Konzervatív és progresszív kereszténység

A világ akárhogyan is nézzük, a konzervatív-progresszív világszemlélet spektrumán belül mozog. A kereszténység ezen a tengelyen valójában sosem találta a helyét, s mikor úgy döntött állást foglal, minden esetben katasztrofális tévútra tért. A legtöbb embernek - nem ok nélkül-, a keresztény jelzőről a konzervatív létszemlélet jut eszébe rögtön. A magyarországi egyházak ténykedését, ortodox egyházat vagy az amerikai evangéliumi mozgalmakat nézve, ez a kép reális. Ellenben sok észak-amerikai és európai protestáns liberális egyházat nézve, azonban ennek az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A katolikusok pedig valahol a kettő között táncolnak.

De Jézus Krisztus tanítása és szellemisége nem konzervatív és nem progresszív. Miközben Jézus Krisztus tanítása és szellemisége konzervatív és progresszív is egyben. A progresszív szellemiséget egy Krisztus követő ember nem adaptálhatja magába Jézus tanításai és életmódjának példája tekintetében. Az aktuális korszellem trendje nem befolyásolhatja és változtathatja meg egy krisztusi ember értékrendjét. Krisztus tanítása érvényes és örök példa, cél és minta minden korban, változatlanul. Ahogy Kirkegaarde mondta

"Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül."

Nincsen tehát lelkiismeretileg igazolt és legalizált poligámia, LMBTQ stb. egy Krisztust példának tartó és követő ember számára. Ebben a tekintetben a keresztény ember konzervatív. Önmaga felé befelé fordulva, magára tekintve mélységesen szigorú és konzervatív. Makacsul ragaszkodik minden világnézeti szélfúvás dacára ahhoz, hogy ránézve Jézus Krisztus és az apostolok példája és mintája irányadó és követendő. Ha pedig ezt komolyan vesszük, nem csak az LMBTQ-ról vagy poligámiáról beszélhetünk magunkra nézve negatívan, hanem bármely más szexuális tevékenységről is. Ha szigorúan Jézus és a legtöbb apostol életét és tanait tiszteljük, akkor az ilyen irányú aszkézisről kell beszélnünk. A keresztény ember tehát magára tekintve végletekig konzervatív.

Ugyanakkor, a Krisztus követő ember a saját magára és a többi Krisztus követőre vonatkozó elveit nem vetíti ki másra, és nem követeli meg, hogy az egész világ, társadalom eszerint éljen. Nem akarja a világot megváltani, (ellen)forradalmat véghez vinni és törvényekbe és paragrafusokba foglalva megkövetelni nem-keresztény emberektől is azt az erkölcsöt és életmódot, melyet önmaga helyesnek vél. Ebben a tekintetben a keresztény ember progresszív. Hiszen számára az ember az ember, a lélek az lélek és ugyan kit érdekel, hogy a pogányok egymás között azonos neműen vagy sem házasodnak. Kismillió hasonló kérdést fellehetne hozni, melybe ma "keresztények" teljes mellszélességgel ütik bele az orrukat a konzervatív oldal pártját fogva. A Római levél 2. fejezetében fejti ki Pál, hogy a nem hívőkre nem ugyanaz az ítélet vonatkozik, hisz nem ismerik Isten igazságát, ezért számukra a mérce mellyel megítéli őket Isten, a saját lelkiismeretük.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a keresztények elszeparálnák magukat a világban és magasról tennének a nem krisztusi emberek világára. A konzervatív és progresszív létszemlélet tökéletes szintézise itt mutatkozik meg. A Krisztus követő ember saját maga személyiségén végzett változással, hétköznapi szituációkban saját maga léte, élete, cselekedetei, szellemisége lesz az, amit látva, érzékelve, tapasztalva változást indíthat el a nem keresztény emberek körében. Csak a saját belső változásunk következménye késztethet másokat is változásra. Jézus szellemisége, tettei és élete is példa volt, mely másokat hozzá hasonlóvá formál. Erre vonatkozik, hogy " Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van."

Csakis az önmagunk lelkisége által kiváltott változás az egyetlen, ahogyan egy Krisztus követő hathat a világra. Ugyanis Jézus példázatai azt tanítják, hogy másképpen megítélni az embereket, beavatkozni az emberek életébe törvényekkel, szabályokkal, bármilyen kényszerítéssel, trükkel és taktikával, helytelen. Ez kizárólag az Isten felségterülete, aki majd élete végén mindenkit a saját maga kvalitásai és lelkiismerete szerint vizsgál meg.

