Krisztus és a szavazás

"Hogy valaki jó állampolgár akar lenni, ezt elkerülhetetlenül keresztyén kötelességből kell vállalnia. A szavazásokon való részvétel elhanyagolása [...] bizonyára a megbocsáthatatlan bűnök közé tartozik a bibliai kinyilatkoztatás fényében."

Ez az idézet egy több, mint 90 éves keresztény kézikönyvből származik. Ilyenkor érzem Hamvas Béla a Scienta Sacra II.-ben miért mondja, hogy a kereszténység nem vallás, hanem annál magasabb rendű és az egyház lecibálta a vallás szintjére. A vallásosság ebben az értelemben egyenlő bizonyos szabályok, tanok és rituálék kritikátlan betartásával. Miközben, amiről Krisztus beszél valami ezzel köszönőviszonyban sem álló szellemiség, hozzáállás a világhoz, az életünkhöz és másokéhoz. A kereszténység minden nyomora benne van ebben az idézetben. A Bibliában a "világ fejedelme" a Sátán. Mikor Jézus 40 napos pusztai vándorlásában megkísértetik, akkor felajánlja a nemzetek trónját a Sátán neki. Két dolog is világos itt: a világi, politikai hatalom az ördög kezében van, neki van hatalma azt valakinek adni, elvenni, a másik pedig, hogy Jézus pontosan ezért nem is él vele és elutasítja. 1900 évvel Krisztus halála után pedig keresztény könyvek arra buzdítanak, hogy ennek a világi hatalomnak legyünk jó, fegyelmezett polgárai, mi több akkor követünk el megbocsáthatatlan bűnt, ha esetleg nem veszünk részt annak játékában. Érdekes megnézni ezt a "jó keresztény állampolgár" dolgot, akkor is ha épp a náci Németországban vagy a Szovjetunióban él ez a jó keresztény. Mert a jó állampolgár és a jó keresztény ott egészen bizonyosan már összeférhetetlen. De tudják ők is ezt. Ők olyan államnak akarnak jó állampolgárai lenni, akik ugyanolyan farizeusok, mint ők maguk. Paragrafusokban szüntetnek meg parázna kapcsolatokat és közben a mammon zsebéből busás jussokat osztanak bőkezűen a "jó állampolgárú" egyházaknak, akiknek vezetői nem voltak restek elmenni szavazni és jó helyre tenni az X-et. Megadják a császárnak, ami az Istené és a császár is ad nekik egy kicsit abból, amit Jézus a pusztában gondolkodás nélkül elutasított.

Nagypéntek

Sokan csodálkoznak, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe nem a karácsony, hanem a húsvét. Persze érthető, hogy a megváltó születésénél grandiózusabb esemény a feltámadása. Nekem azonban sokkal fontosabb a Nagypéntek. Jézus nem feltámadni jött a földre. Az egy következménye volt a tevékenységének. Természetesen az én hitemnek is része a feltámadás, de Jézus halála valami igazán mást mutat meg. Feltámadni jelenleg nem tudok. Se én, se más. Meghalni másokért viszont igen. Jézus Krisztus igazi érvénye ebben a napban áll, mikor megmutatja, hogy másokért élni és ha kell halni is lehet. A másokért való élet és a saját magunk teljes semmibevétele másokért. Olyanokért is, akit akár nem is ismerünk. De szeretjük. Mert mindenki szerethető. Még "náci koromba" is tetszett a hősi halál gondolata és valami torz formában élt minden pogány kultúrában is. De ez egy torz előképe és vágya a krisztusi önfeláldozásnak. A hősi halál, harcban elesni és társaink olyan halálnemek, amelyekben büszkék lehetünk magunkra és a társadalom elismerését maga után vonja. A csatában vagy utána a táraink éltetnek, tiszteletüket érzik. Egy ilyen halál egy önmagasztaló halál, miközben teszem, magamért (is) teszem, hogy valaki legyek. Krisztus útja más. Őt megvetik. Leköpik. A társai nem éltetik, otthagyják. Elárulják. Megalázzák és lenézik. Semmi magasztalás, semmi dicsőség az emberek között. De még az utókorról is tudta, hogy csak félremagyarázzák, a nevében istentelen dolgokat tesznek. Akik az ő igazi követői, minidig is a társadalom perifériájára szorult, lenézett, meg nem értett emberek lesznek. Mindezt úgy, hogy mindvégig nála volt az isteni hatalma. Bármikor megtehette volna, hogy ez az egész ne így alakuljon. De nem tette. Önként mondott le róla és bár kísérhetett emberi lelkének ez az opció a szenvedések közepette, nem élt vele, hogy megmutassa mi a szeretet és a másokért élés igazán. A példa tehát adott. Lemondani akár jó, hasznos készségeinkről másokért. Lemondani róla és nem élni a tehetségünkkel, kvalitásainkkal is, ha az csak a saját hasznunkra van és nem máséra. Másokért minden tehetségünk, értékünk eldobható. Még az életünk is. Erre tanít Nagypéntek. Ennél nagyobb érvénye Krisztus küldetésének nincs. Akkor vagyunk jó úton ha ezt a hozzá állást valósítjuk meg mi is az életünkben. De inkább hasonlítunk azokra a tanítványokra, akik elárulják, otthagyják, letagadják, az emberekre, akik megvetik és leköpik. Sokszor mindezt azon szimbólum alatt, amelyen Krisztus megmutatta, hogyan lehet másképp.

Horváth Martin- Krisztussal letakart állati ösztönök

Drasztikusnak hathat a cím, sőt sokaknak talán „szentségtörőnek” jelentsen ez bármit is éppen, pedig
nincs, ami jobban fedné a mai emberiség, társadalom erkölcsi, morális helyzetét. De kezdjük a legelején. A húsvét a legfőbb keresztény ünnep. Igen, nem a karácsony, ahogyan sokan gondolnák. Krisztus kereszthalála és feltámadása az az esemény, amely az egész Biblia és a kereszténység központi és fő eseménye. Maga a megváltás misztériuma, az Isten nagy terve az emberiséggel itt ér a csúcsra. Jézus kereszthalála és ezáltal a megváltás keresztény szempontból a világtörténelem legfontosabb eseménye. Ennek az ünnepe a húsvét. Nos, és húsvétkor mit szokás csinálni? Elmegyünk meglocsolni a lányokat és cserébe kapunk csoki tojást, pénzt meg még több tojás és nyuszi szimbólum. A kérdés mármost adott, mi a franc köze van Krisztus feltámadásához a locsolás, tojás, nyuszi triádnak? A válasz egyszerű: semmi. Rendben, akkor mégis mi ez az egész hagyomány? A locsolás, tojás, nyuszi hármasa nemes egyszerűséggel egy kereszténység felvétele előtti, pogány termékenységi ünnep, amit megőrzött a magyar nép a keresztény kultúra felvétele után is immár több, mint ezer évig. Pontosan ennyit ér a kulturális kereszténység. Nézzük akkor mi is ez a locsolkodós szokás. A magyar népdalokhoz hasonlóan nem más, mint szép, cuki köntösbe bújtatott alantas, gyarló, szexuális ösztönök éltetetése. A fiúk meglocsolják a lányokat, melyet had ne kelljen most részleteznem, minek a szimbóluma, s hát ennek az szimbolikus aktusnak az eredménye, hogy a fiúk kapnak a lányoktól eredetileg egy tojást, tehát egy magzatot. Szóval ennek a szokásnak a lényege, hogy éltetik azt, hogy ha egy fiú megkettyint egy lányt, akkor baba lesz. E mellé pedig a szapora nyúl egyszerű jelkép köretként. Ez egy ilyen végletekig egyszerű, antiszakrális szokás. A kérdés persze felmerül, hogy pont Jézus értünk vállalt halálának megemlékezése közepette nem-e gyalázatos egy kefélő ünnep bohókás megélése, legalábbis egy keresztény számára? Egy szónak is száz a vége, ez az egész tökéletesen szemlélteti, hogy mi az emberiség viszonya Krisztushoz és a megváltáshoz. Névlegesen, kulturálisan átvett belőle leegyszerűsített szokásokat, látszólagos, felszínes erkölcsöt, de az egész mélyén valójában ugyanolyan pogány, alantas evolúciós ösztönöktől vezérelt lény maradt.

