezetőségi tagjával és parlamenti képviselőjével, aki a kilencvenes évek elején a Liberális Internacionáléhoz való csatlakozás egyik előkészítője volt.

 

A konzervatív táboron belül melyik trendhez lehet hasonlítani a Fidesz-MPP-t?

 

A fideszesek a 90-es évek közepétől egyre jobban hangsúlyozzák a család jelentőségét, emellett gyakran keresztény-nemzeti ideológiai retorikát használnak, sőt, "rendről" beszélnek. Mindennek jelentős része egybevág a nemzetközi konzervatív erők nézeteivel és üzeneteivel, bár a nyugati konzervatív pártok többsége azért meglehetősen liberális. A liberális "minimumhoz" tartva magukat, a "rend" követelményét például nem nagyon emlegetik modern felvilágosult konzervatív körökben, mivel tekintélyelvűség csendül ki a szóból. Természetesen a "law and order", azaz a "törvény és rend" jelszava, vagy a becsület, a tisztesség használatos kifejezések a modern politikában. De a "rend" szó erős hangsúlyozása ókonzervatív kifejezésnek számít.

A legfontosabb kérdés a konzervatív táboron belül a radikális jobboldalhoz, a szélsőjobbhoz való viszony. Nagy zavar van ezen a ponton a világban, nehéz megmondani, hol húzódik a határ a szalonképesség szempontjából. Az európai konzervatívok többsége ugyanakkor elég egyértelműen elhatárolódik a radikális szélsőséges jobboldali erőktől. Ez többé-kevésbé igaz a francia Chiractól a spanyol Aznarig. Nem igaz már az osztrák Schüssel és, úgy tűnik, az olasz Berlusconi esetében.

 

Ennek mi a jelentősége, egyébként fontos lehet-e ez a közeljövőben?

 

Azt hiszem arról van szó, hogy Orbán számára a konzervatív tábornak - ideértve a cseh Vaclav Klaus-t is, akivel szintén jó viszonyt alakított ki - éppen ez a szárnya vonzó, amely pragmatikus alapon ki tud egyezni a radikális jobboldallal, bázisát ki akarja terjeszteni a radikális választókra is, mert nem lát olyan típusú kuturális-ideológiai szakadékot, hogy ezt ne tenné meg. Gyanítom, hogy Orbán számára Berlusconi és Schüssel jó partner lehet annak az elképzelésnek a megvalósításához, hogy ez a konzervatív oldal a mai Európában erős szociáldemokratákkal szemben harciasabb jobboldali álláspontot fogalmazzon meg. Olyan alternatívát, amely visszatér a konzervatívok kevésbé liberális hagyományaihoz.

Ezeket az új jobboldali politikusokat ideológiai rokonszenv is összeköti egymással - a pragmatikus politizálási stílusukon kívül. A baloldallal és a liberális médiával szembeni ideológiai ellenérzéseik is erősebbek lehetnek a centrumba húzódó más jobboldali politikusoknál.

 

Egyre többet lehet olvasni, hogy vannak, akik Európában konzervatív hullámot várnak.

 

Nem tudjuk, milyen irányban változik a következő egy-két évtizedben a világ. Nagy kérdés, hogy lesz-e konzervatív ellen-offenzíva Európa-szerte a mostani centrista, majdhogynem liberális poltikát folytató szociáldemokráciával szemben. Egy erős radikális konzervatív alternatíva - Bush Amerikájától Magyarországig - sok mindent megváltoztathat. Egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire erősödik meg Nyugat-Európában ez az új jobboldali gondolkodásmód, illetve hogy Orbán Viktor nemzeti érdekeket hangoztató, gyakran az Európai Uniót nyűgnek, "muszáj-feladatnak" tekintő mentalitása találkozik-e hasonló felfogással nyugati politikusok körében.

 

Egyébként, tudomásom szerint, komoly esély van erre.

