Liberalizmus és kereszténység a két elárult eszme

Nincs még két olyan világnézet/létszemlélet amit annyira elárultak volna, mint a liberalizmus és a kereszténység. A liberalizmus és a keresztény-konzervatívizmus ellentétéről szokás beszélni mindkét oldalon, mintha valami elementáris szellemi összecsapás színterében élnénk, melynek két esküdt ellensége e kettő. A valóság az, hogy a kereszténység, mint Krisztus tanítása messzemenően liberális a társadalomhoz való hozzáállásában, abban a tekintetben, hogy nem kívánja megváltoztatni a fennálló rendet, politikai hatalommal nem él, a törvényekben nem gondolkodik, a mindennapi életet szabályozni nem kívánja, hagyja, hogy "együtt nőjön a konkoly és a búza". Mindemellett egyéni szinten mélységesen konzervatív. A belső szabad belátásból jövő, egyéni erkölcsöt, önkritikát és önvizsgálatot a legmagasabb szintre emelte és magasan is várja el, önmagunkra nézve. A nemzeti-kereszténykonzervatív idea viszont mélységesen konzervatív a társadalomhoz való hozzáállásában, ragaszkodik a pogány logikákhoz, céljait a politikai és gazdasági hatalom eszközeivel éri el és törvények és szabályok által kívánja befolyásolni az embereket. A belső, egyéni jellemfejlődés, önvizsgálat és erkölcs tekintetében már liberális. A kultúrkereszténység belülről rothadó látszatideológia. Példaképei sem Jézus, próféták vagy apostolok. Hanem a földi hatalomféltése közben a családtagjaikat megvakíttató, forró ólmot fülbe öntő "szentek".

Ezt a kifordult, irtózatos világképet elégelték meg a felvilágosodáskor, s született meg a liberalizmus, ami ugyan erkölcsöt és spiritualitást nem adott, de a kultúrkereszténységből hiányzó, de a valódi krisztusi lelkületben benne lévő emberekhez és társadalomhoz való hozzáállást hirdette. A megértés, a másik életébe való erőszakos beavatkozás és ítélkezés mellőzése. Azonban az erkölcs és spiritualitás hiányát a 21. századra kificamodott baloldali ideológiákkal pótolták a liberálisok. Amint pedig ezen ideák megvalósítása lett a fő prioritás, elfelejtették a liberalizmus alapértékeit és váltak szivárványos manipulátorrá a médiában, fasiszta frusztrációval tobzódó toleranciadiktátorrá, meghazudtolva minden nemes hozzáállást, ami eredetileg a liberálist jelentette.

A liberálisok most járják be azt az utat, amit a "keresztények" 1000 éve. A nemes értékek elárulása és hozzákorcsosítása a világi praktikumhoz. A liberálisok még rájöhetnek, hogy nem önazonosak, mert ők még az első hullámos eszmeárulók. A mai jobboldal már elkésett, mert a keresztény címke mögött már több évszázados félreértés és gyakorlat áll, s a pragmatikus, korrupt, prosztó újburzsoázia teljesen önazonos, ha mintái a háborút, gyilkosságot, kínzást hatalmi érdekekért és világi ideákért elfogadhatónak tartó "királyok, hercegek, grófok".