Többen vélik úgy, hogy Jézus egy új erkölcsi evolúciós szintet mutatott be az emberiségnek. Amely eddig igaz is. Azonban ezt az evolúciós lépést gyakorlatilag nem tette meg az emberiség. Nem mondhatjuk, hogy tömegek tették magukévá még akkor is, ha a normák terén valóban a krisztusi erkölcs jelentős része általánosan elfogadottá vált. Senki nincs, aki vitatná, hogy a megbocsájtás és a szeretet, a másokon való segítés, az önzetlen segítségnyújtás ördögtől való lenne. Azonban ezt a helyeslésen túl, igencsak kevesen élik meg. Gondoljunk bele a „szemet szemért” elv mennyire érvényesül a mindennapjainkban. Csak nem ezen alapul rengeteg híres film? A főhőst sérelem éri és megbosszulja. Az akcióhős leszámol a rossz fiúkkal. A szuperhősök igazságot tesznek és végeznek a gonoszokkal. Ludas Matyi is háromszor veri vissza. A történelem talán nem erről szól? 1942-ben Újvidéken a magyarok lemészároltak egy halom szerbet, úgyhogy a szerbek 1944-ben lemészároltak egy halom magyart. 1941 és 1945 között a horvátok is lemészároltak rengeteg szerbet, úgyhogy 1991-ben a szerbek is lemészároltak egy halom horvátot, hogy aztán 1995-ben a horvátok mészároljanak le egy halom szerbet. Mi ez, ha nem a szemet szemért? És ez csak egy kiragadott példa volt, a történelemben, de a mindennapjainkban, apró-cseprő dolgokban is számtalan hasonló példa van. Sőt a legtöbb esetben még a szemet szemért elv sem érvényesül. Hányszor hallunk ilyet, hogy bosszúból megölte őt és az egész családját, vagy csak dühében valami proli ezzel fenyegetőzik, vagy Észak-Koreában, ahol, ha megszeged a párt elvárásait, nem csak te kerülsz munkatáborba, de az egész családod, sőt 3 generáción át, ott nő fel az összes leszármazottad, akiknek az eredeti bűnödhöz rég köze sincs. Az ember olyan mélységes mély sötét és aljas lény tud lenni, hogy még csak nem is arányos a visszavágása, hanem sokkal nagyobb fájdalmat akar okozni, ha úgy érzi igazságtalanság érte, ő még nagyobb igazságtalanságot akar elkövetni. Az ószövetségi zsidóság a szemet szemért elvet azért kapta, hogy legalább egy icipici minimum legyen ebben a gyűlöletteljes körforgásban. De még az ószövetségi szintet sem érjük el mai napig sem sokszor, nem, hogy Jézus Krisztust, aki aztán ténylegesen eltörli még a szemet szemért elvet is és azt mondja, bocsássunk meg az ellenségeinknek is. Mindezek mellé pedig mivel névleg elfogadta mindenki a krisztusi erkölcsöt, így Istenre hivatkozva teszi az ószövetség szintjét sem megütő mocskosságait. A maffiózók Istenre hivatkoznak, kereszt tetoválásokkal járnak, imádkoznak az Úrhoz, hogy segítse őket démoni tetteikben, ahogyan az arany feszülettel nyakukban lófráló gengszterek is ezt teszik, ezt teszi az ex-KGB-s nagy ortodox keresztény Putyin is, aki háborúkat indít népek ellen és mind a horvátok, mind a szerbek büszkék voltak a maguk felekezeti sajátosságára, s számtalan dalt írtak arra, hogy az Isten segíti őket a másik elpusztításában. De az összes nép katona dalai között találunk szép számmal ilyeneket. „Gott mit uns” állt a Wehrmacht katonák övcsatján is.

De akkor a mindennapi életünkről még mindig nem beszéltünk. Szinte nem is tudok példát mondani a hétköznapokból olyannyira konstans élünk a krisztusi erkölcsöt pofán köpve. Ezt pedig több száz évig egész szépen lehetett többé kevésbé rejtegetni és felszínesen jónak lenni, a lelkünkben pedig mocsoknak, holott, akkor is tudta mindenki mélyen magáról és a másikról is, hogy „szar van a palacsintában”. Az internet azonban eljött, megadta az anonimitás lehetőségét és az ember megmutatta milyen mélységesen mély démoni létállapotban vergődik valójában még mindig. A dark webről nem is kell beszélni még, de bármilyen anonim beszélgetős oldalon, sőt nem anonim oldalakon is, arccal vállalva olyan gyűlölet és beteg dolgok tobzódnak melyet felfogni is lehetetlen. Nincs talán sajnos olyan fiatal lány, aki instán, facebookon, vagy snapchaten ne kapott volna már ilyen olyan emberektől beteg utalásokat, szexuális felkérést, fétiseinek elregélését vagy egy bájos dickpicket. Igen, itt tartunk. És nem igaz, hogy a „ez a mai fiatalság”, mert bizony olyan szép számmal vannak a 40-es, 50-es éveikben járó emberek körében is a dickpickes arcok, hogy ezt nem lehet generációra szabni. Rengeteg emberben ennyi van. Akár az ősemberben, egy fallikus szimbólum. Mit szimbólum, maga a fallosz. Ő ennyit mond magáról, ennyi mozgatja. Valójában az a helyzet, hogy hiába öltötte fel a hegyi beszéd tartalmának álcáját az emberiség, még mindig az evolúciós ösztönök, szaporodás, evés, erőszak, gyűlölködés a nem a mi törzsünkhöz, baráti körünkhöz, családunkhoz tartozó emberek iránt. Még mindig egy értelmileg fejlettebb állat színvonala az, amit az emberiség nagy része megüt. Semmi nem változott, a társadalom ugyanolyan, mint Krisztus előtt, csak most már a kultúránkba belekeverve, felszínesen úgy tesz mindenki, mintha az ő erkölcsét részben legalább magáévá tette volna. 

