A jobboldal halála

A jobboldal nem a NER bukásával omlott össze, még csak nem is ebben az évszázadban. A jobboldal már a 20. század elején az utolsókat rúgta, mint valódi, hiteles és komoly társadalmi befolyással rendelkező világszemlélet. Amit jobboldalnak hívunk azóta pedig valójában nem is az. Ez nem feltétlen baj. Azonban ha már jobboldali megújulásról beszélnek sokan, jó lenne tisztázni egyáltalán mit is jelent a jobboldal. Miközben a centrizmus gyakorlati semmit sem gondolásának lagymatag trendjében vannak oly sokan, s hangoztatják, hogy a jobboldal és a baloldal idejétmúlt fogalmak, ennél nagyobb félreértése a világnak nem is lehetne. A jobboldal és a baloldal egy világnézeti, metapolitikai fogalom, amely a világhoz, élethez, társadalomhoz való hozzállást jelenti. Nem pártokat és nem is ideológiákat. Nem kell természetesen egyik vagy másik világnézeti oldal "vívmányait" vallani maximálisan, azonban ismerni, hogy mit is jelentenek ezek a fogalmak és milyen szemléletmódok tartoznak hozzájuk, annál inkább. Ahogyan Konfuciusz mondta: Ha egy dolgot tehetnék a világért, a fogalmak tisztázása lenne az. 

Ha valaki olvasott már kicsit is René Guénontól vagy Julius Evolától, akkor hallhatott arról a tradícionalista megállapításról, hogy ami 1789 után van az baloldali, és, ami előtte volt az jobboldali. Ez a kissé túlzónak ható megállapítás valóban abból ered, hogy a jobboldal és a baloldal politikai fogalmai az 1789-es francia forradalomból erednek, mikor a francia képviselőház jobboldalán a konzervatív, régi rendet támogatók ültek, baloldalon pedig a forradalmi társadalmi újitást szorgalmazók. Innen jön tehát, hogy a konzervatív, régi értékek, társadalmi rendszer megőrzésére törekvők jobboldaliak, míg a progresszív újítók baloldaliak. Mivel kezdetben ez a régi rendszer, maga a szakrális, isteni jóváhagyásból erdeztetett uralkodó és arisztokrácia uralma volt, a demokrácia teljes elvetésével, vallási identitás mentén szerveződő és domináló többnemzetiségű birodalmakkal, ezért - Guénon és Evola gondolatmeneténél maradva-, minden, ami ettől eltér az már baloldali elhajlás. Ha ezt komolyan vesszük, akkor mára meglehetősen kevés jobboldali maradt, akik a demokráciát, választásokat, köztársasági formát, nemzetállamok létét is elvetik, mindezt konzervatív és vallási okokból. Ez a fajta társadalomszervezési és világszemlélet általános és normális volt gyakorlatilag a szervezettebb emberi társadalmak kialakulásától az ókortól kezdve a 19. századi felvilágosodási hullámig mindenütt a világon. Azonban legkésőbb a Nyugati kultúrkörben az I. világháború végével szinte teljesen megszűnt. Minden, ami utána van, az baloldali társadalmi és politikai irányzat.

