Bibliaértelmezés I. - Éden és a bűnbeesés magyarázata (videó)

 

Az Édeni bűneset magyarázata

Órigenész, az ókeresztény teológus-filozófus korában legtöbbet vitatott elmélete a preegzisztenciával volt kapcsolatos. Vagyis, hogy az Éden és a bibliai teremtéstörténet nem ebben a jelenleg ismert világunkban zajlott le, hanem egy ezt megelőző, szellemi dimenzióban, ahol mindannyian már jelen voltunk.

"Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá." (Ter.1:26)

Isten itt többesszámban beszél, ami elsőre különös lehet, azonban nem véletlen teszi. Magára a Szentháromsága utal ezzel, melyből Ő maga is áll (Atya-Fiú-Szentlélek) , noha erre az Ószövetségben konkrétabb utalást később nem látunk még. Nem véletlen ekkor teszi ezt, hiszen az ember teremtésénél jelzi azt, hogy az Isten képmására való teremtés ugyanúgy hármas tagoltságot jelent az ember lényének is (szellem-lélek-test), és ugyanazt az isteni szellemet, az Istent alkotó esszenciát kapja ajándékba az ember, míg a többi teremtménynek kizárólag lelke és teste van.

"De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette." (Ter. 2:20-22)

Noha teremtési napok felsorolásánál úgy tűnhet az embert rögtön férfiévá és nővé teremtette az Isten, pár sorral később részletezi a Szentírás, hogy kezdetben az embernek nem volt neme, hanem a görög filozófia androgünjéhez hasonlatosan mindkét ma ismert nem princípiumai a részei voltak, ezt az Isten csak később "hasítja" ketté. Ezután kifejeződik, hogy ez az isteni szellem esszenciájának, vagyis a szeretetnek a természetéből adódik, hogy újra egyesülni tudjanak egymás megértésében a felek. Később az Újszövetség részletezi, hogy mindkét princípium önmagunkban való egyesítésére képes Krisztus által is Isten konkrét másik személy nélkül is.

"Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt." (Ter.2: 25)

A meztelenek voltak egy metafóra melyben kifejeződik, hogy úgy látták egymást, ahogyan voltak, teljes őszinteségben, minden hazugság és mesterkélt szépítés, manipuláció nélkül. Azonban később mikor felbukkan a bűneset után a "meztelenség" kifejezés, már más jellegre utal a korabeli szövegben.

"Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak." (Ter. 3:7)

Ez a meztelenség már nem az egymás előtti őszinteség szimbóluma, hanem az Istent is átható szellemi tökéletesség nélküli, azt levetkőzött lényüket jelenti. Ennek hatására pedig éppen, hogy nem őszínték egymás előtt, hanem elkezdik elfedni, eltakarni valós romlott énjüket egymás előtt is. Ez a hazugság kezdete.

"Azután így szólt az Úristen: „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!”" (Term 3. 22)

Elterjedt tévhit, hogy a tudás fájáról ettek az emberek, mikor a bűneset megtörtént, azonban ez így nem igaz. A jó és rossz tudásának fájáról ettek. Ez nem konkrét tudást jelent, hanem a szubjektív értékítélet képességét, vagyis többé nem Istenre hagyatkoznak az emberek, abban, hogy mi a helyes, hanem Isten nélkül saját maguk próbálják eldönteni mi jó és rossz. De mindenhatóság hiányában ezen megítélésük szinte mindig téves. Ez a bűneset legnagyobb tragédiája és fő oka. Isten mindemellett ismét többesszámban beszél magáról. " olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat." Később csak az Újszövetséből derül ki, hogy itt a Fiúról beszél, akin keresztül az Atya teremtette a világot. A Fiú az, aki a jó és a rossz megkülönböztetésének képességével rendelkezik, azonban az Atya átfogja és átlátja az egészet teljes egészében és a Fiú nem önmagától ítél jóról és rosszól csak az Atyára hagyatkozva. Később az emberré lett Fiú, Jézus Krisztus is kifejezi ezt a tudáskülönbözőségét az Újszövetségben, mikor a világ végéről beszél: " Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya." (Mk. 13:32)