Sajnos a magukat hívőnek, kereszténynek vallók zöme sem kivétel ez alól. Persze senki sem az, hiszen mindenki alapvetően ebből az állapotból indul, de ennek a felismerése a keresztények között is legtöbbször elmarad, vagy megideologizálásra kerül. Az önzetlen segítség elmaradása sokszor a „majd imádkozom érte” gondolattal orvosolandó és az „Isten szerinti szent házasság” mantra is sokszor az alantas szexuális ösztönök kiélésének mentsvára csupán. A krisztusi lelkiismeretet pedig serényen igyekszik az ember pótolni üres szokások és Istennek tulajdonított szabályok betartásával. De vajon mi lehet a megoldása ennek? Nehéz kérdés és valóban szó szerint feltehetjük a kérdést mi a titok? Az apostolok sokat vitatkoztak az úgy nevezett gnosztikusokkal. A gnosztikusok azok az emberek voltak, akik feltételeztek egy rejtett, titkos tudást, amely az igazságot tartalmazza. A kereszténységet is rengetegen próbálták összeegyeztetni ezzel és sokan vallották/vallják, hogy Jézusnak voltak rejtett tanításai, ami csak is az igaz isteni tudást tartalmazta a kevés kiválasztott számára. Aztán apokrif iratokban és titkos társaságokban keresték a gnózist, vagyis a tudást. Egyértelműen Krisztus munkásságának lényege, hogy nem így működik és mindenki számára elérhető Isten kivétel nélkül. Mégis azt látjuk, hogy nem érte el és nem éri el mindenki. Ez pedig annak az oka, hogy egyben ennek a gnosztikus gondolatnak részben igaza van. Jézus rengeteg példázatott mondott a tömegnek, amelyet csak a tanítványainak magyarázott meg. Ki is emelte, hogy ők kivételesen megkaphatják a magyarázatot is. Úgy is láthatjuk mégis volt egy szűk kiválasztott réteg, aki birtokolta jobban a titkos tudást. Talán ennek a titkos tudásnak a hiánya érhető tetten napjainkban is és ezért tengődik még mindig az emberiség Krisztust meg nem értve ebben az állapotában? A válasz igen és nem. Valóban hiányzik valami a legtöbb emberből és a legtöbb magát kereszténynek aposztrofálóból is. Ez a Szentlélek vagy Szent Szellem. Jézus úgy utal rá, hogy ha ő majd elmegy eljön a Szentlélek, amely sokkal nagyobb dolgokat jelent ki, mint ő maga. Vagyis az ember az Isten szellemével a szívében nagyobb ismeretek birtokában van, mint, amit Jézus az evangéliumokban kijelentett. Ez pedig nem csak az aktuális, egyéni élethelyzetekben ad plusz ismeretet arról, hogy mi a helyes, de az adott korban és társadalmi közegben is, de magát a Bibliát sem lehet enélkül értelmezni. Mondok egy példát. Számomra az Ószövetség számtalan eseménye csak is úgy volt értelmezhető, hogy ha azt néztem, hogy az ottani dolgok még egy hiányos Isten ismeretből és torz istenképből táplálkoznak. Olyanokat is Istennek tulajdonítottak, melyek nem tőle származtak, hanem akár, saját maguk még torz, törzsi vágyait indokolták meg vele, csakúgy, mint a maffiózók, vagy a háborúzó nacionalisták. Origenész a 2. századba már szintén arra jutott, hogy az Ószövetséget csak is allegórikusan lehet értelmezni és nem szó szerint. Tehát ha a zsidók egy népet kiirtottak, akkor azt kizárólag az adott bűnös magatartás kiirtására lehet helyesen értelmezni, amit az adott nép megjelenített. Én ezzel is egyetértek. Úgy vélem ez egy Szentlélek általi gnózis volt, egy „titkos tudás”, ahogy a gnosztikusok mondanák. Még csak nem is ugyanaz volt a „titok”. Két különböző értelmezés volt, amely azonban nem zárja ki egymást végül. A titok nem tényleges tudás, nem leírható, szabályokba önthető valami, hanem egy lelki gnózis, egy szellemiség, amellyel érzékeled, hogy valami hol hibádzik és hol nem. Erre azonban nincsen szintén szabályszerűen leírható recept, hogy lehet erre a gnózisra szert tenni, mert itt a gnózis tesz szert rád. Nem tudod kikutatni a Szentlelket, nem tudsz érte rítustáncot járni, nem tudsz elolvasni egy mély barlangba elrejtett hét lakattal lezárt könyvet. A Szentlélek jön és ő eldönti, hogy odatudja e adni neked. Az embernek nincs más dolga, mint hagyni. Megnyílni. Ledobni az ösztönök, a vágyak, a saját elképzelései által diktált láncokat és engedni, hogy valami új, valami más megtöltse. Ehhez az addigi individuumunkat elkell veszíteni. Meg kell halni kicsit, ahogy Krisztus is meghalt, hogy utána új formában, új emberként feltámadhassunk. Akkor majd nem társadalmi, kulturális normák feszengős, felszínes módján tartjuk be fogcsikorgatva az üdvösség erkölcsét, miközben a szívünkben a kárhozat örvénylik, hanem őszintén onnan belülről fogja az ember szabad akaratából látni, hogy mi a helyes és akkor feszengene és érezné kínosan magát, ha olyan ösztönös körülmények között kellene élnie, mely ma még a legtöbb ember szíve mélyének vágya.

Horváth Martin

Horváth Martin- Zsidók a zsidók ellen, avagy a nagy zsidókérdés

Megnéztem a Netflix új, Unortodox című mini-sorozatát, amely egy ultraortodox haszid zsidó közösségből kiugrott lány történetét mutatja be. Igaz történet alapján. Nem a sokadik kritikát akarom gyártani a sorozattal kapcsolatban, inkább sokkal mélyebb kulturális kérdéseket feszegetnék melyek eszembe jutottak közben. Sokszor, sokak által körbejárt téma, melyből úgy néz ki sosem elég, a nagy zsidókérdés.