Ezt az egyébként nagyon jó megállapítást kiegészítve, a jobboldalnak és a baloldalnak van egy sokkal mélyebb, filozófiai olvasata és definíciója. Ha a gyökerénél fogjuk meg a kérdést, akkor a jobboldal számára a világ abszolútum, az egyén pedig relatívum. A baloldalnak fordítva, az egyén az abszolútum, a világ realtívum. Magyarán a jobboldal számára a világnak van egy adott rendje (isteni, természeti) amihez az egyénnek alkalmazkodni kell és így, ennek a rendnek szellemében épül fel a társadalom. A baloldal számára pedig az egyén szükséglete felülír mindent, és az egyének vágyaihoz, igényeihez kell igazítani a minket körülvevő világot. Ezek a vágyak és igények kezdetben az alacsony társadalmi státuszú néprétegek jogaihoz kötődtek, mára ezek aztán eljutottak akár a woke-al a minket körülvevő biológiai alapvetések megkérdőjelezéséig a transz-identitások képében. Tehát a nemesi kiváltságok, a társadalom hierarchikus felépítésének megkérdőjelezéséből eljutottunk a nemzeti, vallási hovatartozások megkérdőjelezésén át, egészen a nemi, biológiai fogalmak megkérdőjelezéséhez. Majd később a technológia és a transzhumanizmus közeledtével eljutunk az emberi lény alapfogalmának megkérdőjelezéséhez is. A fokozódó, permanens progresszíó következtében a jobboldalnak nem volt más választása, mint alkalmazkodni a körülményekhez és végül engedni a saját elveiből. Elsőként a választójoghoz, demokráciához füződő viszonyában, hiszen miután a forradalmi hevület elérte, hogy általános legyen mindenütt a választás és, hogy pártok juthatnak hatalomra a demokráciának nevezett társadalmi kísérlet keretében, nem tudtak volna még annyi befolyást sem gyakorolni, ha ebből kimaradnak. Így elsőként a politikai szerkezet átalakításához alkalmazkodtak és engedtek a maguk hierarchikus irányítású felfogásából. A jobboldaliság legnagyobb problémája és csapdája így kezdetektől fogva az, hogy ha a hitelesen képviseli az elveit, akkor az a társadalmi többséget nem nyeri meg - tekintve, hogy a társadalom többségének egyetértéséhez kötött államberendezkedést kárhozhatja-, viszont ha olyan dolgokat kezd képviselni, ami a társadalom többségének szimpatikus, az szükségszerűen nem jobboldali téma és hozzáállás. Ezt a problémát elsőként Mussolini és a fasiszták ugrották meg jól, akik a populizmust használva egész sikeresen hatottak a tömeg érzései úgy, hogy végül a maguk hierarchikus, birodalmi víziója és koncepciója lett támogatott szélesebb néprétegek által. Így meghekkelve a baloldal választójogi csapdáját. 

Miután a hitleri nemzetiszocializmus (aminek bal-jobb tenhelyen való elemzése egy külön téma lehetne) megmérgezte ezt a jobboldali populista trendet, a jobboldaliság 1945 után gyakorlatilag majdnem teljes visszavonulót fújt Nyugaton. Elindult a jobboldal fogalmának teljes, totális és szándékos félreértelmezése. Ez pedig a gazdasági jobboldal fogalmának dominanciáját jelentette. 1945 után olyan általános, az eredeti jobboldaliság értékeivel szembehelyezkedő konszenzus született, hogy nem volt más módja két oldal megkülönböztetésének, mint a gazdasági vetületű értelmezés. A baloldali az állami beavatkozás híve inkább, míg a jobboldal a piaci kapitalizmus szószólója. Minden eddigi és értelmes definíciónk szerint pedig ez a különbség teljesen értelmezhetetlen. Szellemi értelemben mindkét oldal baloldali. Az, hogy gazdasági, anyagi, materiális, praktikai szempontból vizsgáljuk kizárólag a társadalomszervezést, már önmagában baloldali szellemi megközelítés, mely az egyéni igényt helyezi fókuszba. A gazdasági jobboldal ha úgy tetszik, a baloldaliság legnagyobb trükkje, ami egy olyan baloldali világnézet, ami valami korcs logika mentén jobboldalinak nevezheti magát. Így elorozva a fogalmat és elszívva a levegőt valódi, baloldaliságra veszélyt jelentő jobboldali tendenciák elől. A kapitalizmus és a szabad piac, a piac láthatatlan önrendező keze olyan fogalmak, amivel az eredeti jobboldaliság köszönőviszonyban sincs. Eredendőan a jobboldal gazdasági struktúrához való hozzáállása feudális, a hierarchikus szakrális hatalmi rendhez lojális kisebb gazdasági centrumok kezében való öszpontusoló anyagi javakat preferáló koncepció. Ebben a gazdaság nem cél, csak eszköz, mely a fennálló - szerinte szent és szakrális eredetű-, hatalom céljait szolgálja ki. Ez pedig semmiképpen nem szabad piac. Még archaikusabb példákat nézve, vagy a jobboldali birodalmak jobb napjait figyelembe véve, másik lehetőség, hogy egy decentralizált, alacsonyabb néprétegeket is bevonó gazdasági koncepció lehetséges, mint a céhek. Azonban a céhek is bevannak csatornázva és felügyelve, koordinálva a jobboldali hatalom által, nem pedig a céhek szabadon saját anyagi haszonszerzésük mindent felülíró mámorában azt tesznek és úgy versenyeznek ahogy akarnak, mindegy mi a hatása a nagyobb közösségre. A gazdasági jobboldal a legaljasabb trükkje a baloldaliságnak, amiben jobboldalnak hívhat valamit, ami nem az. Ez pedig Nyugaton az utóbbi időkig mainstreammé vált. Miközben kulturális és szellemi kérdésekben ez a "jobboldal" teljesen átadta a terepet a szellemi baloldaliságnak. A Republikánus párt az USA-ban fél évszázadon át képviselte ezt, s ma sem enegdett gazdasági téren ebből a tévútból, de a német CDU-n keresztül az összes magát jobboldalinak, keresztény-konzervatívnak aposztrofáló nagy európai párt ide sorolható. Ez a kapitalista téboly pedig megmérgezte a kulturálisan jobboldali témákkal kacérkodó frakciókat is, mint a már említett Republikánusok, a magyar Fidesz, a német AFD, a francia Nemzeti Front és a többi, mára szélsőjobboldalinak hívott koncepciót. 

Ha már szélsőjobboldal, akkor ez mindig is a populista jobboldaliságra utalt, ahol - mint már említettük-, Mussolinitől fogva arra törekedett a jobboldalibban gondolkodó réteg, hogy bizonyos trükkökkel a legszélesebb társadalmi réteg szimpátiáját megnyerje egy olyan koncepció számára, ahol a széles társadalmi rétegnek viszont nem osztanak lapot, és az eredeti jobboldali hierarchikus, birodalmi, antidemokratikus irányba tereli a társadalmat. Ha nem nézzük azt, hogy a gyakorlati, praktikai hatalomra jutás trükkjei baloldaliak, akkor ezeket a formációkat nevezhetjük még leginkább jobboldalinak. Ugyan a jobboldal eredeti nacionalizmusellenessége már nem érhető tetten, ennek történelmi okai vannak. A nacionalizmus kezdetben remek fegyver volt a baloldal kezében, hiszen ezzel szakították szét a többnemzetiségű jobboldali birodalmakat, de később teherré vált a fokozódó progresszíó számára és a nemzeti identitás betársult minden más konzervatív érték mellé, amit megkell haladni és eltüntetni. A nemzeti identitást jóesetben a jobboldaliság sohasem üldözte, csak nem emelte piedesztára, így felkarolta azt, minthogy birodalmak hijján, nemzetállamokba kényszerülve ez az identitás valóban felértékelődött a régi rend értékei közül, amit a baloldal támad. A nemzeti konzervativizmus így egyfajta furcsa torzszülött jobboldaliságként jelent meg, ami már a baloldal által átalakított világ kényszerű következménye. Leszámítva, hogy ezen (szélső)jobboldali formációk még mindig hajlamosak a baloldal által kreált gazdasági jobboldaliság kapitalista tébolyára, még két fontos problémájuk van. 

Az egyik jobboldalisággal nem összeegyeztethető atribútumuk a túlkompenzálás. Ez a túlkompenzálás azt jelenti, hogy betegesen nem akarják, hogy hasonlítsanak a 20. század sikertelen és lejáratódott jobboldali mozgalmaira. Tehát ne lehessen őket fasisztának, vagy nácinak nevezni, hiszen az a köztudatban már egy nagyon rossz brand és nem lehet vele széles szavazóréteget kiépíteni. Emiatt az antiszemitizmus látszatát is kerüli, de ezt már úgy teszik, hogy konkrét filoszemitizmusba csap át. A zsidó-keresztény kultúrkörre való hivatkozással, Izrael kritikátlan támogatásával és a cionizmus teljes mellszélességű pártolásával teszik ezt. Nem szükséges antiszemitának lenni a jobboldaliságnak sőt, faji és etnikai szempontok sohasem domináltak a jobboldalban eredetileg, azonban ugyanezen okból teljesen irracionális a pozitív viszonyulás ilyen foka is a zsidóság kultúrájához és a cionizmushoz. Ez alapvetően semmilyen módon nem kötődik az eredeti jobboldalisághoz, csupán a baloldal kultúrális boszorkányüldözésének ellencsapása és előre menekülő megelőzése. Bővebben itt: Nácizmustól megtisztított fasizmus újjáéledése