"Az ember elnevezte a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az Úr Isten ezután bőr köntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket" (Ter. 3:20-21)

Másik gyakran elterjedt tévhit, hogy az Édenben már Ádám és Évaként jelenik meg az emberpár, azonban nevük csak a bűneset után lesz. Vagyis az ego megjelenésével önálló személyiségük, ami a jó és rossz szubjektív istennélküli megkülönböztetésével létezik, csak innen indul. Azonban Órigenész szerint ez annak jele is, hogy az Édenben lévő emberpár minden valaha élt, élő és élni fogó ember szimbóluma, ugyanis nem két konkrét személy követte el azokat, hanem mi mindannyian ott voltunk már ebben az előző létférában, és mi magunk beleegyezésével különböző mértékben hozzájárulunk az Istentől való elszakadáshoz. Külön önálló személyként csak ezt követően születnek le lelkeink a különböző korokba és élethelyzetekbe, annak megfelelően milyen mértékben és hogyan vállaltunk részt az eredendő bűnből. Ennek értelmében a jelen világ és élet már egyfajta büntetés és romlott forma, mely csak negatív következménye a preegszisztenciában elkövetett bűnünknek. A fizikai világ csak itt ekkor jön létre, mikor a Szentírás úgy fogalmaz, hogy " bőr köntösökbe öltözteti az Úr" az embert.

"Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat." (Ter.3:24)

Az emberek levettetnek a fizikai világba az Édeni szférából és az élet fájához többet nem férhetnek hozzá. Ez a fa nem ugyanaz, mint a jó és rossz tudásának fája. Ez az örök élet, az Isteni ősesszencia megélésének szimbóluma, amelyenek megértésének képességét az emberiség elveszítette a szubjektív értékítélet képességének vágyával. Ez az élet fája azonban nem örökkön örökké van elzárva, hanem az egész további bibilai történetek ennek visszaszerzésének kalandos története, mely Jézus Krisztusban az emberré lett Istennek megváltásában és belé vetett hitben csúcsosodik ki, akivel visszaáll a régi rend és az ember képes lesz ismételten visszatérni eredeti állapotába, sőt annál jobba. Az Ószövetség elején még csak angyalok őrzik az élet fájához vezető utat, de Jézus Krisztussal már mi magunk is visszaléphetünk rá, ahogyan ő is világossá teszi: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn. 14:6)

Horváth Martin- Ego, Isten és a többfajta valóság

Bármilyen vallás keretei között is gondolkodunk, annyi bizonyos, hogy egy abszolút igazság létezik. Természetesen ehhez vallásosnak sem kell lennünk, egyszerűen beláthatjuk, hogy egy tőlünk független, objektív igazság létezik. Elég ha a természeti törvényekre gondolunk, vagy az univerzum rendszerére. Persze létezik a relativizmusnak nagyon elfajzott fajtája, ami szerint semmiben sem lehetünk biztosak, hogy az igaz, vagy valós. Minden lehet akár az én illúzióm, álomszerű tudatállapotom kivetítése. Ebben az esetben abban lehetek csak biztos, hogy az „én” létezik. A saját individuumom, a tudatom létezik, minden más akár illúzió. Persze ebben az esetben is létezik egy abszolút igazság, nevezetesen az, hogy én létezem és minden más, amit érzékelek az illúzió. Persze a kérdés akkor is fent marad, hogy az „én” mióta létezik? Egészen pontosan hol létezik? Minden, ami nem én vagyok, és nem az én illúzióm, hanem ami ezek felett áll az micsoda? Tehát úgy vélem, hogy az abszolút igazság létét nem lehet tagadni logikus módon. Az, hogy van a „van”- tudom, elég bizarrul hangzik,- már önmagában az abszolút igazság ténye. Ha úgy tetszik, a „vanság” egy mindenkire érvényes, univerzális igazság.

