Nincs is olyan téma talán, amivel
mi többet foglalkoztunk volna, mint a kereszténység és politika- azon belül is
a jobboldal- összefüggéseivel. A Keresztényfasizmus című írásban már tömören megpróbáltam kifejteni, hogy az autoriter jobboldal szellemi táptalaja a
kereszténység. Vagyis nem a valódi keresztény hit, hanem a keresztény erkölcs,
mint ideológia. A különbség pedig hatalmas, még is sokakat megtéveszt, még
magukat a keresztényeket is. Az is említésre került, hogy a történelemben a
szélsőjobboldali ideológiák nagyrészt a katolicizmushoz ( vagy keleten
értelemszerűen az ortodox kereszténységhez) kapcsolódtak. Szálasi hungarizmusa,
a szlovák tisoizmus, horvát usztasák, olasz fasizmus, román vasgárda stb.
Azonban nem lenne teljes a kép, ha a protestantizmust úgy tüntetnénk fel,
mintha nem lenne egy ilyen, jobboldali ideológiákkal románcra kelt irányzata.
Sőt, mi több, napjainkban ez képzi a (szélső)jobboldalon belüli választó
vonalat is. A régi ideológiák a katolicizmusban gyökereztek, míg a mai
Nyugat-Európai szélsőjobb, az alt-right egy része, populisták, és kifejezetten
nálunk az Orbán-rendszer, a protestáns szellemiségű jobboldaliságból merít. Ez
pedig viszonylag új jelenség.
A különbség a katolicizmusból és
a protestantizmus egy sajátos irányzatából kinőtt jobboldaliság tekintetében valójában csekély,
azonban mégis vízválasztó jellegű. Ez az „apróság” pedig a zsidósághoz,
Izraelhez való viszony. Itt és most pedig ne a jelenlegi katolikus egyházra
gondoljunk a továbbiakban, hiszen az mára nem azonos korábbi, eredeti
önmagával. Kétségtelen, hogy a tradicionális katolicizmusból levezethető
egyfajta antiszemitizmus, anticionizmus vagy antijudaizmus. Már a középkorban
is elég csak arra gondolni, hogy a legtöbb helyen a zsidókat diszkriminatív
törvények szabályozták. 1215-ös negyedik lateráni zsinaton előírták már a
zsidók és muzulmánok megkülönböztető jelzésének viselését. 1222-ben a mi magyar
Aranybullánk is kimondja:
·
(XXIV. p.) Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne
viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli
nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.
A zsidók számára előírtan viselendő sárga gyűrűt formázó jel 1551-ből.
1269-ben pedig IX. Lajos francia
király sárga csillag viselésére kötelezi a zsidókat. Igen, ez nem náci
találmány… Hasonlót Mária Terézia is előírt, és akkor még nem is beszéltünk a
spanyol inkvizíció vezetőjéről Tomás de Torquemadaról, akihez a spanyol zsidók
1492-es kiűzése kapcsolódik. Idejében kikeresztelkedett zsidókat is
lemészároltak, mert etnikai hovatartozásuk szerinte fontosabb volt, hisz „vérükben”
hordozták a Krisztus-ellenességet. Nem tudom, hogyan értékelhette Pál apostol
azon szavait, hogy „Krisztusban tehát nincs zsidó vagy görög”(Gal. 3:28). A
történelem is „kis holokausztként” hivatkozik tevékenységére. Ezek után a 20.