Leszögezhetjük nincs még egy nép, amellyel  a történelem folyamán ennyit foglalkoztak volna, ekkora hatást vagy épp megbotránkozást okozott volna a világ szinte minden táján minden egyes korszakban, több ezer éven át. Ennek pedig megvannak a sajátos okai. Én magam is sokat „küszködtem” a kérdéssel kapcsolatban, tekintve, hogy a gyermekkorom a nagymamám és rokonsága társulatában töltött nyarai, igen ízes zsidózó politizálásokból álltak, majd a 2000-es évek közepétől mindenki által ismert nemzeti radikalizmus a kamaszodó korban sokak számára vonzó volt és igen hamar különböző antiszemita koncepciókkal találtam szembe magam, melyeket pár éves szélsőjobbos pályafutásom alatt magamévá is tettem. Dacára annak, hogy az egyik ükapám zsidó volt. Miután viszont megtudtam, hogy ez az arány messze elmarad a nürnbergi törvények határértékétől a kutya se bánta. Aztán hamar árnyaltabb kép felé vitt a józan eszem, vagy a lelkiismeretem és miután megtértem, keresztényként ismét külön perspektívából kellett szemlélni a zsidóságot, immár, mint üdvtörténeti tényezőt.

Azt már most láthatjuk, hogy az antiszemita sztereotípiák zöme kidobható a kukába, hiszen a „zsidó kapitalista/liberális/kommunista/kozmopolita szórakoztató ipar” örömmel gyárt le a gójoknak olyan műveket melyben a saját, tradicionális kultúrájukat ostorozzák. Ez viszont szoros összefüggésben van a zsidóság társadalmi, kulturális helyzetével. Kezdjük a keresztény narratívámtól sem mentes áttekintést. Először is a zsidóság létrejöttekor is egyedülálló, a körülötte lévő népektől elütő tényező volt. Minden környező pogány népnek megvolt a maga istenelképzelése, de a zsidóságé merőben különbözött ezektől. Vallom, hogy a zsidóság került abban a korban legközelebb az Istenhez, s míg a többi népnek egyéni koncepcióik voltak az istenről, melyet maguk kútfőjéből összefilozofáltak, addig a zsidóknak valódi kapcsolata is volt az Abszolútummal. Természetesen ez a kapcsolat messze nem volt teljes és az istenképük borzasztó felületes és torz volt az Ószövetség korában, de még így is kimagaslott ez a kapcsolat, a többi népéhez képest. Ebben a korban a zsidóság sem lett volna képes, sem senki, elbírni azt az igaz szellemiséget, amit Isten képvisel így csak annak töredékét osztotta meg a zsidósággal. Ami pedig itt-ott, úgy vélem kibővítette egyéni kis törzsi elképzeléseivel is. De nem bibliai tanulmányt írok így erről most ennyit. Jézus a töréspont az egész emberiség történetében, de a zsidóságéban hatványozottan. Jézus a zsidóság addigra több évszázados istenismeretét vonta kétségbe, hasonlóan, ahogy én is tettem az ószövetségi pontosságukkal. Kijelentette, hogy bizonyos dolgokat Mózes csak „a szívük keménysége” miatt engedett meg, egyes dolgokat, mint a „szemet szemért elv” totálisan eltörölt és újat adott helyébe. A zsidóság nagy része pedig jobban ragaszkodott már meglévő torz tradíciójához, így Jézust elutasította. ( Zsidóság alatt itt a nagy többségét értem, hiszen rengeteg zsidó is követte Jézus útját, a tanítványai is azok voltak és gyülekezetek is alakultak zsidók körében). Aztán miután a rómaiak nagy csetepatét csaptak és a zsidóság szétszóratott a világban, kezdődött csak igazán hányattatott sorsuk. Míg a Jézus előtti zsidóság idegen népek általi üldözése és elnyomása egyértelműen értelmezhető Isten akkori lehető legnagyobb ismeretével rendelkező emberek üldözésének és elnyomásának, Jézus után már csak sajátos, keresztény szempontból idejétmúlt, érvényüket vesztett szokásaihoz ragaszkodó etnikai csoporttá vált. Ezért a mondatért kapnék rendesen most vallásos zsidóktól és cionista-filoszemita teológiát valló keresztényektől.

Lényeg a lényeg, a zsidóság ezután is elütött, mind vallásilag, mind kulturálisan, mind szokásaiban mindenestől a környező népektől, bármerre is járt. S ugyan sok nép keveredik, minimum etnikailag, vagy vallásilag, vagy kulturálisan legalább van azonosság a másik néppel. A zsidóság esetében ezek közül egyik sem passzolt és az ilyesfajta idegen testeket a „gazdakultúra” szereti kivetni magából. Úgyhogy a középkori inkvizíció egyik kedvelt célpontjaivá váltak. A zsidók körében pedig a fennálló középkori rendszer egyértelműen ellenséggé. Nem csoda, hogy a szabadkőművesek és egyéb eretnekmozgalmak körében igencsak felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak. S, mint tudjuk, hogy könnyen gyűlölünk valamit annyira, hogy azonnal a másik végletbe lökjön minket. Így találta sok zsidó gondolkodó magát a felvilágosodás oldalán. A felvilágosodás ugyan kétségtelen, hogy az akkori katolikus-feudális világot kívánta lebontani, mely a zsidóságnak igencsak nem volt ellenére, azonban a zsidóság szigorú tradíciói ugyanúgy nem fértek bele a szabadelvűség kereteibe. Pontosabban, a kereteibe belefértek, de nem épp azt preferálta. A 19. századra aztán a felvilágosodásban megenyhült kultúrkeresztény társadalmak is elfogadóbbak kezdtek fokozatosan lenni a zsidókkal és így a zsidók is a befogadó társadalommal. Ez is lett a nagy asszimiláció korszaka. Azonban az asszimiláció, úgy ment végbe, hogy nem ment végbe. A zsidók hiába tértek át keresztény hitre, hiába kötöttek vegyes házasságokat, a feudális világ reflexei továbbra is kinézték őket. Tudták, hogy mások, máshonnan jöttek és ezt tudatták is a zsidókkal. A zsidók pedig hiába nőttek fel már nem is a zsidó kultúra szerint generációkon át, azt mindig is érezték, hogy ők azért még sem olyanok, mint mások. Hogy ők zsidók. De ekkora mit jelentett zsidónak lenni már kétséges. Zsidó vallás, kultúra és nyelv nélkül zsidónak lenni egy roppant paradox helyzetet szült. A zsidók asszimilációja odáig jutott, hogy a zsidó identitásukat ugyan elvette, de újat helyébe nem adott már. Nem voltak már zsidók, de nem is lettek magyarok, németek, franciák stb. A zsidó új jelentése az az ember volt, aki ugyan látszólag ugyanolyan, mint mi (ellentétben a bőrszín által jól megkülönböztethető cigányokkal) de közben még sem olyan, mint mi. Ilyen két szék közé esett identitással pedig nem lehet leélni egy életet, így hát a zsidóság körében a zsidó identitást a kitaszított társadalmi helyzetükből adódóan, az ilyen rétegek felkarolását ígérő politikai ideológiák váltották fel identitáspótlékként. A 20. század hajnalára így lett ismert a „zsidó kommunisták” jelensége. De ugyanilyen szép számmal lett más baloldali világnézet is identitása a zsidók nagy részének.