"A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. (...) A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” (Máté 13:26-30)

Kelet és Nyugat harca egymással, és önmagával

Francis Fukuyama tétele a történelem végéről megdőlt. Ma ez már tény. Samual P. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról pedig egyre inkább kezd kirajzolódni a valóságban. A kérdés inkább az, mégis miféle civilizációk azok, melyek összecsapnak? A Kelet-Nyugat ellentét rég nem ideológiai alapú. Nem a kommunizmus és a demokrácia, a tervgazdaság és a kapitalizmus versengése ez. Jóval mélyebb, zsigeribb létezőkről van itt szó már. Kollektív, társadalmi identitás és egzisztenciális válságnak vagyunk a tanúi mindkét oldalon.

Az USA-központú nyugati kultúra és társadalom létválságának oka, hogy retteg szembenézni a fájdalommal és a kétellyel a létezés iránt. Pedig az élet része a kétely, a fájdalom, az elkeseredettség, kétségbeesés, olykor a düh. A Nyugat minden hasonló negatív, kényelmetlen momentumtól és megéléstől retteg. Mind ismerjük a giccses, mézes-mázas vigyorgó sikeres amerikai álomban élő család sztereotipikus miliőjét. A kapitalista self-made man-ek világát, az önbizalom trainereket, a life coachokat, a higgy magadban ezoterizmust. A Nyugat fél szembenézni azzal a legégetőbb kérdéssel, hogy mégis mi a francért vagyunk ezen a világon? Miért létezünk egyáltalán? Van-e ennek értelme? És ha van, akkor micsoda? A Nyugatnak nagyon rég nincsenek erre válaszai, de rég nincs kérdésfelvetés sem. Homokba dugott fejek vannak, művigyor, kirakatélet, felszínes boldogság a fogyasztói társadalom sakktábláján valahol, és tökéletes fogaskerék lét a kapitalizmus gépezetében. De minden egyén lelke szomjazik a szellemre, és lelki, egzisztenciális válaszokra, a legbelül maró létkérdésekre. Az lelki és szellemi hullámvasutak és tapasztalatok hiányában viszont az emberi lélek válságba kerül, önmaga létének értelmével de még önmaga jelentésével sem lesz tisztában. Ennek az identitásválságnak a legkülönfélébb megnyilvánulásait tapasztaljuk Nyugaton és vérmesen őrli fel a társadalmat és a kultúrát is ez a válsága.

A Kelet - ebbe elsősorban Oroszországot, Kelet-Európát, Kínát de akár bizonyos mértékig a Közel-Keletet is értve) problémája éppen fordított. A Kelet társadalma nem fél a keserűségtől, a fájdalomtól, a bizonytalanságtól. A Kelet társadalma hosszú idő óta pontosan ezekben él. Nem, hogy nem fél ezektől, egyenesen dagonyázik a keserűség, fájdalom, harag önsajnálatában. Történelme során egyrészt az egyén mindig is gyalázatosak kiszolgáltatódott a fennálló hatalmi rend kénye kedvének, ezért az individuum, mint olyan, nem igazán tudott kifejlődni. Az egyén a maga önazonosságát sokkalta inkább találta meg a kollektívában, a tömegben, a nemzetben, a birodalomban. S ha bár már ez a társadalmi kép is beteg, balszerencséjükre a saját kollektívájukkal is csúnyán elbánt a történelem. Kollektívájukban való önazonosságuk is megaláztatott és lerombolódott. A Kelet ezután a kollektív sértettség, fájdalom és féktelen dac, harag és revans vágy elkeseredett kultúrája lett. Elkeseredett kapálódzás a hamis büszkeség után, mely egyéni, lelki szinten valójában sohasem létezett.

"Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés."

“Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. Harcoljatok úgy, ahogy azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki 19-én gyújtotta fel magát. Így tiltakozva az orosz megszállás ellen. Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés... Vigyázzatok az orosz vezetők és az USA tőkései felosztották a világot! Az USA-tól semmi jót ne várjatok.

Szüleimnek: Drága édes Anyám és édes Apám.

Bocsássatok meg ha néha rossz fiatok voltam. Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak."

Bauer Sándor saját kézzel írt búcsúlevele, mielőtt 1969. január 16.-án a Nemzeti Múzeum előtt felgyújtotta magát, tiltakozva az orosz megszállás ellen.

Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa (2001-es Hetek interjú)

Ez az interjú a Hetek hetilap 2001 májusi számában jelent meg Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa címmel. Pikáns időutazás, amely részben cáfolja azt a nézetet, hogy Orbán és a Fidesz a 2002-es választási vereség, avagy még ezután következő években vett volna egy erős radikális jobb kanyart. Érdekes látni, hogy 21 évvel korábban milyen tűpontosan leírja azokat a  fő irányokat, amelyek ma a NER alapjai. Innen a cikk részlet következik. 

Interjú Hegedűs István európai uniós szakértővel, a Fidesz egykori vezetőségi tagjával és parlamenti képviselőjével, aki a kilencvenes évek elején a Liberális Internacionáléhoz való csatlakozás egyik előkészítője volt.

 

A konzervatív táboron belül melyik trendhez lehet hasonlítani a Fidesz-MPP-t?

 

A fideszesek a 90-es évek közepétől egyre jobban hangsúlyozzák a család jelentőségét, emellett gyakran keresztény-nemzeti ideológiai retorikát használnak, sőt, "rendről" beszélnek. Mindennek jelentős része egybevág a nemzetközi konzervatív erők nézeteivel és üzeneteivel, bár a nyugati konzervatív pártok többsége azért meglehetősen liberális. A liberális "minimumhoz" tartva magukat, a "rend" követelményét például nem nagyon emlegetik modern felvilágosult konzervatív körökben, mivel tekintélyelvűség csendül ki a szóból. Természetesen a "law and order", azaz a "törvény és rend" jelszava, vagy a becsület, a tisztesség használatos kifejezések a modern politikában. De a "rend" szó erős hangsúlyozása ókonzervatív kifejezésnek számít.

A legfontosabb kérdés a konzervatív táboron belül a radikális jobboldalhoz, a szélsőjobbhoz való viszony. Nagy zavar van ezen a ponton a világban, nehéz megmondani, hol húzódik a határ a szalonképesség szempontjából. Az európai konzervatívok többsége ugyanakkor elég egyértelműen elhatárolódik a radikális szélsőséges jobboldali erőktől. Ez többé-kevésbé igaz a francia Chiractól a spanyol Aznarig. Nem igaz már az osztrák Schüssel és, úgy tűnik, az olasz Berlusconi esetében.

 

Ennek mi a jelentősége, egyébként fontos lehet-e ez a közeljövőben?

 

Azt hiszem arról van szó, hogy Orbán számára a konzervatív tábornak - ideértve a cseh Vaclav Klaus-t is, akivel szintén jó viszonyt alakított ki - éppen ez a szárnya vonzó, amely pragmatikus alapon ki tud egyezni a radikális jobboldallal, bázisát ki akarja terjeszteni a radikális választókra is, mert nem lát olyan típusú kuturális-ideológiai szakadékot, hogy ezt ne tenné meg. Gyanítom, hogy Orbán számára Berlusconi és Schüssel jó partner lehet annak az elképzelésnek a megvalósításához, hogy ez a konzervatív oldal a mai Európában erős szociáldemokratákkal szemben harciasabb jobboldali álláspontot fogalmazzon meg. Olyan alternatívát, amely visszatér a konzervatívok kevésbé liberális hagyományaihoz.

Ezeket az új jobboldali politikusokat ideológiai rokonszenv is összeköti egymással - a pragmatikus politizálási stílusukon kívül. A baloldallal és a liberális médiával szembeni ideológiai ellenérzéseik is erősebbek lehetnek a centrumba húzódó más jobboldali politikusoknál.

 

Egyre többet lehet olvasni, hogy vannak, akik Európában konzervatív hullámot várnak.

 

Nem tudjuk, milyen irányban változik a következő egy-két évtizedben a világ. Nagy kérdés, hogy lesz-e konzervatív ellen-offenzíva Európa-szerte a mostani centrista, majdhogynem liberális poltikát folytató szociáldemokráciával szemben. Egy erős radikális konzervatív alternatíva - Bush Amerikájától Magyarországig - sok mindent megváltoztathat. Egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire erősödik meg Nyugat-Európában ez az új jobboldali gondolkodásmód, illetve hogy Orbán Viktor nemzeti érdekeket hangoztató, gyakran az Európai Uniót nyűgnek, "muszáj-feladatnak" tekintő mentalitása találkozik-e hasonló felfogással nyugati politikusok körében.

 

Egyébként, tudomásom szerint, komoly esély van erre.

 

Orbán Viktor számára kedvezőbb helyzetet teremtene, ha ez a európai integrációt, mindenekelőtt a politikai unió létrejöttét lassító, a tagállamok nemzeti szempontjait hangsúlyozó, euroszkeptikus csoport erősődne meg. Különben folytatódna az európai egységesülés 80-as évek közepe óta felgyorsult folyamata, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. Márpedig Orbán politikai attitűdjeinek jobban felelne meg az, ha a kormányok döntési kompetenciái erősödnének az európai közös intézményekkel szemben.

 

Ön a Fidesz azon szakpolitikusai közé tartozott, akik szervezték a párt Liberális Unióba való belépését. Mi volt akkor a motiváció?

 

Már 1989-ben világossá vált, hogy a Fidesz magát liberális politikai erőnek tekinti. Ahogy jobban megismertük a külföldi politikusokat és pártokat, eléggé magától értetődő volt, hogy a nemzetközi politikai életben is a centrumban van a helye, nem a baloldalon vagy a konzervatívok között.

 

A napokban döntött a Fidesz-MPP kongreszusa, hogy átlépjenek a konzervatív szervezetbe. Ez hidegfejű számítás, vagy őszinte döntés?

 

Vannak, akik azt mondják, hogy ez a döntés csak politikai számítás, trükk. Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Orbán Viktor és a Fidesz-MPP vezetői ma már egyértelműen konzervatív, sőt, néhány kérdésben radikális konzervatív beállítottságúak. Identitásuk erősen antiliberális. Főleg a 92-94 közötti időszak párton belüli konfliktusai, a nagy népszerűség utáni választási vereség, a csalódás és a sértettség, a magyar értelmiség nagy részével való összeveszés nyomán lettek egyre konzervatívabbak, nem csupán taktikai megfontolásból, hanem "belül" is.

Forrás és az teljes anyag: https://europatarsasag.hu/hu/open-space/oszinte-fidesz-konzervativizmusa

Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége részlet

 

"Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg.(...)

 

A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani. Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz.(...)

 

A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképpen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson."

(Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége részlet)

Az orosz az új náci

Az orosz az új náci. Az egy dolog, hogy a jelcini Oroszország a ‘90-es években tekinthető a Weimari Köztársaságnak, Putyin pedig az autoriter, sértett, dacos revizionista autokrata. De ezeket a kényszeredett, féligazságokkal teli párhuzamokat megteszi más. Ami sokkal szembetűnőbb, hogy az orosz lett az új náci a torzliberális cancelculture verbális és kultúrális hadviselésében is.

Ahogy a II. világháború után a németekkel, úgy bánik most a Nyugat az oroszokkal. Irtózva mindentől, ami hozzájuk kapcsolódik, leköpve, meggyalázva függetlenül attól, hogy a rezsimhez köze van e. Ennek legőrültebb jelenete mikor a közönség kivonult az előadásról, mikor Csajkovszkij darab csendült fel. Pedig aligha tehet a jelen helyzetről szegény Csajkovszkij vagy Dosztojevszkij, Tolsztoj. Ezzel kéz a kézben jár, hogy a mainstream média teljes egészében átvette és terjeszti az ukrán propagandát. Az ukránok lassan elfoglalják Moszkvát és minden szavát isszuk a sajnálkozó orosz hadifoglyoknak, akiket úgy ültetnek kamera elé sajnálkozni, mint Észak-Korea az amerikai diákot. Csak előbbit készségesen elhisszük.

Többet várna az ember azért a médiától, minthogy a legundergroundabb oldalakon kelljen találnom egy reális hadijelentést. A migránsválságnál, a COVID paránál és most is bemutatta a mainstream média, hogy valós, történelmi válsághelyzetben a hitelessége nem sokkal ér többet az általa ignorált orosz propagandánál. Amely orosz propaganda csak a nyugati média leplezetlen torz utánzata, Oroszország pedig a kendőzetlen, morális álarc nélküli Nyugat. Amely Nyugat így groteszk tükörképétől megriadva önmaga ellen harcol, s nagy riadalmában úgy elhatárolódna tőle, hogy csak mindinkább hasonlít rá.

 

 

A kijevi sziréna

Hajnal óta követtem az Ukrajna elleni orosz támadást. Mikor meghallottam a tudósításokban Kijevben a szirénákat, valami nagyon különös érzés fogott el. Emlékszem, mikor az iskolapadban ülve azt tanították nekünk, hogy az olyan klasszikus háború, mikor egy ország elfoglal egy másik országot tankokkal, katonákkal, bombázással, már a múlté. A gazdaság és a kibertér az új háborúk színtere. Hiszen ez is volt a hidegháború utáni globális világfelfogás. Ahogy Mussolini mondta: a vér hozza mozgásba a történelem kerekét. Ez a kerék pedig kegyetlenül forgott évezredek óta, generációról generációra. 1992-ben írta meg Francis Fukuyama az A történelem vége c. értekezését, melynek lényege, hogy a hidegháború végével ez a kerék megállt. A történelem elérte végét és csúcsát, s a modernizációval mindenütt a liberális demokrácia rendszere győzedelmeskedik szükségszerűen, így elhozva a szabadság, béke és vérrontás nélküli kompromisszumok korát. Fukuya értekezése a '90-es évektől a politológia és minden társadalomtudomány Bibliájává vállt. A délszláv háborút még a hidegháború utáni átmenet utórengésének betudták, a Közel-Keleti terrorellenes háborút és afrikai regionális konfliktusokat pedig olyan helyen vívták, melyek még nem értek arra a civilizációs fokra, hogy a "történelem végéről" beszélhessünk ott. De óhatatlanul oda tartanak és a Nyugat beavatkozásai csak ehhez segítik közelebb őket.

Kevésbé ismert, hogy Samuel P. Huntington írt egy kritikát Fukuyama tézisére. A civilizációk összecsapása c. iromány azonban sokkal sötétebb jövőképet vázolt fel. Huntington ebben azt állítja, Fukuyama téved, mikor azt hiszi, hogy a modernizáció automatikusan a liberális demokráciát hozza el mindenütt. A hidegháború végével pedig nem Mussolini véres kereke állt meg, s a történelem ért véget, csupán egy korszak. Az ideológiák összecsapásának korszaka. Azonban ezt váltja a kultúrák, civilizációs tömbök összecsapása és a történelem vészterhes kereke bizony zakatol tovább. Huntingtonra sokkal kevesebben figyeltek.

Kevesebben figyeltek, mert az ember óhatatlanul megakarja váltani ezt a világot. Azt akarja, hogy Fukuyama idilli tézisének legyen igaza, és egy békés, boldog, erőszakmentes világ magától bekövetkezzen. Az ember mindig is sóvárogva várta a Mennyország eljövetelét, de hite sosem volt elég ahhoz, hogy ne a két szemével akarja maga meglátni és elérni ezen a világon. Pedig már Jézus Krisztus is - sokak csalódására-, nem azért jött el, hogy a világot megváltsa, hanem az egyéni lelkeket. Krisztus a világot elveszettnek látta, mely szükségszerűen a pusztulás felé sodródik, mint egy kádba ejtett apró gyerekjáték a lefolyó örvényében. Ezt azonban mindig kevesen voltak hajlandóak belátni. S az ember ahelyett, hogy magát és másokat váltana meg az önmagán és másokon elért változással, mindig a körülötte lévő világot akarta megváltani. Mindig a körülményt megváltoztatni, nem önmagát.

S bár Fukuyama tézise recsegni és ropogni kezdett a 2010-es évektől, s még maga a szerző is beismerte tévedését, milliók tudatába ivódott be a szükségszerűen a béke, szabadság, kompromisszumok uralta demokratikus világ felé szükségszerűen zakatoló történelem, mely hamarosan eléri végét. Abban a pillanatban azonban, mikor Oroszország teljes körű támadást indított Ukrajna ellen minden remény és bizakodás szertefoszlott. A modernizáció, a demokratikus intézmények nem hozták el az ember ősi, ösztönös lényének halálát, s a nyers erő az, ami most is irányít, ahogy tette ezt évezredeken át. A történelemnek nincsen vége, véráztatva forog és lánctalpakon zakatol ma is. Tévedtek a tanáraim, s tévedett Fukuyama. 2022. 02. 24.-kének reggelén a Kijevi sziréna nem csak egy háború kezdetét jelezte, hanem egy olyan világ eljövetelét harsogta, melyben az idilli, békés, erőszakmentes jövő bekövetkezésében, többé már senki sem reménykedhet.