 

Orbán Viktor számára kedvezőbb helyzetet teremtene, ha ez a európai integrációt, mindenekelőtt a politikai unió létrejöttét lassító, a tagállamok nemzeti szempontjait hangsúlyozó, euroszkeptikus csoport erősődne meg. Különben folytatódna az európai egységesülés 80-as évek közepe óta felgyorsult folyamata, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. Márpedig Orbán politikai attitűdjeinek jobban felelne meg az, ha a kormányok döntési kompetenciái erősödnének az európai közös intézményekkel szemben.

 

Ön a Fidesz azon szakpolitikusai közé tartozott, akik szervezték a párt Liberális Unióba való belépését. Mi volt akkor a motiváció?

 

Már 1989-ben világossá vált, hogy a Fidesz magát liberális politikai erőnek tekinti. Ahogy jobban megismertük a külföldi politikusokat és pártokat, eléggé magától értetődő volt, hogy a nemzetközi politikai életben is a centrumban van a helye, nem a baloldalon vagy a konzervatívok között.

 

A napokban döntött a Fidesz-MPP kongreszusa, hogy átlépjenek a konzervatív szervezetbe. Ez hidegfejű számítás, vagy őszinte döntés?

 

Vannak, akik azt mondják, hogy ez a döntés csak politikai számítás, trükk. Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Orbán Viktor és a Fidesz-MPP vezetői ma már egyértelműen konzervatív, sőt, néhány kérdésben radikális konzervatív beállítottságúak. Identitásuk erősen antiliberális. Főleg a 92-94 közötti időszak párton belüli konfliktusai, a nagy népszerűség utáni választási vereség, a csalódás és a sértettség, a magyar értelmiség nagy részével való összeveszés nyomán lettek egyre konzervatívabbak, nem csupán taktikai megfontolásból, hanem "belül" is.

Forrás és az teljes anyag: https://europatarsasag.hu/hu/open-space/oszinte-fidesz-konzervativizmusa

Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége részlet

 

"Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg.(...)

 

A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani. Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz.(...)

 

A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképpen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson."

(Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége részlet)

Az orosz az új náci

Az orosz az új náci. Az egy dolog, hogy a jelcini Oroszország a ‘90-es években tekinthető a Weimari Köztársaságnak, Putyin pedig az autoriter, sértett, dacos revizionista autokrata. De ezeket a kényszeredett, féligazságokkal teli párhuzamokat megteszi más. Ami sokkal szembetűnőbb, hogy az orosz lett az új náci a torzliberális cancelculture verbális és kultúrális hadviselésében is.

Ahogy a II. világháború után a németekkel, úgy bánik most a Nyugat az oroszokkal. Irtózva mindentől, ami hozzájuk kapcsolódik, leköpve, meggyalázva függetlenül attól, hogy a rezsimhez köze van e. Ennek legőrültebb jelenete mikor a közönség kivonult az előadásról, mikor Csajkovszkij darab csendült fel. Pedig aligha tehet a jelen helyzetről szegény Csajkovszkij vagy Dosztojevszkij, Tolsztoj. Ezzel kéz a kézben jár, hogy a mainstream média teljes egészében átvette és terjeszti az ukrán propagandát. Az ukránok lassan elfoglalják Moszkvát és minden szavát isszuk a sajnálkozó orosz hadifoglyoknak, akiket úgy ültetnek kamera elé sajnálkozni, mint Észak-Korea az amerikai diákot. Csak előbbit készségesen elhisszük.

Többet várna az ember azért a médiától, minthogy a legundergroundabb oldalakon kelljen találnom egy reális hadijelentést. A migránsválságnál, a COVID paránál és most is bemutatta a mainstream média, hogy valós, történelmi válsághelyzetben a hitelessége nem sokkal ér többet az általa ignorált orosz propagandánál. Amely orosz propaganda csak a nyugati média leplezetlen torz utánzata, Oroszország pedig a kendőzetlen, morális álarc nélküli Nyugat. Amely Nyugat így groteszk tükörképétől megriadva önmaga ellen harcol, s nagy riadalmában úgy elhatárolódna tőle, hogy csak mindinkább hasonlít rá.

