Bibliaértelmezés V.- Hágár és Izmael

"Száraj ezt mondta Abrámnak: Íme, az Úr bezárta méhemet, és így nem szülhetek. Menj hát be a szolgálóleányomhoz: talán az ő révén lesz fiam! És hallgatott Abrám Száraj szavára. Akkor Száraj, Abrám felesége fogta szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt, és férjéhez, Abrámhoz adta feleségül; Abrám akkor már tíz éve Kánaán földjén lakott.Abrám bement Hágárhoz, az pedig teherbe esett. Amikor látta, hogy terhes, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte.Ezért Száraj ezt mondta Abrámnak: Miattad ért engem sérelem! Magam adtam öledbe a szolgálóleányomat, de látja, hogy teherbe esett, és nincs előtte becsületem. Ítéljen ügyünkben az Úr!Abrám így felelt Szárajnak: Hiszen a te szolgálóleányod, a te kezedben van: csinálj vele, amit jónak látsz! Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle.Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba vezető út mentén van, és ezt mondta: Hágár, Száraj szolgálóleánya! Honnan jössz, és hová mégy? Ő így felelt: Úrnőm elől, Száraj elől futok. Azt mondta neki az Úr angyala: Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte! Ezt is mondta neki az Úr angyala: Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni.Majd ezt mondta neki az Úr angyala: Íme, teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr nyomorúságodról.Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának.Azután Hágár így nevezte az Urat, aki szólt hozzá: Te vagy a látás Istene. Mert ezt mondta: Én is láthattam itt, aki engem látott. Ezért nevezik azt a kutat Lahajrói-kútnak. Ott van most is Kádés és Bered között.Ezután fiút szült Hágár Abrámnak. Abrám Izmaelnek nevezte a fiát, akit Hágár szült." (Ter. 16:2-15)

Ez a történet nagyon sok rétegen keresztül árul el sok dolgot az ember jelleméről és az Istenéről egyaránt. Noha korábban Isten már megígérte Ábrámnak és Szárajnak is, hogy majd fiúk születik, az emberi racionalitásokhoz kötött elme nem képes ebben hinni az idő múlásával. Száraj a saját kezébe veszi az irányítást és Isten helyett megpróbálja saját maga megoldani a problémát. Így jut el oda, hogy egy másik nő által szülessen a családba fiú. Bár a terv kiötlője, későbbiekben nem bír együtt élni érzelmileg ennek a következményeivel és terhével. Jól megfigyelhető, ahogyan Ábrám is szinte gondolkodás nélkül hallgat Szárajra, pedig az Úr világos ígéretet tett neki, hogy Szárajtól fog fia születni. Talán Ábrám sem bánta ezt az emberi logikával kiizzadt megoldást, több okból sem. Mindenki boldogan felejtette el az Urat, ha úgy érezték vagy szerették volna érezni, hogy az Úr is elfelejtette őket. Nagyon érdekes, hogy bár az első hitetlenséget itt Száraj követi el az Úr ígéretében való bizalom hiányával, mégis mutat később hitből jövő pislákolást, mikor a Hágárral való helyzetre azt mondja: "Ítéljen ügyünkben az Úr!". Erről döbbenetes módon maga Ábrám beszéli le és adja vissza a döntés felelősségét és jogát Száraj kezébe, az Istenre való hagyatkozás helyett. Igen súlyos bűn, mikor valaki mutatna hajlandóságot, akár maga bűne után arra, hogy Istennek átadja magát, és saját ego-járól lemondjon, újfent megerősíteni utóbbiban és eltéríteni az Úrtól. 