században antiszemitizmusáról híres Prohászka Ottokáron, vagy a későbbi
fasiszta, usztasa, nyilas szimpatizáns kléruson meg sem lepődünk. Nem csoda,
hogy a 20. századi fasiszta ideológiák (kivéve pont a nácizmus) összefonódtak a
politikai katolicizmussal. Ez azonban egyértelműen nem lehet biblikus! A
tradicionális katolicizmusban fellelhető antiszemitizmus egyértelműen pogány
gyökerű. Amelyet lehet, hogy alátámasztottak azon nézettel, hogy „Jézust a
zsidók ölték meg”, ahogy azt ma is hallhatjuk innen-onnan, meg hatalmas a
bűnük, hogy tagadják a Messiási mivoltát stb. De ettől még ez a pogány Róma
továbbélése. A pogányságra volt jellemző mindig is az antiszemitizmus az ókori
történelem során. Persze keresztény szemszögből csak pogányok léteztek, ilyen
értelemben felesleges kijelentés ez. Mindenesetre minden pogány hit és
elvrendszer zsidóellenességet tanúsított, amint találkozott a zsidósággal. Róma
miután bekövetkezett a Konstantini fordulat, majd 380-ban államvallássá tette a
kereszténységet, valójában nem a kereszténység aratott diadalt Róma
szellemisége felett, hanem éppen fordítva. Róma szellemisége integrálódott a
kereszténységbe, vagyis nem is volt az kereszténység, hanem a pogány
szellemiség továbbélése keresztény retorikai mázzal. Hitler és a német
nemzetiszocializmus pedig hiába volt katolikus-ellenes, antiszemitizmusa
tekintetében ugyanonnan, Róma pogány szellemiségéből merített, ahonnan a
katolicizmus is.
Ez nekünk keresztényeknek egy
kicsit legalább megnyugtató lehet, hiszen a fasiszta ideológiákkal összefonódott
politikai kereszténység, valójában nem is kereszténység. Csak egy keresztény
köntösbe bújt vad pogányság, Róma továbbélése. Az igazi kereszténység azonban
nem antiszemita és nem kötődik autoriter politikai rendszerhez, gondolhatnánk
nyugalommal. Nos, míg előbbi igaz, nem antiszemita, addig utóbbi sajnos már
hamis állítás lenne. A lutheri reformációval kezdetét vette a kereszténység
megtisztítása a pogány elemektől. A pápaság intézményének tagadása, a
képkultusz, és legfőképp a „Szenthagyománynak” nevezett tanok mellőzése és a
Sola Scriptura, vagyis egyedül a Szentírás tekintélyének hangsúlyozása. Minden
addigi emberi filozófia, meg hagyománynak nevezett maszlaggal szemben. Volt
azonban egy pont ahol a protestantizmus nem szakított. Vagy nem akart, nem
látta problémásnak ezt a pontot, vagy talán sokkal inkább a korabeli hatalmi
viszonyok és politika kényszerítette erre. Azonban kétségtelen, hogy az
államhoz való viszonyt nem gondolta újra. Persze Luther azt is, hogy életben
maradt Bölcs Frigyes német választófejedelemnek köszönheti, így a
protestantizmus első megjelenésétől átszőtte azt a politika. A német
választófejedelmek a protestantizmusban anti-pápizmusa végett, abban a Római
pápától való politikai függetlenség ideológiai megalapozottságát látták. A
protestantizmust már ekkor tehát politikai célokra, ideológiaiként felhasználták.
Ebben későbbiekben a legtöbb reformációs irányzat sem tért el. Leszámítva az
anabaptistákat, akik az állam és az egyház külön útját hirdették, ezzel
megteremtve az államegyház ellenében a szabad egyházak jelenségét. Bár az
anabaptisták helyesen felismerték, hogy a világi dolgokba való részvétel és
beavatkozás nem feltétlen biblikus, sajnos egyéb más őrültségekkel egészítették
ki tanaikat. Így végül nem érezhetünk szimpátiát irántuk, mikor a félbolond
Münzer vagy Melchior fanatista irányával forrt össze a nevük. Így hát a
keresztény szemszögből helyesnek tartott szekularizáció hamar lejáratódott.
Pedig nem igazán mehet el nyugodt szívvel egy ember- ha abban a szívben
Krisztus lakozik- a lutheránus egyház fő hitvallásának bizonyos sorai mellett:
„A világi dolgokról azt tanítják, hogy a törvényes világi
intézmények Isten jó alkotásai. A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük,
bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük,
jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk,
törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok
kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.
Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen
világi kötelességektől.”