Isten paradox

Isten paradox. Ebben is van az ő csodája. Nincs még egy olyan tanítás, amely ennyire ösztön, biológia és anyagellenes, mint a kereszténység. ( Itt most ne az eltorzult nagycsaládmániás, pogány szaporodási fétisben úszó, konzi társadalmi tradíciót éltető mainstream egyházi vonalra gondoljunk.) Jézus és Pál tanításaiból tudjuk a legjobban, hogy a szexuális önmegtartóztatás a legmagasztosabb, hogy a család nem egy vérségi közösség. Mégis Isten a testi, Ádám és Éva történetével szimbolizált létállapotromlás utáni torz anyagi világ keretein belül a testté levést választja. Annak a lealjasodott világnak a keretébe merészkedik a legtisztább szubsztancia, amely világ fejedelmének a Sátánt nevezi (Jn 12:31). A világ megváltása a bűnös matéria eszközeivel kezdődik. Maga az abszolútum válik kiszolgáltatottá és elesetté. Dicsőítik, aztán megvetik. A halála pedig az időtlen élet kezdete, mely az időhöz ragadt síkban veszi kezdetét. A legnemesebb tanítás beteljesedéséhez a legaljasabb árulás kell. Isten kegyelmének győzelmét a kereszten a Sátán bosszúszomja viszi véghez. A Paradicsomi szabad akarat a bűn világát eredményezte, s a bűn világában bekövetkezett megváltás a Paradicsomnál is tökéletesebb létállapotot eredményez. Lélekben és végül ténylegesen is meg kell halnunk, hogy megtapasztaljuk a valódi életet, s senkivé kell vállnunk, hogy valakik legyünk. Lelkileg szegénynek lennünk, hogy Isten lelke helyet leljen bennünk. Az utolsókból lesznek az elsők, s elsőkből az utolsók. A legkisebbek, a legmegalázottabbak tudják csak, hogy mi a valódi nagyság és dicsőség. Az igazság bolondság itt, s bolond az, akinél igazság van. A halál a valódi élet, s ezen élet a halál. A test és a lélek szüntelen tusakodik egymással ezért. Nincs nemesebb harc és nincs gyönyörűbb paradoxon, mint amit Isten a jászolnál elindított. Isten paradox. S ez a legnagyobb csoda. Minden logika azt mondja lehetetlen, s minden szív azt súgja, csak így lehetséges.

Ellenzéki vitakultúra

Mindig ledöbbenek az ellenzéki oldal "vitakultúráján". Nem, nem baloldal és nem liberálisok, mert ezen értékeknek híján vannak, pedig igény volna rá. És pont azért is zavar náluk sokkal jobban az idióta megnemértése a másik félnek, mert elméletileg az elveikből éppen a másik megértése következne. Ehelyett ugyanolyan kistílű sablondurrogtatással találkozunk, mint a másik oldalon.

Megint végig néztem egy vitát, ahol a nem oroszgyűlölő (szélső)jobboldalit megpróbálták meggyőzni Putyin Szovjetunióról tett kijelentéseivel. A klasszikus, rántsuk le a leplet, hogy azokat a komcsikat szereted, akik ellen '56-ban harcoltak a magyarok. A vita egy lakótelepi közgyűlés szellemi nívójára süllyedt, azzal, hogy a Putyin Oroszországa inkább a cári Oroszországhoz hasonlít, vagy a Szovjetunióhoz. Az ebet pedig kötni kellett a karóhoz, hogy a jobbert szembesítsd a paradoxonával, ezért mindenáron a Szovjetunióhoz kellett hasonlítani. Mintha a cári Oroszország olyan mérföldekkel jobb lett volna és mintha azzal nem lenne semmi gond. De a Szovjetunió soha a büdös életben nem volt tartalmában kommunista. Már az 1920-as években a német marxisták felháborodtak azon, hogy annak nevezi magát. A Szovjetunió mindig is egy orosz imperialista állam volt, csak vörös rongyokba bugyolálta magát. A Szovjetunióban ez is volt az egyetlen dolog, ami taszított egy (szélső)jobboldalit Nyugaton. (Francis-Parker Yockey-t még ez sem.) Ha nincs ott a vörös csillag, tartalmában nincs sok kifogásolható egy tisztes fasiszta számára a SZU-ban. Miután pedig ez a külső álca lehullott, hirtelen el is kezdték a jobberek tisztelni Oroszországot. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy imperialista jobber ország megszállását utólag helyeselnék a saját hazájukban és nem fogja Orbán Viktor sem visszafele lejátszani a '89-es Hősök terén elmondott beszédét, hogy megidézze a visszavonuló orosz csapatokat.

Ezen viszont nem jutunk tovább. Sokkal logikusabbnak gondolják az ellenzékben, hogy a nyugati világ széljobberei egy emberként megőrültek és elfelejtették, hogy hát basszus, az oroszok azok kommunisták. Ebből a 2000-es években villámcsapásként érkezett hipnotikus állapotból pedig szent kötelesség őket felrázni Putyin 2005-ös Szovjetuniót sirató idézetével. Ha ezzel nem sikerül, akkor a kollektívan megőrült szélsőjobboldal, Franciaországtól, Olaszországon át, hazánkig, teljesen menthetetlen.