Hágár elmenekül a kegyetlen bánásmód miatt a pusztába, ahol nem sok esélye van a túlélésre, az Úr azonban megjelenik számára. Ez a Bibliában az első eset, mikor Isten konkrétan egy pogánnyal szóba áll. Egy olyannal, aki már nincs beavatva az Isten tervébe, mint Ábrahámék. Nagyon fontos üzenet, ami a későbbiekben számtalanszor előbukkan még, mi több az Újszövetség fő üzenete lesz, hogy az Isten ígérete, kegyelme és üzenete mindenkié, s nincs olyan, aki ne számítana, akikkel az Úrnak ne lenne terve, s ne szeretné. Hágár nem csak az első "külsős", akivel Isten kontaktot teremt, de rögtön biztosítja is kegyelméről és gondoskodásáról. Hágár az első, aki nevet ad Istennek. Szó szerint a héberben azt mondja " Te vagy az Isten, aki lát engem". A látás itt nem a két szemgolyónkkal való látást jelenti, hanem azt, hogy teljesen megért, teljesen ismer, "átlát" rajtam. Még meghatóbb mikor ezután azt mondja " Én is láthattam, aki engem látott". Isten nem csak teljeségében ismer és megért minket, jobban, mint mi önmagunkat, de megadja ezt nekünk is, hogy mi is ugyanúgy megismerhessük őt, személyesen és közvetlenül. Főleg Hágár korában döbbenetes közvetlenség a korabeli istenfelfogásokhoz képest, de még ma is az! Hágár a kívülálló, a pogány lényegretörőbben és hamarabb ismeri fel ezt, mint a választottak. Ez a paradox motívum később sokszor visszatér még a Szentírásban. 

Mélyebb értelemben Hágár és Izmael esete szimbolizálja azt, hogy mi magunk szeretjük saját kútfőnkből megoldani a problémákat. Az ember nehezen adja át magát az Istennek, sokan sohasem képesek rá. Nem engedjük el az ego-t, a döntés jogát és az ítélkezést. Mi akarjuk megoldani a problémáinkat és mi akarjuk emberi ésszel az akár helyesen látott Isten tervet is véghezvinni. Mindenki életében van egy Hágár és Izmael, mikor Isten tervébe belekontárkodik és maga próbál megoldani problémákat, helyzeteket Isten helyett. Később az Újszövetségben az apostolok is próbálják kiválasztani Júdás halála után, annak helyére az új 12. apostolt, és Mátyásra esik választásuk. (Apcsel. 1:26) Később kiderül Isten már gondoskodott erről és a Saulból Paullá váló Pál apostol képében jön el az egyik legtermékenyebb és legeredményesebb apostola az Istennek, akinek az Újszövetség tetemes részét köszönhetjük, míg Mátyásról gyakorlatilag többet nem hallunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy Mátyás rossz apostol lett volna, vagy rossz ember, csupán az Isten látványos tervében nem ő szerepelt ezen a poszton, ahová a Júdás utáni apostolt szánta. Úgy Hágárt és Izmaelt sem hagyja cserben Isten, és megígéri, hogy gondoskodik róla, nagy néppé teszi őt is. Isten minden egyes döntésünkből kihozza a legjobbat, még akkor is ha döntésünk szembement vele és hibás is, vagy erkölcstelen szándékban, tettben született. Bármit is teszünk, bármilyen megfontolásból, legyen az a leghitetlenebb gondolat vagy bűnös szándék is, Isten megszenteli és saját javára, a végső jó érdekében irányba állítja, s legfőképp senkit és semmit nem hagy cserben. Mindenki számára van vígasz, mindenki számára van remény. Isten tervével szembeszegülhetünk, szembeszegülésünket felkarolja az Isten és jóra fordítja, míg saját tervének végrehajtásában nem tudunk keresztbe tenni neki saját emberi húzásainkkal. Isten terve mindenképp beteljesedik, s a saját hibás terveinket is jóvá alakítja, így vagy úgy. 

A történet tanúlságának megértéséhez szükséges egy kisebb ugrás a történetben, miután Ábrámot és Szárajt Isten első rituális formában új emberré teszi, az  új név adásával (Ábrahám és Sára), ami jelképezi a lelki, személysiégbeli újjászületést csakúgy, mint később, ahogy Jézus is átnvezei az apostolokat. Valamint a körülmetélés rituáléjában a keresztség előképe megmutatkozik, amely kiterjed egész házanépére, Izmaelre is. Jelezve, hogy bármilyen hithiányból fakadó emberi torz megoldásnak az eredménye is, az Isten megszenteli és magáénak fogadja. A történet sok-sok évvel később tér vissza Hágár és Izmael esetére, mikor Ábrahám és Sára már rendkívül idős:

"Azután meglátogatta az Úr Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az Úr Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten. Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki. Azután körülmetélte Ábrahám a fiát, Izsákot nyolcnapos korában, ahogyan megparancsolta neki Isten.(...) Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár szült Ábrahámnak, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálóleányt és a fiát, mert nem örökölhet együtt egy szolgálóleány fia az én fiammal, Izsákkal! Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt. De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne bánkódj a fiú és a szolgálóleányod miatt! Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgálóleány fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek! Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik! Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle! És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. " (Ter. 21:1-20)

