Horváth Martin- Hazug szerelem

Szeretünk a szerelemről meg a kapcsolatokról beszélni, filmeket nézni róla, zenét hallgatni és olvasni felőle. Nyilvánvalóan más témákkal ellentétben, minden ember elemi része, hogy ezzel a témával vagy így vagy úgy tud azonosulni. Egyszer már írtam a szerelem hamis bálványáról és, hogy milyen hamis megváltáseszményt tulajdonít neki a mai társadalom. Ez azonban rengeteg problémát szül végső soron és a férfi és a női kapcsolatok között a világban hatalmas feszültséget generál.

Ismerjük a Hollywoodi álmot, amelyben a két főszereplő kalandos úton egymásba szeret, ezt végigizguljuk és összejönnek és a totális, mámoros boldogság állapotába kerülnek. Ez mind szép és jó csak sok esetben hamis és nem mutatja az árnyoldalait a dolgoknak. Mivel a társadalmunk a felvilágosodás után elvesztette a mindennapi spiritualitását így ezt a szakrális élményt, amely helyén csak űr volt, be kellett töltenie valamivel. Ezt pedig egyedül a szerelem mámoros állapota tudta megközelíteni. Aki ismer már tudja, hogy csak csak belefogok szőni valami Krisztusit, a keresztény formámat…Nos, igen. A szerelem csakis a két fél és Isten szellemének munkája révén nyerheti el elrendelt funkcióját és abban a maga szerepének megfelelő spiritualitását. De mi a helyzet enélkül? Milyen a pőre, materiális szerelem? Mert, hogy van ilyen az bizonyos.

A nő, mint olyan, bálvánnyá vált. Régen inkább kezelték értékes „valamiként”, a középkorban akár, vagy napjaink iszlám országaiban vagy Indiában. A nyugati társadalom férfijai körében azonban, ahogyan a tradicionális feladatok férfiként lassacskán eltűntek, ezzel együtt azok a céljuk amiben férfiasságuk és ebből fakadó értékük, fontosságuk megmutatkozik. Így lett az egyetlen mérce a nő, melyben megnyilvánulhat, hogy „ érek valamit”, vagy „ férfinak érzem magam”. A legtöbb férfi számára tehát egy barátnő szerzése kutyakötelesség, különben semmit sem ér. Gondolja. Ha már kell egy nőnek, pláne egy többi férfi társa által is preferált, szépnek tartott nőnek, akkor érzi magát igazán valakinek, férfinak, értékesnek. Ergo a barátnő mérce lett, státuszszimbólum és a degenerálódott társadalomban elkorcsosult lelkünk felületi kezelésére alkalmas pillanatnyi gyógyír. Eltűnt férfiúi szerepeink utáni kárpótlás, hogy emlékeztessen még valami arra: férfi vagyok. Rengeteg depressziós kamasz, de érett korú férfi flangál az utcán csak azért mert nem sikerül szereznie maga mellé egy társat. A probléma az, hogy ennek fő oka, hogy ha szerez is, nem igazán tud vele mit kezdeni. Nem tud a többség egy kapcsolatot fenntartani. Sokak számára ha mérlegre tesszük, hogy barátnővel együtt, vagy szinglin volt-e boldogabb, hát billen a mérlegnyelve a szingliség felé. Mindenki ismer egy-egy sztorit az elveszett barátról, akit elrabolt egy nő és szakítás után nagy ovációval fogadják vissza  a baráti körbe. Ezt nem mondom, hogy helyén van és ennek a logikáján nagyon hamar kilyukadnánk a MGTOW-nál, amiről már kedves „kollégám” már írt, mi is az és mi a problémája. Sokkal inkább arra akarok kilyukadni, hogy számos férfi nem feltétlen azért akar egy nőt szerezni az életébe, mert önfeledt boldogságot vár tőle, hanem mert „valakinek akarja” érezni magát, „férfinak akarja” érezni magát, mert a mai társadalomban kevés lehetősége van ezt máshol megélni, mint mondjuk az archaikus társadalommodellekben. Itt pedig már érezzük, hogy ez nem is annyira a másik iránti szeretetről szól, hanem a saját identitásunk ápolásáról és az egonkról.

