A keresztény hatalom, mint Antikrisztus

 Kirill pátriárka az orosz ortodox egyház feje, azt nyilatkozta nem régiben, hogy az Ukrajna elleni harcokban meghalni, egyenes út az üdvösséghez. Ez a középkori keresztes hadjáratok gyalázatos hangulatát idéző mondat minden jóérzésű ember lelkében visszatetszést kelt, akibe Krisztus legalább nyomokban jelen van a kultúra és a nyugati társadalomban való szocializáció okán. Ellenben a keresztény jelzővel megbillogozott kormányunkkal, aki nem csak ezt a Kirillt külön megmentette a személyes EU-s szankcióktól, de ezen mondata után sem kezdett jelezni a keresztényi lelkiismeret bennük. Sőt, Semjén Zsolt teológus kolléga vígan fogadja el a háborút istentelen aljassággal istenitő pátriárka kitüntetését. 

Akárhogyan forgattam, nyálaztam a katolikus és protestáns dogmatikákat, melyek igyekeznek megindokolni, hogy bizonyos esetekben miért lehet, sőt kell ölni háborúban, nem igazán győztek meg. Annak a Megváltónak a követői igyekeznek izzadságszagúan összelogikázni az önvédelemből elkövetett háborút, gyilkosságot, amely Megváltó soha semmilyen körülmények között nem alkalmazott erőszakot, akkor sem, mikor igaztalanul megvádolták, megverték, megkínozták és kínhalálra küldték. Kifejezetten megdorgálja Pétert, aki karddal akarja megvédeni mesterét. Annak a Krisztusnak a névleges követői kampányolnak évszázadok óta nemes és Istennek tetsző önvédelemből elkövetett személy és nemzetvédelem mellett, amely Krisztus utolsó erejével is igaztalan megkínzóinak és gyilkosainak annyit kívánt, hogy " Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják mit cselekszenek". Lehet oldalakon át logikázni a kivételes ölés mellett, de nincs az az oldalszám, sem hivatkozás és lábjegyzet, ami meggyőzne erről, ha Jézus Krisztusra gondolok. Nincs gyilkosság. Soha, semmikor. Nincs nemzet védelmében, sem önvédelemből sem. Krisztust követő ember nem félti a mulandó életét ebben a porfészek világban. Azért Krisztus követő, mert követi Krisztus útját, ha kell úgy, ahogy maga Jézus, a világ szemében dicstelen, gyáva, megalázó halálba.

Kevés mérgezőbb dolog van, mint az intézményesedés egy keresztény közösség esetében és főként az állammal való szimbiózisnak. Persze ilyenkor azok, akik szeretnének kényelmes életet a földön és közben még keresztényként is pózolni, azok foggal körömmel kapaszkodnak ilyen kijelentések esetében a Róma 13.-ba, mint megváltójukba. Mert ugyan a jóérzésű lélek érezteti, hogy az intézményesedett egyház és az állammal való bizniszelés rohadtul nem krisztusi, azért szeretnék megindokolni ennek az ellenkezőjét. 

"Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen; akik pedig ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra. Mert a jócselekedet miatt nem kell félni az elöljáróktól, hanem csak a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle: mert Isten szolgája az a te javadra. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi." ( Róm 13. 1-4)

Pál itt nem mond újdonságot abban a tekintetben, hogy minden hatalom Istentől származik. Ezt már Jézus is mondja Pilátusnak, mikor azt mondja neki " nincs más hatalmad, csak, amit fentről kaptál". Minden, ami történik Isten tudtával történik, még a Sátán tevékenysége is, de ez nem azt jelenti, hogy ezen dolgok és "kapott" hatalmak jók lennének és Istennek tetszők. Az a rész már izgalmasabb, hogy ennek a kapott világi hatalomnak nem szegülhet ellen egy hívő. Azonban ez pár pillanatig lehet meglepő, hiszen mégis miért akarna egy hívő ember lázadozni, kormányokat dönteni és rendszertváltani itt a világban? Keresztény ember értékrendje és perspektívái teljesen más dimenzióban mozognak. Hitének alapja, hogy ezen világ romlott, ideiglenes állapot, melynek vége és újjászületése szükségszerűen bekövetkezik. Aki forradalmasdit játszik, az az ebbe vetett hitének hiányáról tanúskodik. Ennek kontextusában érthető mikor Pál arról beszél, hogy ezen hatalmi rendszeren keresztül, úgymond büntetésben részesül a rossz. Fontos, hogy itt hívők csoportjáról beszél, nem pedig univerzálisan rossz emberekről. Istentelen rossz embereknek sok esetben éppen kedvez ezen világ rendszere. Azt a szakaszt azonban, melyben, mint Isten szolgáját mutatja be az államhatalmat, amely a javadat szolgálja ha jót teszel, s megjutalmaz, egy másik igeszakasz segít megérteni. 

"Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak, mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái. Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek. Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében."(1.Pt. 12-20)

Péter apostol itt eleve olyan szövegkörnyezetben beszél már, melyben arra szólít fel, hogy a pogányok között ne okozzanak megbotránkozást a keresztények. Ezért beszél a nem hiábavalóan lázadozó, ellenben tisztességes, higgadt életmódról. De későbbiekben érkezik el az a rész, ahol magyarázatot kap egyben az is, hogy a Biblia miként érti azt, hogy az államhatalom a keresztény ember javát szolgálja ha jót cselekszik. Itt már megjelenik az, hogy ha az ember jót cselekszik, akkor is szenvedést kap érte. Péter mind a rosszért, mind a jóért retorziót helyez kilátásba a felettes hatalmak részéről. A hibáért kapott retorizó, mint jellemfejlődési lehetőség, a jóért kapott szenvedés, mint nemes kiállás a hitben abban a világban mely megveti a jót. Krisztus példáját és szenvedését követve és abban azonosulva. A pozitívumok kizárólag úgy értendők, mint nemes mártírhalál az arénákban és a levert vesék az ÁVH fogdáiban. Az államhatalom és intézményrendszerek ebben a kontextusban értelmezhetők helyesen Krisztus lelkületének fényében. Ezek pedig nem olyan pozitívumok, melyekre az ember jószívvel azt mondja, hogy helyesli a létüket, sőt kooperál velük. Külön érdekességként megjegyezném, hogy egyik kontextus sem beszél úgy a hatalomról, mint amiben keresztények foglalnak helyet. A hatalom minden szövegkörnyezetben valami nem-keresztény entitás a szenvedő, kiszolgáltatott keresztények felett. 

Ennek fényében (is) keresztény államról, kontinensről beszélni nonszensz. Keresztény honvédő háborúról pedig végképp. Egy másik hosszú téma lenne, de bizonyos berkekben nagy vitát kavar, hogy mit is jelent az Antikrisztus. Sokak szemében az Antikrisztus maga a romlottság, a gender-ideolgóia, az LMBTQ, a muszlimok, az ateizmus stb. Viszont ezekben semmi újdonság nincs, ezek egyszerű pogány dolgok. Az istennélküli ember hétköznapi életének velejárói, nagyobb folyamatokban és cím szavakba kihelyezve. Az Antikrisztus éppen úgy akar kinézni, mint Krisztus. Annak álruhájában jön el és az ő nevében beszél. Ahogy a Biblia is mondja a Sátán " a fényesség angyalának álruhájában jön el". Ott ahol pedig a háború, gyilkosság néha helyeslendő, az állami vagyonok pedig felhasználandók, egyre inkább úgy tűnik, hogy az igazi sötétség és istenkáromlás minden olyan dolognál lelhető fel, ami a neve elé "keresztény" billogot biggyesztett. 

Jó semminek és senkinek lenni

 Minap beszélgettem egy amerikai egyetemistával. Érdeklődtem mennyire gyásznap ez, s milyen formában zajlik a megemlékezés az USA-ban. Nem tudta miről beszélek hirtelen. Elfelejtette 2001. szeptember 11.-ének az évfordulóját. Gyors kalkulálás után realizálódott, hogy ő már 911 után született. Nincs konkrét emléke róla. Semmi. Számára ez nem több, mint archív felvételek, száraz történelemórai tananyag, nyögvenyelős, unalmas, kötelező megemlékezések ciklikus örvénye. Az én esetemben valami hasonló volt a rendszerváltás. A magasztosnak szánt dohos hangulatú megemlékezések pedig 1848 és 1956 témakörét silányították. Pedig ezek az események is valakinek még eleven, húsbavágó emlékek voltak. Rengeteg drámával, sorsokkal, életutakkal vagy épp derékba törött életekkel. 911, három szám. Ennyi lett a dráma, az ablakon kiugró emberek, az utolsó telefonhívások a halál előtt, az elmormolt imák a gépen és az irodaházak asztalai alatt bújva. A történelem bedarálta az embert a történetben. 911 egy szlogen és egymagában jelent egy világtörténelem béli korszakhatárt. Rideg ténnyé devalválva a tragédiát és egyben átélhetetlenül felmagasztalva azt.