A történet megmutatja, hogy noha már Ábrahám időskorára végleg reménytelennek tűnik Isten réges régen tett ígérete, az mégis bekövetkezik. Nincs olyan, hogy Isten terve még sem valósulna meg, az Istennek tett hűség ne kamatózódna. Ez nem csak vérségi és anyagi javakban értendő, ahogyan itt még az Ószövetség szeretné a kor emberének mentalitása számára érthetővé tenni, hanem sokkal inkább lelki síkon. Izsák megszületése az ígéret eljövetele, annak az ígéretnek a szimbóluma, ami később Jézus születését jelenti és a Megváltó eljövetelét a világba. Erre rengeteget kellett várni az Ószövetség első ígéretétől Krisztus születéséig. Hatalmas több száz éves "szent csend" követi az utolsó Ószövetségi prófétát is, mire Jézus megérkezik, s talán már maguk az Írás ismerői is úgy kételkedtek a Messiás megszületésében, ahogyan Ábrahám Izsák születésében. Ami pedig még fontosabb és átélhetőbb ma számunkra, ahogyan mi is várva várjuk Jézus Krisztus újbóli eljövetelét és vele az egész teremtett világ újjá tételét és feltámadását velünk együtt. Sok keresztény már nem is hisz ebben, annyira allegórikusan érti, hogy nem is gondolja, hogy az Krisztus valaha visszatér, és még sok egyéb kétkedő magyarázat mérgezi hívők elméjét is. Éppen így lehetett Ábrahám is Izsák születése előtt, öregen. Azonban, amit Isten megígér, azt megis cselekszi, akarata elől senki és semmi nem tud kibújni, még ha emberi időfelfogással reménytelennek is érezzük annak beteljesedését. Ennek első emlékeztető példája és szimbóluma Izsák születése is.

A történet második része jóval komplikáltabb és zavarbaejtőbb. Sára olybá tűnik haragra gerjed és újfent elűzi Hágárt az Ábrahámnak szült fiával Izmaellel együtt. Sára motivációját vitathatjuk, azonban a történet egészét tekintve nagyon is isteni jelentőséggel bír. Ábrahám sajnálja saját fiát, amit természetesen megértünk. Annál zavarbaejtőbb, hogy Isten helyesli Sára döntését és azt mondja Ábrahámnak, hogy hallgasson Sárára és valóban küldje el Hágárt és Izmaelt. Isten nem csak Ábrahámnak tett ígéretet Izsák születésével, de Hágárnak is, mikor azt mondta neki sok évvel korábban, hogy gondoskodik róla és fiáról, s nagy népet támaszt belőle. Hágárnak ugyanúgy hinnie és bíznia kellene Istenben, ahogyan Ábrahámnak is. Hágár a halálraítélt sivatagi bolyongás közben kétségbe esik és összeomlik, a fia halálát biztosra veszi és végleg magába roskad. Hágár, ki gyorsabban látta meg az Isten nagyságát a választottaknál is korábban, szintén nem jobb, hisz ember, s válságos helyzetben hosszú idő múltán nem emlékszik, vagy hisz, s bízik már Isten neki tett ígéretében a gondoskodásról. Isten azonban elküdli angyalát és megmenti őket. " Megnyitja az asszony szemét és az meglát egy forrást"- mondja az írás, azonban ez nem csak szó szerint értendő. A szem megnyílása az elme és a lélek megnyílása Isten fénye előtt, az isteni szellem befogadása önmagunkba, és a dolgok magasabbrendű megértésének csodája. A forrás pedig nem csak, mint víz, hanem mint későbbiekben Jézus Krisztus az "élő víz" az Újszövetségben, ami az örök élet és a végtelen isteni szeretet reményének, örök életet adó forrása. Ott is egy pogány, a samáriai asszony látja meg Jézusban a megváltót és érti meg példázatát arról a vízről, meg örökre eloltja a szomjat, utalva a halál és minden világi gyötrelem eltörlésére. (Jn. 4:1-26) Ugyanígy itt és most Hágárnak is erre az igazságra nyílik meg a szeme és a végtelen Isteni gondviselés, kegyelem és szeretet forrását megértve és átérezve végül Istenre bízza magát, aki gondoskodik is róla, s gyermekéről. 

A történet ismét két szintű és a korábban említett Hágár és Izmael szimbolikánál maradva, továbbra is az Istenben való bizalom hiányában hozott, saját magunk emberi döntéseinek következményeit jeleníti meg itt az asszony, fiával Izmaellel. Márpedig, mikor Isten ígérete betelejsedik, akkor a saját magunk emberi "ügyeskedése" nem maradhat egyenrangú vele. Noha megpróbálhatunk egy helyzetet mi megoldani a legjobb szándékkal, a legjobb módon, de ez nem fogja helyettesíteni Isten, nálunk sokkal bölcsebb rendelkezését, tervét és beteljesítését a probléma valós megoldásának. Nem élhetünk többé együtt Isten ígéretével, az ő áldásával a rá való teljes hagyatkozással, az Én-ünk megadásával, úgy, hogy közben még bennünk él a saját Izmaelünk, vagyis a saját, önös, emberi logikával meghozott döntéseink reflexe. Nem lehet két úrnak szolgálni! Vagy saját döntéseink, emberi korlátolt logikánk szerint élünk, vagy teljesen átadjuk magunkat Istennek és az ő tervének, melyet nem értünk. Izsák (Isten irracionálisnak tűnő terve) és Izmael (az ember racionálisnak látszó megoldása) nem fér meg egymás mellett. Egyik vagy másik mentalitás, próblémamegoldás és életvezetési felfogás mellett döntenünk kell. S lehetőleg az Istennek való átadásnak kell ennek a döntésnek az eredményének lennie, az emberi logikát, hitetlenségből fakadó egyéni megoldásokat pedig száműznünk az életünkből. Az eddig már így meghozott döntések hatásait pedig Isten gondjaira bíznunk, aki gondoskodik, megszenteli és végül jót fakaszt azokból is. 

Bibliaértelmezés IV.- Ábrahám és Isten szövetsége

Noé és az új teremtés után csakhamar ugyanazok a problémák ütik fel a fejüket, mint, ami Noé előtt is a világ vesztét okozták. Az ember nem változott és a társadalma sem, annak megváltása, a szív átformálása még nem történt meg az új környezettel. A Szentírás azt írja, mindenkinek egy nyelve volt. Bábel tornyának híres története ez, midőn az ember a hatalmával úgy él (vissza), hogy Isten trónjára tör, ő maga akar Istenné válni, vagy közel azt a hatalmat gyakorolni. (Ter. 11:1-5) Történelmileg mindenképpen az akkori birodalom Zikkuratainak képe jelenik meg Bábel tornyában, de a történet ennél sokkal mélyebb és szimbolikusabb. Az ember ég felé való törekvése, az isteni hatalom megkaparintásának allegóriája ez. Mégis milyen gúnyos, hogy a következő sorokban azt írja a Biblia: Az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot (Ter. 11:5). Az emberiség egyesül és egyesült erejét, mindent bevetve arra használja, hogy isteni hatalmat szerezzen, de ez még mindig annyira elég, hogy az Úrnak "lekell hajolnia", hogy egyáltalán lássa ezt az gonosz, gyarló próbálozást. Ez a Biblia talán leginkább antiglobalista kinyilatkoztatása. A jelen romlott emberiség egysége, csak Isten legyőzésére, annak hatalmának kisajátítását szolgálja, így célravezetőbb, ha inkább szétszélednek és nem tudnak egyesülni, mert még mindig kevesebb kárt tesznek maguknak az emberek és a világnak. Ezzel azonban lezárul a Biblia egy nagyon jelentős szakasza, mikor kollektíven, univerzálisan az emberiség történetét meséli el, s innentől fokozatosan egyre szűkül az a terület, ahol Isten - látva az emberiség hiábavaló törekvéseit-, belekezd saját megváltási tervébe. Ez pedig nem kollektíven zajlik, hanem először egy népre, Sém nemzetségére (szemiták) majd később konkrét személyek (Ábrám) történetét meséli el Isten hatalmas tervében. (Ter. 11: 10- 32). Itt jelenik meg először, hogy a mindenható, korlátok nélküli Isten az ő hatalmas bölcseségében mégis a korlátozott, kicsiny, apró, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok által kezd el hatni és véghez vinni univerzális tervét. 

"Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter. 12:1-3)

Ábrám egy teljesen átlagos, hétköznapi ember Mezopotámiában. Leszámítva, hogy őt találja Isten alkalmasnak arra, hogy elsőként közvetlenül megszólítsa Noé után, elsőként a mi jelenlegi történeti időszakunkban. Ő maga az egyistenhit első "megalapítója" és alapköve. Ábrám döbbenetes, hogy milyen erővel és bizalommal viseltetik Isten ígérete iránt és elindul házanépével az ismeretlenbe. Csak mert bízik Isten ígéretében. Nem tudja hová megy, nem tudja hogyan, nem tudja miért és, hogy ott mihez kezd, de Istenbe vetett hite és bizalma legyőzi az emberi elme és aggodalom korlátait. (Ter.12: 4-6) Ahogyan mi magunknak is minden nap lekell győznünk ezt magunkban és Istenbe vetett bizalommal és hittel neki kezdeni minden egyes napnak és életszakasznak annak biztos tudta nélkül, hogy hogyan alakul és merre tartunk, egyszerűen csak érezve és tudva Isten által, hogy a helyes utat követjük. Különösképpen érdekes, hogy Isten már itt megígéri Ábrámnak, hogy nagy áldás lesz sokak számára és általa nyer áldást a föld minden nemzetsége! Ez már itt konkrét utalás arra, hogy Ábrám utódai nem vérszerint értendők kizárólag, hanem mint Istennel elsőként kontaktoló és rá hallgató ember, akin keresztül cselekedhet az Úr, végül elvezet majd Jézus Krisztushoz és az egész emberiség megváltásához. Ábrám még ezt nem érti, de hisz és bízik és végül ő néküle valóban nem nyerné el Isten áldását és megváltását az emberiség majd. 

"Egyszer éhínség támadt azon a földön. Ekkor lement Abrám Egyiptomba, hogy jövevényként ott tartózkodjék, mert súlyos volt az éhínség azon a földön.Amikor már közel járt Egyiptomhoz, ezt mondta feleségének, Szárajnak: Nézd, tudom, hogy szép asszony vagy.Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd hát azt, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen általad, és ne öljenek meg miattad!" (Ter. 12:10-13)

Ahogya eddig a pontig csodálhattuk Ábrámot nagy hitéért, rögtön megmutatja emberi arcát és gyengeségét, ráadásul az első adandó nehézségnél. Nem az Isten mondja Ábrámnak, hogy menjen Egyiptomba, azt Ábrám saját maga emberi ésszel silabizálja ki, hogy a nehézséget megússza és jólétet szerezzen magának. Ráadásul mindezt hazugság és ármány útján tetézi feleségének letagadásával, hogy még több negatív következménytől kímélje meg magát előre! A számításai bejönnek és Egyiptomban igen jó dolga lesz, de ahogy az Írás folytatja: De nagy csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt. (Ter.12:17) Vagyis Isten nem hagyja, hogy az emberi logika és saját önző jólétünk és a könyebbik út győzedelmeskedjen. Istennek terve van Ábrámmal és ezt véghez is viszi, hiszen végső soron az a helyes és a jó. Ehhez pedig Isten szorongatni kezdi azt a körülményt, amely által Ábrámot magát is és távozásra készteti, visszatérésre az eredeti tervhez. A Ter. 13:1-ben már úgy folytatja a Biblia: Ábrám feljött Egyiptomból... Milyen kifejező, hogy feljön, nem csak földrajzilag, de lelki, szellemi értelemben is. Ábrám Isten nélkül döntött, mélyen volt, az Úrtól távol, de most visszatér, újból feljön. Mindannyiunknak megvannak azok az élethelyzetei, mikor a nehézségek, gondok, aggodalmak láttán saját magunk vesszük kézbe az irányítást és megoldást keresünk. Mindenkinek megvan a maga "egyiptoma", amivel az Isten tervét helyettesíti a belé vetett hit hiányában. Jelentsen az "egyiptom" itt számunkra saját ötletet, tervet, embert, közeget, helyet, tudatmódosító szereket stb. De minden, amit Isten nélkül, Isten ellenében tervelünk ki a magunk kűtfőjéből, a magunk érdekében, könyebb útként, azt kamatostul kapjuk vissza negatív értelemben és tarthatatlanná válik. Szükséges újból feljönnünk a mélyből és ismét az Úrra támaszkodni és az Ő tervét követni. Ábrám is visszatér és oltárt épít az Úrnak, majd rögtön segítségül hívja a nevét. (Ter. 13: 4) Az eltévelyedésből és a bűnből való újból visszatérés és megbánás gyönyörű jele ez, amin mindannyian átesünk, vagy átkellene esnünk, akár nap, mint nap oly sok konok döntésünk után. 

"Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk!Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje.Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának, és elindult Lót kelet felé." (Ter.13:8-11)

Ábrám nem akar viszályt testvérével, ezért felajánlja, hogy Lót válaszson területet magának. Ábrám itt már helyesen dönt, azzal, hogy nem ő maga dönt. Kivette az irányítást a saját kezéből és a sorsra, pontosabban Istenre bízza azt. Lót maga dönt és pontosan ugyanazt teszi, amit korábban Ábrám Egyiptom esetében. Saját maga anyagi, jólétbeli hasznát nézve, a könyebbük, jövedelmezőbb utat választja. Ábrám tanult hibájából és megbékél azzal, ami jut neki és Isten kezébe bízza a jövőt. Később azonban Lóttal megtörténik nagyjából ugyanaz, ami Ábrámmal Egyiptomban és ugyanolyan szorongatatott helyzetbe kerül, majdnem életét veszíti, ha testvére Ábrám kinem menekíti onnan. Ezt a Teremtés 14.-ben olvashatjuk. Ami nem csak arra utal, hogy ciklikusan újból és újból beleesnek emberek ugyanabba a hibába, de Lótot már nem az Úr menekíti ki, hanem Ábrám. Jelezve azt, hogy, aki egyszer beleesik egy hibába, bűnbe és tanul abból, újból megtér Istenhez, azt azt embert Isten később felhasználja mások megmentésére is, akik hasonló bajba keverik magukat. 

A Teremtés 15-ben ezután végig Ábrám agóniáját láthatjuk, ahogyan hitetlenkedik, hogy Isten az ígért utódokat megadja majd neki. Ábrám ismét gyötrődik a hitével és az Istenbe vetett bizalommal. Rendkívül öreg ő és felesége is, racionálisan nincs esélye utódra és ez a racionalitás zavarja. Nem tud bízni teljesen Isten ígéretében. Isten azonban lehajol Ábrámhoz és nem megdorgálja nehéz lelki helyzetében, hanem megerősíti. A szövetség, amelyet ígért neki újból megkötettik. Isten újból biztosítja, hogy ő lesz a népek áldáshozója a jövőben utódai által. Még ha ekkor Ábrám nem is tudja, hogy nem csak vérszerinti utódokról van szó, hanem minden emberről, akinek olyan lesz hite mint neki. Ezekre utal Isten úgy, hogy annyi lesz, mint égen a csillag. Ezután egy külünösnek tűnő szövetségkötés következik az Isten kérésére:

"Ezt mondta neki: Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost, egy gerlicét és egy galambot!Elhozta neki mindezeket, azután középen kettéhasította őket, és mindegyiknek a két felét egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem hasította ketté. (...)Napnyugtakor aztán Abrám mély álomba zuhant, és rémítő nagy sötétség borult rá.(...) Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Abrámmal..." (Ter. 15: 9-18)

Ahhoz, hogy megértsük ennek a jelentőségét kicsit tisztában kell lennünk a korabeli, Közel-Keleten lévő szokásokkal. Az állatok kettévágása, majd az azok között való átsétálás volt egy fogadalom és szövetség jele két ember között. Nagyjából azt jelentette, ha megszegem a szavam, akkor végezzem úgy, mint ezek az állatok. Magyarán vágjanak le, fizessek életemmel. Isten, mint füstölgő kemence (gyötrelmek, szenvedés) és tüzes fáklya (Isten vezetése, ítélete) keresztül sétál az állatok között, a fogadalmát megtéve. Azonban a történet érdekessége, hogy Ábrám ekkor alszik, és ő nem sétál keresztül az állatok között. Míg Isten két szimbólumban is megjelenik a kemence és a fákyla képében, vagyis Ábrám helyett is Isten vállalja a szövetséget. Egyszerűen fogalmazva, Isten vállalja annak a következményét és terhét is, ha az ember megszegi a szövetséget Istennel. Ez pedig meg is történik a történelem során jópárszor és végül Jézus Krisztus képében valóban "levágják" és életével fizet az ember helyett, a szövetség megszegéséért. Csodálatos korai előképe az Ószövetségben Jézus Krisztusnak és jele az Isten mindneható kegyelmének és magáravállalt szenvedésnek az emberek bűnének bocsánatáért.