 

 

A kijevi sziréna

Hajnal óta követtem az Ukrajna elleni orosz támadást. Mikor meghallottam a tudósításokban Kijevben a szirénákat, valami nagyon különös érzés fogott el. Emlékszem, mikor az iskolapadban ülve azt tanították nekünk, hogy az olyan klasszikus háború, mikor egy ország elfoglal egy másik országot tankokkal, katonákkal, bombázással, már a múlté. A gazdaság és a kibertér az új háborúk színtere. Hiszen ez is volt a hidegháború utáni globális világfelfogás. Ahogy Mussolini mondta: a vér hozza mozgásba a történelem kerekét. Ez a kerék pedig kegyetlenül forgott évezredek óta, generációról generációra. 1992-ben írta meg Francis Fukuyama az A történelem vége c. értekezését, melynek lényege, hogy a hidegháború végével ez a kerék megállt. A történelem elérte végét és csúcsát, s a modernizációval mindenütt a liberális demokrácia rendszere győzedelmeskedik szükségszerűen, így elhozva a szabadság, béke és vérrontás nélküli kompromisszumok korát. Fukuya értekezése a '90-es évektől a politológia és minden társadalomtudomány Bibliájává vállt. A délszláv háborút még a hidegháború utáni átmenet utórengésének betudták, a Közel-Keleti terrorellenes háborút és afrikai regionális konfliktusokat pedig olyan helyen vívták, melyek még nem értek arra a civilizációs fokra, hogy a "történelem végéről" beszélhessünk ott. De óhatatlanul oda tartanak és a Nyugat beavatkozásai csak ehhez segítik közelebb őket.

Kevésbé ismert, hogy Samuel P. Huntington írt egy kritikát Fukuyama tézisére. A civilizációk összecsapása c. iromány azonban sokkal sötétebb jövőképet vázolt fel. Huntington ebben azt állítja, Fukuyama téved, mikor azt hiszi, hogy a modernizáció automatikusan a liberális demokráciát hozza el mindenütt. A hidegháború végével pedig nem Mussolini véres kereke állt meg, s a történelem ért véget, csupán egy korszak. Az ideológiák összecsapásának korszaka. Azonban ezt váltja a kultúrák, civilizációs tömbök összecsapása és a történelem vészterhes kereke bizony zakatol tovább. Huntingtonra sokkal kevesebben figyeltek.

Kevesebben figyeltek, mert az ember óhatatlanul megakarja váltani ezt a világot. Azt akarja, hogy Fukuyama idilli tézisének legyen igaza, és egy békés, boldog, erőszakmentes világ magától bekövetkezzen. Az ember mindig is sóvárogva várta a Mennyország eljövetelét, de hite sosem volt elég ahhoz, hogy ne a két szemével akarja maga meglátni és elérni ezen a világon. Pedig már Jézus Krisztus is - sokak csalódására-, nem azért jött el, hogy a világot megváltsa, hanem az egyéni lelkeket. Krisztus a világot elveszettnek látta, mely szükségszerűen a pusztulás felé sodródik, mint egy kádba ejtett apró gyerekjáték a lefolyó örvényében. Ezt azonban mindig kevesen voltak hajlandóak belátni. S az ember ahelyett, hogy magát és másokat váltana meg az önmagán és másokon elért változással, mindig a körülötte lévő világot akarta megváltani. Mindig a körülményt megváltoztatni, nem önmagát.

S bár Fukuyama tézise recsegni és ropogni kezdett a 2010-es évektől, s még maga a szerző is beismerte tévedését, milliók tudatába ivódott be a szükségszerűen a béke, szabadság, kompromisszumok uralta demokratikus világ felé szükségszerűen zakatoló történelem, mely hamarosan eléri végét. Abban a pillanatban azonban, mikor Oroszország teljes körű támadást indított Ukrajna ellen minden remény és bizakodás szertefoszlott. A modernizáció, a demokratikus intézmények nem hozták el az ember ősi, ösztönös lényének halálát, s a nyers erő az, ami most is irányít, ahogy tette ezt évezredeken át. A történelemnek nincsen vége, véráztatva forog és lánctalpakon zakatol ma is. Tévedtek a tanáraim, s tévedett Fukuyama. 2022. 02. 24.-kének reggelén a Kijevi sziréna nem csak egy háború kezdetét jelezte, hanem egy olyan világ eljövetelét harsogta, melyben az idilli, békés, erőszakmentes jövő bekövetkezésében, többé már senki sem reménykedhet.

Erkölcs és hatalom nincs együtt

Erkölcs és hatalom nem létezik együtt. Az USA évtizedeken át hitette el a világ nagy részével, hogy a szabadság és a demokrácia hírnöke, védnöke a bolygón. Aztán a kétes indokoltságú iraki háborúval, de legkésőbb a csúfos afganisztáni kivonulással, Ukrajna előre deklarált cserbenhagyásával végérvényessé vált: a király meztelen. Mára nem csak az nyilvánvaló, hogy aljas hatalmi és geopolitikai törekvéseit rejtette a Nyugat mézes-mázas köntösbe, de azzal a beismeréssel, hogy saját állampolgárait sem képes/hajlandó kimenekíteni Ukrajnából, egyértelmű, hogy nem csak erkölcsileg bukott meg, de világi hatalmában is. A Trump jelenség, mind az elborult PC-kultúra erre adott reakció. Az LGBTQ és egyéb radikálbalos hullámok, ennek a nyilvánvalóan elveszett erkölcsi talapzatnak a befoltozására tett kétségbeesett próbálkozások, mellyel az USA társadalma csak még mélyebbre vergődik, mint egy kapálózó ember a futóhomokban.

Az Európai Unió mely még az USA által propagált liberális szabadság hírnöke, de Európától ez a kapálózás még nevetségesebb, hiszen maga is az USA elhazudott ideológiai lepellel letakart geopolitikai játszmájának súlytalan terepe csupán. Fogatlan oroszlánként fúj ide, vagy oda, s harsogja egy nála nagyobb bukó birodalom, bukott, s hazug sallangjait, miközben saját rebellis keleti tagállamaival sem tud mit kezdeni.

Oroszország már régóta ismeri ezt a színjátékot. A bolsevik forradalom óta játszotta el, hogy egy világraszóló nemes ideológia nevében tevékenykedik a földgolyón, miközben csak vörös rongyokba csavart orosz imperializmust folytatott. S ezt teszi ma is a demokrácia köntösében cinikus gúnnyal, s nem titkoltan kiparodizálva azokat. Mindenki tudja, hogy katonai akcióiban semmi nemes nincs, csak rideg hatalmi logika, de közben folyton rámutat: az USA is ezt tette Koszovóban, a Közel-Keleten.

Kína is hamar eljutott oda, hogy az állampárt nevén kívül, nem sok kommunista van benne. Mao hatalmas arcképe alatt alakult át kemény nacionalista, tekintélyelvű, államkapitalista impériummá. S nem érdekli ez a paradoxon sem a kínai lakosságot, sem Kínát, hogy mit gondol erről a külvilág.

De nem volt ez másként sohasem. Mindig is a nyers, hatalmi ösztön irányította a világot mindenütt. Aztán Európa a kereszténység álarcát felvéve játszotta geopolitikai hódításait, de az iszlám világ is ezt tette kezdettől fogva. Ahogyan a pogromokat rendező hindu nacionalista kormánypártok, vagy a muszlimokat mészárló buddhista államok is. S, ahogyan elinfálták a vallásokat ilyen módon, úgy törtek utat helyettük az ideológiák. Ma, a 21. században annak vagyunk tanúi, ahogy a birodalmak végleg elinfálják ezeket az ideológiákat is. S a király meztelen, nem marad más csak a rideg hatalmi logika. Elérkeztünk ismét az ókorba, mikor kendőzetlenül és őszintén öltek, hódítottak a birodalmak és teljhatalmú vezetőik kényük-kedvük és megalomán földi vágyaik szerint. Ahogyan Hamvas Béla írja a Titkos jegyzőkönyvben "Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! - álnok hazugság, bigott képmutatás". Mindig is bestia volt világ, bármily idealista eszmét is tűzött a hatalom zászlójára. Azt csupán lejáratta, s teszik némelyek még ma is, az utolsó felvonását játszva ennek a színjátéknak. Ha valami reményteljes, hogy az embereknek most már, - sok ezer év kihagyás után- nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a hatalom és az erkölcs, az idea, sohasem járhat együtt. Hogy a bestiát mely a világot alkotja, s alkotta titkon vagy nyíltan mindig is, azt magunkban kell legyőznünk. Csak önmagunkban tudjuk elérni a változást, csak önmagunkat tudjuk legyőzni, s egymáshoz való viszonyunkban elérni, hogy a Lélek győzedelmeskedjen a matéria ördögi logikája felett. Az igazság mindig belülről fakad, a gonosz támad felülről, hatalmi rendszereken és törvényen és befolyáson keresztül. Akkor is, ha ezt az igazság köntösében is viszi véghez.

