A család az család? Mit szól ehhez Krisztus?

 A család az család, szól mostanság a szlogen és ismert és kevésbé ismert emberek is lobogójukra tűzik, jelezve, hogy nem csak a konzervatív férfi-nő családmodell az, amit elismernek. Valahol persze ez az egész ismét az LMBTQ-lobbinak egy újabb projektje, amire alapesetben nem fecsérelnék időt, de mivel az ellendrukkerek már megint Krisztus nevében szórják a pogány világképük átkait, érdemelne egy kis tisztázás, hogy ha a jobboldaliság eszmei mocskát levakarjuk erről a témáról, akkor valójában mit is mond Krisztus a családról. Nos, Jézus egyértelműen kifejti, hogy Isten országában az emberek nem házasodnak, hanem úgy élnek, mint az angyalok (Mt. 22:30). Pál apostol később úgy szól, hogy Krisztusban nincsen sem férfi, sem nő (Gal. 3:28). Még sorolhatnánk, de nem hagy kétséget több helyen sem a Szentírás, hogy a párkapcsolat, a nemiség olyasvalami, ami ideiglenes ebben a leromlott létállapotban és a tökéletes mennyei világban már nyoma sincs. Mit is tehetne hát ezt az igazságot felismerő ember, ha nem azt, hogy az általa felismert lehető legigazabb módon próbál élni, vagyis a szükségszerűen a világ torz mivoltához tartozó, leromlott evolúciós, biológiai ösztönei által diktált genetikai továbbörökítésen alapuló tevékenységgel nem él.

"Erre így szóltak hozzá tanítványai: Ha ilyen a férj helyzete a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni. Ő azonban így válaszolt nekik: Nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak azok, akiknek megadatott." (Mt 19:10-11)

Ebben a passzusban Jézus sem hagy kétséget efelől, ahogyan életében is ugyanezt a példát mutatja. Ahogyan az apostolok zöme is, élükön Pállal, aki az 1. Kor 7. fejezetében gyakorlatilag ezt taglalja végig. Egyértelmű tehát, hogy az üdvösség állapota, melyhez közelítünk már jellemünkben földi életünkben: nemtelen, vagy sokkal inkább nemek feletti. Ebből az igazságból éreznek meg valamit a genderisták is, azonban Isten esszenciája nélkül valami végtelenül torz, kártékony tévút lesz belőle, amit itt ebben a világban akarnak megvalósítani. Pedig ebben a világban a biológia törvényeivel nehéz hadakozni, pláne győzni, főleg ha még Krisztus sem ennek a világnak a megváltoztatására vállalkozott (hanem abban élő lelkekére) holott nála az isteni igazság volt. Mennyire esélytelenek azok, akiknél az igazság sincs, csak torz tévképzetek. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a legkrisztusibb magatartás forma, ha az ember tartózkodik minden nemiség által meghatározott emberi kapcsolattól, illetőleg mindennel, ami azzal jár és annak következménye. A szexualitás mindenféleképpen a genetikai állomány továbbörökítésének a kifejeződése lesz. Akkor is ha konkrétan ezt a továbbörökítést nem tesszük meg, és akkor is, ha keresztények milliói akarják elhitetni magukkal, hogy valami sokkal nemesebb áll e mögött. Végső soron eljuthatunk odáig, hogy ha mégis valóban megtörténik ez a genetikai továbbörökítés, gyermekek születnek, akkor az ebből a legmagasztosabb mennyei szemléletből nézve egyfajta hitetlenség is. Elvégre mindenki, aki genetikai állományát továbbörökíteni kívánja, az egy kicsit ebben a materiális síkon halhatatlan lesz, hiszen ő maga tovább él gyermekeiben és azok utódaiban. Na de mégis miért is akarna tovább élni ezen a materiális síkon, ha ott van neki a mennyei örökkévalóság, ahol "úgy élhet, mint az angyalok". Talán pontosan azért, mert nem tetszik neki valójában az a lét, vagy más szóval, sokkal inkább tetszik neki a romlott világ természetéből adódó szükségszerű, ideiglenes állapot, a szexualitás.

"Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek." (Jak. 4:4)

Így szól Jakab apostol, éppen a paráznasághoz hozzáfűzve ezt. Vagyis aki jobban vonzódik evolúciós ösztönökhöz, mint sem Jézushoz, az nem éppen a "két úrnak nem lehet szolgálni" dilemmájába esik? Ha Krisztus ellenségeskedést szül evilág és az Isten lelkülete között, akkor nem gyanús olyan életcél, életmód, mely pontosan megegyezik azzal, amit a nem hívők is élnek és ugyanúgy erénynek tekintenek? A család és a szaporodás minden nép és kultúra körében kiemelt értéknek számított. Ahogyan ez a legnagyobb érték bármely életforma körében a farkasoktól kezdve, az ürgéken át szinte a legegyszerűbb lényekig. Ezt hívják evolúciós ösztönnek, de nem Krisztus szellemiségének. Keresztény emberek helyében elgondolkodnék ezen gondolatmeneten, kiváltképp ha valaki az apokalipszist relatív közelre váró fajtába tartozik. Jézus Krisztus szellemisége éppen a vér és minden egyéb szociális és kulturális berögződésünk ellen jött el. Ezeknek a megkötéseiből, börtönéből kiszakítani. Persze sokan vannak, akik ezeket még csak nem is érzik börtönnek, sőt erényt faragnak a vérségi kötelékből, legyen az családi, vagy nagyobb méretben etnikai. 

De nézzük tovább Jézus miképpen viszonyul a család és a rokonság, ergo a vérségi kötelék, genetikai és kulturális továbbörökítési láncolathoz. Kezdhetnénk ott, hogy Jézus maga sem szokványos apa és anya viszonylatban jött a világra, de ezt az ízléstelenséget inkább meghagyom a világtalan progresszív keresztényeknek. Jézus klasszikus, konzervatív családmodellben nőtt fel. Mindennek ellenére azt kell látnunk, hogy nem szól valami elismerően erről, sőt mi több, Jézus rokonsága sem őróla. Olyannyira nem értették meg, hogy mikor tudomást szereztek Jézus egyik tanítói eseményéről így reagáltak: 

"Amikor ezt meghallották a rokonai, odamentek, hogy megfogják őt, mivel azt mondták: megzavarodott." (Mk. 3:21)

Jézus pedig ezután az akciójuk után szól legvelősebben arról, hogy mit gondol a vérségi, családi kötelékről:

"Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Sok ember ült körülötte, és azok szóltak neki: Íme, anyád és a testvéreid odakint keresnek téged! De ő így válaszolt nekik: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? És végignézve a körülötte ülőkön, így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem és az én anyám." (Mk. 3:31-35)

Itt egyértelműen kitűnik, hogy Jézus magasról fittyet hány a vérségi viszonyra. A család fogalmát teljességgel lelki síkra helyezi, a biológiai viszonylattal nem foglalkozik. A krisztusi emberhez legközelebb állók, a szintén Krisztus útját követni igyekvő emberek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy semmit sem jelent többé a saját anyánk, apánk, testvéreink stb. Jézus pontosan azt is mutatja be életében példaként, hogy milyen szeretetteljes, meghitt és szoros viszony a helyénvaló pontosan az ilyen emberekkel, hiszen a legszűkebb környezetünkért is felelősséggel tartozunk. Mindazonáltal figyelmeztet minket, hogy ha valaki komolyan veszi a Krisztus útját a saját életében és igyekszik aszerint formálni magát, akkor ezekkel a családi, tradicionális kötelékekkel komoly konfrontációra számíthat:

"Mert mostantól fogva, ha öten lesznek egy családban, meghasonlik három a kettővel, és kettő a hárommal. Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a leányával, és a leány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az anyósával." (Lk. 12:52-53)

Krisztus egyáltalán nem családbarát abban az értelemben, hogy pusztán a család, mint társadalmi alapegység és szociális közeg nem erény és nem érték számára. Szükségszerű következmény a világban, de nem cél. Új családfogalmat ad, mely már a mennyei szféra lelkületét fejezi ki. Nem véletlen, hogy a valódi, mély, igaz és megértő barátokra helyezi a hangsúlyt életében is, és szól így: 

"Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért." (Jn 15:13)

A legnagyobb szeretet nem az, ha életed adod a szerelmedért. Erről szól minden csöpögős klisés film és nyálas lányregény. Nem az, ha életed adod a családodért, utódaidért. Hiszen ezt teszi minden pogány és ezt teszi minden egyes élőlény a vadonban is. Ezek alap dolgok, de nem a legmagasztosabbak. A barát ( nem sokak által elcsépelt értelmében, ami inkább a haver, span és ivócimbora) valóban pusztán a lélek és lélek közötti kapcsolat és megértés. Nincsen semmiféle materiális kötelék, sem evolúciós önös szándékú ösztön, mint a saját DNS-em továbbadása, hanem pusztán a lélek és személyiség szabad választása. Nincs hátsó szándék, melyben előbbre helyezem, ahogyan sokan a vérségi kötelékben velük élőket, és többet elnézek neki. Nincsen olyan, hogy külsőleg nem vonzódom hozzá, akkor már nem is akarok vele annyi időt tölteni, ahogyan minden párkapcsolatnál megtörténik ez nemi identitástól függetlenül. A legtisztább forma ez, s Jézus is ilyen viszonyban élt az ő tanítványaival. 

A család, mint hatalmas eszmény, erény és nívó az archaikus kor ősemberi korszakából maradt. A természet és a világ rendjéhez igazodó jobboldali mentalitás pedig ápolja a mai napig ebben az állapotban, holott 2000 éve már valami sokkal nemesebb eszményt mutattak be nekünk. S teszik mindezt úgy, hogy ennek a nemes eszménynek a hírnökét használják fel a világi rend igazolására. A család eszménye a maffiózók eszménye, hataloméhes és becsvágyó uralkodók életfelfogásának centruma, az egyszerű, nyomortelepeken minden távlati tervezettséget mellőző emberek bálványa. Ami ilyeneknek "szent", az semmiképp nem lehet Isten előtt az. A sötétséggel nincs közös metszet. Így hát azt kell mondanunk, hogy a helyes krisztusi magatartás, ha a legkevésbé sem háborgunk eltérő családfogalmakon és modelleken. Nem azért mert mindegyik helyes, hanem mert mindegyik a bűnös világ szükségszerű velejárója csak. Ha a legmagasztosabb, mennyei szempontot vesszük, ahol a szexualitás önmagában egy bűnös és elkerülhetetlen tény a világban, akkor azt kell látnunk, hogy nincs különbség a hagyományos családmodell és az LMBTQ-családok között. Az egyik  tagjainak a bűne az, hogy heteroszexuális, a másiknak a bűne pedig az, hogy homo-bi-transz stb. A Krisztus által legnemesebbnek tartott és kénytelenül bekövetkező állapothoz képest, egyenlő távolságra van mindegyik. Csak talán mondjuk úgy, másik irányba. A rendes család ismérve nem annak tagjai közötti nemi identitásban keresendőek, hanem a lelkületben, az egymáshoz való viszonyukban. Ezt hívjuk mára elcsépelten úgy, hogy szeretet. Ám itt egy tudatos, krisztusi szeretet szükséges. Emberek tömegei nőttek fel rettenetes körülmények között heteroszexuálisok kapcsolatából és ilyen családban. Emberek tömegei nőttek fel rettenetes körülmények között más nemi identitásúak által létrehozott családban. Ahogyan ennek az ellenkezője is ugyanilyen tömegekre igaz, mindkettő esetben. A vita értelmetlen és hiábavaló. Nem ezen múlik egy gyermek sorsa. Sokkal inkább, hogy eljut-e hozzá Krisztus szeretetteljes, végtelenül jó és kegyelmes lelkülete, (akár kimondva, akár kimondatlanul, hogy a család tagjai akár azt sem tudják, hogy ezt jelenti Krisztus) amely lelkület már mentett meg és emelt fel emberi sorsokat hagyományos családból, csonka családból, meleg párok közül, alkoholista terrorból, árvaházból és a híd alól is. Mert csak ez a szellemiség számít, minden más üres duma, ócska fecsegés. 

Horváth Martin

A NER előtti közélet 1. Média

 

Mivel a tavalyi évet egy NER előtti listával indítottuk, így idén sem lesz ez másképpen. Mivel az emberek memóriája igencsak rövidtávú tud lenni, illetve rengeteg zoomer cseperedett már fel, akiknek a magyar közéletet és politikát maga Orbán Viktor és rendszere jelenti, így ideje megnézni milyen is volt a világ előtte. Igencsak sokat kritizálják a NER felállása óta a médiaviszonyokat, amelyek tagadhatatlanul nagyrészt átalakultak. Így első körben nézzük is, milyen volt a 2010 előtti média és annak hatása a társadalomra. Nem a tulajdonviszonyok érdekelnek, nekem édesmindegy, hogy Mészáros, vagy Soros tartaná a kezében az egészet is. A lényeg, hogy milyen hatást gyakorolt tömegek mindennapjaira, közgondolkodására, lelkületére. 