Minap reggel valami furcsa mazochizmus nyomán Trombitás Kristóf kommentszekcióját olvasgatva, megláttam Déri Stefi - Fidesz központban gyártott és szabadalmaztatott-, nagyban egyetértő, bólogató kommentjét. Déri Stefi ugyebár szintén a Megafonon keresztül adta el a lelkét a NER-nek, így hát ő maga külön is kapott egy jó adag ellenzéki fejmosást kommentekben. Aminek a lényege az volt, hogy legyen olyan kedves a Stefi és nézze már meg, hogy kik voltak a Soros-ösztöndíjasok '89-ben, aztán majd koppan nagyot!

Képzeljük el, hogy Déri Stefi Fidesz-propagandistaként még nem olvasta minimum a Wikipédia szócikkét a Fideszről a 6. mondatnál tovább, és máshonnan sem értesült arról, hogy Orbán Soros-ösztöndíjas volt. De most megtudta, így hétfő reggel a kommentszekcióból. Összeomlott benne egy világ, bement a kerületi pártirodába, zavarodottan válaszokat keres, az emberek pironkodva elfordulnak tőle, odaér Orbán Viktorhoz, aki nem mer a szemébe nézni, zavarodottan vakargatja az orrát és nyalogatja a száját és tudja, hogy nincs mit tenni, Stefi megtudta a sötét titkot, lebuktak, itt a vége. Ez a kommentelő ezt gondolta, hogy valami ilyen hatása lehet az ő 237. kommentjének. Bodnár Józsi Cserszegtomajról egy két soros kommenttel beadta a piros pirulát a Déri Stefinek és megmentette a lelkét a kárhozattól. Ezt a varázsinformációt pedig nem rest megosztani heti három-négy alkalommal minden egyes fideszessel, akivel találkozik a neten. Így harcol a NER ellen és menti meg a lelkeket, akiket a köztévé vagy a krumpliszsák a sötét oldalra húzott.

Ameddig a magát liberálisként és baloldaliként definiáló emberek és közösségek zöme, annyi megértési szándékot sem tanúsít az ellenoldal felé, hogy ne ugyanolyan primitív panelek szerint érveljen és gondolkodjon, mint a legaljasabb kormánypropaganda, addig a valódi érvekről, nézőpontokról nem lesz szó. Azok megvitatása nélkül pedig mindig marad annyi millió ember ebben az országban, hogy még az unokánk is ezeket a meddő vitákat és üres lózungokat hallgassa érvként a 13. Orbán-kormányban.

Kit kell tisztelni?

 Minap belebukkantam az alábbi, sztereotip "boomer" képbe. Kisdobosok állnak, és az érték, ami hozzá van fűzve a "rend és a fegyelem". Kevés ember érti meg, hogy ezek, és más hasonló jelzők csakis bizonyos szituációkban jelentenek értéket. Más szituációkban átkot. És ezek kizárólag belső késztetés eredményeiként értékelhetők, nem pedig egy hatalom rákényszerítése nyomán, legfőképp ha azok gyerekek. A Hitlerjugendben is ugyanilyen rend és fegyelem volt. És a fegyelem megmaradt a halálig. Nem tört meg a rend és a fegyelem, mikor felkellett pakolni marhavagonokba később az embereket sem. Sem a rend, sem a fegyelem sem más jelző nem érték önmagában, mindig és mindenkor. Ha Jézus korának rendjét és fegyelmét ilyen szép összezárt lábakkal megtartotta volna, ma senki nem ismerné se őt, se a tanítását, se a megváltást.