A helyzettel a nők sem állnak sokkal jobban, leszámítva a femnácikat. Amennyiben azt jobbnak nevezhetjük, de állapodjunk meg abban, hogy nekik más a gondjuk. A nő lényéhez, pszichológiájához ösztönösen, kódoltan hozzátartozik, hogy vágyjon a valakihez való tartozáshoz. Ideális esetben a férfi identitás kiegészíti a női identitást és fordítva. Ennek a férfi identitásnak az ölelésébe vágyik az egészséges lelkületű nő. Ha ilyen evolúciós szinten nézzük, akkor a nő motivációja tudat alatt majdnem minden esetben alapvetően önös. Az ősközösségekben kialakult verseny nem szűnt meg napjainkra sem. Ott a nők között egyfajta versengés volt, hogy ki szerzi meg a legerősebb, legdominánsabb „alfa” hímet. Ennek mai torz kivetülése ma is tetten érhető. A sminkek, kiegészítők és ruhák világa ennek a hozadéka. A külső a kinézet és az ezzel járó figyelemfelhívás a verseny része. Ugyan melyik nő akar kifejezetten csak is magának tetszeni egy-egy csinosnak gondolt ruha viselésével? Nyilvánvalóan a külvilág felé mutat valamit. Ezzel egyébként a férfiak sincsenek másként, hisz valamennyi nárcisztikus hajlam mindenkibe kódolt. A nők azonban kifejezetten tetten érhetők az egymás közti versengésben. A nők általában megnézik egymás ruháit, haját stb. És ne tagadjuk, mindenki tapasztalta már a női irigységet, ha a másiknak jobban állt ez vagy az.

Mit is akarok ebből kihozni? Ha lecsupaszítjuk az anyagi világunk körülményeire a dolgokat, és evolúciósan, ösztönszinten nézzük a párkapcsolatokat, akkor a következőre juthatunk:

A kapcsolatok többségében az emberek nem a másik iránti földöntúli, leírhatatlan és feltétel nélküli szeretet miatt vannak benne, hanem saját egojuk, önbecsülésük, önértékelésük végett, valamint azonos nemű társaik előtti megfelelés, felvágás, státuszépítés végett. Mind hallottunk már olyat, hogy " jót tenne neked valaki", vagy "szükséged van valakire". Mintha csak egy gyógyszert írnánk fel. Mennyire önös motiváció az, ha valakit azért "szeretünk", mert a lelki-pszichés állapotunknak jót tesz. A valódi szeretet nem önös, nem önző, nem vár semmit cserébe, nem azért szeret vagy örül a másiknak mert segített rajt, jót tett neki vagy hasonló. Egyszerűen csak van, szeretet. Vagy ahogyan Pál apostol írja a Korintusiaknak írt levélben: 

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha."

 Természetesen ez , hogy a legtöbb esetben egyáltalán nem így zajlik, hanem komoly "megéri-e nekem" gondolatok vannak mögötte, mind tudat alatt történik. Ösztönösen és pszichológiailag kódolt folyamatok. És mi mind elfedjük ezeket mézes mázas indokokkal, kitalált érzelmes indíttatásokkal, fenkölt szerelmes hőskölteményekből lopott gondolatokkal. El is hisszük őket. Valójában mind hazudunk magunknak ezügyben. Azonban sajnos ezek alól ebben az anyagi világban nem vagyunk képesek kivonni magunkat. Az ösztöneink a pszichénk, a genetika így vagy úgy de hatással van ránk, a gondolkodásunkra és az érzelmeinkre is. Ezzel szembenézni fájó, nem kellemes dolog. Komoly és kemény önismeretet jelent. Leásni motivációink valódi mélyére, a kényelmes tudat miatti kreált magyarázatainkat folyton félredobni és megismerkedni és szembenézni a valódi, gyarló énünkkel. Nem kellemes. Azonban ha őszinte életet szeretnénk, őszinték szeretnénk lenni magunkkal és párunkkal, leendő szerelmünkkel, akkor ez elkerülhetetlen. Ha motivációink tisztázatlanok, nem ismerjük saját gyarló ösztönös mivoltunk akkor könnyen rossz vége lehet egy kapcsolatnak de bármi másnak is. Hisz amit nem ismerünk magunkban, az ural minket. A végén pedig mi sem értjük miért lett az a vége ami, és akár magunkat sem, hogy mikor éppen miért tettünk ez vagy amazt.

Hiszem, hogy az igazi Isten lelkével áthatott spirituális helyét a világban elnyert szerelem és kapcsolat, csak is akkor jöhet létre, ha ezekkel az anyagi világban lévő gyarló, önző és ösztönös motivációinkkal szembe nézünk és tudomásul vesszük létüket. Ezeket ismerve, tehát kezelve pedig megnyílik az út egy olyan szerelem és olyan párkapcsolat felé, amelyet valóban Krisztus szelleme tölt be és össze sem hasonlítható a materialista keret között lévő, elnyomott önös érdek motivált egymást kölcsönösen kihasználó mai kapcsolatok zömével.

Horváth Martin

Szabó Kornél- Elvárások

"Köszönöm, hogy megtanulhattam: ahogy nő az ember, vele együtt a kihívás és az elvárás is fokozódik."

Csabai Márk

Elvárások. Várakozás arra, hogy egy adott történés be/elkövetkezzen. Tulajdonképpen követelés a bizonytalannal kapcsolatban. Amit elvárunk a külső és belső világtól, amire számítunk, hogy annak kell lennie, az meghatározza a környezetünkkel és magunkkal való kapcsolatunkat.

Ami különleges az elvárásokban és ami arra teszi érdemessé, hogy írjanak róluk, az az, hogy könnyen megváltoztathatóak. A realitás belátása, logikus gondolkodás, és a múltunk helyes szemlélése könnyen teszi mássá. Életünk végéig formálhatóak, és egyfajta alap attitűdöt alakítanak a viselkedésünkkel másokkal szemben. Hiszen valójában nem a világtól várjuk el, hogy valamilyen legyen, hanem az emberektől, köztük magunktól is.

Ha jól nézzük nem más mint egy fejlődési irány.
Kis gondolkodással eljutunk oda, hogy vannak felesleges és fontos elvárások, attól függően, hogy milyen élet szakaszban vagyunk, és attól függetlenül is.
Kell-e lennie olyan helyzetnek ahol másoktól elvárhatunk valamit? Természetesen igen.
A függesszük fel, vagy töröljük el az elvárásainkat egy manapság sokat hangoztatott hibás elmélet.
A szociális kultúra, egymás figyelembe vétele, egyáltalán a beszámíthatóság elvárásokra épül. A gyermek elvárja, hogy a szülei gondoskodjanak róla. A szülők elvárják, hogy a gyermek figyeljen rájuk.

A munkáltató elvárja hogy a munkavállaló eleget teljesítsen, fordítva pedig, hogy élhető körülmények között dolgozhasson és fizetést kapjon. A barátaitól elvárja az ember, hogy figyeljenek rá, a párjától szintén. Ha valaki rosszat tesz velünk akkor elvárjuk, hogy bocsánatot kérjen.
Ezek amolyan láthatatlan, meg nem írt, de mégis érvényben lévő társadalmi szerződések.
Ugyanúgy két fele van az elvárásoknak is, mint egy szerződésnek. Az első alkalommal amikor megfelelünk valaki elvárásainak, az, az ő fejében az aláírás pillanata. Példaként álljon előttünk a migrációs válság. Ha valakit beengedünk, mint ország, egy menekültet (legyen háborús vagy gazdasági) akkor szerződést írunk alá egy teljes emberi kollektívával. Mindazok akik menekültek jöhetnek. Hiszen amikor valamit követelni lehet, akkor mindenki hirtelen egyenjogúvá válik.
Amiképpen a szerződésnek is vannak kitételei úgy ennek az elvárás megállapodásnak is lehetnek.
Pl.: Csak háborús menekültek, vagy csak adott létszámig. Minden jogunk megvan arra, hogy rendelkezzünk a feltételekről.

Amikor jogról beszélek akkor az elvárások szintjén az erkölcsöt értem. Ebben az esetben ami kicsiben működik az nagyban is. Ahogy eldöntjük, hogy kit engedünk az otthonunkba, úgy formálunk véleményt arról is nemzetként, hogy kit engedünk az országunkba.
Ez a fajta szerződés a feltételek megszegése esetén megszüntethető vagy újraírható.
Az elvárások akkor nem feleslegesek, ha valakitől valamire szükségünk van.
Felesleges egy elvárás ha az valódi szükség nélküli.