Ágostai Hitvallás, XVI. Világi dolgok
Azt hiszem a halálos ítélet
meghozatala illetve a háborúskodás igenlése minimum roppant vitás keresztény
szemszögből, de több pont is vitás lehet. Sajnos ebből a kálvinizmus sem vonta
ki magát. A teljesség igénye nélkül, a második Helvét Hitvallás is így szól
ezekről a kérdésekről:
„3. A háború. Ha pedig még háborúra is szükség volna
ahhoz, hogy megőrizze a nép jólétét, Isten nevében indítson háborút, de csak
úgy, ha előtte minden lehető módon békét keresett, s a népet másképpen már nem
óvhatja meg, csak háború árán. Amíg a hatóság ezeket hittel teszi, ezekkel az
igazán jó cselekedetekkel Istennek szolgál, és áldást kap az Úrtól. Elítéljük
az anabaptistákat, akik tagadják, hogy a keresztyén ember közhivatalt viselhet,
és tagadják azt is, hogy a hatóság bárkit jogosan kivégeztethet, háborút
viselhet, vagy hogy a hatóság előtt esküt kellene tenni stb.
4. Az alattvalók
kötelessége. Miután Isten az ő népe jólétét a hatóság által akarja
munkálni, amelyet azért adott a világnak, hogy mintegy atyja legyen annak,
minden alattvalónak kötelessége elismerni a hatóságban Istennek ezt a
jótéteményét. Tiszteljék tehát és becsüljék a hatóságot mint Isten szolgáját;
szeressék, támogassák és imádkozzanak érte mint atyjukért; engedelmeskedjenek
minden jogszerű és méltányos rendelkezésének; végül hűségesen és készséggel
fizessék meg a vámot, az adót és más hasonló tartozásokat. Ha a haza közös java
és az igazság megköveteli, és ha a hatóság kényszerűségből háborút indít,
életüket is áldozzák fel és vérüket is ontsák a közjóért és a hatóságért,
mégpedig Isten nevében, készséggel, bátran és elszántan. Aki pedig ellene
szegül a hatóságnak, Isten súlyos haragját hívja ki maga ellen.”
Ezzel el is
érkeztünk oda, hogy kijelenthessük a protestantizmus fő, népegyházi irányzatai
szintén erős államizmussal rendelkeznek. A konzervatív protestáns egyházak
tehát nem véletlenül támogatják a „nemzeti-keresztény” szólamokkal bíró
jobboldalt, mind hazánkban, mind akár a tengerentúlon. Nem véletlen jellemző-
bár ennek több történelmi oka is van-, hogy a magyar reformátusok markánsan
jobboldaliak voltak mindig is és erőteljes nacionalizmus is társult
felfogásukhoz. Horthy maga is református volt, bár ez nem volt kardinális
befolyással rendszerére. De a Jobbik radikális fénykorában szónokló Ifj.
Hegedűs Lóránt is eszünkbe juthat, arról nem is beszélve, hogy Orbán maga is
vállaltan református, ahogy egyik legfontosabb minisztere Balogh Zoltán is
református lelkész. Hogy ezek a személyi kérdések mennyiben járulnak hozzá az
adott jobboldali ideológia látásmódjához, vagy mennyire elvhűek egyáltalán ezek
az emberek saját hitvallásukat illetően, nehéz megmondani. Mindenesetre akarva
vagy akaratlan de a protestáns gyökerű jobboldaliságot reprezentálják
gyakorlatukban. Mert azt most már kijelenthetjük, hogy a jobboldali
autokráciáknak a protestantizmus ugyanúgy támasza lehet akárcsak a
katolicizmus, azonban a már említett zsidósághoz való viszonya másképp
nyilvánul meg. Míg a tradicionális katolicizmus már tárgyaltuk, milyen
viszonyban áll az antiszemitizmussal, addig a protestantizmus ezen irányzatának politikája kifejezetten
filoszemita és cionista. A protestantizmus a reformáció nyomán megtisztította
magát minden pogány elemtől- leszámítva az államizmust-, így az azzal járó
antiszemitizmust is. Sőt kifejezetten ellentétes nézetet tudnak több esetben is
mutatni protestáns felekezetek. Persze Luther még erősen zsidó ellenes volt, ahogyan a történelmi protestáns egyházak zömében is sokáig így marad. Azonban a protestantizmusnak kialakult egy ezzel teljesen ellentétes értelmezése is. Itt nem a „megölték Jézust” gondolat a
hangsúlyos, hanem az, hogy ők az ószövetségi kiválasztott nép. Bizonyos protestáns (kifejezetten neoprotestáns) irányok a zsidó-keresztény rokonságra, teológiai és kulturális
hasonlóságra mennek rá. Amely érthető annak fényében, hogy az Ószövetség-Tóra
azonos alapjuk. Arról a hatalmas szakadékról azonban nem vesznek látszólag
tudomást, hogy a kereszténység legalapvetőbb,lényegi magvát adó kérdéséről,
hogy ki volt Jézus, totálisan ellenkezőleg gondolkodnak. Viszont nem csak ez az
egyetlen oka a cionizmus és Izrael pártolásuknak, sokkal inkább a végidőkről
alkotott teológiájuk. Mi több, ez még az autoriter jobboldalhoz való viszonyát
is erősíti.
Ez pedig a
teológiában Millenniumnak nevezett eseményről alkotott nézetük. Ez Krisztus
második eljövetele és az ezer éves királyság végidőkben bekövetkező eseményét
fedi. Jézus második visszajövetelét és az
utána következő időszakot a keresztények is számos módon értelmezik. A
legelterjedtebb elképzelés szerint a világ halad a nagy nyomorúság,
antikrisztusi végideje felé, aminek tetőzésén visszatér Krisztus és megkezdi
földi uralkodását. Mégis a nagy népegyházak többnyire nem ezt a nézetet képviselik.
A katolikusok amillenista hozzáállása teljesen szimbolikus és Jézus ezer éves uralmát a földi
egyházra tartja értendőnek. Ez a nézet remekül támasztotta alá, a Római
Katolikus Egyház uralmát a világban. Több protestáns egyházban mégis a
posztmillenizmussal azonosulnak, vagyis, hogy nem Jézus alapítja
meg ezer éves királyságát a visszatéréskor, hanem a keresztények építik ki
neki, s visszatértekor ő csak elfoglalja a székét ebben a királyságban. Ez a
nézet megindokolja, hogy az intézményesített egyházak miért szeretnek beállni
jobboldali, "nemzeti-keresztény" mázzal leöntött autokráciák, vagy
arra hajazó politikai rendszerek mögé. Hiszen ezek mind-mind a Jézus visszatéréséig
kiépülő ezer éves királyság létrehozásának előképei lehetnek. Gondolhatják ők.
Mind az amillenizmus katolikus megfontolása, mind a protestáns népegyházak
posztmillenista elképzelése remek táptalaj a jobboldali rendszerek
támogatására. Természetesen ha a premillenizmus a helyes, abban az esetben a
keresztény egyházak ezzel hatalmas baklövést követnek el, hiszen csak is Jézus
tudja a királyságot megalapítani, visszatérése után! Addig pedig minden társadalmi
folyamat a második eljövetel előtti, nagy nyomorúság, antikrisztusi állapotát
segíti elő. Beleértve a keresztény köntösbe bújt rendszereket, politikai
irányokat, amik mögé népegyházaink oly' sokszor szeretnek beállni.
Azonban ezzel a teológiai kérdéssel most nem kívánok foglalkozni, függetlenül
attól melyik elképzelésnek lehet igaza, kezeljük tényként, hogy megértsük a
protestáns egyházak hozzáállását a politikához.