Ha már itt tartunk. jut eszembe ehhez a mentalitáshoz szorosan kapcsolódó "tiszteld az idősebbet" frázis. Bene László a Skálás-gyilkos elég idős már, s mikor az interjút néztem vele, hát nem a tisztelet volt az első reakcióm az irányába. Rákosi Mátyás is a 80-hoz közelített mikor meghalt, de nem igazán váltotta volna ki a tiszteletet az életkora, mint puszta tény. Ellenben az idős Márai Sándort mélységesen tudom tisztelni, csakúgy, mint fiatalkori önmagát. És Radnótnit, vagy József Attilát is, akik sohasem lehettek végül idősek.

Általában ezekkel a frázisokkal frusztrált emberek jönnek, akik mélyen belül érzik, hogy személyükben olyan igazán tiszteletreméltó végülis nem nagyon akad. Ki fogja tisztelni a videókból ismert habzó szájú, sátáni tekintetű fideszes öregasszonyt, aki fröcsögve a dühtől kívánta MZP halálát. Ugyanígy a jobberek akasztásával hőzöngő DK-s nyuggerek is szánalmat váltanak ki, sem mint tiszteletet. Na, ők azok, akik előszeretettel jönnek azzal, hogy az idősebbet tisztelni kell. Meg az alkoholista ex-katonatiszt, aki kéjjel szivatta értelmetlen feladatokkal a szerencsétlen közkatonákat, s most hőbörög a válása után egy kisfröccs mellett. Aki, tisztelet érdemel, az kisebb párbeszéd után, tiszteletet is sugároz. Meggörnyedt háttal is egyenesebben jelenség, mint a habtákba vágott kisdobos.

Ha már tisztelet. " Tiszteld apádat és anyádat!". Szól az Ószövetség. Mindig is irritált engem ez így önmagában. Ugyan, akit vernek, megaláznak, molesztálnak, lelki terrorban tartják a szülei, mégis, hogy várhatja bárki, hogy tisztelje? Erre a rohadt lelketlen benyomásra persze általában nem adnak magyarázatot hittanórákon, így legalább fortyoghat magában az érintett gyerek, s ha minden "jól megy" remek ateista válik belőle. Ennek oka, hogy félnek kimondani, hogy az Ószövetség önmagában, - ha nem is mindenütt- de sok helyen, gagyi, elavult. Újszövetség nélkül nincs értelme. Abban pedig Jézus választ ad minden ilyen kérdésre. " Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért". Szeretni pedig felülmúl minden tiszteletet. A legmagasabb emberi viszonyulás, mert a legmélyebb megértés szükségeltetik hozzá. A szeretet nem érzelem a kereszténységben. Nem szentimentális vagy ösztönös ragaszkodás és kötődés, hanem nagyon is tudatos hozzáállás. Megérteni minden egyes egyén személyes történetét, belső lelki motivációját, tévedését, bűnét, baját és érdemét. Az ilyen fokú megértés pedig a szeretet. Így látni a vérben forgó szemű fideszes nyanyát, a DK-s nyuggert, az alkesz katonatisztet, a szülőnek nem való szülőket. Aki erre képes, annak jár a tisztelet. Mert ez a piszok nehéz feladat, nem pedig sípszóra vigyázban állni.

Katar bojkott

 Külön misét megérne, hogy a foci, hogyan változott olyan kulturális, gazdasági és politikai métellyé, amellyé, más sportág közel sem. Ahogyan - bár más sportágakban is részben jelen van-, a foci privilégiuma az az archaikus, ösztönös, pogány indulat, hogy a klubfoci révén leképezze az egykori törzsi konfliktusokat és rivalizálást, míg a válogatott a nemzetek közötti összecsapások szimbolikáját jelenítse meg.

Paradox módon míg ezek az indulatok végletekig jobboldali, sőt szélsőjobboldali sajátosságok, addig a futball gazdasági háttere és a játékosok motivációja (amit a csapatok összetétele származásilag is mutat) egyértelműen a jobboldalisággal köszönőviszonyban sincs, ilyen elvektől teljesen mentes érdek és haszonalapú jelenség. Ennek legmagasabb szinten megjelenő ékes példája a Katari világbajnokság, ami az általános emberi jóérzéstől is távol áll, nem csak a futball "kultúrától".