Elvárás az, hogy emberi társaságban legyél, adott esetben a barátaid, munkatársaid felé.
Az nem elvárás, hogy egy péntek estén lerészegedj velük, ugyanakkor az, hogy jól érezd magad köztük az lehet. Egészen bonyolulttá is képes válni ez a rendszer, és nem független a beteljesített vagy a be nem teljesített elvárásra adott reakció milyenségétől sem.
Komoly problémákat tud okozni egy félreértés, egy amúgy is összegabalyodott elvárás szálai között.
Hivatalos esetben ilyenkor rendelkezésünkre állnak ügyvédek, jogászok. Erkölcsi vitában nem fordulunk hozzájuk általában, és üresség tátong azzal kapcsolatban is, hogy kihez lehet egyáltalán.
Stabil világszemléletű, erős személyiségű emberek azok akikhez ilyen vita esetén fordulni lehetne.
Nézzünk körbe, hogy kik azok akikre ez illik. Megkeseredett emberek akik szidnak mindent. Kimerült életek akik már nem látnak szépséget. Kritikusok akik nem ismerik a feltétlen jó fogalmát.
Mindazok akikhez fordulhatnánk már megcsömörlöttek attól, hogy ezzel foglalkozzanak, a maradék pedig aki magáról állítja, hogy ő majd megítéli a helyzetet jó eséllyel bolond és maga sem tudja mit beszél. Egész veszélyesek is tudnak lenni.

Kevesen maradtak a szó igazi értelmében -jó- erkölcsi alapállású, példaértékű életű emberek. Nincs kihez fordulni az életünkkel ha elakadunk. És ez baj, mert így futunk tévútra mind.
Keresgetjük az útjelző tábláinkat a sivatagban, vagy az erdő sűrűjében, de amit találunk az már vagy szétesett, vagy a pokolba mutat.

Kilátástalannak tűnhet, de aki kitartó, meglelheti a nyomokat. Eleink még tudták az irányt, és hagytak is nyomokat. Ők sem voltak sokan, de amit tudtak azt ránk hagyták, és nem csak arra szolgálnak útmutatóul hogy merre menjünk, hanem arra is, hogy kiket keressünk. De ásni kell értük, az ő tudásuk nem adja magát könnyen. Mint minden jó dologért, ezért is harcolni kell. Idővel pedig szerzünk társakat akik támogatnak és emlékeztetnek a fontossági sorrendre.

Elsősorban magunkkal szemben támasszunk elvárásokat. Akiktől követelhetünk bármit, ők mi magunk vagyunk. Ha úgy érzed rossz úton vagy, akkor változtass irányt, követeld magadtól a megváltozást. Másoktól pedig elvárhatod, hogy segítsenek, türelmesek, megértőek és kritikusak legyenek. Mert nem feltétlenül jó az irány amit kijelölsz, de ha van csak egy bajtárs is aki tükröddé lesz, akkor nem veszel el.

Ugyanilyen irányjelzők lehetnek mások elvárásai veled szemben. Jelzik, hogy mi az az irány amerre ha elindulsz,  onnan pozitív visszajelzést fogsz kapni. És ha félsz is elindulni valamerre, juttasd eszedbe, sokkal eredményesebb valamit tenni, mint semmit.
Ha mind szerethetőek és szerető emberek volnánk, akkor nem kellenének elvárások, így viszont egyenlőre ki kell ebben igazodnunk.

Ki ölel majd át, és borítja rád, a szeretet mámorát, emberbarát? Ha súlyt húzol sivatagban, elvágni ki fogja a kötelet, ki helyez majd szabadságra, és törli el bűnödet? Vágysz a szóra, a tettre, az indulóra. Vágysz a meghívóra. De milyen szó az,ami csak csitít? Milyen tett az,ami csak vidít? Milyen induló az, ami csak van, s nem érted olyan, amilyen? Mi a sok neked, hogy elvessz, vagy hogy elférj benne? Mi a jó neked, hogy megpihenj, vagy hogy fáradozz benne? Mi neked a meghívó, a harangszó, vagy egy néma képkeret?

Van még szeretet benned, ami kimunkálja az árkot, mederré csiszolja a romot, hogy folyni tudjon a remény, levegős víz és vér? Van ki átölel? Van kinek érintése számít, kinek hangja meglágyít, vagy csupán létezel? Van ki enyhe sebeidnek, lángja orcádnak, kedvedért orvossága a világnak, vagy csupán létezel? Van ki érted van neked, megérti mindened, veled éli életed, vagy csupán létezel? Halálnak vagy-e csupán, vagy öröklétnek? Mert ha szeretsz, ha igazán szeretsz, úgy meglesz mindened.