Így kétségtelen, hogy a baloldali, kifejezetten kommunista eszmék képviselői körében roppantul felül reprezentált volt a zsidók aránya, azonban ez nem valamiféle „judeo-bolsevik összeesküvés” eredménye, hanem determinált szociológiai jelenség. Majd miután a 20. század közepére a magát kommunistának valló államok többsége csak névlegesen lett kommunista és valójában egy vörös csillag mögé bújtatott konzervatív autokráciát hoztak létre, úgy a zsidóság viszonya is megromlott vele. Ugyanebben az időben lett felkapott a cionizmus is, azaz Izrael állam visszaállításának és megalakulása utáni érdekképviseletének mozgalma. A baloldali ideológiák azonban sok zsidónak olyannyira átvették a zsidó identitásának a helyét, hogy a szovjet blokkban a temérdek zsidó származású politikai vezető vígan ítélte el a cionizmust nemzetközileg és támogatta azokat a muszlim országokat, akik Izrael eltörlésére törekedtek. Az élet paradox. Ez a paradoxon azonban nem állt meg ennyiben, hiszen maga Izrael sem lett sohasem hű a tradicionális zsidó kultúrához. Maga Izrael léte ellen évtizedek óta tiltakozik az ortodox Neturei Karta nevű zsidó szervezet. Az, hogy ez a zsidó vallásértelmezésük szerint illegitim állam még ráadásul homoszexuális párokat is szép számmal esket össze, már csak hab a tortán. Egyszóval az Izrael pártján álló zsidók zömének az identitása is inkább liberalizmus, mintsem a judaizmus.

A zsidók annyira különböztek mindenkitől, hogy senki sem tudta befogadni őket, miközben ők már asszimilálódtak volna, de a judaizmustól megválva, így jobb híján a sehová sem tartozás identitását vették fel. Internacionalista, kozmopolita, liberális identitás kezdte jelenteni a zsidók számára az öndefiníciót. S azon kevés zsidóval, akik valóban visszatértek eredeti kultúrájukhoz és szokásaikhoz már óhatatlanul ellenségesek lettek, miközben zsidó jelzővel már nem is a judaizmust követő népet érti az emberek zöme, hanem a liberalizmus, a kapitalizmus, a kommunizmus, és egyéb globalista, antitradicionális ideológiák szinonimájaként. S így lehet, hogy zsidó írók, zsidó rendezőkkel, zsidó producerekkel, zsidó színésszel az élén valósítanak meg egy produkciót melynek konklúziója, hogy milyen nyomasztó is egy valódi, ortodox zsidó közösség, mely komolyan veszi vallását és hagyományait. Ezzel persze kérdésessé teszik, hogy ki a zsidó? Woody Allen? Steven Spielberg? Olyan emberek nevezünk egyértelműen zsidónak és vallják is magukat annak, akik, sem a zsidó vallást, sem a zsidó kultúrát, szokásokat sem a nyelvét nem beszélik. Az egyetlen, ami zsidóvá teszi őket a származásuk. A vér és a genetika. Úgy néz ki végül akkor mégis a nácik narratívája győzött és a zsidóság önként faji kérdéssé tette magát?

A kérdés persze még bonyolultabb ennél is és talán még több paradoxont találunk ha sokáig kutakodunk, de azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a zsidóság egy roppant összetett, egyedülálló és érdekes jelenség a világban, melyhez hasonló valóban nem igazán akad a népek sorában. Nem véletlen olyan felkapott a zsidó témával vagy így, vagy úgy foglalkozni minden korban most már hosszú évszázadok óta. Sorsuk pedig ezen évszázadok alatt legalább amennyire érdekes, olyan tragikus is. Végső soron kijelenthetjük, hogy – tisztelet a kivételnek-, a zsidó identitás az az identitásválság maga. Ennek legjobb megoldása pedig, ha engem kérdeznek, ha azt teszik, melyre ez a nép (is) mindig hivatott volt, Krisztus szellemiségét a szívükbe fogadni és őt követni. Utána sok probléma válik semmissé, hiszen az egyik általam legnagyobbra becsült zsidótól, Pál apostoltól idézve:

„Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal. 3:28)

Horváth Martin

A queer feminista zsidók jogvédelme és Jézus Krisztus

Pár hónapja elvégeztem egy etnikai eredetet vizsgáló DNS-tesztet. Ott kiderült, hogy - ajaj -7,6%-ban zsidó vagyok. Nagyon nem lepett meg, hiszen ismertem annyira a családom történetét - és persze kis náciként kamaszkoromban aggodalmaskodtam, hogy a nürnbergi törvényeket nehogy meghaladja az arány - , hogy kb. erre is számítottam. ( Egyébként bőven nem szegem meg a nürnbergi törvényeket ha valakit ez esetleg még érdekelne.) A lényeg nem is ez, hanem, hogy a fellelt távoli dns-rokonok kutakodásában találtam egy berlini queer zsidó feministát. Ez az öndefiniciója is a szociális médiában. Aztán nézegetve a képeit, rájöttem ez egy mozgalom vagy klub. Rendezvényeik vannak, tüntetések stb. a queer zsidó feministák jogaiért. Ugyhogy végig gondoltuk, hogy ez krisztusilag milyen helytelen. Na nem azért mert queerek, zsidók és feministák, hanem, hogy olyan mellett állnak ki, ami saját magukat jelenti. Ez pedig nem csak rájuk vonatkozik, hanem rengetegen vannak, akik olyan csoportok jogaiért állnak ki, ami saját maguk. Saját magukért állnak ki valójában. Ha követném messzi-messzi rokonom példáját, akkor én mondjuk kiállnék a krónikus bélgyulladásban szenvedő diszkalkuliás heterókért. Biztos van pár még rajtam kívül is. Annyi biztos, mint quuer zsidó feministából. Könnyű lenne átérezni a bajukat hiszen csak a saját bajom kell átérezni. Pont ezért nem krisztusi. Krisztus tanítása pont az, hogy olyan elesett emberekért álljunk ki, akikkel akár semmi kapcsolatunk és azonosulásunk nincs. Ez a szeretet. Jézus ezt mondja:

“Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi a jutalmatok? Bűnösök is adnak kölcsönt bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” (Mt 5,38-48)

Ha valami nőgyűlölő proli, homofób frusztrált hetero, ortodox rabbi kikel elennünk, akkor kiállok a feministákért, queerekért, reformzsidókért. De ha a queer, femi-zsidók kelnek ki frusztráltan mindaz ellen, ami nem ők, akkor antifeminista, heteró, ortodox zsidó védő leszek. De semmiképpen sem követelek megértést és jogokat annak, ami valójában én vagyok. Addig csak is magamat szeretem valójában. Napjaink liberálisaival pedig pont ez a probléma. Azt látjuk, hogy azokért állnak ki, ami ők! A megértés és empátia pedig sehol sincs. Holott mennyivel nemesebb lenne ha a híres Voltairenek tulajdonított mondat szerint élnének: “Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd”.