Noha a nacionalista keménymag, mely az afrikai légiósoknak való szurkolásban már megedződött, talán megbirkózik azzal, hogy egy erőteljesen iszlám ország rendezi a VB-t, a látogatókra pedig a saría törvényei vonatkoznak, ez a nyugati liberalizmussal még annyira sem összeegyeztethető. Ugyanis azok a nemzetközi sportszervezetek, melyek egy autoimmunbetegség irreális hevességével lépnek fel a rasszizmus legkisebb vélt vagy valós jele ellen, és az LMBTQ jogok mellett harciasan, most nagyon erős kognitív disszonanciával néznek szembe.

A VB előkészületek alatt közel 10 000 vendégmunkás halt meg a katari körülmények között, az odalátogató nőkre is az első generációs feminizmust sem megközelítő szabályozások vonatkoznak, a homoszexualitást pedig pár nappal a nyitány előtt a világbajnokság szóvivője agykárosodásnak nevezte egy nemzetközi interjúban. Noha pár nyugati ország felvetette a bojkott ötletét, végül nem lett belőle semmi. Valójában tökéletesen beleillik abba a kétszínű, aljas woke-politkai korrekt kultúrába, amely Love is love szivárványplakátokat helyez el Nyugaton, de iszlám országokban és Kínában nem teszi a piaci veszteségtől tartva. Amelyik a BLM és feminizmus mellett a legvadabb marxi tételeket veszi elő érvként, miközben ázsiai gyerekmunkásokkal szerelteti össze termékeit napi 16 órában.

A valódi liberálisoktól kezdve, valójában következetes, önazonos szélsőjobboldaliaktól a szélsőbaloldaliakig el kell, hogy utasítsa a futball kultúra lealjasodásának eddig mélypontját, a Katari vb-t. Minden jóérzésű embernek kötelessége bojkottálni ezt az eseményt, ha már az erkölcs és a morál nevében szószóló politikai és gazdasági szereplők nem teszik. Sem nézettséget generálni, sem bármilyen terméket vásárolni ennek az eseménnyel kapcsolatban nem szabad. Ha már mindenki szembe köpte a nyilvánosan vallott elveit, egyének szintjén legalább ez a minimum.

A Nyugat, a magyarok és az oroszok

1956 kapcsán rengetegen vonnak párhuzamot az akkori, és a jelenlegi Ukrajnai helyzet között. A magyar társadalom döntő többsége, ha nem is oroszbarát, de abszolút nem oroszellenes. A legkevésbé oroszellenes réteg pedig kifejezetten a jobboldali, nacionalista tábor. Ez a szöges ellentéte a lengyel társadalomnak, de igazán egyik ex-KGST ország társadalmi helyzetéhez nem hasonlítható. Orbán propagandájával ezt magyarázni a legkisebb megértést is mellőzi, s inkább Orbánt szokta formálni a tömeg, sem mint fordítva. Ez a folyamat pedig jóval a NER előtti időkben kezdődött. 

1849-ben már az orosz cári egységekkel tudták leverni a magyar szabadságharcot a Habsburgok. Igazán mély oroszellenességet ez mégsem váltott ki, hiszen a fő ellenségünk a Habsburgok voltak. Az oroszok csak egy politikai paktum részeként szívességet tettek a Habsburgoknak, mely uralkodóház magyarok elleni megtorlását később elítélte és igyekezett diplomáciailag megállítani azt Oroszország. Beszédes az is, hogy a Görgei vezette utolsó magyar csapat csak azért baktatott kilómétereket, hogy az oroszoknak adhassa meg magát és ne az osztrák erőknek. 

