A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zóna. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zóna. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. május 12., vasárnap

Csernobili hullagyalázás

Nagyon örültem a friss Chernobyl sorozatnak, mely végre méltóan rekonstruálja az eseményeket, amelyet eddig a filmesek érthetetlenül elhanyagoltak. Ennek apropóján jutott eszembe, hogy kiskoromtól foglalkoztatott a téma és "kiskölökként" ment a szervezkedés egy Myvip klubban, hogy összedobjunk egy túrára, a Zónába. Még a Fókuszig is eljutott a klub főmérnöke, hogy egy rövid riportot adjon. Végül persze sosem jutottam el. Már nem is akarok. Azóta hihetetlen biznisz lett a lezárt övezetbe való turistáskodás, évente ki tudja hány tucat ember özönlik a világ számos pontjáról katasztrófaturistának Pripjatyba és az erőmű mellé szelfizni. Nézem ezeket az embereket felvételeken, képeken, videókon és valami nyomasztó érzés lesz úrrá rajtam. Olyan ez mint egy össznépi hullagyalázás. Mennek az amerikai fiatalok szelfibotokkal, miközben gyakorlatilag azt sem tudják földrajzilag hol vannak és azt is csodálom, ha azt tudja, hogy épp Ukrajnában van és nem Oroszországban, még ha a térképen meg se tudná tippelni. De hagyjuk az amerikaiakat, bárki más is lehet ez. Fotóznak, csodálkoznak, hüledeznek és megadják maguknak azt a kémiai löketet, amit egy horrorfilmnél élnek át. A bizarr érzésért vannak ott, ami akkor jön elő, ha olyan helyeket, tárgyakat nézegethetünk, amit egykor békésen élő emberek használtak, de tudjuk, hogy tragikusan hagyták itt ezeket. Ez a borzongató, de mégis hívogató érzés, valami démoni flash lehet. Mert erkölcsileg nézve rettentő elkeserítő. Emberek, akiknek közünk nem volt ehhez a tragédiához, akik békében, nyugalomban élték az eddigi kis életüket, maguktól özönlenek borzongani oda, ahonnan menekülnie kellett azoknak, akik valóban tragédiát éltek át. Egyik nap felkeltek, ott hagyták mindenüket és többé nem mehettek haza. Sokuk a mai napig nem ment vissza mert a szívük szakad meg attól, ha valamit újra látnak élőben abból a helyből, ahol egykor éltek. Aztán ezekben a házakban, melyet így hagytak ott, most valami nyugati kíváncsiskodó csoport áll és fotózza az ott hagyott dolgokat, ami neki egy menő Instagram kép lesz csernobili hashtaggel, míg másnak az élete volt, amit soha többé nem kaphat vissza. Az egészben persze a legnyomasztóbbat maguk a cégek jelentik, amelyek haszonlesés céljából szervezik meg úgy, hogy egy nagy kalandnak tűnjön az egész. Ott ahol emberek haltak meg, vagy ment tönkre az életük. És még busás pénzt is keresnek ebből az emlékgyalázásból. Csernobil az a hely, amelynek épületei, fái, útjai, megtapasztalhatták a szocializmus szellemiségének szörnyű pusztítását, most pedig a kapitalizmus erkölcstelen élősködését ennek emlékén. Csak ezek a fák, bokrok, szobrok, házak tudják igazán, hogy az ember jöjjön bárhonnan is, ideológiai rendszertől függetlenül, mélységesen gyarló.

2017. november 27., hétfő

Sárkány Zsombor- STALKER ajánló

1971-ben Arkady és Biros Strugatsky által szerzett „Piknik az Árokparton” című tudományos fantasztikus regény, igen érdekes világot tárt fel a képzeletünk előtt. Egy világot ahol az emberiség nem is olyan fontos az univerzumban, ahogy azt sokszor hisszük magunkról. A regényben a földre látogató idegenek ugyanis, nem veszik a fáradtságot, hogy felvegyék a kapcsolatot velünk. Csak megpihennek és már indulnak is tova, szemetet és kérdéseket hagyva maguk után. A cím is árulkodóvá válik, ahogy a regény egyik karaktere el is mondja; az idegenek látogatása számunkra olyan, mit az erdő állatainak a piknikező család. Az állatok nem értik motivációnkat, és számukra felfoghatatlanok az utánunk maradt tárgyak. Ez az érzés az ami egyedülállóvá teszi a művet és az abból jóval később kivirágzó szubkultúrát, a hátrahagyottság, inszignifikáns létezés és a tengődést a tudatban, hogy valakik számára nem vagyunk különbek minden civilizációs teljesítményünkkel együtt, mint egy kisegér vagy egy őz a mezőn. 
Az idegenek után maradt veszélyes anomáliákkal és furcsaságokkal teli övezet ezután lezárásra kerül a különböző államok kormányai által, és létrejön a STALKER univerzum minden darabjának alapja a „Zóna”. A Zóna ami csodás kincseket és felfoghatatlan veszélyeket rejt magában, amiket csak az avatott ravasz fickók a sztalkerek tudnak kiaknázni és elkerülni. Persze, csak miután túljártak a Zónát védő hatóságok eszén. És ezeken felül az Zóna az a hely, ahol az ember igazán magára maradhat, ahol igazán szembe nézhet a saját lelkével. A Zónában megmutatkozik az ember igazi valója, lehull minden társadalmi maszk és mindenki tisztán azzá válik, ami valójában. A sztalker így többé lesz, mint puszta kincsvadász vagy kalandor. A regényben bemutatott apró furcsaságok sora, ami a zónára jellemző, az onnan származó tárgyi leletek és pusztán a légkör, a Zóna részévé teszi annak ismerőjét a szalkert. A lélek kiüresedése és megtisztulása örökre befolyásolja a karaktereket és végcéljaikat.

Ezt a koncepciót remekül alátámasztja az 1979-ben Andrej Tarkovszkij által jegyzett film, ami a világ központi figurái után egyszerűen a „Sztalker” nevet kapta. A film elszakadva a regény cselekményétől, pusztán a zóna lényegét ragadja meg. Hosszú csendek és lassú tempó teszi lehetővé, hogy saját belső világunk nyíljon meg előttünk. Épp ezért nehéz objektívan beszélni a filmről. A három zónába látogató fő karakter azonban mindenki számára felismerhetően hordozza az emberi szellem, lélek és értelem hármasságát. Egy író az ihletettséget vagy annak hiányát, a humánumot hozza magával. Egy tudós az értelem világát hozza magával, a számítást és a szándékot. Az őket kalauzoló szatlker pedig nem mást mint a hitet, a lélek intrikáit és a bizalmat valami felettünk álló nagyobb dologban. Láthatjuk mindhármójuk nagy pillanatát és bukásukat is. A Zóna megmutatja az embernek, pusztán az egyik aspektus nem elegendő a boldog létezéshez. A Zóna csendes világa viszont örökre megváltozott egy évtized múlva.

1986-ben a Csernobili atomerőműben egy rosszul elsült kísérlet katasztrófába torkolt. Az automatikus vészhelyzeti rendszerek leállítása és a reaktor teljesítményének növelése során kiszaladt a technikusok kezéből az irányítás, és az erőmű lángba borult. Nagy mennyiségű radioaktív izotóp került a környezetbe ezzel téve lakhatatlanná a várost és környékét. Kordon emelkedett, és emberi tragédiák és hősies áldozatvállalások ezreitől kísérve, Pripyat városa kiürült és csend borult rá. A fájdalmas esemény után maradt lezárt terület azonban, kísértetiesen emlékeztetett magára a Zónára. Mintha valami groteszk módon a sors lemásolta volna a regény színhelyét. A láthatatlan misztikus erő, ami csak a beavatottakat kíméli meg a biztos pusztulástól és átjárja a Zónát, teljesen jól megfelelt a kikerült izotópok által lehelt, radioaktív sugárzásnak. Az eltorzult természet, a vörös erdők, a DNS károsodás szomorú következményei, a torzszülöttek, valóban egy szürreális és misztikus helyé tették az atomerőmű körülötti védősávot. A hasonlóság a képzeletbeli hely és a valóságba született mása között, olyan nagy volt, hogy sokan, köztük magam is úgy láthatták, mintha a katasztrófa ihlette volna a regényt. Amikor először fedeztem fel a két dolog közötti több mint tíz éves eltérést, a hideg futkosott a hátamon.

A 21. század kultúra hordozója, a videojáték ipar már ezt a furcsa keveréket vette alapul a maga STALKER adaptációinak elkészítésekor. A történelmi esemény és a fikció keverékéből megszületett a sokak által jól ismert trilógia. Egy akció kalandjáték keretei közt, az interaktivitás eszközével, igazán átélhetővé vált az ebben a világban oly fontos atmoszféra. Azonban a szörnyszülöttek és a zónát ellepő frakciók közötti háború alatt, mégis megmaradt a lényeg. A Zóna csöndjét a fegyverropogás se törhette meg. A videojátékok azért bizonyultak ilyen fontosnak, mert végtére is a STALKER világa ezáltal vált kulturális jelenséggé, különösen itt keleten, a volt szocialista országokban. A cikk elején említett hátrahagyottság és a fölöslegesség érzése, egyfajta kiábrándultság, különösen jellemző térségünkre. A Zóna világa sok fiatal lelkében pendítette meg a közös sors és az üresség húrjait, ezáltal képezve külön szubkultúrát.



Aki szeretne belépni egy fájdalmasan ismerős tükörvilágba, ahol a lélek felfedi önmagát, és számtalan veszélyen át eljuthatunk saját énünk legmélyére, annak jó szívvel ajánlom a STALKER világát.  

Sárkány Zsombor