1. Mónika show és Balázs show

Muszáj volt Mónikával indítani, hiszen olyannyira meghatározta a 2000-es évek mindennapjait, hogy a mai napig is keringenek a neten részletei, sőt, beépültek a társadalom nyelvi eszköztárába kifejezések az adásokból. A mémek és coubok formájában fennmaradt részletek, azonban soha nem fogják átadni azt az érzést, milyen haza érni iskolából, munkából délután, és meghallani a Mónika show intróját ( ami eredetileg a Venus-Élem az életem c. dalának instrumentális részlete. Maga a dal egyébként legalább annyira prosztó és proli, mint maga a műsor volt). Egyébiránt megmerem kockáztatni, hogy a magyar televíziózás történetének legkártékonyabb hatású darabjával állunk szemben. A műsor alapötlete eleve az, hogy behívnak a stúdióba szerencsétlen sorsú embereket, akik nyilvánvalóan körülményeik, szocializációjuk és rengeteg tényező végett rettentő alávaló minőségű életet folytatnak. A lényeg, hogy ő magukat, a problémáikat, hőzöngéseiket, vitáikat, verekedéseiket nézze az átlagember. Az átlagember, akiről tudni kell, hogy szintén nem valami nívós életet él szintén, de legalább a legalját, minden délután, munkából hazaérve látva azt érezheti, hogy ő valaki. Valaki fölött áll. Kollektívan nyugtatott meg milliókat a Mónika show által nap, mint nap bemutatott színvonal arról, hogy a helyzete úgy jó ahogy van. Az átlagembernek változni szellemileg, lelkileg, életvitelében nem kell. Közösen nevetni szerencsétleneken, akik nálunk is alávalóbbak, annál inkább. Oroszlánrésze van ennek a műsornak ( és a Balázs shownak), hogy a magyar társadalom zöme abba a posványba kényelmesen elringatta magát, amiben volt. Ráadásul nem csak elringatta, hanem még lejjebb is csúszott. Azokhoz, aljasodott, akiken nevet. Addig mondogatták rengetegen mémből a Mónika és Balázs show szállóigévé lett magyartalan buta mondatait, míg szépen, lassan, tudattalanul beépült a köznyelvbe. A züllés spiráljának ékes példája ez a két műsor. A NER előtti Magyarország leghatékonyabban kártékony elemei, amik még a NER után is éreztetni fogják a hatásukat emberek sokaságán. 

2. Big Brother és Való Világ 

Ugyan a Való Világnak még most is vannak szériái, de közel sem olyan társadalmi hatást váltanak ki, mint 2002-ben a Big Brother, majd nem sokkal utána az első Való Világ. Magyarország első országos valóságshowit tényleg túlzás nélkül egy ország nézte. Rémisztő visszagondolva, hogy milyen katartikus lázban úszott esténként a társadalom. Az egymáshoz fűzött viszonyunkat még nem a pártpolitikai törzsiség szabta meg igazán, hanem, hogy BB-t nézel, vagy VV-t. Aztán Pongo-s vagy, vagy Renátós, vagy Évis. Avagy Majkás vagy Okis. Bár lényegét tekintve ugyanaz a fertelmes törzsiség. Abban szánalmasabb, hogy még a világról alkotott képünket, országról gondolt jövőképünket sem tudjuk hozzá társítani. Csak esténként képernyőn látott random idegenek bálványozásában merült ki. A lényege ugyanaz volt, mint egyébként a Mónika shownak és társainak. Nézz idegen embereket, szánalmasabb gondokkal és a magad fejlődésével ne foglalkozz cserébe. Azt persze meg kell jegyezni, hogy minden ezek után következő Való Világ mélységes sötét zuhanás volt ezekhez képest. Rideg egymás mellé rakni 2002 és 2020 valóságshow-ját. Ne feledjük, ezt az igénybeli zuhanást a Mónika showban ordibáló prolikon való szórakozás termelte ki lassan. Persze nem kell ezeket sem mentegetnünk, ez is a pokol aljassága volt nívóban. Csak, mint tudjuk, a "pokolban a zuhanás örök" Ezek is sötét, aljas lelkületű műsorok voltak, sőt ez az első kettő, fényévekkel nagyobb behatást gyakorolt a magyar társadalomra. 

3. Heti Hetes

Nincs még egy műsor, amivel leírható lenne az egész NER előtti közállapot, mint a Heti Hetes. Minden, ami ellen az Orbán-rendszer és általánosságban a magyar jobboldal kikel, ellenez és, mikor arra a szent küldetésre gondol, hogy "ezek nem jöhetnek vissza többé", akkor valami olyasmi hangulatra gondol, mint ez a műsor. A belpesti balliberális értelmiség illusztrációja volt ez a szélsőjobboldali körökben a menóra hét ágának is gúnyolt közszereplő. Abban pár évben, mikor még az első-Orbán-kormány alatt futott kíméletlenül kritizálták (egyébként joggal), az akkori hatalmat. Majd a műsor fennállásának további éveiben a szocialista-liberális kormányok alatt, már kevésbé, vagy egyáltalán nem mutatta ennek nyomát. Sokszor inkább a baloldal szószólóinak szerepét játszották el. Természetesen voltak viták a résztvevők között, olyan mértékben, ami manapság egy fideszes sajtóban elképzelhetetlen. Az is tény, hogy egy kereskedelmi televízión futott és nem volt célja a politikai pluralizmus a műsornak. Önmagát teljesen objektívnak és függetlennek tartotta világnézetileg, de hangsúlyosan írja le, milyen balliberális zsongás volt a valamire való magyar közéletben és közösségi szereplők körében, akik magukat függetlennek tartották. Volt valami mérhetetlen arrogancia, ami az egészet körbelengte és nem csoda, ha "kinyílt a bicska" a vidéki, konzervatív érzelmű emberek zsebében. A műsor tematikája egyébként jó volt, azóta is azt próbálja utánozni minden Szabadfogás, Kötöttfogás és Öt. Azonban világnézetileg sokkal sokszínűbb társaságokkal, holott szinte mind NER-ellenes. Ez pedig pozitív, reménykeltő a NER utáni jövőre nézve. 