1956-ban a helyzetet javában bonyolította a kommunizmus jelensége. Noha világos volt, hogy az oroszok a megszállók és akkoriban jelentős oroszutálat volt a magyar társadalomban, ezt a képet a kommunista ideológia árnyalta. 1956 elsősorban a kommunista terror elleni forradalom volt, sem mint egy adott nemzettel való kifejezett harc. Akkor is, ha ezt a kommunista rendszert egy nép reprezentálta. De legalább annyira, ha nem jobban reprezentálták azok a magyarok, akik az ÁVH-t működtették és az MDP sorait erősítették. 1956 “ruszkik haza” mentalítása jobban kidomborodott volna később, ha 1990-ben a ruszkik mellett az egykori kommunista pártfunkcionáriusok is eltakarodnak a politikai, gazdasági és kulturális életből. De egy bő 20 évet adtak a jobboldalnak, hogy 1956 szellemiségében sokkal aktuálisabbnak lássák a belső, kommunista elnyomók elleni jogos ( és befejezetlen) küzdelmet. Immár orosz csapatok nélkül. A “ kimentek a tankok és bejöttek a bankok” mentalitás általánossá vált. A főellenség a posztszocialista körök maradtak, akik mindegy milyen külső hatalommal, de megtámogatják hatalmukat. Ezzel az oroszok ‘56-os szerepe másodhegedűs szereppé devalválódott a jobboldali köztudatban. 

Ugyanakkor ott van az is, mely 1849-ben is, 1944-45-ben is már jelen volt, hogy mi az oroszoktól nem várunk semmit. Az orosz nagy, idegen, zord világ. Semmi jóra nem számítunk tőle. Ha agresszív, csak azt teszi amit feltételeztünk róla. Ellenben a Nyugat! A Nyugat az, amitől mindig vártunk valamit. Sokszor irreális csodát. Tudatalatt ez a társadalom mindig is tudta, hogy a Nyugathoz akar tartozni, de a Nyugat végül Trianont jelentette, az ‘56-os amerikai hazug bíztatást és ígéreteket, majd az 1990 utáni világ teljes gazdasági-politikai megaláztatását és arroganciát. 1956-ban jobban fáj a magyar népléleknek az, hogy a Nyugat cserbenhagyott, minthogy a ruszki leverte a forradalmat. Utóbbitól ezt vártuk, de a Nyugatban reményünk volt. Az, hogy mára a magyar jobboldal Nyugat-ellenes ( ellenben 1956-al) nincs semmi csoda. Ebben a kollektív tudatalattiban a Nyugathoz fűződő viszony olyan, mint egy örökbeadott kisgyerek, aki találkozni akar vérszerinti szüleivel de sok hitegetés után realizálja, hogy le se szarják őt. 

Mindezek ellenére teljesen érthető a rideg geopolitika szempontjából, hogy az USA miért hitegetett, majd hagyott cserben. Az ellenséges szovjet tömböt bomlasztani politikai realitás, de ténylegesen katonailag támogatni őrültség és egy nukleáris háború kockázata. Az USA-t a józan, rideg, számitó racionalitás vezette. Ez Ukrajna esetében mintha eltűnt volna. A magyarok viszont, - Orbán véleményével ellentétben- nem a nagyhatalmak béketárgyalását akarták kiharcolni ’56-ban, hanem igenis egy idealisztikus álom vezette őket.  S bár ez nem volt reális, ma mintha ennek az idealizmusnak irmagja sem lenne meg. Úgy tűnik, hogy míg a Nyugatot a racionális hozzáállása miatt megvetettük ‘56 miatt, most ennek a Nyugatnak elment a józan esze is. S a magyarok annyira megtörtek és a rideg racionalitást tették zsinórmértékké, hogy elvesztették az álmaikat.

A Nyugat háborús képmutatása

 Most nagyon könnyen úgy tűnhet, hogy az oroszpárti és/vagy jobboldali Nyugat ekéző álláspontot képviselem, pedig még talán sohasem voltam ennyire liberális és az úgynevezett európai értékek hitelességének és fontosságának szószólója. 

Miután az ukrán hivatal fél nap alatt bejelentette, majd le is szedte a Munkács jelképének számító Turul-szobrot, - amit nem mellesleg 2008-ban állítottak a többnemzetiségű Kárpátalja magyar-ukrán együttélésének jelképéül), helyére pedig az ukrán címer kerül, elgondolkodtam. Nem ez az első eset. Ukrajna már rengeteg kisebbségi jogokat súlyosan korlátozó törvényt hozott az utóbbi években, kezdve a magyar (és orosz) nyelv használatának korlátozásától a nem ukrán nemzetiségű iskolák korlátozásáig. Ezen törvényeket még lehetett magyarázni az oroszajkú lakosság szimpátiájának meggátolásával, amely oroszajkú lakosság jelentős részéről bebizonyosodott, hogy annyira nem is szimpatizál Oroszországgal. Úgy gondolom, hogy európai léptékkel nézve még ez esetben sem kellene kisebbségi jogokat korlátozni, ahogyan méltatlannak tartjuk például az 1940-es évek Amerikájában azt, hogy az USA-ban élő japánok jogait megvonták csak mert Japánnal állt háborúban az ország. Mindemellett az Oroszországgal hadban állú Ukrajna esetében a magyar kisebbség jogainak és jelképeinek korlátozása, egyáltalán nem indokolható sem racionálisan, sem más jóérzésű módon.