A koronavírus politikai és társadalmi következményei

A koronavírussal kapcsolatban már sok mindennel foglalkozott a média, mivel az orvosi és tudományos hírekhez hozzászólni se pro sem kontra nem posztom, így kicsit vizsgáljuk meg a helyzet másik vetületét, a vírushelyzet társadalmi és politikai hatásait. Amely helyzet szül egyaránt pozitívat és negatívat egyaránt. Már most látszik, hogy a koronavírus minden szörnyűsége mellett hosszútávon fogja befolyásolni az életünket, elég csak a válságkezelésből adódó gazdasági következményekre gondolni. A munkanélküliségen, gazdasági recesszión és azon következményein túl, alapvető világgazdasági átalakulásokat kell vonjon maga után. Lássuk először is a pozitív következményeit.

Azt, hogy a járvány elterjedt ilyen mértékben és az, hogy a gazdaság ennyire összeroppan az ellene hozott korlátozó intézkedések hatására két okból következik: globalizmus és konformizmus. Mind a kettő dolog önmagában, egy bizonyos mértékig teljesen logikus és érthető jelenség. Viszont mindkettő esetében elmondható, hogy azon a szinten rég túl van. Gazdaságilag az, hogy a világ másik végéből hozunk olyan árucikkeket, termékeket melyeket helyben is előtudnánk állítani az abszurd. Körbe utaztatjuk a világon az árukat, ezzel nem csak hatalmas környezetszennyezést kreálva, de adott esetben például, mondjuk ha egy járványt blokkolni kell, a nemzetközi forgalomban komoly fennakadások állhatnak fenn és gazdasági károk keletkeznek. Szerencsére egyre több helyről hallani, hogy ezt a felismerik és, amit egy adott régióban elő lehet állítani, azt állítsák is elő ott. De semmiképp sem szükséges tonna szám Spanyolországból almákat hozatni magyar boltokba példának okáért. A másik ilyen tényező pedig  a konformizmus. Úgy látszik országok gazdasága totálisan beleremeg abba, hogy ha nincsen turizmus. És itt nem olyan országokról van szó, mint Sri Lanka. Fejlett európai országok alapozzák gazdaságukat egy olyan konformista, luxustevékenységre, mint a turizmus. Aztán ha valamiért nem éri meg a fölös pénzt vagy összekuporgatott pénz élményekre elhasználni, államok roskadnak össze. Amíg viszont szárnyal a turizmus, igen könnyen terjesztik szét a vírusokat a világon a pár óra alatt megtett, kényelmes repülőutakkal. Természetesen, mint az elején is írtam, mind a globalizmus, mind a komfortosság egy bizonyos szinten teljesen jogos. Szükségszerű egyes termékeket a világ távolabbi pontjairól hozatni, vagy oda szállítani, ahogyan például utazni is nagyszerű dolog és más kultúrák, népek, tájak megismerése rettentő pozitív. Mindegyikkel mértékkel kell azonban bánni, nem csak azért mert járványok esélyét és azok következményeit csökkenti, hanem mert az emberi jellemnek és lelkületnek is építőjellegű a nonkonformista magatartás másrészt a környezetszennyezést mind a globalizált kereskedelem, mind a turizmus súlyosan terheli. Tehát öröm látni, hogy ezeket egyre többen látják be és hangoztatják. Itt is számtalanszor hangzott el a nemzeti anarchizmus nyomvonalán fejtegetve a lokális politikai és gazdasági autonómia kihangsúlyozása és ezzel együtt a nonkonformista közösségi magatartás mely nem csak az emberi természetnek hasznos, de a körülöttünk lévőnek is. Pár éve még utópisztikus lázálmoknak titulálta azonban ezt a többség. Reméljük, hogy ezután újraértékeljük ezeket a dolgokat.

Más dolgokat szemlélve a kép inkább komorabb. Azt már láthatjuk, hogy az Európai Unió gyakorlatilag fabatkát sem ér. Mondhatni a válságban olyan, mintha nem is létezne, vagy sosem létezett volna. Ezzel bebizonyosodott, hogy azok a több évtizedes félelmek, melyek az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlították és egy egyre fenyegető, Európai Egyesült Államok rémét látta mely felszabdalja a nemzeti önrendelkezést, az mind alaptalan. Bár kétségtelen, hogy az EU-ban igen nagy támogatottsága volt ennek a koncepciónak és tettek is lépéseket ez irányba, a gyakorlatban most meztelen lett a király és az EU egy hangzatos szlogenen és szépen beszélő politikusok jól fizetett tömegén kívül nem sokat jelent.  Ez persze önmagában nem negatívum, hogy nincs itt fenyegető EUSSR, azonban az, hogy semmiféle szövetség nincs, hanem most is csak a nemzetállamok erőpolitikája, annál elkeserítőbb. Amit sokan az EU fenyegető birodalmi politikájának véltek, az valójában Németország és Franciaország hatalmi izmozása volt más, kisebb tagállamok felett. A szélsőjobb és a populisták „nemzetek Európája” szlogenje hamis. Mindig is a nemzeteké volt itt Európa. Az erősebb nemzetek pedig az erősebb kutya elvén érvényesítették akaratukat mások felett. Csak ezt az Európai Unió köntösében tették, de valójában ez még mindig a színtiszta feudalizmus. A populisták pedig ezt valójában mindig is tudták, nekik nem is azzal volt a problémájuk, hogy ez nem a nemzetek Európája, hanem, hogy ezek a nemzetek melyek dominánsak, túlságosan liberális nemzetek. Ugyanaz a helyzet a NATO vagy az ENSZ esetében is. Ott is elméletileg egyenrangú országok szövetségéről van szó, de a hülye is tudja, hogy az USA cibálta bábrendszer az egész. Pedig az Európai Unió nem lenne ördögtől való. És nem, itt nem az Európai Egyesült Államokra gondolok, hanem egy valódi konföderációra. Mindig is szerettem a konföderatív megoldásokat. Nem csak kontinens szinten, hanem szűkebb területi egységekben is. Mert ha az EU konföderáció de a tagállamai centralizált, bürokratikus intézménymonstrumok akkor az van, mint, amit imént leírtam. Maguknak az országoknak is minimum Svájc példáján konföderatív egységekké kell válniuk. Svájc nem egységes állam, hanem megannyi kanton szövetsége, mely kantonoknak külön alkotmányuk van. Ez követendő példa lenne minden más ország számára is. Minél inkább alulról szerveződő, autonóm egységek kellenek, melyek a maguk saját közvetlen környezetében reális döntéseket tudnak hozni magukra nézve. Ez Magyarországon sem olyan lehetetlen, főleg ha történelmileg nézve eredetileg a Magyar Fejedelemség sem egy centralizált létező volt, hanem egy törzsszövetség. Megannyi törzs önkéntes társulása, de ezen törzsek külön, saját maguk módján működtek. Itt most nem csak olyan dolgokra gondolva, mint, hogyha Budapest jelentős része helyesli a melegházasságot, akkor ott simán lehetne, míg ezt egy „szabolcsi kantonra” nem kényszerítené rá automatikusan, hanem az aktuális járványhelyzetet nézve is hasznos volna. Ugyan hány régió, járás, város, falu, közösség szüntette volna be hamarabb a külföldről érkezők belépését a maga kis életterébe? Hány vezette volna már be hamarabb a távoktatást, ha az ő jogkörük lett volna az ő településük lévő iskola bezárása? Hányan rendelnék már el az adott élőhelyükön a kijárási tilalmat? Egy decentralizáltabb rendszerben ha felelősen döntenek a közösségek lakói, sokkal sokkal jobban meglehetne előzni egy járvány terjedését, mint egy központi kormányzat bénázásával. Sajnos mégis úgy tűnik a koronavírus válság hatására ellenkező tendenciák mutatkoznak.