4. Legyen ön is Milliomos!

Egy műsor, ami azért valljuk be, kicsit hiányzik. Nem csak azért mert, akkor még abba a kényelmes illúzióba ringathattuk magunkat, hogy Vágó István egy kultúrember, aki soha nem állna például egy DK nevű baloldali szűk látókörű szekta élvonalába, hanem mert üde színfolt volt, a mai vetélkedők színvonalához képest. Hiába rombolta az RTL azzal a pár talkshow-val a tömegek szellemi nívóját, ezzel talán, valamennyit ellensúlyozott. A későbbi vetélkedőket elnézve, grandiózusan magasabb színvonalon állt. Nem kellett semmin ugrálni, habos süteményt az arcba nyomni és hasonlók, hogy vetélkedőnek minősüljön valami, ahogyan napjainkra ide süllyedt. Egyszerű kérdések és válaszlehetőségek. Pusztán attól, hogy az emberek nézték otthonaikban ülve, akkor is ragadt rájuk valami információ. Esetleg maguk is törték a fejüket jó páron. Ami, tagadhatatlanul jobb program, mint gumiruhába öltöztetett celebek szánalmas vergődését nézni, vagy az "tudás központú" kvízműsor mai verzióját az Észbontót, ahol szándékosan sötét embereket, hívnak be, hogy kiröhögd, mennyire alap kérdéseket sem tudnak. Hasonló tematikában a rivális csatornán is futott Multimilliomos és társai. Egy olyan tendenciát indított be, ami pozitív volt. Ez a műsorfajta határozottan szomorú, hogy eltűnt. 

5. Esti Showder Fábry Sándorral

Az egyszemélyes Showder Klub, még a Showder Klub előtti időkből, mikor gyerekek tömegei várták otthon, hogy a számukra érthetetlen politikai poénok után még megnézhessék a dizájncentert lefekvés előtt. Az RTL mivel rideg piaci alapokon működött - és ez most pozitívumára van értve-, képes volt egyszerre népszerűvé tenni, az egyértelműen balliberális Heti Hetes bagázst és a nem titkoltan jobber Fábry műsorát. Fábry legalább annyira nem rejtette véka alá merre húz a szíve világnézetileg, mint a Heti Hetes, csak éppen az ellenkező oldal irányába. S, ahogyan az előbbi műsornak, úgy Fábrynak is megvoltak a maga ízléstelen pillanatai, mikor ordított róla, hogy a Fidesznek drukkol. Az egész NER előtti közélet pozitívumának legyen mindemellett mondva, hogy egyszerre tudott Fábry és a Heti Hetes is sikeres lenni. És, sokak számára mindkettő követendő műsor volt, még ha egyiken, vagy másikon néha húzta is a száját. De hát ilyen a világ, ki erre, ki arra húz inkább. Ellenben ma végletesen széthúzott a társadalom és humoristából is Bödőcsön kell nevetni, ha ellenzéki vagy, ha pedig kormánypárti, akkor nem szabad nevetni sem. Maximum gúnyosan Bayer Zsolt alázó, vállalhatatlan kijelentésein. 

6. Irigy Hónaljmirigy Show

Szívem szerint egy fájdalmas sóhajjal kezdeném, bármit is akarok írni erről. Utólag belegondolva szinte hihetetlen, hogy mekkora hatást gyakoroltak az emberek mindennapjaira ezek. Gyakorlatilag pedig semmi más nem történt, mint az aktuális populáris rádiós dalokat vették és ráírtak valami paródia szöveget. Zömét egy komplett stáb írta, ők csak elripacskodták a műsorukba pár hetente. Gyerekként ezeken az éppen aktuális témakörű adásokon jót lehetett vigadni. Meg akkor nagyon viccesek voltak a dalbetétek is. Csak ahogy cseperedik az ember és visszanézi/hallgatja ezeket, hát lefagy a vigyor az arcáról. Akkoriban a secunderszégyen fogalma nem dívott, de pontosan ez illik arra a tényleges szó szerinti infantilis ripacskodásra, ami ezekben zajlott. Riasztó belegondolni, hogy a felnőttek emlékeim szerint legalább ugyanolyan jól mulattak ezeken. Iskolákban és munkahelyeken első téma volt másnap, hogy mi volt a tegnapi "mirigyben". Rettenetesen alávaló humornak szánt valamit testesített meg és terjesztett olyan sikeresen, ami generációkat rontott meg azzal, hogy a humor és a paródia kifejezések, számára egyet jelentenek a középsulis nagyszünetben összedobott, rögtönzött vicceskedések színvonalával. 

7. Banánhéj, avagy túlélni Bagi-Nacsát

Ha már humor, meg kell említeni még a Bagi-Nacsa duót is. Műsorukban egyesítették a Fábry Show, az Irigy hónaljmirigy és értelmesebb paródiák és talkshow-k elemeit. Mindegyiket szerény emlékeim szerint, valamivel nívósabban. Fő attrakciójuk mégis minden esetben a híres közéleti szereplők utánzása volt. Mondani sem kell, hogy manapság a TV2 ilyesmit nem engedne a képernyőre. Egyrészt mert fideszest parodizálni bűn, ellenzékit meg azért, mert még ismertté teszik ezáltal is. Ekkoriban azonban oldalaktól függetlenül, politikusok, színészek, énekesek, bemondók, mindenki sorra kerülhetett egytől egyig, akit kilehetett parodizálni. Akkoriban még (az alább látható videón is) az aktuális miniszterelnök Medgyessy Péter is elment egy adásra. Orbán Viktor hogy elmenne e hasonlóra, az költői kérdés. Persze miután elfogytak a közszereplők, így a parodizálni valók is és még pár műsoros próbálkozás után eltűnt a páros a nagy reflektorfényből. Azóta pedig Fábryval karöltve lettek a NER csatlósai, így bebiztosított humoros műsoruk van állami adókon, amit alig néz valaki. Így van pár műsor amiben szerepelnek, de sem politikai objektivitással, sem humorral, sem nézettséggel nem vádolhatók. 