Ami valakinek személyes sorstragédia egy hétköznapon, az a világ számára ikonná válik, egy szlogenné, címszalaggá, amibe mindenki azt lát bele, amit akar és olcsó világnézeti viták sarokkövévé züllik. Egy dolog szerencsétlenebb annál, ha az ember egy ikonikus eseményben utólag elveszik, mégpedig ha maga válik ikonná. Che Guevara távoltba tekintő arca, a merengő Albert Einstein és még sorolhatnánk. Egy kimerevedett kép és mellé társított, beleprojektált ezernyi világnézet, gondolat és blődség. A személy és gondolatai valós ismerete nélkül. Egy lélek így degradálódik cégérré. Nem véletlen mondta Hamvas, hogy a hullagyalázás újkori módja, hogy a halott személyről szobrot állítanak. Az Evangélium is mennyivel tisztább és érhetőbb lenne minden külsőséges sallang nélkül. Ha nem a formalitásra, jelképekre, díszletekre, liturgiákra koncentrálnánk hanem csak a tiszta esszenciára. Minden manifesztáció torzít. Minden képes bálvánnyá válni. Nem véletlen, hogy évezredekig szájról szájra adták csak át a brahmanák a Védák bölcsességét és az ókeresztények sem törekedtek a Biblia mint könyv szisztematikus megalkotására. Isten maga is láthatatlan és megfoghatatlan a matériából nézve. Empirikusan vizsgálva: semmi. Nincs nagyobb erő a semminél és nincs, aki jobban ember, mint a senki.

Fajok, rasszok, népek

 Mindig is idegesített, mikor valaki egy jó jobber "fajozás" után elővette az előregyártott egymondatos sablonokoskodást: Csak egy emberi faj van, a Homo Spaiens (sapiens)". Ezt már 2007-ben a Magyar Gárda idején is fontosnak tartották az antifasiszta punk tüntetők beböfögni egy Piros 21 nevű borkülönlegességgel a kezükben, majd az emósból Dupstep fanná transzformálódó lányok a Facebook hajnalán ezt megosztani, s végül napjainkban a szubkultúra ( és Piros 21) nélkül maradt fiataljai is odahányni a kommentszekcióba. Valamint a volt országos főrabbi állt még be ebbe a nemes repertoárba. De miért is idegesít ez engem azon kívül, hogy rémesen rühellem az előregyártott sablonokoskodásokat?

Először mert rémesen rühellem a tájékozatlanságból fakadó, felesleges okoskodásokat. Másodszor pedig iszonyatosan kisiklatja a témát és eltereli olyan irányba, amely kikerüli a kardinális pontját az egésznek. Cholnoky Jenő, a legendás magyar földrajztudós, annak idején 4 kötetben írta mega Magyar föld, magyar faj című tudományos munkáját. Nem azért, mert tudósként nem tudta volna a prosztó facebook kommentek egyszavas bölcsességét, hanem azért mert a "faj" egy több százéves magyar kultúrtörténeti fogalom, jóval megelőzve azt a kontextust, amiben a biológia elkezdte használni. Ezt a kifejezés évszázadokig minden tudományos elmélettől mellőzött, rasszizmustól mentes, semleges kifejezés volt a mai nép/népcsoport szavunkra. Ez csak a 20. század közepén kezdett kikopni a magyar köz - és kulturális nyelvezetből. Ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk ezt az ominózus beszéddel kapcsolatban. Tudjuk, hogy a nagymester és a jobberek zöme sem az emberiség rendszertani besorolását kívánja újradefiniálni, mikor "fajozik" egyet. A probléma is az, hogy ha erre " csak a Homo Spaiens" van bölcselettel reagálunk, akkor úgy csinálunk, mintha a vita lényege ezen állna. Ha Orbán  rasszoknak, népeknek vagy akár krumplinak (matektanár örökzöldek) hívta volna a beszédében az embereket, talán jobb lenne a helyzet? Hát nem. 

Arról van szó, - hívja akárki akárminek is-, hogy bizonyos személyeket a külső, fizikai, testi jegyeikben testet öltő genetikai tulajdonságai szerint ítéljünk meg. És ez katasztrofális. Mindannak ellenére, hogy a migrációt komoly problémának tartom. Mindannak ellenére, hogy abszolút nem zárom ki, hogy bizonyos gazdasági hatalommal bíró érdekkörök a kulturális baloldallal karöltve szándékosan pozitívumot látnak az európai társadalom etnikai keveredésében. Mindannak ellenére, hogy nem tartom elképzelhetetlennek, hogy létezhet kutatás mely kimutat fizikai, vagy szellemi különbséget bizonyos rasszok és népcsoportok között... A helyzet megértéséhez hozom példának, hogy van nekem egy tacskóm. A tacskók általában nem a legalkalmasabbak terápiás kutyának. Csökönyösebbek, makacsok és néha agresszívebbek is tudnak lenni. Ez egy fajtajellegből fakadó tény. És látott már valaki terápiás tacskót? Igen! Nem gyakori, de van. Mert még egy állat esetében is a személyisége a neveltetése és szocializációja olyannyira meghatározó, hogy bizonyos egyedek leküzdik ezt az általánosságban igaz hátrányt. (Ami amúgy más munkakörben éppen előny.) Mennyivel inkább ez az emberekre, akikben Istennek a szelleme lakik. Mennyire semmibe vesszük ezt a Szellemet, ha úgy döntünk, hogy valakit az etnikai, genetikai determinációját előrébb vesszük mindenkor a személyes, egyéni lelkénél. És nem érdekel, hogy ezt Orbán polgárpukkasztásból mondta, vagy őszintén, vagy gumicsontnak. Ez egy rideg, evolucionista logika, mely végtelenül ember, de borzasztóan nem isteni. Kiváltképp ha a keresztény mázban oltjuk ki a vérrel a Lélek szikráját. 

A bendő, szaporodás és a sárga csekk társadalma

 Ez a bendő, a szaporodás és a sárga csekk társadalma. Semmi nem rázza meg annyira, mintha e három közül bármelyiket is fenyegetettség éri. Ellenben nincs az az erkölcsi fertő, morális halottjárás, ami megingatná, amennyiben e három maradéktalanul teljesül. Nem csupán a rezsiárak vannak egy alacsony szinten tartva, hanem egy egész társadalom szellemi és lelki nívója.

Mérhetetlenül aggasztja, aggasztja és dühíti, frusztrálja, hogy ezen anyagi egzisztenciája veszélyben forog. Nem konkrétan napraforgóolajat sajnálja, vagy a forró fürdő élményét. Azt az illúziót sajnálja, hogy ő ura az életének, hogy a dolgokat meglehet tervezni, hogy a léte kiszámítható, a jövő tervezhető, a matéria világa élezhető és kényelmes. A boldogság itt a földön, s Én általam megteremthető. Erre a mérhetetlen hazugságra világít rá minden egyes világtörténelmi alkalom, regionális földindulás vagy egyéni tragédia. Az élet kiszámíthatatlan. Nem tudunk tervezni, nem tudunk kalkulálni. Ennek felemelő érzéséről beszél azonban Hamvas, mikor a frontkatonáról beszél, aki nem tud a kényelmes társadalomba visszailleszkedni. Mert noha a háború borzalom, mégis élete és személye valódi létkérdések között zajlott ott, ellenben a bendő, szaporodás és sárga csekk világával. Mert az ember élet és halál, helyes és helytelen között döntött szüntelen a kiélezett, válságos helyzetekben. A döntésének súlya volt. Valódi, igazi súlya. Felelősség. A felelősség pedig kockázat. S ott derül ki kik vagyunk, hogy helyes, avagy helytelen döntést hozunk e.

Nem felelősség, hogy meddig pácoljuk a húst, mielőtt grillre rakjuk. Nem felelősség, hogy termálfürdő, vagy strand. Nem felelősség, hogy dízeles vagy benzines. Amiben a ma embere él, az halál. Lelki halál. Erről szól Ádám és Éva bűnének következménye, miszerint többé nem örökké élnek, hanem meghalnak. Ez a lélek halála. A lélek halála a test karneválja. A ma embere nem él, csak létezik. Létezik, stagnál, pang, bűzös, poshadt tó csupán. Mert nincs súlya a döntéseinek. Mert amint helyes és helytelen között döntünk, s ha előbbire esik a választásunk, akkor az Ego, az Én, mindenkor feloldódik kicsit az objektív igazság, a "helyesség" tengerében. S amíg döntéseink csak az Ego, csak az Én növelését szolgálják, növelik azt a burkot, ami elválaszt ettől a tengertől. Nem a létezés, hanem a valódi élet tengerétől. Isten a szélsőséges, drasztikus élethelyzetek döntéseiben lakozik, s igaz szívű döntések révén fog Ő is bennünk lakozni, mi pedig ezáltal benne. Messze a bendőtől, a szaporodástól és a sárgacsekkek világától.

Konzervatív és progresszív kereszténység

A világ akárhogyan is nézzük, a konzervatív-progresszív világszemlélet spektrumán belül mozog. A kereszténység ezen a tengelyen valójában sosem találta a helyét, s mikor úgy döntött állást foglal, minden esetben katasztrofális tévútra tért. A legtöbb embernek - nem ok nélkül-, a keresztény jelzőről a konzervatív létszemlélet jut eszébe rögtön. A magyarországi egyházak ténykedését, ortodox egyházat vagy az amerikai evangéliumi mozgalmakat nézve, ez a kép reális. Ellenben sok észak-amerikai és európai protestáns liberális egyházat nézve, azonban ennek az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A katolikusok pedig valahol a kettő között táncolnak.

De Jézus Krisztus tanítása és szellemisége nem konzervatív és nem progresszív. Miközben Jézus Krisztus tanítása és szellemisége konzervatív és progresszív is egyben. A progresszív szellemiséget egy Krisztus követő ember nem adaptálhatja magába Jézus tanításai és életmódjának példája tekintetében. Az aktuális korszellem trendje nem befolyásolhatja és változtathatja meg egy krisztusi ember értékrendjét. Krisztus tanítása érvényes és örök példa, cél és minta minden korban, változatlanul. Ahogy Kirkegaarde mondta

"Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül."

Nincsen tehát lelkiismeretileg igazolt és legalizált poligámia, LMBTQ stb. egy Krisztust példának tartó és követő ember számára. Ebben a tekintetben a keresztény ember konzervatív. Önmaga felé befelé fordulva, magára tekintve mélységesen szigorú és konzervatív. Makacsul ragaszkodik minden világnézeti szélfúvás dacára ahhoz, hogy ránézve Jézus Krisztus és az apostolok példája és mintája irányadó és követendő. Ha pedig ezt komolyan vesszük, nem csak az LMBTQ-ról vagy poligámiáról beszélhetünk magunkra nézve negatívan, hanem bármely más szexuális tevékenységről is. Ha szigorúan Jézus és a legtöbb apostol életét és tanait tiszteljük, akkor az ilyen irányú aszkézisről kell beszélnünk. A keresztény ember tehát magára tekintve végletekig konzervatív.

Ugyanakkor, a Krisztus követő ember a saját magára és a többi Krisztus követőre vonatkozó elveit nem vetíti ki másra, és nem követeli meg, hogy az egész világ, társadalom eszerint éljen. Nem akarja a világot megváltani, (ellen)forradalmat véghez vinni és törvényekbe és paragrafusokba foglalva megkövetelni nem-keresztény emberektől is azt az erkölcsöt és életmódot, melyet önmaga helyesnek vél. Ebben a tekintetben a keresztény ember progresszív. Hiszen számára az ember az ember, a lélek az lélek és ugyan kit érdekel, hogy a pogányok egymás között azonos neműen vagy sem házasodnak. Kismillió hasonló kérdést fellehetne hozni, melybe ma "keresztények" teljes mellszélességgel ütik bele az orrukat a konzervatív oldal pártját fogva. A Római levél 2. fejezetében fejti ki Pál, hogy a nem hívőkre nem ugyanaz az ítélet vonatkozik, hisz nem ismerik Isten igazságát, ezért számukra a mérce mellyel megítéli őket Isten, a saját lelkiismeretük.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a keresztények elszeparálnák magukat a világban és magasról tennének a nem krisztusi emberek világára. A konzervatív és progresszív létszemlélet tökéletes szintézise itt mutatkozik meg. A Krisztus követő ember saját maga személyiségén végzett változással, hétköznapi szituációkban saját maga léte, élete, cselekedetei, szellemisége lesz az, amit látva, érzékelve, tapasztalva változást indíthat el a nem keresztény emberek körében. Csak a saját belső változásunk következménye késztethet másokat is változásra. Jézus szellemisége, tettei és élete is példa volt, mely másokat hozzá hasonlóvá formál. Erre vonatkozik, hogy " Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van."

Csakis az önmagunk lelkisége által kiváltott változás az egyetlen, ahogyan egy Krisztus követő hathat a világra. Ugyanis Jézus példázatai azt tanítják, hogy másképpen megítélni az embereket, beavatkozni az emberek életébe törvényekkel, szabályokkal, bármilyen kényszerítéssel, trükkel és taktikával, helytelen. Ez kizárólag az Isten felségterülete, aki majd élete végén mindenkit a saját maga kvalitásai és lelkiismerete szerint vizsgál meg.

"A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. (...) A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” (Máté 13:26-30)

Kelet és Nyugat harca egymással, és önmagával

Francis Fukuyama tétele a történelem végéről megdőlt. Ma ez már tény. Samual P. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról pedig egyre inkább kezd kirajzolódni a valóságban. A kérdés inkább az, mégis miféle civilizációk azok, melyek összecsapnak? A Kelet-Nyugat ellentét rég nem ideológiai alapú. Nem a kommunizmus és a demokrácia, a tervgazdaság és a kapitalizmus versengése ez. Jóval mélyebb, zsigeribb létezőkről van itt szó már. Kollektív, társadalmi identitás és egzisztenciális válságnak vagyunk a tanúi mindkét oldalon.

Az USA-központú nyugati kultúra és társadalom létválságának oka, hogy retteg szembenézni a fájdalommal és a kétellyel a létezés iránt. Pedig az élet része a kétely, a fájdalom, az elkeseredettség, kétségbeesés, olykor a düh. A Nyugat minden hasonló negatív, kényelmetlen momentumtól és megéléstől retteg. Mind ismerjük a giccses, mézes-mázas vigyorgó sikeres amerikai álomban élő család sztereotipikus miliőjét. A kapitalista self-made man-ek világát, az önbizalom trainereket, a life coachokat, a higgy magadban ezoterizmust. A Nyugat fél szembenézni azzal a legégetőbb kérdéssel, hogy mégis mi a francért vagyunk ezen a világon? Miért létezünk egyáltalán? Van-e ennek értelme? És ha van, akkor micsoda? A Nyugatnak nagyon rég nincsenek erre válaszai, de rég nincs kérdésfelvetés sem. Homokba dugott fejek vannak, művigyor, kirakatélet, felszínes boldogság a fogyasztói társadalom sakktábláján valahol, és tökéletes fogaskerék lét a kapitalizmus gépezetében. De minden egyén lelke szomjazik a szellemre, és lelki, egzisztenciális válaszokra, a legbelül maró létkérdésekre. Az lelki és szellemi hullámvasutak és tapasztalatok hiányában viszont az emberi lélek válságba kerül, önmaga létének értelmével de még önmaga jelentésével sem lesz tisztában. Ennek az identitásválságnak a legkülönfélébb megnyilvánulásait tapasztaljuk Nyugaton és vérmesen őrli fel a társadalmat és a kultúrát is ez a válsága.

A Kelet - ebbe elsősorban Oroszországot, Kelet-Európát, Kínát de akár bizonyos mértékig a Közel-Keletet is értve) problémája éppen fordított. A Kelet társadalma nem fél a keserűségtől, a fájdalomtól, a bizonytalanságtól. A Kelet társadalma hosszú idő óta pontosan ezekben él. Nem, hogy nem fél ezektől, egyenesen dagonyázik a keserűség, fájdalom, harag önsajnálatában. Történelme során egyrészt az egyén mindig is gyalázatosak kiszolgáltatódott a fennálló hatalmi rend kénye kedvének, ezért az individuum, mint olyan, nem igazán tudott kifejlődni. Az egyén a maga önazonosságát sokkalta inkább találta meg a kollektívában, a tömegben, a nemzetben, a birodalomban. S ha bár már ez a társadalmi kép is beteg, balszerencséjükre a saját kollektívájukkal is csúnyán elbánt a történelem. Kollektívájukban való önazonosságuk is megaláztatott és lerombolódott. A Kelet ezután a kollektív sértettség, fájdalom és féktelen dac, harag és revans vágy elkeseredett kultúrája lett. Elkeseredett kapálódzás a hamis büszkeség után, mely egyéni, lelki szinten valójában sohasem létezett.

"Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés."

“Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. Harcoljatok úgy, ahogy azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki 19-én gyújtotta fel magát. Így tiltakozva az orosz megszállás ellen. Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés... Vigyázzatok az orosz vezetők és az USA tőkései felosztották a világot! Az USA-tól semmi jót ne várjatok.

Szüleimnek: Drága édes Anyám és édes Apám.

Bocsássatok meg ha néha rossz fiatok voltam. Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak."

Bauer Sándor saját kézzel írt búcsúlevele, mielőtt 1969. január 16.-án a Nemzeti Múzeum előtt felgyújtotta magát, tiltakozva az orosz megszállás ellen.