(Kép: Egy orosz ortodox pap éppen megáldja a hadsereg fegyvereit)

Az Axióma antikrisztusi kultúrkereszténysége

 Az Axióma közzétett nemrégiben egy videót a kultúrkereszténységről, ami minden valódi Krisztus követő számára förtelmesen kell, hogy érződjön. Aki vállalkozik rá, hogy megnézi itt megteheti: https://fb.watch/b2CTnDA5jU/

Az Axióma abban a negédes tévképzetben tengeti magát, hogy a kultúrkereszténység bár valóban nem igazi Krisztus hit, azért mégiscsak elősegíti annak a létrejöttét, terjedését, emberek megtérését. A világtörténelem legantikrisztusibb gondolata, hogy Krisztus érvényét előidézhetjük nem Krisztus tanait követve. Legfőképp olyan úton, amire Jézus azt mondta, hogy az Istent kereső embernek semmi köze hozzá. Az Axióma sem tud mit kezdeni a maga paradoxonjával, hiszen először próbál érvelni a politikával összehányt egyház mellett azzal, hogy a konstantini fordulat után, majd midőn államvallás lett a kereszténység, akkor kezdett igazán nőni a keresztények száma. Aztán egy perc nem telik el, hogy beismerje, hogy ettől a minden biblikusságot mellőző aktustól, hogy egy társadalmat, jogrendet, államot megkeresztelnek, nem lesznek még a tömegek keresztények. De, legalább ez jobb táptalajt ad a valódi hit elterjedésének- mondja az Axióma. Nos, legutóbb, mikor törvénybe, jogrendbe próbálták foglalni Isten erkölcsiségét, akkor egy olyan társadalomnak adott táptalajt, ami Jézus Krisztust kegyetlenül megölte, azok vezetésével, akik az Isten erkölcsét a társadalomba próbálták tuszkolni. Az, hogy ma az Újszövetségi részeket is hozzácsapjuk, még nem lesz jobb a végkifejlet.

"A betű öl, a Lélek éltet"- mondja Pál apostol. Nagyon régóta nem érti meg nagyon sok ember, egyház, állam, hogy a Szentlelket nem lehet paragrafusokba, társadalmi rendszerekbe felülről belepliszírozni. Jézus emberekhez jött, s a tanait megélő emberek lelkülete, cselekedetei azok, amik továbbterjesztik és hirdetik másiknak Isten lényegét. Ember és ember közötti kapcsolatokban. Ha a kultúrkereszténység ennél hatásosabb lenne, akkor Jézus csinált volna egy politikai pártot vagy hasonló. De nem tette, mert ez az ő tanításainak totális félreértelmezése.

Az Axióma kultúrkereszténység fogalma egy könnyed metaforával összefoglalható.

Élt egy zongorista mester, aki megtanított egy tucat embert zongorázni, majd azok is még többeket. Ez a társadalomnak mindenféleképpen elenyésző hányada, de tök jó, ha mindenkit a társadalomban zongoristának nevezünk! Ez egy zongorista ország, zongorista kontinens. Függetlenül attól, hogy a 90%-a rohadtul nem tud zongorázni, vagy nem is akar. Az sem baj ha olyan emberek zongoráznak, akik nem tudnak, csak azt hiszik, sőt az sem baj ha a zongorajátékot olyan emberek veszik védelmükbe és reklámozzák, akik közben látványosan a zongora tetejére szarnak. Konklúzió? Ez mind elősegíti a valódi zongoratehetséget létrejöttét.

