A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. október 3., szerda

Horváth Martin- Hazug szerelem



Szeretünk a szerelemről meg a kapcsolatokról beszélni, filmeket nézni róla, zenét hallgatni és olvasni felőle. Nyilvánvalóan más témákkal ellentétben, minden ember elemi része, hogy ezzel a témával vagy így vagy úgy tud azonosulni. Egyszer már írtam a szerelem hamis bálványáról és, hogy milyen hamis megváltáseszményt tulajdonít neki a mai társadalom. Ez azonban rengeteg problémát szül végső soron és a férfi és a női kapcsolatok között a világban hatalmas feszültséget generál.

Ismerjük a Hollywoodi álmot, amelyben a két főszereplő kalandos úton egymásba szeret, ezt végigizguljuk és összejönnek és a totális, mámoros boldogság állapotába kerülnek. Ez mind szép és jó csak sok esetben hamis és nem mutatja az árnyoldalait a dolgoknak. Mivel a társadalmunk a felvilágosodás után elvesztette a mindennapi spiritualitását így ezt a szakrális élményt, amely helyén csak űr volt, be kellett töltenie valamivel. Ezt pedig egyedül a szerelem mámoros állapota tudta megközelíteni. Aki ismer már tudja, hogy csak csak belefogok szőni valami Krisztusit, a keresztény formámat…Nos, igen. A szerelem csakis a két fél és Isten szellemének munkája révén nyerheti el elrendelt funkcióját és abban a maga szerepének megfelelő spiritualitását. De mi a helyzet enélkül? Milyen a pőre, materiális szerelem? Mert, hogy van ilyen az bizonyos.

A nő, mint olyan, bálvánnyá vált. Régen inkább kezelték értékes „valamiként”, a középkorban akár, vagy napjaink iszlám országaiban vagy Indiában. A nyugati társadalom férfijai körében azonban, ahogyan a tradicionális feladatok férfiként lassacskán eltűntek, ezzel együtt azok a céljuk amiben férfiasságuk és ebből fakadó értékük, fontosságuk megmutatkozik. Így lett az egyetlen mérce a nő, melyben megnyilvánulhat, hogy „ érek valamit”, vagy „ férfinak érzem magam”. A legtöbb férfi számára tehát egy barátnő szerzése kutyakötelesség, különben semmit sem ér. Gondolja. Ha már kell egy nőnek, pláne egy többi férfi társa által is preferált, szépnek tartott nőnek, akkor érzi magát igazán valakinek, férfinak, értékesnek. Ergo a barátnő mérce lett, státuszszimbólum és a degenerálódott társadalomban elkorcsosult lelkünk felületi kezelésére alkalmas pillanatnyi gyógyír. Eltűnt férfiúi szerepeink utáni kárpótlás, hogy emlékeztessen még valami arra: férfi vagyok. Rengeteg depressziós kamasz, de érett korú férfi flangál az utcán csak azért mert nem sikerül szereznie maga mellé egy társat. A probléma az, hogy ennek fő oka, hogy ha szerez is, nem igazán tud vele mit kezdeni. Nem tud a többség egy kapcsolatot fenntartani. Sokak számára ha mérlegre tesszük, hogy barátnővel együtt, vagy szinglin volt-e boldogabb, hát billen a mérlegnyelve a szingliség felé. Mindenki ismer egy-egy sztorit az elveszett barátról, akit elrabolt egy nő és szakítás után nagy ovációval fogadják vissza  a baráti körbe. Ezt nem mondom, hogy helyén van és ennek a logikáján nagyon hamar kilyukadnánk a MGTOW-nál, amiről már kedves „kollégám” már írt, mi is az és mi a problémája. Sokkal inkább arra akarok kilyukadni, hogy számos férfi nem feltétlen azért akar egy nőt szerezni az életébe, mert önfeledt boldogságot vár tőle, hanem mert „valakinek akarja” érezni magát, „férfinak akarja” érezni magát, mert a mai társadalomban kevés lehetősége van ezt máshol megélni, mint mondjuk az archaikus társadalommodellekben. Itt pedig már érezzük, hogy ez nem is annyira a másik iránti szeretetről szól, hanem a saját identitásunk ápolásáról és az egonkról.