A másik jelentős probléma, hogy a baloldal permanens progressziója már olyan régóta tart és olyan messze lökte a társadalmat az eredeti jobboldali kiindulóponttól, hogy a mai szélsőjobboldali formációk nem is nevezik meg ideális célnak ezt az állapotot. Ezt vagy nem merik megtenni, mert népszerűtlen, vagy ők maguk is szellemi fogságában vannak a több száz éve tartó baloldali szellemi leuralásnak. Ezért a populista jobboldal maximum a baloldali progresszió előző fázisait tűzi ki jobboldali ideának. Magyarán, ami az 1960-as években még forradalmi, baloldali és újító, antikonzervazív volt, mint a férfi és női szexualitás nyíltsága, a miniszoknya stb. az mára a baloldal előrehaladó folytonos változásában már konzervatívnak számít. Toxikus nemi szerepnek, patriarchálisnak és a ciszhetero emberek dominanciájának. Ezrét a jobboldal ezt a korszakot jelöli meg ideának. Tipukus példa erre az Altright, ami az '50-es, '60-as évek amerikáját tűzi ki példaképnek. Pedig a szexuális forradalom, a miniszoknya és társai eredendően mérhetetlenül nem konzervatív értékek, s a korabeli konzervatívok ellenérzéseket is tápláltak a szexus ilyen mértékű popkulturális bálványozása ellen. Mára ott tartunk, hogy konzervatívnak lenni elég ahhoz, hogy nyílt homoszexuális kapcsolatban éljen valaki, s a mai szélsőjobb felkarol, mint ideális példa, hiszen nem transzgender koncepciója van az illetőnek, csak "klasszikus" homoszexualitása. Amennyiben a progresszió továbbgyűrűzik, eljutunk oda, hogy jobboldalinak nevezik azt, aki transzszexuális és saját maga éli ezt meg, nem pedig transzhumanista és félig gép. Ez úgyszintén már a baloldali szellemi behatás eredménye és csapdája. Eképpen a jobboldal mindig a baloldaliság előző megvalósult fázisához akar csak visszatérni, nem pedig a valódi jobboldali világképbe. 

Mindezeket végigvéve leszögezném, hogy az írás nem a fent taglalt jobboldaliság védelmében íródott, csupán a fogalmak tisztázásának és a helyes világkép értelmezésének vágyával. Keresztényként elkell ítélnünk minden olyan próbálkozást, amely a hitet, Istent bármilyen politikai, filozófiai oldal mellé is kívánja rendelni. A jobboldalban és a baloldalban egyaránt megjelennek Isten atribútumai, ahogyan mindkettőben jelen van annak teljes elutasítása is ha önmagában nézzük. A jobboldal a tekintély és a rend (mely megvan Istenben) a baloldal pedig a kegyelem és a szolidarítás (mely megvan Istenben), ezek azonban csak egyszerre érvényesülhetnek Krisztusban, szétválasztva semmiképpen nem Isten felé vezetnek. A jobboldal annak a világnak a rendjéhez igazodik és tartja szentnek, amely egy leromlott világ, s a Sátán a fejedelme. A baloldal pedig Isten nélkül akar utópiákban Mennyországot alakítani torzan, ebben a lelromlott világban. Mindkét út a pusztulásba és a sötétségbe vezet. De ehhez fontos tudnunk és értenünk mit is jelentenek ezek a világnézetek és milyen okból, merre tartanak. Csak ezután lehetséges kiszabadulni a fogságukból és felülemelkedni rajtuk és ezek szintéziseként meglátni, hogy Krisztus az egyetlen út és az egyetlen jó oldal, melyre választásunk van.