Persze az Axióma a végére tartogatja a nemes tanulságot, ami olyan, mintha maga a kígyó sziszegné oda bölcseletként: az igazság mércéje nem a hitelesség! Ezt hagyja útravalónak, hogy ne feledjük, mint végső tanulságot. Itt azért már azt hiszem Krisztusban hívő, és nem hívő de jóérzésű emberek valamennyien meghőkölnek, és ennek az Istent címkeként használó újfarizeusi brand

legcinikusabb cinkosain kívül mindenki számára világossá válik, hogy itt rosszlelkű gazemberek próbálják izzadságszagúan megmagyarázni, hogy a fekete valójában fehér és a Sátán igazából az Isten.

" Putyin (2007-es szerk.) harcias beszéde olyan volt, mint egy hadüzenet: kíméletlen támadás a nyugati hatalmak által megszerkesztett globális biztonsági építmény ellen.(...) A NATO-bővítést mint árulást ítélte el, szó szerint idézvén egy rég elfelejtett hivatalos ígéretet, hogy ilyen keleti irányú terjeszkedésre sohasem kerülhet sor. De a Nyugattól elszenvedett sérelmek listája ennél sokkal mélyebbre hatolt. (...)

Gyakori, hogy Nyugaton úgy beszélik el a kommunizmus összeomlását és a Szovjetunió végét, mintha egyetlen eseményről lenne szó. Az oroszoknak általában - nem csak Putyin helyi követőinek-, ez két nagyon különböző történet. A legtöbb orosz örült, hogy vége szakadt a szovjet kommunizmusnak és a párt diktatúrájának. Érzelmileg belerokkantak azonban a Szovjetunió szétesésébe, amit nem kívántak és nem is vártak, mert ez volt az ő országuk, a szülőhelyük, a hazájuk. A nemzeti kisemmizettség miatt felgyülemlett harag magyarázza, miért értett egyet sok volt szovjet polgár Putyin megjegyzésével, hogy a Szovjetunió vége volt a 20. század "legnagyobb geopolitikai katasztrófája". (...)

Abban, hogy a rendszerváltás nem bizonyult különösebben népszerűnek, az a fontos ok is közrejátszott, hogy gyötrelmesen nagy terület- és népességvesztés kísérte. Az oroszok döbbenten tapasztalták, hogy egykor hatalmas államukból földrajzilag és demográfiailag összezsugorodott nemzetközi koldul lett, amelynek a fennmaradása a Nyugat jóindulatától függ. Emiatt az oroszok nem voltak hajlandók elfogadni a Nyugat önérdekű narratíváját arról, hogy 1989-91 közös győzelem volt, vesztesek nélkül. Az ancien régime uralkodói, például XIV. Lajos, abban különböztek az olyan modern zsarnokoktól, mint Napóleon, hogy előbbiek elnyomták a népet, az utóbbiak pedig úgy nyomták el, hogy közben arra kényszerítették, mondja magát szabadnak. Az oroszok 1991 után valami hasonlót éltek át. Úgy érezték, a Nyugat azt akarja tőlük, miközben az országuk éppen összeomlik körülöttük, hogy ünnepeljék Oroszország csodás "felszabadulását" a szovjet rabságból. (...)

A Kreml mai külpolitikájának elsőrendű célja, hogy leleplezze a Nyugat feltételezett univerzalizmusát, és megmutassa: az álarc mögött kicsinyes geopolitikai érdekek hajszolása rejlik. Ebben a kampányban a leghatásosabb fegyver az ellenség javíthatatlan álnokságának leleplezése a szarkasztikus utánzás módszerével. (...) Amikor Nyugaton felpanaszolták Moszkva agresszív külföldi beavatkozásait, az oroszok többször is azt válaszolták, hogy ők csak azt teszik a Nyugattal, amit a Nyugat ismételten és sértő módon velük művelt."

(Ivan Krasztev- Stephen Holmes: A fény kialszik- A liberális demokrácia válságáról)