Az olyan konföderatív megoldások nemzetek között melyek eddig is voltak valamilyen szinten, sokkal kevésbé tűnnek reálisnak, míg a centralizált, nemzetállami hatalom felértékelődik. Ezek a centralizált intézménymonstrumok megerősödve kerülnek ki a válságból, ahogyan tették azt már számtalan válság alkalmával a történelem során. Ezekben a válságos állapotokban a hatalom mindig megpróbálja lovagolni az emberek pánikhangulatát és azt a tehetetlenségből fakadó érzést, hogy „valaki oldja meg a helyzetet”. Így saját hatalmukat erősítve. Miközben lokálisabb intézkedésekkel ha jól átgondoljuk, sokkal hatékonyabb védelmet lehetett volna már biztosítani szűk lakóhelyünknek. Ehhez azonban már most is a megye rendszer kivan véreztetve, szimbolikus csupán, és az önkormányzatok jogköre is olyan minimálisra van kurtítva, hogy egy település a saját területén lévő iskola/iskolák működéséről nem rendelkezhet, de több, mint 100 km-errel odébb politikusok, akik sosem jártak ott, talán a település nevét és létezését sem tudják, ők igen. Aggasztó tehát, hogy mégis ezen etatista, nemzetállami szerepkörök megerősödése várható, melyről elmondható, hogy a centralizáció hatékonyságának mítosza így gyorsabb járványként terjed, mint egy valós vírus és fertőz meg társadalmakat ezzel a hamis hittel, s okozza a szabad akaratuk és önrendelkezésük halálát millióknál.

Horváth Martin

Jasenovac- A Balkáni Auschwitz

Auschwitz és még jó pár lengyel haláltábor illetve, egyéb koncentrációs táborok a Harmadik Birodalom területén, mint Dachau méltán híresek, és ha szabad ilyen kifejezéssel élni, a popkultúra részei lettek. Jasenovac ezzel ellentétben alig ismert, a nyugati kultúrában igen kevesen hallottak róla pedig az egyik legnagyobb megsemmisítő táborról van szó, amely a második világháború alatt üzemelt Európában. Valamint az egyetlen tábor, melyet nem a megszálló náci német hatóságok alapítottak és működtettek, hanem az országot (Független Horvát Állam) kormányzó hatalom önként alapította és üzemeltette. A tábor működését maguk a németek is több ízben kifogásolták és Jozo Tomasevich horvát-amerikai történész állítása szerint „hírhedt volt a barbár eljárást és az áldozatok magas számát” tekintve. Jasa Almuli a szerb zsidó közösség egykori elnöke úgy fogalmazott, Jasenovac sokkal félelmetesebb haláltábor volt, mint sok német társa, beleértve  Auschwitzot is. Jasenovac sok tekintetben különbözött a nácik táboraitól, de, ami biztos, hogy a brutalitás és embertelenség tekintetében hozta a színvonalat, sőt túl is teljesítette.

Előzmények:

Jasenovac története szétválaszthatatlan a horvát Usztasa mozgalom történetétől. Az usztasa mozgalmat Ante Pavelic alapította 1930-ban, mely az akkori Jugoszláv Királyság részét képező horvátok önálló, független állammá alapítását tűzte ki célul. Tevékenysége miatt Pavelic az usztasákat Jugoszlávia fennállása alatt, nagyrészt emigrációban, Mussolini Olaszországából vezette. A kornak megfelelően ez a nacionalista ideológia sem tudott függetlenedni a fasiszta és részben nemzetiszocialista elemektől, így Pavelic eszméje Nagy-Horvátország volt, mely Boszniát és Szerbia egyes részeit is tartalmazta horvát élettérként, államelmélete fasiszta, tekintélyuralmi rendszer volt és természetesen más népek ellenségként való kezelése sem maradhatott ki a képletből. Pavelic négy fő ellenséget nevezett meg, melyek a horvát népre fenyegetést jelentenek. Ezek közül mindenek előtt a legfőbb a szerb nép, ezután a szabadkőművesek, zsidók és a kommunisták következtek. Az usztasák a sajátos felfogású katolicizmusukra legalább akkora hangsúlyt fektettek, mint az etnikai származásra. Az usztasák tervei szerint az életterükben lévő ortodox kultúrájú szerbek egyharmadát elűzik, egyharmadát kiirtják, a maradék részüket pedig áttérítik a katolicizmusra. Ante Pavelic ideje akkor jött el, mikor a tengelyhatalmak 1940-es támadása révén Jugoszlávia összeomlott és a térség stabilizálásra érdekében megszülethetett olasz és német beleegyezéssel a Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska – röviden NDH) mely a tengelyhatalmakkal szövetségek usztasa kormányt kapott és vezetője (Poglavik) Ante Pavelic lett. Az usztasa kormány nem is habozott és már 1941 augusztusában megnyitották Jasenovac település közelében lévő táborkomplexumot.

A tábor működése:

Az NDH vezetése hamar kiadta a nemzet és állam védelméről szóló törvényt, mely a zsidók vagyonát elkobozta valamint, az NDH állampolgára csak árja származású egyén lehetett. Ez gyakorlatilag csak a horvátokat fedte, a zsidók, cigányok és a szerbek viszont igen hamar deportálásra kerültek valamely gyűjtőtáborba. (Érdekességként megemlítendő, hogy az usztasák nem tekintették a horvátokat szlávnak, hanem germán gótok leszármazottjának. Ezzel ellentétben a nácik mindvégig szlávként és alacsonyabb rendű népként tekintettek a horvátokra, maguk Hitlerék is kényszerből, vonakodva járultak hozzá egy független horvát államhoz. Himmler egy beszédében még „nevetséges országnak” is bélyegezte az NDH-t.) Mivel az usztasák elmélete arról, hogy mely népek, csoportok jelentik a legnagyobb fenyegetést különbözött a nácik elméletétől, így a Jasenovaci táborban lévő etnikumok aránya is különbözött a többi koncentrációs táborétól. Az usztasák legfőbb ellenségüknek a szerbeket tekintették és az általuk birtokolt területen jóval nagyobb számban is éltek szerbek, mint zsidók, így közülük került ki a legtöbb fogvatartott illetve áldozat. Az usztasák olyannyira a szerbek megsemmisítésén munkálkodtak, hogy hajlandóak voltak a zsidóknak „tiszteletbeli árja” állampolgárságot adni, ha azok beállnak az NDH haderejébe és segítenek a szerbek likvidálásában. Ez a megszálló németeket erősen felbosszantotta és Himmler ki is kelt élesen ez ellen. Maga Hitler is kétszer fogadta Pavelicot. Az usztasák igazán nem voltak hajlandóak változtatni ezen megítélésükön és végül 1942 végétől a németek a zsidókat inkább közvetlenül Auschwitzba szállították. Mindennek ellenére Jasenovac felszabadításáig végeztek ki zsidókat is a táborban.

A tábor körülményei a többi koncentrációs táborhoz hasonlóak siralmasak voltak de azokat sok tekintetben alul is múlták. Itt (is) érvényes volt a pejoratív „balkáni állapotok” megnevezés. Az étel minősége és mennyisége természetesen elégtelen volt. Minden rab kapott egy tálat és ha az valamilyen okból nem volt nála többé, például ellopta egy másik rab (például kiutat ásni) akkor nemes egyszerűséggel nem kapott ételt többé. A legkényesebb pontja a tábornak az ivóvíz volt, mely gyakorlatilag nem állt rendelkezésre a komplexum területén így a foglyok a Száva folyóból ittak. A higiéniai körülmények szintén borzalmasak voltak. A kártevők mellett a kivégzettek lebomló holttestei is szanaszét feküdtek mely körülmények végett rengetegen fertőződtek meg és haltak meg betegségekben. A foglyok, hogy dolgukat elvégezzék mély árkokat ástak a latrinának melyeket két deszkával fedtek le, amelyre két lábbal rá lehetett guggolni. Többen ebbe beleestek és abban is haltak meg. Esőzések esetén ha megtelt a latrina az őrök a Szávába vezették, oda ahonnan a foglyok ittak.

Jasenovac mégis a kegyetlen kínzásairól és gyilkosságokról volt híres. Kedvelt kivégzőeszköze volt az usztasa őröknek az úgynevezett srbojsek, mely egy kés volt eredetileg mezőgazdasági célokra. Ez a rövid, éles pengéjű kést használták a rabok torkának elvágására. Beszámolók szerint 1942. augusztus 29.-én három őr fogadást kötött, hogy ki tudja kivégezni a legtöbb rabot egy éjszaka alatt. Petar Brzica lett a nyertes, aki ezzel a kis eszközzel 1360 új érkező torkát vágta el. Mile Friganovic 1100 emberrel végzett hasonlóképpen és Ante Zrinusic 600 rabbal. Friganovic nevéhez köthető egy idős öregember megkínzása és kivégzése is, akit rá akart bírni, hogy éltesse Ante Pavelicot, de az öreg rab ezt többször is megtagadta. Végül az idős embernek levágta előbb mindkét fülét, majd az orrát, végül a szemeit és legvégül a szívét. Az usztasák is használtak krematóriumokat a német táborokhoz hasonlóan, azonban a német rideg precíz gyilkolással ellentétben itt gyakran nem csak holttesteket, hanem élő embereket is elégettek bennük. Többször elkábítva őket, de olykor teljesen tudatuknál lévőket is. Használtak elgázosítást is több ízben német mintára, de a legelterjedtebb módszerek sokkal egyszerűbbek és brutálisabbak voltak. Sok foglyot egyszerűen leütöttek, majd nehéz súlyokat a végtagjaikra kötve a folyóba dobtak. Később ezt tovább fejlesztve a foglyokat összekötözték és egyszerre dobták a vízbe.

A legelterjedtebb kivégzések mégis elmondások alapján olyan primitív eszközökhöz köthetők, mint a kalapács, fűrész vagy különböző kések. Gyakori volt a körmök letépése, testrészek levágása, megcsonkítása, láncok fej köré csavarása, majd addig szorítása, míg a koponya meg nem roppan, vagy a sebek besózása. Terhes nők esetében gyakran a magzat kivágása. Az usztasa elkövetők olyannyira büszkék voltak cselekedeteikre, hogy többen áldozataik kivágott szemét, vagy levágott nyelvét nyakláncként viselték.

A tábort 1945 áprilisában hagyták el és április 21.-én szabadították fel. Az áldozatok pontos száma, ahogyan lenni szokott nem ismert, de hozzávetőlegesen eddig a napig több mint 80 000 ember vesztette életét Jasenovacban. Ebből körülbelül 50 000 szerb volt, 16 000 cigány, 13 000 zsidó, 4000 ellenzéki horvát, 1000 bosnyák és 200 körüli szlovén. Ebből is a 14 év alatti gyermek áldozatok száma több, mint 20 000.

Jasenovac utóélete:

Tito Jugoszláviájában a tábor helyén emlékmű és emlékközpont készült. A szocialista Jugoszlávia ideje alatt az áldozatok számai olykor látványosan elvoltak túlozva. A horvátok jelentős része mindenesetre nehezebben fogadja el Jasenovac tragédiájának jelentőségét, talán mert 1091 óta az első önálló államalakulatuk volt az NDH. Az 1991-es függetlenedés és háború mindinkább felkorbácsolta a nacionalista indulatokat és az usztasák iránti nosztalgia és megjelent. Ezen az új független Horvátország első elnöke Franjo Tudjman sem segített, aki igyekezett az usztasák szerepét pozitívabban feltüntetni és a horvát szabadság iránti vágy egyik formájának értelmezni. Ezen kívül maga történészként arra jutott, hogy a holokausztban elhunytak számát súlyosan túlbecsülték. Vagy elég csak egyik elszólását idézni: „A zsidó mindig zsidó marad. Még a táborokban is megőrizték rossz tulajdonságaikat: önzés, szószegés, ravaszkodás, árulás”. A New York Times 1997-es cikkében is azt írta: „ talán egyetlen mai állam sem vállalta fel olyan nyíltan fasiszta múltját, mint Horvátország […] a horvátok rehabilitálják a fasiszta kollaboráns usztasákat”. A helyzet azóta sem változott érdemben és ennek egyik jele, hogy 2016-tól sem a zsidó, sem a szerb kisebbség képviselői nem vesznek részt a Jasenovaci megemlékezéseken, ahol szerintük jelentősen kisebbítik és eltolják a horvátok a felelősséget a szörnyűségekről. Azóta is minden évben kisebb botrány van a Jasenovac körüli emlékezetpolitikai irányból és a megemlékezések mikéntjéről. Tágabb értelemben pedig Ante Pavelic és az usztasák megítéléséről. Miközben a világ többé része számára Jasenovac neve a mai napig nem mond semmit.

Horváth Martin