Nietzsche és Krisztus új embere

Friedrich Nietzsche azt mondta: Aki megöl egy oroszlánt, hős. Aki megöl egy pillangót, kegyetlen. A morálnak csak esztétikai kritériumai vannak.

Amikor Nietzsche ezt írta, valószínűleg igaz is volt a 19. századi társadalom általános kultúrájára. Azóta eltelt pár száz év, s a trend affelé mozdult, hogy a haszonállattól kezdve, az oroszlánig sajnálatot vált ki az emberek jelentős részéből az, ha mindenféle elkerülhetetlen helyzeten kívül valaki megöl egy másik élőlényt. A filozófust az az empátia és kegyelem zavarta, ami homályosan és csírájában megvolt az emberiségben mindig is. Végtelenül zavarta frusztrálta az ellentmondás az idealista morál és a valóság között. Mégjobban zavarta a krisztusi erkölcs megvalósíthatatlansága a világban, s az, hogy láthatóan mennyire kibékíthetetlenül szemben áll a világgal, s annak bármilyen manifesztációja zsákutcába fut és hátráltatja a hatékony működését a világban mind az egyénnek, mind a társadalomnak. Nietzsche eltökélt célja volt kiírtani az emberből az utolsó morzsáját is ennek a kegyelemnek, hogy végre hatékony fajjá válljon a földön. Ez volt az Übermensch, az ember feletti ember ideája. S mikor Nietzsche idegösszeomlásában hosszan ölel egy lovat, melyet ostoroznak a torinói utcán, akkor kiderül, hogy valójában ő sem akarta azt az új, kegyetlen embert, amit megálmodott.

Amikor aztán Hitler és a nemzetiszocializmus ezt az új embert megpróbálta megvalósítani az 20. század derekán végül ők is kudarcot vallottak, s maga Hitler úgy mentegeti tetteiket 1945-ös végrendeletében:

"(...) senkiben sem hagytam kétséget, hogy ezúttal nem pusztán Európa árja népei gyermekeinek milliói fognak éhen halni, nem pusztán több millió felnőtt férfi halhat majd meg, nem pusztán nők és gyermekek százezrei éghetnek el a városok utcáin és halhatnak meg a bombázásoktól, hanem a tulajdonképpeni bűnösöknek is, bár humánus eszközök által, de bűnhődniük kell."

Hitler a koncentrációs táborokra, mint humánus eszközre hivatkozik. Habár egész életében a nietzschei ember megalkotása volt a célja, amely nem ismeri a gyengeséget, könyörületet és az irgalmat, végül halála előtt mégis a humánum, az emberség torz kicsiny szikrájának illúziója ad némi megnyuvást a lelkiismeretének. A nácik akarták, de elviselni még magukban sem tudták az új kegyetlen embert, amit megálmodtak.

Mind a nietzschei emberfeletti ember, mind Krisztus hívei új embert jelentenek. Mindkettő új embere azonban a másik idea szöges ellentéte. A nietzschei ember a teljesen Krisztus nélküli ember, a krisztusi emberből pedig teljesen hiányzik a nietzschei ember. Nietzsche új embere erős, határozott, a maga ura, irgalmat nem ismer, felfelé tör, saját sorsának kovácsa, mindent uralni akar. Krisztus új embere gyenge, kiszolgáltatott, teljesen átadja magát, végtelenül irgalmas mindenkivel szemben, fejét lehajtja, saját sorsát az Istenre bízta, semmit sem ural. Nietzsche embere magabiztosan és büszkén néz az ég felé, Isten akar lenni. Krisztus embere bűntudatteli szégyenében hajtja le fejét a Mindenható színe előtt, Istené akar lenni.

Ez a harc dúl a világmindenség kezdete óta minden emberben, de abban a pillanatban, hogy Krisztus megjelent, már győzött. Ahogy Nietzsche rogyott térdre a torinói ló mellett, úgy rogy térdre majd minden erő és hatalom végül Isten igazsága előtt. Ahogyan Pál apostol írja:

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket" (1Kor 1:26-28)

A kereszténység fanatizmus

A kereszténység valójában fanatizmus. Fanatikus szeretet Isten igazsága és az embertársaink iránt. Fanatikus önfeláldozás. Ahogy Pál mondja:

“ Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám.”” ( Róm 15:1-3)

Krisztus nem kevesebbet vár el, mint mindent.

“Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”( Mt 10:39)

Teljes önfeladás. Ahogy ismét Pál apostol fogalmaz: Többé nem én élek, hanem Krisztus él énbennem. (Gal 2:20) Semmi önös, semmi én. A Biblia a szeretetről úgy ír, hogy nem keresi a maga hasznát, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. (1Kor 13.) Krisztus nem kevesebbet vár el tőlünk, mint mindent. Az egész lényünk, az egész életünket. Nem éri be kevesebbel, mint a legtöbb. Kompromisszum nem létezik. S ha ezerszer bukunk el, ezerszer próbáljuk újra. Mert nem érjük be kevesebbel, mint a tökéletes. Akkor is ha fáj, akkor is ha beleroskadunk. Akkor is ha lehetetlen. Mert ezerszer elbukni és ezerszer újrakezdeni is jobb, mint alább adni és kompromisszumot kötni a világgal. S ha hosszabb-rövidebb időre az ember benne is marad, végül gyötri a Szentlélek szikrája belülről a tökéletesség felé való törekvésre. Aki a kompromisszumban megnyugszik, mi több boldog, abban sosem volt meg igazán az Atya szeretete. Ilyen egyszerű. Egyszerű és emberfelettien nehéz. Ettől isteni és nemes. Ezért Krisztus igája édes, s terhe könnyű. ( Mt 11:30)

A világot meg nem szeretni

Pajor Tamás azt mondja a '80-as évekbeli "rock and roll" életérzéséről:

"Ez egy halálsikoly, ami minden tabut szét akar dúlni azért, hogy emberek figyeljenek rám mert szar a világ. Az egész velejéig hazug, és ezért mindenkit megakarok sérteni."

Van a lázadásban mindig valami nemes, akkor is, ha annak manifesztációja egyáltalán nem nemes. A körülöttünk lévő világ megkérdőjelezése, határainak feszegetése rendszerint abból a helyes felismerésből származik, hogy a világ alapvetően romlott, hazug, ócska és akinek egy szemerkényi lelkiség is adatott, hányingerrel és szorongással viseltetik a világban elfogadott fősodratú normalitással szemben. A drogos, az alkoholista, bármilyen függő motivációja egy látens istenkeresés. A keresztény hit a világ és az Isten szembenállásról szól. A világnak a fejedelme a Sátán (Jn. 12:31), s aki ennek a világnak barátja az Istennek ellensége lesz (Jakab 4:4), mondja a Biblia. János apostol egyenesen úgy fogalmaz:

"Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van." (1Jn.  2:15-17)

A narkósok, alkoholisták, függők, punkok, lázadozók, forradalmárok, depressziósok, reményvesztettek, lecsúszottak és kitaszítottak már eljutottak arra a biblikus alapérzésre, hogy nem szeretik ezt a világot, az nem a barátjuk. Nem érzik benne jól magukat, vagy egyenesen megvetik annak egész esszenciáját és minden gazságot és igazságtalanságot, ami benne van. Csak a megoldás hiányzik, hogy a világ alternatívája Isten. Ezért keresik a menekülést máshol, másban. Pajor Tamás is úgy fogalmaz egykori életmódjáról, hogy " én nem akartam nem belepusztulni, hanem inkább bele akartam pusztulni." Rendszeres jellemzője ennek az Istent nem ismerő, de a Szentlélek csíráját már magában hordozó világmegvetésnek, hogy végül inkább a nem-lét is jobb, mint bármilyen lét, amit ebben a világban megismerhet az ember. Pajor személyes tragédiája - ahogyan sajnos sokaké-, hogy fizikai szerek függőségéből nem az Isten megszabadításában volt része (noha ő annak értelmezte), hanem egy másik függőségbe, Németh Sándor és a Hit Gyülekezete addikciójába került. A világ velejéig hazug volta, ami korábban frusztrálta, többé már nem. Ő is részesévé vált a marketinges művigyorral eladott, békés, családi idillben és csupa áldásos evilági boldogságban fürdőző bárgyú újfarizeusok táborának. 

Az intézményes egyházak a világot gyűlölők, világból menekülők sokaságát nem megmentik Krisztus mindent felszabadító szelleme által, hanem pont hogy a világot szerettetik meg velük. Egy új csomagolásban eladja nekik ugyanazt a terméket, amitől egyszer már megcsömörlöttek. De csak Krisztusban van vigasz. Nem Krisztus által a világban van vigasz és boldogság. A keresztény mainstream azt akarja eladni, hogy a világban boldog lehetsz, élhetsz nagyjából ugyanúgy, mint mindenki más, csak mellé Isten "brandjét" és pár szokást bekell iktatnod, s nem csak egy boldog polgári életed lehet, mint bármelyik pogánynak, mellé még az örökkévalóságot is megnyerted. Ennél aljasabb, diabolikusabb hazugság azonban kevés létezik. 

"Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak..."(Jn. 15:18-20)

Ezt mondja Jézus. Ő ezt ígéri cserébe azért, ha az igazságát magunkévá tesszük és követjük, nem a marketinges mosolyú középosztálybeli sztereotip idilli életet. "Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!" (Fil. 1.21) mondja Pál apostol. A narkósok, depressziósok, lecsúszottak sokasága az utóbbit előbb vagy utóbb átérzi, ahogy Pajor is inkább beleakart pusztulni. A válasz azonban nem az Isten billogjával ellátott világi idill és boldogság, hanem, hogy " az élet Krisztus". Így fogalmazza ezt meg Pál: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem(Gal. 2:20). Amit a Római levélben úgy részletez a keresztény testvéreinek: "Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk." (Róm 15:1) Többé nem mi élünk, nem magunkért élünk. A mi boldogságunk mások boldogsága. Mások bánata a mi bánatunk. Krisztusban nincs tapsikolós, szélesvigyorú vigasság. Ahol nem fáj, ott nincs a Lélek. Ahogy a sebet sem tisztítja a fertőtlenítő fájdalom nélkül. Jézus Krisztus az életet bizonyos értelemben nem könnyebbé, hanem sokkal nehezebbé teszi. A világ nem elviselhetőbb, még elviselhetetlenebb lesz. Viszont mind a szenvedés, mind az öröm benne, már nem evilági lesz. Ettől pedig minden kín és szomorúság, derű és boldog pillanat nemesebb lesz, mint, amit a világban bármi is adhatna. Ahogy Jézus Krisztus mondja: " Az én igám édes, az én terhem könnyű". (Mt 11:30)

A világ illúzió, csak az igazi, ami nincs

A materializmus teljes tagadása nem holmi spiritizmus, hanem a metafizikai szolipszizmus. Ennek értelmében a világ nem más, mint egy illúzió, de legalábbis az egyén semmi másban nem lehet biztos, mint, hogy ő maga, - pontosabban tudata/szelleme/lelke-, létezik. A körülötte lévő megannyi valóságérzékelés csupán saját elméjének projekciója, víziója, illúziója is lehet. Ha belegondolunk olyan tudományos eredményekbe, melyek bizonyítják, hogy például a színek nem mások, mint eltérő rezgéshullámok, melyeket csupán a mi agyunk dekódol vizuális megjelenéssé, akkor nem is tűnik olyan ördögtől valónak a szolipszizmus elmélete.

Teológiailag nézve kétségtelen, hogy minden Istenben és Istenből van. Ebben az esetben az bizonyos, hogy végső soron csak Isten létezik és minden más benne történik. A bűneset azzal megy végbe, hogy az embernek "megnyílik a szeme " és "olyanokká válnak, mint az Isten, jó és rossz tudójává" (1 Móz. 3.). A szolipszizmus értelmezésében ez az illúzió kezdete, ahol nem azt látjuk, ami a valóság, a körülöttünk lévő Isten, hanem, amit saját magunk kreálunk és projektálunk, hiszen "olyanokká lettünk, mint az Isten" és saját magunknak is teremtettünk egy közös illúzióvilágot, melyben nem Isten többé a centrum, hanem csupán az, ami saját magunkból való. A feladatunk pedig az, hogy saját magunkat feladjuk és megtörjük a magunk által kreált projekciókat. Ne magunk értelmére támaszkodjunk, hanem a hit által Isten magasabb szellemébe. Megkell halunk kicsit a saját világunkkal együtt, hogy újra a nagy egész igazságban lelhessük meg az életünk. Ezért mondja Jézus: "Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk 9:23-25)

Echart mester, a középkori teológus-filozófus a negatív teológia jeles képviselője. A negatív teológia alatt annyit értünk, minthogy Isten olyan megfoghatatlan, hogy általunk felfogott jelzőkkel le nem írható, csak azzal a felismeréssel, hogy minden, amit látunk, érzünk és tapasztalalunk és megértünk, az már tudjuk, hogy nem Isten. Egyvalamiben lehetünk biztosak, hogy a fizikailag érzékelt és értett dolgok mik biztosan nem. Nem Isten. Ahogy Echart mester is mondja Istenre vonatkozó hasonlatában: a Nap olyan ragyogóan fénylik fent az égen, hogy képtelenek vagyunk belenézni, mert elvakít a fényessége. Csak abban lehetünk biztosak, hogy, amit képesek vagyunk látni, az nem maga a Nap.