Egy igazság létezik, de sok valóság. A valóság már valóban egy relatív fogalom. Az előbbi relativista elméletet, nevezetesen hogy csak az én tudatom létezik, nem lehet semmiféle módon cáfolni. Hiszen minden bemutatott cáfolat, vagy érvelés, látott, vagy halott bizonyíték ennek ellenkezőjére, még mindig lehet az én tudatom illúziója. Valaki számára a Föld lapos, van, aki számára gömbölyű (bocsánat geoid). Ezek a valóságról alkotott eltérő képünkből fakadnak. Egy lapos Föld hívőnek teljesen hiábavaló megmutatni felvételeket az űrből, hiszen a valóságról alkotott képébe teljesen másképp értelmeződik. Számára a valóság része az, hogy teljesen logikus módon levezetett indokkal, bizonyos szervezetek elakarják hitetni velünk, hogy a Föld nem lapos, pedig az, és ennek érdekében felvételeket, fotókat hamisítanak. Egyértelmű tehát, hogy a valóságról alkotott képünk már ezerféle lehet. Mind a lapos Föld elmélet, mind a hivatalos verzió egy logikusan felépített verzió a valóság értelmezésére. Mind a kettő cáfolhatatlan és valójában hit kérdése. Még ha egy lapos Föld hívőt ki is lőnénk az űrbe, akkor is a valóságról alkotott képe lehetségesnek tartja, hogy valójában ki sem lőtték. Ő annyit érzett, hogy egy dobozba zárva sok-sok G-nek van kitéve, aztán elé van vetítve egy ablaknak mondott üvegen a sokszor látott, animált Föld és világűr. Ez az egész pedig nem csak a lapos vs nem lapos Föld elméletre húzható rá, hanem mindenre. Minden egyes egyénnek külön valósága van. Van aki számára a kormánypárt a lehető legjobb munkát végezte, van aki számára a lehető legrosszabbat. A valóságról és arról, hogy abban mi igaz, mi hamis, mi jó és mi rossz senki nem egyezik meg teljesen. Minden egyes ember a világon egy külön valóságban él. Lehetséges, hogy nagyobb kérdésekben a többség megegyezik, mint például, hogy létezik-e a brokkoli. De abban már szubjektív lesz, hogy finom-e a brokkoli. Sőt, 10-es skálán mondjuk mennyire finom a brokkoli. Az még tovább darabolja a képet. Egyáltalán honnan tudjuk, hogy ugyanazt az ízt érzi a másik ember, mint mi? Elvégre erről csak úgy tudnánk megbizonyosodni, ha az a másik ember lennék. Vagy ott vannak a színtévesztők. Neki a valóság teljesen más színből áll mint a többségnek. De kinek van igaza? Van igaza bárkinek? Elvégre a szín különböző hullámhosszú sugarak érzékelése, amit az agyunk úgy érzékel, hogy a mi általunk ismert színként láttatja. Objektíven nézve nincs is olyan, hogy sárga, piros stb. Képzeljük csak el, hogy a szomszédunk születésétől fogva azt a bizonyos hullámhosszú sugarat, amit én zöldnek látok, ő olyannak látja, ami nekem a sárga. Tehát ha én azt mondom, de szép zöld a szomszéd fűje, akkor ő helyeselni fog, hogy igen milyen szép zöld a fűje. Pedig számára az a zöld, az én sárgám. De mindketten zöldnek hívjuk, mert születésünktől fogva belénk nevelték, hogy az a zöld. Viszont lehetséges, hogy teljesen mást látunk mind ahányan vagyunk a világon.