A helyzettel a nők sem állnak sokkal jobban, leszámítva a femnácikat. Amennyiben azt jobbnak nevezhetjük, de állapodjunk meg abban, hogy nekik más a gondjuk. A nő lényéhez, pszichológiájához ösztönösen, kódoltan hozzátartozik, hogy vágyjon a valakihez való tartozáshoz. Ideális esetben a férfi identitás kiegészíti a női identitást és fordítva. Ennek a férfi identitásnak az ölelésébe vágyik az egészséges lelkületű nő. Ha ilyen evolúciós szinten nézzük, akkor a nő motivációja tudat alatt majdnem minden esetben alapvetően önös. Az ősközösségekben kialakult verseny nem szűnt meg napjainkra sem. Ott a nők között egyfajta versengés volt, hogy ki szerzi meg a legerősebb, legdominánsabb „alfa” hímet. Ennek mai torz kivetülése ma is tetten érhető. A sminkek, kiegészítők és ruhák világa ennek a hozadéka. A külső a kinézet és az ezzel járó figyelemfelhívás a verseny része. Ugyan melyik nő akar kifejezetten csak is magának tetszeni egy-egy csinosnak gondolt ruha viselésével? Nyilvánvalóan a külvilág felé mutat valamit. Ezzel egyébként a férfiak sincsenek másként, hisz valamennyi nárcisztikus hajlam mindenkibe kódolt. A nők azonban kifejezetten tetten érhetők az egymás közti versengésben. A nők általában megnézik egymás ruháit, haját stb. És ne tagadjuk, mindenki tapasztalta már a női irigységet, ha a másiknak jobban állt ez vagy az.

Mit is akarok ebből kihozni? Ha lecsupaszítjuk az anyagi világunk körülményeire a dolgokat, és evolúciósan, ösztönszinten nézzük a párkapcsolatokat, akkor a következőre juthatunk:
A kapcsolatok többségében az emberek nem a másik iránti földöntúli, leírhatatlan és feltétel nélküli szeretet miatt vannak benne, hanem saját egojuk, önbecsülésük, önértékelésük végett, valamint azonos nemű társaik előtti megfelelés, felvágás, státuszépítés végett. Mind hallottunk már olyat, hogy " jót tenne neked valaki", vagy "szükséged van valakire". Mintha csak egy gyógyszert írnánk fel. Mennyire önös motiváció az, ha valakit azért "szeretünk", mert a lelki-pszichés állapotunknak jót tesz. A valódi szeretet nem önös, nem önző, nem vár semmit cserébe, nem azért szeret vagy örül a másiknak mert segített rajt, jót tett neki vagy hasonló. Egyszerűen csak van, szeretet. Vagy ahogyan Pál apostol írja a Korintusiaknak írt levélben: 

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha."

 Természetesen ez , hogy a legtöbb esetben egyáltalán nem így zajlik, hanem komoly "megéri-e nekem" gondolatok vannak mögötte, mind tudat alatt történik. Ösztönösen és pszichológiailag kódolt folyamatok. És mi mind elfedjük ezeket mézes mázas indokokkal, kitalált érzelmes indíttatásokkal, fenkölt szerelmes hőskölteményekből lopott gondolatokkal. El is hisszük őket. Valójában mind hazudunk magunknak ezügyben. Azonban sajnos ezek alól ebben az anyagi világban nem vagyunk képesek kivonni magunkat. Az ösztöneink a pszichénk, a genetika így vagy úgy de hatással van ránk, a gondolkodásunkra és az érzelmeinkre is. Ezzel szembenézni fájó, nem kellemes dolog. Komoly és kemény önismeretet jelent. Leásni motivációink valódi mélyére, a kényelmes tudat miatti kreált magyarázatainkat folyton félredobni és megismerkedni és szembenézni a valódi, gyarló énünkkel. Nem kellemes. Azonban ha őszinte életet szeretnénk, őszinték szeretnénk lenni magunkkal és párunkkal, leendő szerelmünkkel, akkor ez elkerülhetetlen. Ha motivációink tisztázatlanok, nem ismerjük saját gyarló ösztönös mivoltunk akkor könnyen rossz vége lehet egy kapcsolatnak de bármi másnak is. Hisz amit nem ismerünk magunkban, az ural minket. A végén pedig mi sem értjük miért lett az a vége ami, és akár magunkat sem, hogy mikor éppen miért tettünk ez vagy amazt.