Ukrajna, a nyugat-európai liberálisok szűrőjén keresztül nézve, egy soviniszta, korrupt ország. A Nyugat hevesen ítél el országokat a negyedéért annak, amit Ukrajna képvisel. Teszem hozzá ezek az elítélések a liberális eszmeiség szemüvegén keresztül sok esetben teljesen jogosak. Ami nem jogos, hogy míg Magyarországot egy tartalomnélküli szimbolikus Isten szóért (ami ráadásul a Himnuszból vett idézet) ítélik el és kezelik valami reakciós torzszülöttnek, addig a legnagyobb morális fölénnyel, büszkén szórják haditechnikával azt az Ukrajnát melynek Nemzeti Gárdájába inegrálva létezik egy Fekete Nap szimbólummal megáldott ( SS jelkép), vállaltan neonáci nézeteket (is) valló Azov ezred. Mellé pedig olyan nemzetiségi törvényeket alkot Ukrajna, ami az Ororszországgal meglévő geopolitikai ellenségeskedés nélkül, valószínűleg őt tenné a főgonosszá az EU szemében. Kérdés persze, hogy morálisan mennyire indokolható a Nyugat számára az, hogy a hazai szélsőjobboldalt a valamilyen nemzetiszocialista szimbólumra esetleg emlékeztető jelképek miatt is elítéli, míg más országok nyíltan nemzetiszocialista, hivatalos hadrendbe állított csapataihoz fegyvert juttat. Mielőtt teljesen orosz propagandának titulálnánk az ezt (ami valóban minden nacionalista ukrán törekvést nácizmussal azonosít), álljon itt a 24.hu 2014-es, helyi beszámolója a Kelet-Ukrajnai harcokról. 

"Artion kiköp, amikor az AZOV nevét kiejtem a számon. „Bűnözők, rablók, náci gyilkosok” – mondja. Sokáig orosz propagandának tartottam, hogy az ukrán oldalon konkrétan náci fajvédők is harcolnak, amíg nem láttam, kik alkotják az AZOV zászlóalj magját és nem láttam, miket nyilatkozgat Szergej Bileckíj, az alapítójuk a fehér faj felsőbbrendűségéről. Ez tényleg egy felfegyverzett náci hadosztály. Pont. Ezt nem lehet mosdatni sehogy sem."

A teljes cikk itt található, ahol még a Mariopuli "lakosság 10% támogatja az Ukrajnához tartozást, csak nem mernek szólni, mert lelövik őket" típusú ukrán katonai beszámolók találhatók: https://24.hu/kulfold/2014/09/29/tudod-mi-vagyok-en-magyar-egy-ukran-vadallat/

Egyébiránt a Nyugattól nem idegen a neonáci jellegű csapatok támogatásáról való direkt

megfeledkezés. Már az 1991-ben kitört horvát-szerb háború alatt számos nyugat európai önkéntes áramlott a fegyverek mellett a HOS-hoz. A HOS egy horvát szélsőjobboldali, usztasa és náci hagyományokat felelevenítő paramiritális szervezet volt. 