Mielőtt azonban beleőrülnék ezekbe a gondolatokba, tegyük is fel a kérdés, hogy mi köze van ennek Istenhez meg az egóhoz? Szigorú értelemben, ez a fő probléma, a bűnös állapotunk lényege. Egy igazság van, de sok szubjektív valóság. Keresztény értelmezésben az abszolút, egy igazság az Isten. Sok más hitrendszer szerint is. Az elején említett „vanság”, ami a mindenkire érvényes univerzális igazság, az maga Isten. Csak Isten van. Minden, ami van az Isten. Ostobaság az a piszkálódó kérdés, hogy „ ha Isten teremtette a világot, akkor Istent ki teremtette?”. Senki. Istent nem kell teremteni, mert csak ő létezik. Isten a létezés maga. Minden, ami van, az Istenen belül, Isten részeként létezik. Itt jön képbe a bűnbeesés. Az ember a „ jó és a rossz tudás” fájáról evett. Az ember tehát ezután képes megkülönböztetni a jót és a rosszat. Szubjektíven! Innen kezdődik az a hozzáállás, hogy „szerintem ez jó, szerintem ez rossz”. Szerintem lapos a föld, szerintem gömbölyű. Szerintem finom a brokkoli, szerintem nem. Hibás szintén az a gyenge kereszténykritikus gondolat, miszerint a tudás lenne a bűn és a kereszténység ostoba embereket preferálna. A tudás az maga Isten. Hiszen ő minden, ő az abszolút igazság. Ő a lét, az igazság, a tudás. A bűn pontosan ennek a fel nem ismerése. Az a tudás, amely nem Isten, hanem szubjektív, egyéni ítéletek összessége. Mikor nem Istent fogadom el a tökéletességnek és rajta keresztül fogadom el, mi a jó és a rossz, hanem saját magam Isten nélkül eldöntöm, hogy szerintem mi jó és mi rossz. Ez a hozzáállás pedig az ego. Az éntudat központba helyezése. Magamból indulok ki, magamon keresztül szemlélek és értékelek, hozok döntést, véleményt. Ezt egyébként rengeteg más vallás teremtéstörténete is hasonlóan festi le. A bhakti irányú hinduizmus szerint például az ember a lelki világban úgy döntött elfordul Istentől és a nélküle próbál élni. Az emberi létállapot meghatározása tekintetében lényegében ugyanaz az eredmény.

Ez az ego, olyan, mint egy burok, amely elválaszt Istentől. Ezt a burkot pedig a szubjektív valóságérzékelésünkben tudjuk észlelni. Ez a burok (részben) leválaszt Istenről, pedig mi is annak részei vagyunk. Olyan mintha a tengerbe dobnánk egy palack vizet. Hiába víz mind a kettő, és hiába van egyik a másikban, az üveg elválasztja őket. Az ego ledobása egyet jelent azzal, hogy az széttörik az üveg és a palackban lévő víz újra a tenger részéve válhat. Természetesen a hasonlat nem tökéletes, Isten és az ember összeolvadása sokkal komplexebb. Nem a személytelenné válás és a tudatunk, individuumunk megszűnését és feloldódását jelenti Istenben. Bár sok okkult, illetve keleti filozófia ezt hirdeti, de a keresztény értelmezés nem. Tehát azt kell mondanunk, hogy az ego valóban egy olyan tényező, mely illúzióként láttatja a világot. Legalábbis nem pontos, objektív formájában. A mi egyéni ösztöneink, pszichés lenyomataink, reflexióink, érzéseink befolyásolják a világról alkotott képünk. Eltakarják az abszolút igazságot. Hiszen azt csak Istenben, Istenen keresztül tudnánk szemlélni, mert az igazság az Isten. A mi egyéni gondolataink, érzéseink, ösztöneink, berögződéseink- tehát minden, ami az „én”-t jelenti, vagyis az ego- elválaszt ettől, mint a tengerbe dobott vizet a palack. Ezt a hinduizmus filozófiája remekül fogalmazza meg a „májá” jelentésében. Ez legjobb fordításban: illúzió. Egészen pontosan azt jelenti, hogy „nem az”. Egyfajta válasz arra, hogy a világ valódi-e, vagy hamis. „Nem az”. Egyik sem, nem valóságos de nem is valótlan. Pontosan azt irja le, hogy a mi egyéni szemszögünkből szemlélt valóság, nem azonos az abszolút valósággal. De ez nem teljesen egy nem létező illúzió, hanem sokkal inkább a valóban létező valóság hamis képe. Hamissá teszi az a fátyol, ami lebeg előttünk az irigység, sóvárgás, ösztönök, vágyak képében. Egészen pontosan olyan profán módon fogalmaznak a hinduk ez ügyben, hogy a szép nő is valójában húsból, vérből áll és a vizelet és ürülék benne van, de mi boldogan ölelgetjük és kívánjuk. Mert hát a személyes vágyaink, projekcióink eltorzítják az objektív valóságképet. Ezért a múlandó anyagi világ keretei közül ki akar szakítani. Az anyagi világ keretei közül, melyet mind torzan látunk szubjektivizmusunkba. És pontosan erről szól a kereszténység is.