8. Frei Dosszié

A humortól elkanyarodunk, mert a Frei Dossziénál nyomasztóbb egy gyerek számára, talán csak az Akták c. műsor főcíme volt ijesztőbb. Az viszont nem volt akkora hatással a társadalomra, hogy itt megemlítsük, így maradt Frei és az ő hihetetlen történetei. Olyannyira hihetetlen, hogy ki is derült, valóban kamu interjút forgatott egyszeriben legalábbis biztosan. Nevezetesen éppen az akkor első kormányával regnáló Orbán Viktor miniszterelnökre kérdezett rá egy "bérgyilkosnál", hogy mennyiért és hogyan ölné meg. A tény önmagában botrányt keltett. Aztán végül kiderült, hogy a bérgyilkos nem is bérgyilkos, hanem egy fizetett statiszta volt. Frei hitelén ez sokat koptatott, de a műsora nem állt le és inkább távolabbi országokat utazott körbe, hogy ott folytassa az oknyomozást. Ugye messziről jött ember azt mond, amit akar szokták mondani. Lehet itt is ez volt a megfontolás. Mindenesetre valamiért a fél országot továbbra is feszülten érdekelték azok, a minden esetben grandiózusnak beállított történetek, amiket Frei tolmácsolt. És valahogy a történetben mindig volt egy magyar, aki éppen arab felhőkarcolókat épített, buddhista kolostorban meditált, vagy Che Guevara rokona volt szegről végről Kubában. Minden hülyeségével együtt, inkább ez is negatív, hogy a műfaj kikopott. Oknyomozó újságírás, még ha nem is feltétlen a hazai ügyeket feszegeti, úgy igazán a nyilvánosság előtt nincs. A Direct36-ot is csak nagyon elvetemült ellenzékiek ismerik. Meg persze ismét ott van, hogy ha a távoli történeteknek is csak a fele igaz volt, már értelmesebb és ismeretekben gazdagítóbb műsor volt, mint bármi napjainkban. 

9. Napló

Hasonló a helyzet a Napló esetében is. Ez már zömében magyar közéleti eseményekkel és témákkal, személyekkel foglalkozott. Nem ásott a dolgoknak igazán mélyére, a célja mindössze egy 10 percben összefoglalható, tömör, velős bemutatása volt egy témának, eseménynek. Aki kicsit is olvasottabb volt, annak sok újdonságot nem jelentett a műsor, mégis azoknak a tömegeknek, akik a munka után csak a verekedős showműsorokra számíthattak,  az esti hírek után egy remek gyorstalpaló volt, hogy legalább tisztában legyen az őket körülvevő országgal és világgal. Olyan tekintetben hiánypótló volt, hogy még a Magyar Gárda és egy cigány vajda között is összehozott egy találkozót. Az, hogy világnézetileg két ellentétes oldalon álló, konfliktusoktól terhelt viszonyú felet egy kereskedelmi televízió leültessen beszélgetni, pedig mostanság lehetetlen. Pláne, ha a TV2-ről van szó. 

10. Napkelte

Némiképpen kakukktojás, mert töredéke nézte csak a lakosságnak ezt a műsort, mint az előzőek bármelyikét. Ellenben a nyugdíjas korosztályban hasított. Márpedig a választásokon már akkor is ez a réteg volt a mérleg nyelve. Másrészt tűpontosan írja le, mi volt a probléma a NER előtti kulturális és médiaközeggel. Tökéletesen festette le a rendszerváltás után és 2010 előtt, milyen volt a magyar közmédia, államapparátus helyzete. Tömören: egy rakat exkommunista funkcionárius és szimpatizáns,  a '80-as évek retorikájába és szellemiségébe beragadva arrogánsan néz le és burkoltan gúnyolódik mindenen, ami az ő világnézetükbe nem fér bele. Ékesen mutatja, hogy a köztévé, már akkor sem volt független, objektív és a közé volt a legkevésbé. Exkomcsi és balliberális (itt komoly átfedés van) emberek hesszelő platformja volt, ahol az ember, a díszletekkel, az arcokkal, a fogalmazásokkal, a tartalommal együtt, abszolút úgy érezhette, mintha nem is lett volna rendszerváltás. Nem kis alapot adva annak a jobboldali nézetnek, hogy gyakorlatilag nem is történt rendszerváltás és a kulcspozícióban ugyanazok maradtak és a háttérből óriási befolyásuk van, valamint, hogy a liberálisok ezekkel összefonódott, szellemi örökösök. Ezek pedig sajnálatos módon nem voltak légből kapott gondolatok, kicsit sem. Drasztikusan fogalmazva, a Napkelte ágyazott meg a NER kulturális bosszújának és adott alapot annak, hogy a közmédiát úgy darálják be ahogy, és irtsák ki az írmagját is nem csak a rég befészkelt baloldaliaknak onnan, hanem még a kicsit is objektív embereknek is.

10+1. Győzike Show

Nem tudtam megállni, hogy ne biggyesszem ide még utoljára Győzikét. Ugyan semmi újat nem tudok róla elmondani, mint, amit fentebb már ne fejtettünk volna meg más műsorok esetében, de mégis olyan hatással volt a 2000-es évek közepén a magyar nézőközönségre, amitől olyan pozícióra tett szert, hogy innen hiba lenne lehagyni. Ugyanaz volt a logika, mint a Mónika vagy a Balázs Show esetében. Úgy néz ki, aminek a neve Show-al kezdődött akkoriban, az rossz ómen volt. A különbség, hogy itt mindig ugyanazt a pár embert kellett nézni olyan alantas szituációkban, melynél jobbnak, különbnek érezhette magát az átlagember. Itt bónuszként az a morális mocsok is közrejátszott, hogy tudatosan árusította ki valaki, aljas szégyenkezni valónak a családját egy ország elé. Nem mellesleg oroszlánrészt játszott közre a cigányságról kialakuló összes negatív sztereotípia megerősödéséhez, ami az évtized végére tragikus mértéket öltött. Hatása szintén abban a szomorú társadalom romboló jelenségbe érhető tetten, hogy Győzike mind magyartalan, mind sok esetben cigánytalan kifejezései váltak a magyar közbeszéd szerves részévé. Generációk nőttek fel már úgy, hogy a "dikk" és "dicsak" és "ezt kell csinálni-e" és társai már alapvető szókészletük részei. A 2000-es évek szórakoztató műsorai kismértékben olyan hatást gyakoroltak a magyar nyelvre, mint annak idején Kazinczy. Ebben pedig, van valami rohadt szomorú. 

A halál angyala

 

Két angyalka ült egy ember vállain. Az egyik a jobb, a másik a baloldali vállon. Látszólag különböznek, de egyvalamiben megegyeznek. Mindkettő az emberi élet őrangyalának nevezi magát.

- Az abortusz alapvető emberi jog - kezdi traktálni a baloldalt ülő angyal az embert-, mindenkinek joga van eldönteni, hogy a saját testével mit tesz. 

- Gyilkosság! - förmedt rá a jobboldali angyal.

- A magzat bizonyos időintervallumon belül még nem nevezhető embernek, még nem él! Ez tudományos konszenzus. 

- Ne higgy neki – kezdett a jobboldali suttogni az ember fülébe-, a fogantatás pillanatában a lélek már testet ölt. „Ne ölj!” – ez az egyik fő parancsolat.

- Képmutató! – szólt át a túlvégről a baloldali angyal-, akkor miért örvendezel minden hírnél, ha hallod, hogy az USA-ban kivégeztek egy gyilkost? Vagy követeled, hogy vezessék vissza ott is, ahol már eltörölték, ha történik valami szörnyűség?

- Az egészen más helyzet! – szabadkozott a másik angyal-, ez egy speciális helyzet, nem mond ellent Isten akaratának. Tudok mutatni egy tucat pár évszázados keresztény teológiai levezetést...

- Badarság! A Biblia kifacsarása. Bocsáss meg az ellened vétkezőnek, szeressétek ellenségeiteket…hallottad már ezeket? Mindenkinek jár új esély. Mindenki képes változni. Isten bárkit, bármikor képes teljesen új emberré tenni, bármit is tett. 

- Szentimentális locsogás! Sehol nem írja a Biblia, hogy a halálbüntetés bűn lenne, pedig bevett szokás volt akkoriban. Mégsem tért ki rá.

- Az abortuszra sem tért ki – vágott vissza a baloldali-, honnan veszed ezt a fogantatástól ott a lélek dolgot?

- Nincs jogod eldönteni Isten helyett, ki születhet meg és ki nem!

- Nincs jogod eldönteni Isten helyett ki haljon meg és ki nem!

- Nem muszáj alkalmazni, elég ha csak a ténye visszatartó erőként hat.

- Ha az állam kezébe ilyet adsz szerinted nem használhatja rosszul? A nácik hány tisztességes embert végeztek ki így?

- A nácik gyilkoltak utoljára az alapján, hogy eldöntötték ki minősül embernek és ki nem, ahogy te teszed a magzattal!

Az ember pedig hosszan hallgatta még vitájukat. Töprengett, hogy bár mindkettő az emberi élet védelmezőjének kiáltotta ki magát, egyik esélyt sem akart adni egyeseknek az életre, a másik pedig kegyelmet nem akart adni, annak, aki súlyosan vétkezett. Mindkettő a halál angyala volt.

Új év, új Lighty!

 

A Tarot bolondja

 A Tarot kártyáról félőrült ezoterikusoktól és egyéb spirituális ponyvairodalmakban hallhatunk. Azonban ennek a zsidó miszticizmussal szorosan egybefonódott dolognak vannak sokkal mélyebb jelentései is. A kabbalizmsban a világ egysége a 22. Az utolsó lap a Tarotban nem is más, mint: A világ. Nem véletlen zárul ezzel a kör és áll a legmagasabb rendű kártyával szemben, ugyanis az anyagi világ a legtöbb vallásban, misztikában maga az Isten ellenpontja. Nem véletlen szól az Evangélium is így: Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek (Jak.4:4). A Tarot első kártyája a Mágus. A tudásra szomjazó ember, aki keresi az ismeretet, az igazságot, Istent. Mégis felette áll még egy lap, melyet legtöbbször 0-val jelölnek. Régebben pedig nem jelölték sem betűvel, sem számmal. Nem véletlen. Ez a Bolond. A Bolond számára ez a világ semmit nem jelent. Csak kacag. Nevet és kacag és legyint a világ sikerére, gazdagságára, eredményeire, a hatalomra. Itt neki céljai, vágyai nincsenek, hisz tudja, ez a világ csak egy fátyol, amely eltakarja az igazi valóságot. A világ normája számára az őrület. A világ számára pedig ő az őrült. Ő pedig csak boldog, nevet és kacag ezen. Ez a kozmosz számára csak nevetség. Ő kiszállt a játékból, felette áll minden lapnak. Ahogyan kiszállt a világ mókuskerekének örvénylő ciklikusságából is. A Bolond fél lábbal már a Mennyországban van. Bármire is tekint, valójában már csak Istent látja. Győzött. Egyes egyedül ő szabad teljesen minden emberi archetípus közül.

Hamvas Béla így ír ugyanerről:

"Ha valaki félelmetlenséget elérte, vagyis aki többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkivül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelen kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Mindenki kínos feszélyben van . Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tarjta be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kivül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem igazodik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy amit a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll: Az ember csak akkor hatalom, ha semmi." ( Apokalyptikus monológ részlet.)

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin

Ilyen lenne az elektori rendszer az Európai Unióban

 Kapcsolódó: Ilyen lenne az elektori rendszer Magyarországon

Mivel roppant pozitív fogattatás érte azt az irreális ötletünket, hogy megnézzük, milyenek lettek volna a magyar választások 1990-től fogva, ha olyan elektori rendszer lenne Magyarországon, mint az USA-ban, így gondoltuk tovább visszük ezt a vonalat. Annál is inkább, hiszen ha ezt a rendszert az EU-ra vetítjük rá, akkor nem is olyan teljesen irracionális a gondolatkísérlet, mint egy relatíve kis Magyarország esetében. Az Európai Unió méretében és felépítésében legalább részben emlékeztet az Egyesült Államok modelljére. Még az elektorok számának kikalkulálásától is megkíméltek ezúttal bennünket, hiszen a lakosságarányosan kiosztott helyek már eleve adva vannak, melyeket az európai parlamenti választások képviselőhelyeiként ismerünk. Ezt a legmacerásabb részét a felvetésnek tehát el is végezték réges rég az EU bürokratái helyettünk. Szinte mondhatjuk, hogy a felépítése az európai parlamenti választásnak már részben ugyanolyan, mint az amerikai. Az Európai Parlament képviselőinek összlétszáma van elosztva lakosságszámmal arányosan a tagállamok között. Pont, mint az USA-ban a Kongresszus létszáma és az elektorok száma. Így van Magyarországnak például jelenleg 21 képviselői helye. A különbség, hogy az EU választási rendszere arányos és nincsen meg az amerikai modell "győztes mindent visz" őrülete. Attól, hogy Magyarországon a Fidesz 2004 óta minden EP-választáson a legtöbb voksot kapja, nem viszi az Európai Néppárt (melynek a Fidesz is tagja) mind a 21 képviselői helyet, hanem arányosan megoszlik ez több párt között, akikre a választók nagyobb számban adták voksukat. Ettől az Európai Parlament sokkal sokszínűbb, sokkal több nézőpont és csoportosulás képviselteti magát benne. Ez ezerszer demokratikusabb és igazságosabb, mintha minden helyet vinne a győztes, mint az elektori rendszerben az USA-ban. Cserébe viszont az Európai Parlament sokkal kevésbé hatékony. Rengeteg kompromisszumra van szükség egy döntés meghozatalához, melyeket sokszor nem tudják megkötni. Ha mégis, akkor pedig csak úgy, ha mindenki annyit ad fel a maga részéből, hogy a közös határozat már egy semmitmondó üres lózung szintjén van. Bár kevésbé igazságos, a tétjeinket úgy tettük meg az egész gondolatkísérlet elején, hogy az Európai Unió sokkal hatékonyabb tudna lenni a "győztes mindent visz" elvén működő elektori rendszerrel. Attól ismét tekintsünk el, hogy ha ezen logika mentén zajlanának a választások a nagy európai pártok teljesen más taktikát alkalmaznának. Feltehetően nem lenne ennyi kis csoport, hanem beolvadnának nagyobbakba és kialakulna egy nagy bal és egy nagy jobboldali tábor. Esetleg egy harmadik fél még maximum. Ahogy attól is tekintsünk el, ha egy átlag választó európai szinten voksolna és mondjuk nem egy Fidesz logót látna a lapon hanem, hogy EPP, akkor azt sem tudná mi hány óra. Vagy ha tudná mit képvisel egy EPP vezetői szinten, akkor egyáltalán nem voksolt volna rá, nem úgy a Fideszre. Ezektől a részletektől elkell tekintsünk a fiktív felvetésben. Az elektori rendszerrel működő Európai Unió felvetését 2004-től, Magyarország EU csatlakozásától indítjuk.

2004-ben még 732 fős volt az Európai Parlament. Ennek értelmében 732 elektorunk van összesen, melyeket szétosztottunk a tagállamokba népességarányosan. Ez azt jelenti, hogy a győzelemhez 367 elektor megszerzése szükségeltetik. Ezt az EPP (Európai Néppárt) nagyon simán megugrotta. Jobbközép győzelem született. Nem csoda hiszen Németországot, aki ebben a versenyben viszi, már jó esélyekkel indul, hiszen a legtöbb, 99 elektort éri. Az, hogy mellé két 78 elektoros tagállamot, Olaszországot és az Egyesült Királyságot is bezsebelt már biztos út a győzelem felé. Persze ne feledkezzünk meg az újonnan csatlakozott első szavazó Lengyelországról se, aki a keleti térfél legerősebb aduásza a maga 54 elektorával. A PES (Európai szocialisták) a hagyományosan baloldali, déli, mediterrán régióban erős, illetve Franciaországban is komoly bázissal rendelkezik. Mindkettő tagállam magas elektorszámmal rendelkezik. Franciaországot magabiztosan vitték a szocialisták, Spanyolországban viszont nagyon kemény küzdelmek mentek végbe ezért. A legizgalmasabb csatatérállam lett volna, ha ez a rendszer van érvényben. Másik két billegő állam Svédország és Hollandia volt, melyeket a PES bezsebelt. Azonban annyi elektorral nem bírtak, hogy változtassanak a helyzet állásán. A többi pár tagállam amelyeket pedig még megszerzett, édeskevésnek bizonyultak már ebben a helyzetben. Az ALDE (liberálisok) viszont a maguk szintjén örülhettek hiszen Finnországot és Litvániát is megnyerték maguknak. A radikális jobboldali, euroszkeptikus UEN pedig nagy meglepetésre elvitte Lettországot. Ez csak 9 elektort ért. 

Románia és Bulgária csatlakozott az EU-hoz, így népiképp át lett szabva a Parlament létszáma és ezzel az elektoraink száma is. Új tagállamok ide vagy oda, simán földbe döngölt mindenkit az EPP. Ilyen nagyarányú győzelem ritkán születik. A szükséges 369 elektort durván felülmúlta. A baloldal szinte megsemmisült. A PES az összes hagyományosan balos régióját is elvesztette. Mindösszesen Dániát és Svédországot tudta elhódítani. Ők viszont édeskevesek bármihez is. A csúfos bukást még szégyenteljesebbé teszi, hogy még az ECR (Európai konzervatívok) is több elektort kapartak össze, mint a legnagyobb baloldali párt, holott az ECR eddig sehol sem volt. Bár az EPP tarolt úgy is, hogy az egyik nagy elektorszámú Egyesült Királyságot lenyúlta az ECR előle, azért elkezdhetett volna fájni a feje ebben a helyzetben, hogy komoly jobboldali riválist kapott a Néppárt.

Horvátország is csatlakozott 2013-ban, így 2014-re ismét újra kellett a parlamenti helyeket és az elektorokat is kalkulálni. A győzelemhez szükséges elektorok száma így 376-ra emelkedett. Ahogy láthatjuk az EPP komolyan visszaszorult a 4 évvel ezelőtti nagyarányú győzelméhez képest. A szocialisták népiképp pozitívabbak lehettek, hiszen végre sikerült a hagyományosan jó esélyekkel kecsegtető Olaszországot is maguk mellé állítani, ahogyan először sikerült egy keleti tagállamot is megnyerniük maguknak Románia képében. Spanyolország miatt viszont minden bizonnyal nagyon keserűek lettek volna, hogy a tradicionálisan baloldali déli országot most sem sikerült behúzniuk. Franciaország esetében pedig, ahol szintén évtizedekkel korábban komoly esélyeik és bázisuk volt, nem egyszer meg is nyerték, most rendkívül visszaszorult a támogatottságuk. Ha ez nem lenne elég, Görögországból a GUE képében egy (szélső)baloldali riválist is kaptak. Franciaországra visszatérve, először fordult elő, hogy szélsőjobboldaliak vigyenek egy ekkora, rengeteg elektort érő államot. Korábban az - akkor még-, UEN néven futó projekt Lettország akkori 9 elektorával nem jelentett komoly fenyegetést, azonban mára EAF néven, az egyik legnépesebb, 74 elektort érő tagállamban, hogy nyerni tudott meglehetősen aggasztó lehet a mainstream pártoknak. Leginkább ez a fajta előretörés az EPP-nek fájhatott, hiszen ha a szélsőjobboldal nem viszi el előle Franciaországot, akkor annak elektoraival megszerezhette volna a szükséges elektori számot és a többséget. Ott lett volna még számára az Egyesült Királyság is, ahol korábban jól szerepelt és szintén rengeteg elektort ér, azonban hajszál híján de lenyomta a tagállam függetlenedéséért küzdő csoportosulás. Ha ez nem lett volna elég, akkor Lengyelország a maga 51 elektorával is hajszálon múlott, hogy meglegyen az EPP-nek. Pár ezer szavazat döntötte el, hogy ne a rivális, konzervatív ECR vigye el, ahogyan Dániát is. Úgy néz ki az EPP több komoly riválist is kapott a jobboldalon. Ennek következményeként pedig nem volt képes elérni a szükséges 376 elektort. Ilyen patthelyzet esetében az USA-ban a Képviselőház dönt arról, hogy ki legyen a győztes. Az első három legtöbb szavazatot kapott jelölt közül dönthetnek. Ami így az EPP (jobbközép), PES (balközép) és az EAF(szélsőjobb) között dőlne el. Mivel se Képviselőháza nincs az EU-nak, sem elektori rendszere, így semmiféle szabályzata sem ilyen esetre, elég nehéz megmondani mi következne ebben a helyzetben. Mivel az USA-ban ezen a képviselőházi szavazáson minden tagállam szavazata egy voksot ér, ehhez leginkább hasonló EU-s intézmény az Európai Bizottság, így ebben a fiktív univerzumban neki ítéltük a döntés meghozatalának jogát. 

Nem igazán tudjuk végül az Európai Bizottság kit nevezett meg győztesnek négy évvel ezelőtt, de, hogy ez a feladat megint rájuk hárul az már most teljesen biztos az adatokat nézve. Az EPP még mindig a legtöbb elektort szerezte meg, ám tovább gyengült. A szükséges 376 elektortól távolabb került jóval, mint négy évvel korábban. A kötelezőt hozta és Németország egyértelműen az övé. A 2004 óta szintén rá voksoló Magyarországot, Szlovéniát, Bulgáriát és Horvátországot is simán hozta. Romániát is visszabillentette a szocialistáktól a maga javára. Görögországot egyenesen a szélsőbaloldaloldaltól nyerte vissza. Nagyon hosszú idő óta először nyerte vissza szintén a baloldaltól Svédországot is. Ám ezek nem rendelkeznek annyi elektorral, hogy elegendő legyen a minimális 376-hoz. Ahhoz, hogy az EPP nyerni tudjon, minimum még egy nagy elektorszámú államot be kellett volna húznia, a 70 elektort meghaladó tagállamok közül. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország ez a hármas. Az Egyesült Királyság azonban gyakorlatilag már nem is vesz részt az EU-ban. Franciaországban a szélsőjobboldal - immár ID-ként-, még nagyobbat tarolt, mint 4 éve. Ami igazán fájdalmas lehet az EPP-nek és a korábban szocialista reménységnek is számító Olaszországban, hogy szintén az ID tarolt. Ezzel a szélsőjobboldal már két államot nyert meg és nem is akármilyen elektori számmal rendelkező országokat. Az EPP esélye a győzelemre még abban az esetben lett volna lehetséges, ha legalább az egyik szintén magas elektorszámmal bíró államot viszi, mint Lengyelország vagy Spanyolország és ezek mellé még legalább egy 20 körüli elektorral bíró tagállamot. Elméletileg erre lett is volna esélye. A legkényelmesebb persze az lett volna, ha mindkét 50 feletti elektorral rendelkező államot viszi az EPP. Korábban mindegyikben képes volt győzelemre. A spanyolokat( és portugálokat) azonban hosszú idő után visszahódította a baloldal, Lengyelországban pedig az EPP régi félelmei beigazolódtak. A jobboldali rivális ECR már az előző választásokon is megszorongatta az EPP-t, de most már egyértelműen fölé kerekedett Lengyelországban. A korábban EPP-s fellegvárként működő, nem kevés 51 elektort érő Lengyelországot elbukta. Emellett további 4 nagyágyút is, ahol korábban jól tudott szerepelni. Különösen fájdalmas, hogy ebből az igazán nagyokat a szélsőjobboldal happolta el előle. Az EPP-n semmi nem segíthet. Statisztikákat nézve még talán megdobhatnánk 7 elektorral, hiszen a Szlovákiában közösen indult EPP-ALDE-s helyeket megfeleztük. Ami persze sem az elektori rendszerben nem létező gyakorlat, de az sem, hogy így induljanak pártok. (Nyilvánvalóan a valóságban egy elektori rendszerben ilyesmi nem fordulna elő.) A nagy baloldali PES már 10 éve leszálló ágban van, azonban a most már a nagy jobboldali EPP is meredeken csúszik lefelé. A szélsőjobboldal és a konzervatív jobboldaliak viszont törnek felfelé. Ha egyesülnének, melléjük pedig az EPP-ből is átmennének jó pár tagállamból, akkor nagyon komoly erőt jelentenének az EU-ban. De választást nyerni még egy nekik kedvezően torzító elektori rendszerben sem tudnának egyenlőre. 

Az a kezdeti elképzelésünk, hogy az EU-t hatékonyabbá tenné egy elektori rendszer, a végére megdőlt. A 2004-es és a 2009-es választások esetén ez még igaznak bizonyult, de a 2014-es és 2019-es szavazásokon már csúfos kudarc lett volna. Persze ha a korábbi, nagyarányú EPP-s győzelmek után hatékonyan tudta volna végig vinni a pártszövetség az akaratát, akkor eleve nem alakul ki azon okok többsége sem, amely az EU ilyen arányú széteséséhez, széthúzásához vezetnek. Beleértve a Brexitet, vagy a szélsőjobb előretörését. Amire viszont abszolút jó volt ez a fiktív univerzum, hogy még jobban és tisztábban kirajzolta az EU iszonyatos betegségeit. Az adatok, amikkel dolgoztunk valósak. 2019-re valóban ennyire széttöredezett tagállamonként az irányvonal, melyet támogatnak az Európai Unió polgárai. Az egyik legnépesebb, legfejeltebb, atomhatalom Franciaországban valóban már 6 éve a legtöbb voksot a szélsőjobboldal kapja. Ez pedig a szintén népes Olaszországra is átterjedt. Az okait természetesen értjük, viszont a felülkerekedésük esetén az EU elveszítené még azon kevés pozitív vívmányait is, ami eddig megvolt. De ha nem megyünk ebbe bele, csak azt nézzük egyszerűen mennyire színes lett a térkép az utolsó két választásra, akkor is siralmas a helyzet. A színkavalkád azt mutatja, hogy nincsen egységes európai gondolat. Nincsen egységes irányvonal, melyet Európa népei követnének. Nem is A és B gondolat verseng egymással, hanem számtalan. Az Európai Unió lakossága ezerféle okból, ezerfelé húz. Sokáig tartottunk az Európai Egyesült Államok orwelli jövőképétől, mára azonban láthatjuk, hogy ennek a realitása igencsak csekély. Nem, hogy centralizált egyesült államok szövetsége nem lesz ebből, de még egy laza konföderációként sem lehet lassan fenntartani, ha a folyamatok így haladnak tovább. Márpedig az minden európai ország, nép és egyén érdeke is lenne.