Az
Izrael barátságban annyiban nyilvánul meg a millenizmus értelmezése, hogy a
premillenizmusban, illetve a posztmillenizmusban is Izrael államának fontos
szerepe lehet. Ha nem értjük szimbolikusan az egészet, mint a katolikusok, akkor
a végidőkben Izrael és Jeruzsálem fontos politikai jelentőséggel fog bírni. Ez
természetesen szintén egy adalék, a katolicizmus
anticionizmusa/szemitizmusa/judaizmusa mellett, hiszen az ő általuk értelmezett
jövőképben nincsen Izraelnek és a zsidóságnak szerepe, ha a Krisztus ezer éves
uralma az egyház földi tevékenységének szimbólumaként értendő. Azonban az említett protestáns irányzat szemszögéből ez egy így vagy úgy, de valóságban bekövetkezendő
esemény. Jeruzsálem központi szerepe és Izrael állam jelentősége. Tehát a
protestáns gyökerű jobboldaliság egyértelműen nem tekinthet Izraelre és a
cionizmusra ellenségesként. Minimum passzív, elkerülhetetlenül bekövetkezendő
történelmi szükségszerűségnek kell tekintenie Izrael létét és a zsidóság
politikai szerepét, vagy akár kifejezetten támogatandónak. Hiszen Izrael (azon
belül is Jeruzsálem) minél központibb politikai szerepe Krisztus
visszajövetelének feltétele. Így a premillenizmus és a posztmillenizmus, Izraelre mindenképpen minimum elkerülhetetlen, a világban predesztinált
történelmi jelentőségű tényezőként tekint.
Így
már sokkal inkább érthető az Orbán-kormány
Izrael-barát politikája, minden szélsőjobboldali vonása ellenére.
Ahogyan az ortodox zsidósággal való jó kapcsolata is a Fidesz-nek. Donald
Trump, -aki az evangéliumi, protestáns keresztények szimpátiáját élvezi-, azon
lépése is tisztábban értelmezhető, hogy Izrael fővárosának elismerte
Jeruzsálemet. Ez okozza a törést a Kelet-Európai klasszikus szélsőjobb és a
Nyugat-Európai Izrael-barát szélsőjobboldal között. Ez magyarázza, a magyar
klasszikus szélsőjobboldali körökben elterjedt gúnyszót amely a Fideszt úgy
hívja, hogy „Zsidesz”, miközben annak tevékenysége más szemszögből
nacionalista, tekintélyelvű és teljességgel fasiszta jellegű intézkedések és
retorika halmazát képzi. Egyetlen különbség csupán az Izrael-zsidóság-cionizmus
témakörében való különbség. Tehát lehet az antiszemita, tradicionális
katolicizmusban gyökeredző szélsőjobboldalnak „ál-jobboldalazni”, meg „zsidóbérencezni”,
a zsidósággal és Izraellel jó kapcsolatokat ápoló jobboldalt, de ettől még mind
a kettő markánsan jobboldali. Csak egyik az antiszemita-katolicizmus, másik a
filoszemita-protestantizmus szellemi gyökerein nőtt ki. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a katolicizmus nem törvényszerűen kell antiszemita legyen, ahogyan a protestantizmus sem szükségszerűen filoszemita.
A protestáns-filoszemita jobboldali jellegű államrendszer, a modern
világban csak Magyarországon tudott fontos, hatalmi tényező lenni. Trump
egymagában kevés, hogy az amerikai összetett belpolitikai rendszert alapjában
változtassa meg ez irányba. Így Magyarországon ez a politikai irányzat fő
felelősséggel tartozik a kereszténység, azon belül is a protestantizmus
lejáratásáért. Ehhez társul még a Németh Sándor vezette Hit Gyülekezete, mely
kiemelt egyházi státuszt kapott az Orbán-rendszerben és annak kimondatlanul, de
támogatója. Ezzel pedig egy új történelmi jelentőségű, sajnálatos esemény
következett be. A katolicizmus és a történelmi protestáns népegyházak után,
most először egy neoprotestáns, szabadegyház veszi ki a részét, a kereszténység
politikai módszerekkel való hiteltelenítésében és bemocskolásában. A
kereszténységnek ezzel, mára szinte minden fő irányzata érintett és hiteltelenítetté vált sokak szemében a politika, az állam és a jobboldali eszmék támogatottsága
által. Kijelenthetjük, hogy Krisztus egyházának több ezer éves történetében még
soha semmi nem ártott annyit, mint a politika. Bár a vallásgyalázó baloldaliak
hangsúlyozzák a szekularizáció fontosságát, nekünk keresztényeknek is fel kell
emelnünk a szavunkat az állam és egyház éles szétválasztása mellett. Ez a
kereszténység túlélésének és hiteles képviseletének egyetlen módja.
Horváth Martin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése