20 évet a 20 évért. Így hangzott a Jobbik 2010-es szlogenje, ami revansot akart venni a rendszerváltás utáni posztkommunista évtizedekért. Ha nem is úgy, ahogy gondolták, de megkaptuk. A magyar társadalom a "bármi jobb, mint ez" hangulatában van politikailag, több mint 30 éve. Egymást váltogató kormányok kerültek hatalomra a rendszerváltás után, mert a népharag mindig az aktuális kormányt súlytotta. Ezt a NER megtörte és a haragot átirányította nemzetközi, külső tényezőkre, végül újfent felülkerekedett a kormányra való harag indulata és a "bármi jobb, mint ez". Az elmúlt 10 évben temérdek NER-t kritizáló írás jelent meg itt a blogon, most még egyszer és utoljára egy elemzés a NER létrejöttének és bukásának okairól, és az azt megdöntő korszellemről. Avagy Magyarország az ellenreakciók csapdájában.
Van egy alapvető állításom, amivel sokan vitatkoznak évek óta: a magyar társadalom döntően nem jobboldali. Legalábbis annak kulturális, szellemi értelmében biztosan nem. A nemzeti-keresztény-konzervatív attitűd mélységesen messze áll a Kádár-rendszer langymeleg antinacionalsita, vallástalan baloldali posványában évtizedekig vígan lubickoló, majd ennek a rendszerváltás után a posztkommunistákat a liberálisokkal karöltve rendszeresen a legtöbb szavazattal jutalmazó társadalomtól. A 2010-es fülkeforradalom és a NER eljövetele nem a magyar társadalom radikális jobboldali fordulatát jelentette, csupán fennálló rendszerben való mélységes egzisztenciális és morális csalódás juttatta Orbánt és a Fideszt a kétharmados monopolhelyzetbe. A NER eljövetelével viszont az egész társadalom átlett verve, több szinten.
A magyar társadalom döntő többsége egyáltalán nem konzervatív abban az értelemben, ahogyan Lengyelországban, vagy Horvátországban konzervatívok és nacionalsiták az emberek. Még a vidéki, falusi emberek döntő többsége sem kifejezetten vallásos, a keresztényi értékrendet mindennapjaiban figyelembe sem veszi. Még csak olyan kulturális keresztény szempontból sem, amire a politika alapoz (élő valós hitről pedig ne is beszüljünk). A Kádár-rendszer majd a rendszerváltás utáni posztkommunista 20 év velejéig öngyülölővé, saját nemzetük iránt cinikussá tette a magyar társadalom jelentős hányadát. Számukra a NER ideológiai és államszervezési irányelvei vagy kifejezetten ellenszenvesek, vagy legjobb esetben is közömbösek voltak.
A magyar társadalom kisebbik hányada, körülbelül másfél millió ember valamilyen okból valóban magát nemzeti, keresztény-konzervatívnak aposztrofálta a rendszerváltás utáni évtizedekben. Ez a réteg a rendszerváltásban csalódva, a posztkommunisták hol nyílt, hol a mélyállamban, gazdaságban, kulturában megmaradt hatalmát látva egyre frusztráltabbá és radikálisabbá vált. A rendszerváltás valós elmaradását szemlélve, szépen lassan az egész liberális demokráciával és az EU-val, - mely mindezt a posztkommunista hatalomátmentést lehetővé tetté és asszisztált ahhoz-, egyre jobban szkeptikussá, vagy kifejezetten ellenségessé vált. S míg a magyar társadalom többsége továbbra is langymeleg kádári gyökerű technikai baloldaliságában tengődött, a társadalom kisebb hányadát kitevő jobboldaliak egyre radikálisabbá váltak, ezzel együtt pedig Orbán és a Fidesz is. 2010-re az átjárás lehetetlenné vált ezen tömbök között világnézetileg és mélységes szakadék tátongott szellemiségében a magyar társadalom magát jobboldaliként aposztrofáló rétege és a többségi társadalom között. Orbán pedig ezt pontosan tudta, ezért túl sok konkrétummal nem kecsegtette a 2006 utáni elégedetlenségi hullámban esélyesen rá szavazó tömegeket. Ha Orbán nyíltan előre elmondja, hogy mit tervez, mi lesz a NER, hogy gyakorlatilag hellyel közzel az akkori szélsőjobboldali Jobbik programját kívánja megvalósítani, valószínűleg sohasem szavaztak volna rá annyian, hogy a régi választási rendszerben is kétharmados felhatalmazást kapjon és új rendszert alapíthasson. A Gyurcsány utáni elégedetlenségi hullámban tömegével Fideszre szavazó nem jobboldali, pusztán egzisztenciális okokból szavazó közömbösek, így hatalomra juttattáka NER-t. Mondván " bármi jobb, mint ami most van". Mindenki eldöntheti valóban jobb lett-e ez a bármi.