Hiszem, hogy az igazi Isten lelkével áthatott spirituális helyét a világban elnyert szerelem és kapcsolat, csak is akkor jöhet létre, ha ezekkel az anyagi világban lévő gyarló, önző és ösztönös motivációinkkal szembe nézünk és tudomásul vesszük létüket. Ezeket ismerve, tehát kezelve pedig megnyílik az út egy olyan szerelem és olyan párkapcsolat felé, amelyet valóban Krisztus szelleme tölt be és össze sem hasonlítható a materialista keret között lévő, elnyomott önös érdek motivált egymást kölcsönösen kihasználó mai kapcsolatok zömével.
Horváth Martin

2016. szeptember 1., csütörtök

Szabó Kornél- A szerelem mint áldozat

A szerelem élővé teszi a hitet. A józan hit pedig tudatossá a szerelmet.

A szerelem a legegyszerűbben megtapasztalható misztikum egy ember életében. A szinte megfoghatatlan érzést legtöbben költői formában próbálják kifejezni, szemléletes képekben, még a leganyagiasabb emberekből is előhozza a metaforákat a lélek egyszerű szavakkal ki nem fejezhető mélységeit. A szerelem nem tehetséget jelent, vagy valamilyen képességet, hanem egy velünk létező alapvető vágyat, a törekvést a tökéletesség felé. Természetesen le lehet írni biológiailag a folyamatot, ahogy filozófiailag is vagy a pszichológia nyelvén, de a legjobb úgy ahogy az van. Empirikus, tapasztalati úton.

Jöhetnek a közhelyek. Mit érez aki szerelmes? Hogy bármit megtenne a másikért, hogy nincsen olyan el ne fogadna, vagy meg ne bocsájtana. Hogy a világának közepe, életének lényege, feladatainak és céljainak központja. Abszolút, megingathatatlanul reményteljes, és bizalmatlanságot nélkülöző. Annak ellenére, hogy valakitől függ mégis a teljes szabadságot éli át. Nincs olyan idő amit ne akarna tölteni a kiválasztottal, nem létezik olyan akadály amit ne akarna leküzdeni érte, s ha meggátolják végtelenül csalódott és demotiválódik. A saját létezése függvényévé válik a másikénak. Legalábbis az első szerelmek még ilyenek. Láthatjuk mennyi végletes idea szorult ebbe a pár sorba. Az eredeti szerelem nem más mint önmagunk tökéletes áldozata a másiknak. Kétség és szemöldökráncolás nélküli bizalom. Azzal a vággyal születik az ember, hogy ezt beteljesítse. A gyermekek szüleiknek és az őket körbevevő élő környezet számára akarnak tetszeni. Produkálják (Bemutatják) magukat. Lényegi momentum minden egyes alkalom amikor visszaigazolást kapnak erre.

Hajlamosak vagyunk félreértelmezni az áldozatot, mint szót. Alapjában véve a jelentése, hogy valamit átadunk valami másért cserébe. A szerelem keretében ez azt jelenti, hogy feladjuk, feláldozzuk a saját érdekeinket a másik félért. Tökéletessé akarunk válni számára, hogy örömét lelje bennünk. 
Ismerős lehet az önpusztító szerelem, vagy a zsarnoki, irigy szerelem. Akkor jön össze ezek valamelyike amikor a szerelem legalább az egyik fél részéről érdek-orientált, tehát nem is tiszta szerelem. Ez a  fajta hozzáállás lehet tudatos vagy egyszerűen háttérben lévő előre kódolt séma, mindenesetre megragadja a tiszta koncepciót és kihasználja annak minden előnyét. Önpusztítóvá akkor válik a szerelmes fél amikor nem szembesül azzal, hogy a másik érdekei azt kívánják meg, hogy ő kevesebbé váljon.

A zsarnoki szerelem pedig amikor kisajátítja a másik felet. Habár megtesz érte mindent, de csak ő tehet meg érte mindent, és csak neki lehet tulajdonítani minden jót. Kisajátít valamit amit tőle függetlenül, önállóan is(!) létezik. Fent említettem, hogy saját létezése is függvényévé válik a másikénak. Elfeledkezni egy emberi kapcsolatban arról, hogy külön-külön is létezünk hatalmas bizalom és nehezen megtartható. Éppen ezért amikor látjuk azt hogy a 10 éveshez még inkább közeli korosztály komoly szerelmi ügyeket intéz, nem véletlenül szökik az egekbe a szemöldökünk. Megható tud lenni egy-egy ilyen szerelem, mert valóban tiszta lehet, de nem ez a jellemző. Annyi hatásnak vannak kitéve amiktől változnak, hogy borzasztó alacsonyra esik a valószínűsége annak hogy megmarad. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szabad engedni, de azt, hogy fokozott figyelemre  és szükség esetén beavatkozásra erőt kell fordítani szülői/felnőtt részről.

Érdemes átgondolni, hogy miért is kell a szerelem. Miért indokolt, hogy legyen? Az emberi faj alighanem fennmaradt volna enélkül is. Hiszen ez nem pusztán testi vágy. Pusztán egy kezdeti szakaszért volna, ami meghatározza egy pár együttélését? Valami amit ennyire nem értünk meg, hanem csak érzünk, az nem lehet ennyire egyszerű. Ez ledegradálja a lényeget. Megmagyarázhatunk egy patella-reflexet, a pupilla szűkülését/tágulását, fény hatására, az izzadást, még a sírást is. De ezek mind részletek, apró dolgok. Viszont a szerelem olyan ami teljes embert kíván. Teljes áldozatot. Minden részt megmozgat és irányít, harmonikusan és lendülettel. Miután átéljük, csalódunk vagy sem, a szerelem józanodik és visszaesik emberi, tökéletlen formájába. Lesz belőle egy felnőtt jól átgondolt, határokat húzott érzelmi háló.

Csodálatos, hogy mindenki számára elérhető és ugyanolyan erősségűre duzzadó erővé válhat mindenkiben. Tapasztalati síkon összekapcsol minket. De, hogy miért is van? Erősen hiszem, hogy van Valaki aki tökéletesen kiérdemli és elfogadja a tökéletes áldozatot. Hogy mindennek a megtapasztalása feladat, egy prológus az érdemi részhez. Végül ezért érzi mindenki, hogy amikor szerelmes, akkor van értelme az életének. Mert áldozatként szerepelhet, adhatja magát oda. Van úgy, hogy nem fáradsz el benne. És, hogy miért is lenne hitele a hitnek? Egész egyszerűen, mert a hitetlenségnek nincsen ereje. Ha nincs hit, akkor kétség van, állandó spekuláció, erőlködés. Ha nincs hit, akkor reménytelenség van, álságosodás, kiüresedés és érzéketlenség. Ha nincs hit akkor elmúlás van és végzet.

Ha nincs hit akkor élet van és halál. Ha van hit akkor halál van és élet.

Erős lehet a test amely megragadja a valóságot,
Vagy a lélek amely érezteti a világosságot,
de mily erő az, amely megváltoztatja a halandóságot?
Szabó Kornél

2016. június 15., szerda

Horváth Martin- A szerelem hamis bálványa

Mondjon valaki kapásból egy filmet, amiben nincsen szerelmi szál? Ugye nem is olyan egyszerű… nem sok akad. Manapság elárasztanak minket a romantikus filmek, zenei slágerek, bulvár hírek stb.  Az ember életében a történelem folyamán mindig is kiemelt szerepet kapott a párkapcsolat és az ezzel kapcsolatos érzések, azonban ilyen piedesztálra csak napjaikban lett emelve.

Mi is a szerelem? Kevesen tudnák definiálni, de már az ókori görög filozófiában is, -ami keresztény teológiai berkekben sem épp megvetett gondolat-, a szerelem és a szexus a szellemi világban, a fizikai világ előtti, szellemi létezésben betöltött egység élményt hívatott visszatükrözni. A pre-egzisztenciában, azaz a világ teremtése előtti szellemi síkon az ember nemek feletti létező volt, ami később vált ketté, férfi és női identitásra. A szerelem és a szexualitás pedig kóstoló itt lent a földön abból az élményből, amikor a férfi és a női aspektus eggyé formálódik és átéli halvány szegletét a metafizikai világban lévő egység élménynek.

Azt nem tagadhatjuk, hogy a szeretet és a szerelem materialista keretek között alig, vagy nagyon nehezen magyarázható jelenségek. Ezek tisztán és egyértelműen metafizikai jelenségek az ember érzései között. Márpedig a hatalom mélységesen anyagelvű és tagadni kíván mindent, ami spirituális, ami túl mutat a munka, karrier, pénz „szentháromságának” világán. A 20. század végére pedig foggal, körömmel ki is irtották a földi léten túl mutató princípiumokat. Ilyen volt elsősorban az egészséges tekintély, a nemzeti, kulturális és elsősorban vallási identitásunk. Ide tartoznak még az ezekben gyökeredző hétköznapi irányelveink is, mint a hűség, becsület, büszkeség és sorolhatnánk. Ezeket a marxista és a kapitalista rendszer is kikényszerítette, hogy vágjuk sutba őket, ha életben akarunk maradni. Egyetlen egy emberi érzés maradt, amit személyes és ösztönös mivoltából fakadóan nem tudtak( és részben még(!) nem is akartak) kigyomlálni az emberből: a szerelem.