Angol nyelvű videó a francia és német neonáci önkéntesekről és a horogkeresztes zászlós kis falujukról a festői dalmát tengerparton itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=5ofq8fd9rMQ

A '90-es években az EU-ban volt még annyi tartás, hogy ezen csoportok felszámolását kérte a horvát kormánytól a támogatásokért cserébe. Persze mindenki tudta, hogy ez a felszámolás azt jelenti, hogy integrálták őket a horvát hadseregbe, új ruhát adtak rájuk és rangjelzéseiket is megtartva folytatódott minden tovább, csak a Harmadik Birodalom zászlaja nem az ablakból lógott ki, hanem csak a laktanya és a házak szobáinak falát díszitette. 1995 után aztán a szerbek valóban brutális népirtásaival tele harsogták az étert a nyugati politikusok és médiumok, míg az általuk támogatott horvát esetekről és neonácikról csendben megfeledkeztek. Mikor az önellentmondásuk tarthatatlanná vált akkor pedig becitálták Hágára az egyetlen horvát katonát bűnbanként, Ante Gotovina tábornokot, aki a legkevésbé volt érintett ilyen ügyekben, majd ebből sem lett végül semmi. Szerbia egyébként olyannyira a geopolitika rossz oldalán állt, hogy a koszovói albánok több ezer szerb civilt és cigányt(!) mészárolhattak le 1999 nyarán a NATO felügyelete mellett. 

Felemlegethetnénk még az geopolitikailag Iránnal rivális USA támogatását Szaúd-Arábia felé, ahol középkori strukturális viszonyok vannak, nők jogai és minimális szólás és sajtószabadág nincsenek, ellenben politikai érdekekből való civilek kivégzése van. A Katalánok függetlensége senkit nem érdekel, mert a spanyol központi kormányzattal túl jó viszonyt ápol az EU-s bürokrácia. Skócia függetlenségének drukkolnak, mert az EU tagja kíván lenni és gyengíti a riválissá vált Nagy-Britaniát. A helyzet az, hogy a Nyugat végtelenül álszent módon beszél le magaslóról a maga morális fölényével, és oktat ki országokat olyan kérdésekben, melyek nüánsznyi problémák azon országok politikájához képest, melyeket rideg, puszta geopolitikai, gazdasági érdekek szerint támogat. Az EU központi intézményrendszerét irányító körök szüntelen követelnek meg olyan értékeket és rendelkezéseket a tagállamaiktól, melyeket adott esetben racionális és pénzügyi érdekből rendszeresen pofánköpnek Brüsszelben is.  Az EU és az USA működése külpolitikában valójában nem különbözik semmiben Oroszország vagy Kína működésétől, azzal a különbséggel, hogy az USA és az EU morális köntösbe csomagolja rideg geopolitikai érdekeit. Viszont annál visszásabb és annál több ellenérzést vált ki, mikor kilóg a lóláb. 

Oroszország, Kína, Irán is arra hivatkozik, hogy a Nyugat nem jobb náluk, csak morális cukormáz leplével borítja le rideg tetteit, hogy a jó képében tetszelegjen a tömegek előtt. Ebben pedig részint igazuk van. Bár belső berendezkedésük és ideáik a nyugati hatalmaknak sokkal élhetőbbek minden nyűgjükkel együtt, világban való károkozásukat, ténykedésüket, kavarásukat tekintve, valóban egyenlőség jel tehető a hatalmak közé. Az oroszok, kínaiak és sokan mások a nyílt erő, és érdekek aljas, erőszakos érvényesítése mellett foglalnak állást. Ezt a világ alapvető velejárójának tekintik, és kendőzetlenül eszerint is cselekednek. A Nyugat a jó és a rossz nemes harcáról beszél, de ugyanezen rideg, aljas logika szerint működik. Amíg ezt teszi igazat ad ellenségeinek abban, hogy a világ szükségszerű működése ez, s ameddig ez a világ szükségszerű működése, az azt jelenti, hogy a Nyugat eszméi csak fantazmagóriák, melyet nem kell komolyan venni, ha ő maga sem teszi. S míg a Nyugat külső és belső ellenségei azért teszik ezt szóvá, mert szeretnék az ördögi nyers erő világának korlátlan uralmát, addig én valóban őszintén szeretném, ha a Nyugat az lenne, ami elviekben. Ha a végre gyakorlatban is az érvényesülne, melyet eszméi hirdetnek, s  kétszínűség, képmutatás és saját nemes elveinek szembeköpése véget érne.