De a Fidesz jelentős részét alkotó magukat mérsékelt, konzervatív tömegeit is átverte Orbán. Mindenki azt hitte, hogy a szélsőjobboldali szavazatokért cserébe tesz a Fideszhez köthető kulturális holdudvar látványos gesztusokat, a párt irányvonala pedig a klasszikus jobbközép irányzat. Tévedtek. Orbán és szűk köre sokkal jobban hasonlított a radikális jobboldali irányvonalra, és a Fidesz többségét kitevő mérsékelt jobbközép szavazókat és tagokat verte át és használta fel a NER kialakításához. A NER első ciklusának végére ez lassan mindenki számára világossá vált, azonban a jobbközép bázis számára ez valóban még a "jobb, mint bármi, ami eddig volt" hangulatát jelentette. Így sokáig kritikájukat ellhallgatva, de asszisztáltak a rendszerhez. Miközben a radikális jobboldaliak közül is szépszámmal áramlották át a NER hívei közé látva a világnézetük sok fontos pontjának megvalósulását. A korábban kizárólag nemzeti radikálisok által hangoztatott kulturális, szimbolikus és sokszor valódi gyakorlati témák még soha annyira nem voltak nyíltan felvállalva és a hatalomba ültetve korábban, mint a NER alatt. Ezért cserébe pedig az alapvetően antiszemita húrokon pendülő szélsőjobboldal hajlandó volt szemet hunyni és elnézni a Fidesz amerikából importált Izrael-barát, cionista, zsidó-keresztény kultúrára építő elemeit is.
A NER mindenkit egy kicsit átvert. Átverte a közömbös, nem jobboldali tömegeket, hogy hatalomra jutassa magát, átverte a jobbközép mérsékelteket, hogy kiépítse magát és átverte a nemzeti radikálisokat is sok kérdésben, hogy kiépült rendszerét fenntartsa. De a NER sorsa igazán akkor pecsételődött meg, mikor végül saját magát is átverte. A 2020-as évekre Magyarországból egy populista jobboldaiak által csodált kis szigetet kreált, egy ideológiai inkubátorban nevelt és árucikként importraszánt mintadarabot. Nyugat-Európa jobboldali populistáin keresztül az USA jobboldalán át, Oroszországon keresztül Keletig mindenütt elsimerésre talált és áhítattal nézték a megvalósult Nyugat alternatívájaként létrejött illiberális demokrácia modellt. Azt a modellt, amit Orbán eladásra szánt és ezzel a mintával elakarta foglalni az egész EU-t és a Nyugati világot, átformálva a saját képére, átformálva úgy, ahogy egész Magyarországgal tette. A NER pedig elhitte, hogy egy olyan ezeréves birodalom lehet, amely miután legyőzte belhoni ellenségeit, most megvívhatja ezt egész Európával, amelyben segítségére van már az USA, Ororszország és az EU-n belüli nagyra nőtt ellenzékben lévő elvtársai. S míg Orbán elhitte, hogy ők az egész Nyugati világot rángató pók, a kiépült háló budapesti centrumában, addig elfelejtette saját országát kormányozni. A NER megbonthatatlan monstrumának hitében pedig haszonelvű hiénak csimpaszkodtak rá a torz posztfasiszta rendszerre, amelyen keresztül saját meggazdagodásuk zálogaként tekintettek, s magukat sérthetetlenek hitték, hisz egy sérthetetlen hitt rendszer védelme alatt állnak. S miközben markáns propagandával hirdette itthon és külföldön önmagát, mint a kereszténység és a nemzeti-konzervatív világnézet őrlángja a sötétségben, addig a kereszténységgel és a konzervativizmussal összeegyeztethetlen kokainos kurvázásokban, önmagukkal meghasonlott melegorgiákon való részvéetelekben és pedofilgyanús esetekben keveredett bűnrészesség gyanújába a rendszer. Talán Orbán úgy gondolta, hogy a világméretű ideológiai harc közben nem érnek rá önkritikára, mert az csak gyengítené őket. Talán olyan mértékben összefonódott a NER a morális és gazdasági bűnőző csoportjaival a háttérben, hogy ha akar sem tudott volna megválni tőlük valódi rendszerszintű megrogyás nélkül. Mindenesetre végül a rendszer meghasonlott önmagával. Gazdasági teljesitmény hiányában az érdekből mellé álló közömbös, semmiben nem hívő tömegek elpártoltak, a radikális irányt mindig is kisebb rosszként elfogadó jobbközép bázis pedig végleg kiábrándult. A NER-nek sem ideológiai, sem gyakorlati hitelessége nem volt már, egyedül ezeknek a mítosza maradt.
NER-nek két főbűne volt. Az egyik praktikai. Ez pedig a konszolidáció hiánya. A NER évről évre egyre radikálisabbá vált csak, egyre többet követelt, egyre több szektort akart leuralni és, amit leuralt azt is egyre szélsőségesebb ideológiával, habitussal, retorikával töltötte fel. A másik szellemi, sokkal nagyobb vétek. Ez pedig, hogy ezen radikalizációja közben folyamatosan élt vissza és járatott le olyan értékeket, mint a kereszténység vagy a konzervatív értékek sokasága. Alapvetően jobb sorsa érdemes értékeket mocskolt be egyre jobban és jobban és áldozta be hitelességüket folyton a hatalom oltárán. Az, hogy a NER nem lett olyan legalább étvizedeken át fennálló rendszer, mint a Horthy-rendszer vagy a Kádár-rendszer, külföldi példákat nézve pedig az olasz fasiszták regnálása, Franco tábornok Spanyolországa, vagy akár a brezsnyevi Szovjetunió, annak oka a folytonos konszolidációra való képtelenség és a saját értékeivel való meghasonlás. A náci Németország sem volt képes konszolidációra, 12 év alatt romba is dőlt és magával rántott maga körül mindent. Idehaza a Rákosi-rendszer volt konstans agresszióban, miközben maga kommunista elveit is arcon köpte szüntelen. 10 évet sem kellett várni, hogy elsodorja a népharag.
Tartom az állításom, a magyar társadalom sosem volt többségében jobboldali és most sem az. A NER mindvégig egy jogi és PR trükkökkel fenntartott csalás volt, ami fogjul ejtette az államot. Ideje és ereje lett volna a társadalom átformálására, de ehhez alkalmatlan és dilettáns káderrendszere volt. Persze azzal sem állnánk jobban ha sikerül, sőt. Viszont a NER valamit állított magáról, ez tagadhatatlan. Orbán és a Fidesz nem rejtette véka alá, hogy jobboldali, nemzeti-keresztény identitást vállal magára, akkor is ha ezt sokan sokféleképpen értették 2010 előtt. Ennek tudatában szavaztak rá kétharmaddal, vagy ezzel valamilyen formában azonosulva, vagy az " ez is jobb, mint ami van" kompromisszumával. Végzetes tévedés és a társadalomra borzalmasan toxikus, hogy az egész NER valójában egy ellenreakicó volt az azt megelőző posztkommunista-liberális 20 évre. Dacos, dühös bosszú ellenkultúrája. Önmagában nem volt értelmezhető, csak az azt megelőző évtizedekre adott revansként. A mindig is kisebbségben lévő, lenézett, sokszor megalázott és traumatizált jobboldali réteg bosszújaként a rendszerváltás utáni 20 évért.