Az ember pedig menekül ebből a világból belső késztetésénél fogva és keresi a metafizikai kapaszkodókat, amik a sivár anyagi létből kimenekíthetik, mert ösztönösen érzi, hogy az élet és a lét ennél sokkal több. Keresi a megváltást. A felvilágosodás elvette viszont Krisztust, ami egyértelmű megváltó volt évszázadokon át Európában, de elvettek később minden spirituális jelleget és Istenképet is. Elvették tőle a nemes eszményeket még a világon belül is, amiért érdemes küzdeni, és ha kell felül írni az életet, mert elvették a hazaszeretet varázsát, a nemes küzdelmet a hagyományainkban gyökeredző értékekért. Az embernek egyetlen egy ösztönös vágyódása maradt, amit a posztmodern világ nem lopott el még tőle és ez a szerelem. A szerelem maradt a modern ember utolsó reménysége és megváltás eszménye. Utolsó kapaszkodója, hogy életében feloldozást leljen egyhangú és szürke anyagi mókuskerekéből. Persze kapunk pót eszményeket és „megváltókat”, akikre felnézhetünk, mint a filmsztárok, zenészek, celebek. Menekvést rejt még az alkohol és különböző tudatmódosítók, videó játékok, de amíg egy tisztán valós metafizikai érzékelés megmarad nekünk, addig az fog elsősorban győzedelmeskedni a pót-eszmények közül. A szerelem a nyertes. Csak a szerelem hiába alapvetően metafizikai élmény, ettől még nem megváltás. A szerelem más örök érvényű értékek és irányelvek nélkül, öncélú lefelé tartó őrlő spirállá változik. Mert egy kapcsolat nem működik tisztán a másik személybe vetett megváltás reményében. Egy kapcsolat felülről célra rendeltetett, célja pedig magasabb nemes eszmények betöltése. Az emberek zöme egyedül nem képes magasztos célokat elérni, hisz fél-ember. Párban viszont egy egészet alkotva képes elérni a fentről ránk szabott feladatokat és eszmények beteljesítését. A szerelem és a párkapcsolat nem önmaga öröméért létezik kizárólag, hanem erős talapzatként áll, hogy valami magasabb célt tartson. Tartógerenda, ami a főgerendát segíti, hogy megtartsa a háztetőt. Ezért napjaink szerelmi megváltás eszménye csúfos kudarcba fullad. Ahogy a filmekben sem látjuk tovább a jelenetet, csak, hogy hőseink elsétálnak a naplementében friss párként, úgy saját életünkben sem vagyunk képesek továbbgondolni a kapcsolatot. Ahhoz már a többi magasabb rendű eszmény kellene, amiktől megfosztottak minket, vagy nevetség tárgyává tették.

Az ember csalódottságában a szerelem megkérdőjelezésébe menekül, ahelyett, hogy a világ materiális alapeszmeiségét kérdőjelezné meg. Így végül a szerelem és a valamennyire még normális párkapcsolat is bóvli kategóriába kerül a társadalom értékítéletében lassan. Tisztán alantas ösztönös vágyaik kiélésében futókapcsolatokban, nyitott kapcsolatban, pornográfiában, azonos nem adta „gyönyörökben” keresik tovább egyre reményvesztettebben a megváltást. A világhatalomnak pedig végül a szerelem sem lesz útjában, hogy végső döfést mérjen az emberi lény összes metafizikai vágyódására. Akárcsak Orwell 1984 c. regényében, végül a szerelem is bigott és ostoba emlékként él majd.
A szerelem nem az élet értelme, nem létezésünk célja. A szerelem nem vált meg és nem teszi az életet egyszerűbbé, sőt csak bonyolultabbá. Rengeteg munkát, alázatot és néha szenvedést igényel egy valódi párkapcsolat. Ennek azonban megvan a jutalma akkor, és csak is akkor, ha előbb megtaláljuk Istent, a tradicionális értékeinket és csak azután, ezek jegyében a szerelmet. Mert ennek szellemében tudjuk a szellemi világ egységélményét megélni, mind a szerelemben, mind a szexualitás által, ellenkező esetben csak az ösztönök fékevesztett világába húz le minket még jobban a föld porába, ahonnan meneküli kívántunk.

Horváth Martin