 

1956-ról és a jobboldal oroszokhoz fűződő viszonyáról

 

A nacionalizmus szembenállása a jobboldallal az Ororszországhoz fűződő viszony tükrében

Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a francia törvényhozás két részre volt tagolható. A forradalom megannyi fajta támogatójára és a régi rend híveire. Előbbiek a bal, utóbbiak a jobb oldalán foglaltak helyet a parlamentnek. Innen ered a baloldal és jobboldal kategóriája a politikában. A baloldalon voltak a liberálisok, szocialisták, nacionalisták. A jobboldal pedig a konzervatívokat jelentette. Elsőre talán különösnek tűnhet napjainkban, hogy a nacionalisták vagyis a nemzetiek, szembenálltak a konzervatív, tradícionalistákkal. Azonban eredendően a nemzeti függetlenségi mozgalmak és a nacionalizmus nagyon is baloldali, progresszív jelenség volt, amely a tradícionális, soknemzetiségű, konzervatív társadalmi berendezkedésű birodalmakat szétrombolta. Egy konzervatív számára a nemzetiség sokadlagos kérdés volt, s elsősorban az értékrend és a hierarchikus államhoz való lojalitás határozta meg az identitását. A nacionalizmus csak sokkal később, a 20. században csapódott a jobboldalra, a konzervativizmus mellé, mikor az egyéb baloldali ideológiák, a marxizmussá fajult szocializmus, majd a liberalizmus a nemzeti identitás ellen fordult.

A legutolsó pillanatig minden baloldali törekvésnek ellenálló feudális Orosz Birodalom 1917-ben elesett. Több száz év felvilágosodását kihagyva, azonnal szélsőbaloldali, kommunista diktatúra vette kezdetét. A több száz évnyi gazdasági és társadalmi progresszíó hiánya azonban olyan gyökeréig hatolóan jobboldalivá konzerválta az orosz népet, hogy azon a kommunizmus bicskája meghajlott. A marxizmusból hamar bolsevizmus lett, a proletár élcsapatból pedig parasztság. Felületes olvasónak ezek között nem tűnik fel a tátongó ideológiai szakadék, amelyben az orosz bolsevizmus ( Sztálin alatt végérvényesen) az orosz cári imperializmus és a hagyományos orosz népi kultúra vörös csillaggal letakart továbbélésévé torzult. Nyugat-Európa marxistái ezt hamar érzékelték és ennek ellenében hozták létre a Frankfurti Iskolát, ami a valódi, kulturális marxizmust képviseli. Ebben az értelemben az a bizarr helyzet állt elő, hogy a kommunizmus jelszavaival és jelképeivel, de a Szovjetunió az Orosz Birodalom torz szellemi örökösévé vállt és politikafilozfófiai értelemben jobboldali lett.

Amikor a II. világháború 1945-ben véget ért, egy amerikai spenglerianus, strasserista, szélsőjobboldali, Francis Parker Yockey hasonlóképpen vélekedett és arra a következtetésre jutott, hogy a nacionalizmust háttérbe szorítva, egy nemzetközi szélsőjobboldali szövetségre van szükség, mely a Szovjetunióval és a keleti blokkal összefog a konzervatív értékeket pusztító, progresszív baloldali Nyugat ellen. Yockey nem csak filozofált, de tevékenyen kémkedett is a szovjeteknek, amiért az FBI végül elfogta, majd öngyilkosságot követett el. Francis Parker Yockey filozófiája nagy hatással volt az 1960-as években születő Új Jobboldalra és ebből adódóan később az Alt-Right-ra, amelyek ma eszmei alapjait szolgáltatják nem csak a Republikánus Pártnak, de megannyi európai szélsőjobboldali pártnak is, ide értve most a Fideszt is. Az USA dominálta globális hegemónia kora után a világ újra polarizálódik és több hatalmi tömb alakul ki. Ezek a törésvonalak ismét a klasszikus értelemben vett jobboldali és baloldali felfogások mentén történnek. A progresszió, vagy a konzervatív társadalmi és államstruktúra eszméje mentén. Ebben az új hidegháborúban Ororszország most már nyíltabban foglalta el a helyét ugyanott, ahol a Szovjetunió állt az elsőben. Ahogyan eredetileg 1789-ben is, olybá tűnik a nacionalizmus ismét nem a jobboldalon foglal helyet, s száz évnyi románca a konzervativizmussal véget ér. A (szélső)jobboldali nemzetközi unió ideája, mely szövetségben áll a progresszív Nyugat-ellenes Oroszországgal és Kelettel mára közelfogadott koncepcióvá vállt a magukat konzervatívnak, jobboldalinak tituláló politikai csoportosulások körében. Francis Parker Yockey koncepciója végül győzött.

Tolsztoj a tiszteletről