Ami a Tisza felemelkedését illeti, sajnos ebből a toxikus, dacból és bosszúból építkező ellenreakció hullámból ugyanúgy, vagy inkább sokkal jobban építkezett. A " bármi jobb, mint ami most van" indulathullám kizárólagossága jutatta hatalomra, s míg elmondhatjuk, hogy a Fidesz 2010 előtt azért annyit állított magáról, hogy jobboldali, keresztény-konzervatív, addig a Tisza teljes identitása homályban maradt és tényleg a bármi lehet lutrijával került korlátlan hatalommal kormányra. A NER a posztkommunista 20 év ellenreakciója volt, a Tisza az elmúlt 16 év NER ellenreakciója lett. Magyar Péter személye és az őt segítő emberek jelentős részéből okulva talán értelmezhetjük ezt akár úgy is, mint a NER-en belüli klikkek háborúját, amelyben az atlantista Fidesz megpuccsolta az EU-ellenes Fideszt. Ahogyan Brezsnyev és klikkje is megpuccsolta Hruscsovot 1964-ben, csak ahhoz nem kellett pártot alapítani és nem kellett a színes skálán mozgó identitású, vagy éppen teljesen identitástalan tömegek szavazata. Magyar Péter és sokan mások is hangoztatják a letűnt '90-es évekbeli Fidesz "Polgári Magyarország" szlogenjét. Ez mint homályos identitáshalmaz felsejlik, s a NER eddigi népi, vidéki, proli nacionalizmusát a budai ficsúrok kivagyisága, kulturális sznobizmusának illúziója váltja, amit magáévá tehet a kultúrától valójában mélységesen messze álló dacos ellenreakcióból táplálkozó értéksemleges tömeg. A liberálisok és baloldaliak, akik mind a Szent Koronára esküt tevő, Székely Himnuszt éneklő Tiszára szavaztak pedig átlettek verve, ahogyan a Fidesz is átverte a mérsékelt jobbközép szavazókat 2010-ben. Ami örök, az a féktelen düh, harag és az önálló értékeket sosem valló identitástalan tömeg mérhetetlen indulatú ellenreakciója. Amely hatalomra emelte a NER-t, s most a Tiszát. A liberálisból nacionalistává váló Orbánt, majd a fideszesből demokráciamentő ellenzékivé váló Magyar Pétert. Tették ezt mindkét esetben olyan vehemenciával és indulattal, amelyben verbális terrorként feszítettek keresztre mindenkit, aki nem értett teljesen egyet az aktuális korszelem áradásával. Keresztényként azonban a korszellem sohasem lehet a vezérfonalunk, s rég tudjuk Jézus után, hogy " az én országom, nem e világból való". Nem ragadhat el minket a "bármi jobb" hamis indulatillúziójának érzülete, amivel a világi hatalom bűnös posványába segítünk arrogáns politikusokat ha keresztény billoggal látják el magukat azok, ha nem. A világ reménysége nem a mi reménységünk. A zsidók politikai vezért vártak Messiásként, s midőn kiderült, hogy Jézus Krisztus nem az, féktelen dühükben megölették. Jézus Krisztus reménysége nem e világ reménysége, ebben a világban nincsen valódi reménységünk. A mi reménységünk az élő Isten, Jézus Krisztus, aki nem próbálta meg megjavítani hatalom útján ezt a hiábavalóság alá vetett világot. Ne legyen hamis reményünk, ne legyenek hamis bálványaink. Sem a világi remény, sem a félelem, sem a bosszú, sem harag nem lehet a megalkuvásunk tárgya és nem ülhetünk fel az aktuális korszellem indulatainak hullámvasútjára. A mi céljaink és reményeink nem itt vannak. Ahogy Jézus mondja:
"A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot"(Jn.16:33)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése