1956-ról és a jobboldal oroszokhoz fűződő viszonyáról

 

A nacionalizmus szembenállása a jobboldallal az Ororszországhoz fűződő viszony tükrében

Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a francia törvényhozás két részre volt tagolható. A forradalom megannyi fajta támogatójára és a régi rend híveire. Előbbiek a bal, utóbbiak a jobb oldalán foglaltak helyet a parlamentnek. Innen ered a baloldal és jobboldal kategóriája a politikában. A baloldalon voltak a liberálisok, szocialisták, nacionalisták. A jobboldal pedig a konzervatívokat jelentette. Elsőre talán különösnek tűnhet napjainkban, hogy a nacionalisták vagyis a nemzetiek, szembenálltak a konzervatív, tradícionalistákkal. Azonban eredendően a nemzeti függetlenségi mozgalmak és a nacionalizmus nagyon is baloldali, progresszív jelenség volt, amely a tradícionális, soknemzetiségű, konzervatív társadalmi berendezkedésű birodalmakat szétrombolta. Egy konzervatív számára a nemzetiség sokadlagos kérdés volt, s elsősorban az értékrend és a hierarchikus államhoz való lojalitás határozta meg az identitását. A nacionalizmus csak sokkal később, a 20. században csapódott a jobboldalra, a konzervativizmus mellé, mikor az egyéb baloldali ideológiák, a marxizmussá fajult szocializmus, majd a liberalizmus a nemzeti identitás ellen fordult.

A legutolsó pillanatig minden baloldali törekvésnek ellenálló feudális Orosz Birodalom 1917-ben elesett. Több száz év felvilágosodását kihagyva, azonnal szélsőbaloldali, kommunista diktatúra vette kezdetét. A több száz évnyi gazdasági és társadalmi progresszíó hiánya azonban olyan gyökeréig hatolóan jobboldalivá konzerválta az orosz népet, hogy azon a kommunizmus bicskája meghajlott. A marxizmusból hamar bolsevizmus lett, a proletár élcsapatból pedig parasztság. Felületes olvasónak ezek között nem tűnik fel a tátongó ideológiai szakadék, amelyben az orosz bolsevizmus ( Sztálin alatt végérvényesen) az orosz cári imperializmus és a hagyományos orosz népi kultúra vörös csillaggal letakart továbbélésévé torzult. Nyugat-Európa marxistái ezt hamar érzékelték és ennek ellenében hozták létre a Frankfurti Iskolát, ami a valódi, kulturális marxizmust képviseli. Ebben az értelemben az a bizarr helyzet állt elő, hogy a kommunizmus jelszavaival és jelképeivel, de a Szovjetunió az Orosz Birodalom torz szellemi örökösévé vállt és politikafilozfófiai értelemben jobboldali lett.

Amikor a II. világháború 1945-ben véget ért, egy amerikai spenglerianus, strasserista, szélsőjobboldali, Francis Parker Yockey hasonlóképpen vélekedett és arra a következtetésre jutott, hogy a nacionalizmust háttérbe szorítva, egy nemzetközi szélsőjobboldali szövetségre van szükség, mely a Szovjetunióval és a keleti blokkal összefog a konzervatív értékeket pusztító, progresszív baloldali Nyugat ellen. Yockey nem csak filozofált, de tevékenyen kémkedett is a szovjeteknek, amiért az FBI végül elfogta, majd öngyilkosságot követett el. Francis Parker Yockey filozófiája nagy hatással volt az 1960-as években születő Új Jobboldalra és ebből adódóan később az Alt-Right-ra, amelyek ma eszmei alapjait szolgáltatják nem csak a Republikánus Pártnak, de megannyi európai szélsőjobboldali pártnak is, ide értve most a Fideszt is. Az USA dominálta globális hegemónia kora után a világ újra polarizálódik és több hatalmi tömb alakul ki. Ezek a törésvonalak ismét a klasszikus értelemben vett jobboldali és baloldali felfogások mentén történnek. A progresszió, vagy a konzervatív társadalmi és államstruktúra eszméje mentén. Ebben az új hidegháborúban Ororszország most már nyíltabban foglalta el a helyét ugyanott, ahol a Szovjetunió állt az elsőben. Ahogyan eredetileg 1789-ben is, olybá tűnik a nacionalizmus ismét nem a jobboldalon foglal helyet, s száz évnyi románca a konzervativizmussal véget ér. A (szélső)jobboldali nemzetközi unió ideája, mely szövetségben áll a progresszív Nyugat-ellenes Oroszországgal és Kelettel mára közelfogadott koncepcióvá vállt a magukat konzervatívnak, jobboldalinak tituláló politikai csoportosulások körében. Francis Parker Yockey koncepciója végül győzött.

Tolsztoj a tiszteletről

 

A jobboldal szuverenitásfelfogásáról

Orbán Balázs kijelentése az 1956-os forradalom és az orosz-ukrán háború vonatkozásában, természetesen teljesen elfogadhatatlan, a több hírportálon megjelent idézetet tekintve. Minden ilyen idézethez jár viszont egy kontextus és egy univerzum, amiben megszületett. A Fidesz univerzuma 30 éve épül és létezik, és noha sokak számára szinte evidenciává vált, hogy Orbán 5 évente szöges ellentmond magának és változtatja a nézőpontját, ebben az univerzumban 30 éve teljesen koherens ez az ideológia. Ennek oka nem kizárólag az, hogy mindenki teljesen hülye és nem képes belátni az ellentmondásokat, hanem az is, hogy nincsenek ellentmondások, ha valaki behatóan követi az univerzum világszemléletét. Minden egyes politikai tömörülésnek, sőt egyéneknek megvannak a maguk univerzumaik, amiben minden dologra koherens válasz van. Ha valaki mélyrehatóan beleássa magát a magyar társadalom 1990 utáni szociológiai alakulásába, ezen belül a jobboldali és orbáni személyes és politikai események lélektanába, akkor anélkül, hogy fideszessé vállna is, megérti, hogy valóban létezik egy 30 éve koherens értelmezése a történéseknek. Aki ebben az univerzumban él és baráti, elvtársi beszélgetést folytat egy műsorban, hamar tömörít és fogalmaz úgy, hogy az univerzumon kívüliek számára teljesen más jelentéssel fog bírni. Aki a fideszes univerzumban benne, vagy legalábbis érti, annak a kotnextusában ez a mondat inkább hangzott annak, hogy az USA 1956-ban minket átvert, és ma nem játszanánk el furkósbot szerepét, a geopoltikai csatáiban, miközben kivérzünk, ahogy az urkánok teszik(Legalábbis fideszes/szélsőjobboldali értelmezésben biztosan).

De ez nem mentség. Ne feledjük, a jobboldaliság nagyon sok esetben nem feltétlen jelent nacionalizmust. A nacionalizmus elsősorban baloldali eszme volt, mely a felvilágosodáskor segített lebontani a tradícionális (jobboldali) birodalmakat, szétaprózva azokat a nemzeti identitás mentén. A jobboldaliság sokkal inkább egy konzervatív értékrend, hieararchikus társadalmi struktúra, és bizonyos identitásoktól, ideológiáktól való teljes elzárkózás. A 20. századtól a nacionalizmussal szembefordult többi baloldali eszme közös ellenségképe miatt a jobboldaliság a nacionalizmussal frigyre lépett, ám nem minden esetben. 1944 márciusában, mikor a Nagynémet Birodalom katonailag megszállta hazánkat, azt rengeteg jobboldali vezető politikus a Horthy-rendszerben üdvözölte, vagy nem tartotta problémának. Megengedhetőnek vagy egyenesen hazánk jövőjének zálogaként tekintett erre az eseményre a kommunizmussal szemben.

Amennyiben a Keletet, Oroszországot látja ma a jobboldal a normális, tradícionális társadalom és állammodell zálogának a radikális baloldali-liberális őrületbe vesző Nyugattal szemben (amiben van logika a maguk szemszögéből), akkor könnyen elképzelhető az 1944-es német megszálláshoz hasonló viszonyulás a magyar jobboldal részéről, egy orosz hadi esemény kapcsán, egy megfelelő világpolitikai szituációban. Sokadszorra is: a NER-el nem az a probléma, hogy ellentmondásos, hazug és ál-jobboldali, hanem az, hogy nagyon is következetesen az.

(Kép: Német csapatok a budai várban a Margarethe hadművelet keretében 1944. március 18.-án)

Katolikus és protestáns tévedések a szexualitással és annak hiányával kapcsolatban

 A katolicizmus ott vét hibát, hogy a pogány Rómától örökölt intézményi struktúrájéba próbálja erőszakolni az ilyen és ehhez hasonló mesterséges intézményrendszerekkel szöges ellentétben álló Isteni Szellemet. Ennek egyik látványos mellékterméke a cölibátus intézménye. Remek példája annak, hogy eszmei szinten valami nagyon is magasztos krisztusi nívó van acceptálva, miközben a gyakorlatban szörnyű következményei lesznek. Szörnyű következményei lesznek, mert kötelező. Ezért megannyi elfojtás, megfelelés, elnyomott frusztráció és ebből fakadó emberi tragédiák sorozata lesz az eredmény, megannyi esetben.

A protestanzimus ott vét hibát, hogy teljes egészében szembe megy ezzel a felfogással, és a nagycsaládos, sokgyermekes, a házasságot az emberi kapcsolatok csúcsaként értelmező nézettel állt elő. Pedig Jézus aligha nevezhető ennek a szószólójának, mikor a tanítványokkal beszélget erről:

"Erre így szóltak hozzá tanítványai: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” Ő azonban így válaszolt: „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Máté 19:10-12)

Ahogyan Pál apostol is azon véleményen van, hogy " jó ha a férfi asszonnyal nem érintkezik" (1.Kor. 7:1) Továbbá így folytatja:

"A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket."(1.Kor. 32-35)

Világos tehát, hogy a mindennemű szexualitástól mentes létállapot az, ami a legnemesebbként jelenik meg a Bibliában. Jézus maga is azt mondja: Senkiben nincs annál nagyobb szeretet, mint, aki életét adja barátaiért" (Jn. 15:13) Nem feleséget, férjet, gyermeket, családot mond, akikért és amiért már a legalapvetőbb pogány is éltetét adja, s még a legtöbb állatfajnál is ösztönből fakadó kötelesség. Hanem a vérségi és ösztönszintű érzelmeken túlmutató, saját szabad akaratból, magunktól választott emberi kapcsolatot emeli ki, a legmagasztosabbnak.

Magasztos szellemi-lelki értékeket azonban nem lehet törvénnyel kötelezni, kikényszeríteni. Nem lehetséges, hogy megkövetelje egy egyház, közösség, hogy bizonyos feladatokat csak akkor végezhetsz, ha úgy élsz, ahogyan a legnemesebb. A Lélek fordítva működik, és magától munkálja ki bizonyos emberekben a magasztos életminőséget, hozzáállást, és az ilyen emberek organikusan kitűnnek a közösségekben, s spontán látnak el feladatokat, amelyekre ők tűnnek a legalkalmasabbnak. Az ember azonban sosem akarja alávetni magát az Istennek és hagyni, hogy csak a Szentlélek működjön. A katolikusok mérhetetlen terheket, frusztrációkat adnak azok lelkére, akik Isten dolgaival akarnak elhivatottan foglalkozni, de ugyan nem a szent nemtelenség állapotában vannak, míg a protestánsak ugyanilyen terheket, frusztrációkat sóznak azokra, akik a szexualitástól mentes Krisztusnak szentelt szellemiség állapotában vannak, de a közegükben rendszerhibának tűnnek, ahol a házasság és a család az emberi élet tetőpontja. Hol kevesebb a szabály, szokás, törvény, ott több az egyéni lélek, s hol kevesebb az egyéni lélek ( lelki szegénység) ott az Isten országa.

1792

A 19 éves, vukovári Jelena Pančićot 1991. november 18.-án vitték magukkal a szerb csapatok, miután elfoglalták a várost. Nagy eséllyel megerőszakolták, és még Kelet-Szlavóniában megölték, vagy valamely Szerbia területén található gyűjtőtáborban lelte a halálát.

" Minden nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy Jelenára gondolok. Gyakorlatilag 33 éve nem alszom, nekem még mindig 1991 jár a fejemben, és ez így is marad, míg meg nem találom a lányomat. Megtudnék bocsájtani a gyilkosának ha bocsánatot kérne, de tovább lépni nem tudok." - nyilatkozza Milka Pančić, Jelena édesanyja a Vecernji.hr-nek. Egyes információk szerint négy másik fiatal nővel együtt Daljba vitték őket, Jelena volt a legfiatalabb, azonban ennél többet nem sikerült kideríteni több, mint 30 év alatt. Annak ellenére sem, hogy Pančić személyesen járt többször is Belgrádban, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök is segítséget ígért. A Jugoszláv Néphadsereg archívumait azonban senkinek nem áll érdekében megnyitni. Sem Jelena, sem másik három társát nem sikerült sohasem megtalálni. " Remélem valaha megtalálják, de már 77 éves vagyok és attól tartok nem élem ezt meg. Sok szülő ment el a másikvilágra úgy, hogy sohasem tudta meg gyermeke sorsát. Ettől félek én is a legjobban."- zárja Jelena édasanyja.

Ez egy történet az 1792 közül. Ennyi eltűntet tartanak nyilván a horvát hatóságok, akiket a honvédő háború után sem élve, sem halva nem találtak meg. Sokuk szülője, férje, felesége, gyermeke, barátja a mai napig reménykedik, hogy valahol élnek még szeretteik. Legtöbbjüknek azonban biztos információja van róla, hogy csak holtestek megtalálására és a végtisztesslg megadására van remény. Közülük a leghíresebb Jean-Michel Nicolier a francia önkéntes, akit a szerbek a vukovári kórházból vittek el, további 200 emberrel együtt, és a II. világháború utáni első szisztematikus népírtás, a Vukovár melletti Ovčarai mészárlás áldozata lett. Brutálisan megkínozták és holttestét a Dunába dobták, mely a mai napig nem került elő. Az eltűnt személyekre minden év augusztus 30.-án emlékeznek.

Az Olimpia és a törzsi, nacionalista ösztönök

Amikor középiskolás voltam, minden lány buzgón igyekezett a legkülönfélébb módon kicsinosítani magát és a legszebbnek vélt ruhadarabokat felvenni a szalagavatónak nevezett kispolgári műúrias veretésének alkalmára. Tették mindezt azért, hogy mindenki lássa milyen szépek, a szüleik pedig szintén ragyogó szemekkel csodálták is őket és gondoltak arra, hogy na, látja mindenki, szülő és diák egyaránt, hogy az ő lánya a legszebb. Persze rohadtul nem nézte senki az ő lányát, mert mindenki a sajátját nézte és mindenki a sajátjáról gondolta, hogy mindenki nézi, hogy az a legszebb. Így természetesen senki nem emlékszik senki másnak a gyerekére, hogy hogy nézett ki, csak arra a hamis tudatra, hogy a sajátja volt a legszebb és biztos mindenki azt nézte.

Azért jutott eszembe ez, mert hasonló a helyzet az olimpiákkal és úgy általánosságban minden nagyobb sporteseménnyel is. Pogány törzsi büszkeség érzése az, ami egy-egy megnyert érem után a nemzet sportokat követő részében feléled. Láthatja az egész világ, hogy azért mikben jó ez a kicsi ország. Persze pont nem érdekel más országokat, hogy Magyarország mit nyert és mennyit. Ahogyan a magyaroknak sincs fogalma arról, hogy teszem azt Bulgária, vagy Albánia mit művelt az Olimpián. Mindenki a saját érdemeit nézi és várja, hogy csodálja más. Pont, mint a szülők a szalagavatón. Annyiban azonban még drámaibban szürreális a helyzet, hogy a szalagavatót egyszer kell túlélni, de Olimpia négy évente van, ez pedig azt eredményezi, hogy a saját előző "szalagavatónkra" sem emlékszünk. 10 évre visszamenőleg mi magunk sem tudjuk, hogy kire és mennyi éremre és milyen sportágban kéne büszkének lenni magunkra, ránk a világnak. Mérhetetlenül hitelét veszti ez a nacionalista jellegű veretés, mikor 100 év alatt 3-4 olimpikont tud megnevezni az átlagember, miközben több száz érmet kiosztanak csak egy alkalommal. A valódi sportérték velejéig leértékelődött és az Olimpia egy cirkuszi, tömegek ösztöneire ható show lett, ahol az egyszeri ember büszkének érezheti magát olyasmire, amihez semmi köze azonkívül, hogy ugyanazon állampolgárság szerepel az igazolványában, mint annak, aki elérte a sportteljesítményt.

Persze tudjuk, hogy ezek mélyen gyökeredző, gyarló, törzsi ösztönök, amelyek háborúk és valós konfliktusok híján a sportba csatornázódtak bele. Természetesen ha a tömeg nem képes krisztusivá vállni sokkal szerencsésebb ha állatias reflexióit inkább ebben éli meg, mint valódi harcokban. A klubok a footballban, a kézilabdában például a törzsi, ősi közösségi élményeknek a manifesztációi, míg a nemzetközi megmérettetések az egész nemzetre kiterjedő nacionalista háború torz másolatát képzik. Legalábbis elméletben, mert a gyakorlatban még ezen állati ösztönöktől vezért képet is sikerült hiteltelenné tenni, tekintve, hogy egy klubcsapatban már nem az adott település emberei mérettetik meg magukat, hanem gyakran magyart is nagyítóval kell keresni benne. Félreértés ne essék, a sportolók azt teszik, amit sportolóként kell nekik és sportkörökben ezek valóban hatalmas elismerések. A tömegemberek zömének törzsi-nacionalsita illúziója azonban már egy sokkal problémásabb lelki folyamat. De ezek a klubok már inkább kapitalsita pénzen megvásárolt projektek, de paradox módon mégis lokális és nemzeti érzületet és büszkeséget kapcsolunk egy üzleti projekthez, ami felettébb bizarr. Bizonyos értelemben az Olimpiai megmérettetés is egy projekt, mert adómilliárdokból épül fel az a struktúra, ami miatt kijut valaki az Olimpiára és adómilliók mennek el rá, hogy díjjazzák sikerüket. S a máskor 50 forintot emelkedő kilós kenyéren is háborgó magyar emberek zöme minden ellenvetés nélkül, örömmel és büszkén fogadja el a tényt, hogy milliói mentek rá, hogy "dicsőséget szerezzenek nekünk és megmutassák a világnak" . Csak persze ezen dicsőségnek csupán az illúzója marad és a világot sem érdekli ez, mert mindenki a saját lányát nézte a szalagavatón, hogy az a legszebb.