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1.Jn 2: 15-16)

„Ti házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világnak akar barátja lenni, ellensége lesz Istennek.” (Jak.4:4)

Az igazság felismerése egyet jelent az általunk szubjektíven szemlélt világ megtagadásával. A hinduk ott vétettek, hogy felismerték ugyan, hogy a világ torz és hamis, de nem ismerték meg az igazságot, Istent teljességében. Mert számukra a hús, vér, ürülék, vizelet asszony felismerése ugyan a világi projekcióinkból való kibúvást jelentette, azonban a válaszuk inkább az aszkézis volt mert undorodtak ettől a tudattól és taszította őket, amit felismertek objektív valóságként. Már nem láttak az ösztönök és vágyak torz szemüvegén keresztül, de nem volt helyette ott Krisztus szelleme amely megmagyarázta volna és megértette volna velük az objektív valóság tökéletességét. Mert Isten igazsága ha betölt, akkor nem az aszkézis a válasz az objektíven látott asszonyi mivoltra, hanem a szeretet, amely szereti olyan formájában is ahogyan van, valójában. Ez a szellem, az igazság teljes szelleme már hiányzott a hindu filozófiában és mindinkább hiányzik a buddhistában. Ott csak a világ, a jelenleg ismert lét tagadása létezik. A keleti filozófiák és más okkultista tanok felismerték, hogy az ego akadály és torzítja a valóságról alkotott képünk, és azt is felismerték, hogy ez a tudatlanságból fakad. Azt már azonban nem ismerték fel, hogy mi a valódi tudás. A tudás az Isten. Minden, ami nem Krisztus az „nem-tudás”. A tudás pedig Krisztus. Enélkül hiába tagadjuk a világot és az azt szemünkben eltorzító szubjektív tényezőink, nincs helyette más, amely betöltené az űrt. Még mindig a „nem-tudás” állapotában vagyunk, csak már rájöttünk erre, de a tudás állapota akkor jön el, ha Krisztus szelleme is eljön belénk.  Az ego teljes feloldását és ezzel együtt az Istennel való eggyé válás élményét ez jelenti.

Ábrahám mikor kész volt feláldozni Izsákot Istennek, egy brutálisnak tűnő történet. De a lényege pontosan ugyanez, hogy Ábrahám feladta az egóját. Minden egyéni, szubjektív értékítéletét és alávetette magát Istennek. Eggyé vált személyes szelleme, Isten szellemével. És amint Isten szellemével egyé vált és megismerte azt, megtudhatta, hogy senkit nem kell feláldozni. Mert Ábrahám a nem-tudás állapotából kilépett és megkaphatta a tudást, ami Isten szelleme. Mely jobb szó hiányában számunkra: a szeretet. Az agapé. A legmagasabb rendű, önzetlen szeretet. Az ego levetkőzése ezt jelenti, a személyes berögződések, vágyak, gondolatok, intuíciók elvetését és Isten szellemének befogadását. Így válik érthetővé mikor Jézus azt mondja:

„Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.”( Mt. 10:39)

Ezzel az ego feladással szűnik meg minden gát Isten és ember között és válhat újra tökéletes egységé. A több valóság az egy igazság részévé. Ahogyan azt Pál apostol is mondja:

„…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal. 2:20)

Horváth Martin