Szabó Kornél- Hülyék vagyunk?

Egyesek képesek a legnagyobb árat fizetni azért, hogy az önmagukkal szembeni lustaságuk miatt hülyék maradhassanak.

--

Úgy hiszem, hogy, mindenki felelős magáért, és mindenki személyesen felelős azért, amit a környezetével való kapcsolatába befektetett ill. amit a környezete fektetett belé.

Nincs kivétel. Nincsenek szintek, hogy a szomszéd Tibiért kevésbé vagyok felelős, a Mariért viszont sokkal jobban. Ha képesek vagyunk segítséget nyújtani, úgy tegyük meg. 

A két eset közötti különbség nem attól függ, hogy a felelős mit érez, hanem az adott személy belé fektetett bizalmától. Olyan emberekért, ügyekért, tárgyakért nem vagyok felelősséggel amikkel nem állok kapcsolatban. Egyéni, hogy ki-mivel áll összeköttetésben.

A lényeg, hogy tudjuk, ki mekkora bizalmat érez felénk, és ennek tudatában érezzük felelősségünket.

Ezt a gondolatmenetet továbbfejtve, értjük-e azt az állítást, hogy annyira vagyunk felelősek magunkért is, amennyire bízunk magunkban?

Mindenki ismer önbizalomhiányos embert. Általánosítok, mert mint minden ez is egyén függő, de a felelősségvállalás nem szokott erősségük lenni. De motivációjuk sincsen rá. Nehéz is, ha nem bízik abban, hogy amit tett, azt ő, az akkori legjobb tudása és akarata szerint tette.

Mindenki ismer olyan embert is akiben viszont túlteng az önbizalom. Hiszen még csak nem is ismeri magát, de amit el akar végezni abba úgy veti bele magát, mint akinek semmi egyébre, senki másra nincsen szüksége az életen való átverekedéshez.

A kettő közötti arany út az, amit egészséges kétségnek nevezünk. Hogy kételkedünk, az gondolkodásra sarkall bennünket, megoldási formulák keresésére, a végső megoldás helyességét illetően.

Nem ritka esemény, hogy valaki találkozik életében valamivel, amikor úgy kell felelősséget vállalnia érte, hogy nem szereti azt. Ezért aztán besavanyodik és azt mondja:

- Jólvan, ezt az egyet eltűröm, de innentől fogva többet nem vállalok.

Így aztán abban is ringatja magát, hogy ő megtesz minden tőle telhetőt. Nem tesz meg.

Nem értelmezi újra a helyzetét. Úgy érzi, hogy a teher amit vállalt, az a vége a tűrésének. Őt azon felül már ne zaklassák. 

Mégis mit értelmezzen újra? Azt, hogy miért vállal felelősséget. Hogy merre halad, az csak az ő döntése. Ha valaki túl gyakran használja, a kell, a muszáj, a kikerülhetetlen, a lehetetlen, nem vagyok képes rá frázisokat, akkor hajlamos elhinni is. 

Mára ez már szinte közhelyesnek számít, hiszen társadalmunk tele van buddhákkal és önjelölt szellemi vezetőkkel, akiknek szavában sem tapasztalat, sem a lényeg nem jelenik meg. Unalomig ismételgetett bölcsességekkel el lehet érni egy aha-t, bólogatást, de változást semmiképp.

Ha pedig túl sokszor halljuk ezeket, úgy hogy nincsen hatásuk, akkor erejevesztetté válnak és nevetségessé. Nehezítve ezzel azok dolgát akik amúgy segítő szándékkal hívják elő ezeket. 

Éppen ezért amikor azt írom, hogy az egyén döntése határozza meg a helyzetét, akkor arra gondolok, hogy csak az valósul meg amit ő akar. Felesleges buktatókról beszélni vagy csapdákról, amit gonosz emberek állítanak nekünk, szegény áldozatoknak. Ez kisarkítás és önsajnáltatás. Tökéletesen ismerjük önmagunkat és életünk minden percében képesek lennénk felfogni, hogy miért éljük úgy az életünket ahogy. 

A félelem az ami valójában kizsigerel minket. Kiszórja azt amit tudnunk kéne. Aminek tudatosan kéne hasznát vennünk és szembe állnunk vele. Az egyetlen „KELL” az ember életében, az önismeret. A bátorság amivel a hibáinkat a valóságban láthatjuk. Mert vannak. Ugyanakkor az ember eredendően jó. Így ha meglátjuk a valódi magunkat, és képesek vagyunk lebirkózni a múltunk és jelenünk démonjait, akkor visszatérhetünk a lelki tisztaság állapotába. Hangsúlyozom, hogy nem megölni, csak legyőzni kell a szégyent szülő imágókat, képmásokat. A terheinket vagy szörnyűségként éljük meg és belesavanyodunk, vagy túllépünk a rajtunk gyakorolt erejükön és a magunk építésére használjuk. Rajtunk áll.

Hamar ítélkezünk mások felett, mintha felkértek volna rá minket, mintha mi lennénk azok, akiknek ki kell (újabb kell) szabniuk a büntetést.

Ez például nem egy kényszer. Amikor az elején a hülyéket emlegettem, akkor azokra céloztam akik kényszert éreznek arra, hogy olyat tegyenek amire nincsen szükség. 

Mindig a szükség diktálja a kényszert. A kényszer pedig a saját személyünk belátására korlátozódik.

Minden ami ezután történik, már nem egy KELL, hanem belső vágy.

Egy, a társadalomtudományok által használt, ide illő fogalom a drive, avagy belső késztetés.

 Idézem a definíciót:

 „A motivációt egyes szükségleti állapotok irányítják, amelyek a homeosztázis (belső dinamikus álladóság) visszaállítására irányulnak. Ezeket nevezzük késztetésnek, azaz drive-nak. A drive egy olyan energetizáló tényező, amely a megbomlott egyensúlyt helyreállító viselkedés felé irányít.”

Habár elsődlegesen a fizikai ingerek szintjén jelentkezik, mint a fájdalom, az éhség, és a szexuális vágyak, másodlagosan érzelmi szinten is befolyásolja a döntéshozatalt. Attól függ milyen ingereknek engedünk és milyen érzelmekkel kapcsolódnak azok össze.

Pavlov kutyája jó példa erre. A kutyának addig csengették étkezés előtt a csengőt, hogy végül az étel kapása nélküli csengetés is kiváltotta a nyálelválasztást.

Hogy jön ez ide? Hiszen ez csak egy feltételes reflex vizsgálata és bizonyítása.

Annyiban is több az ember az állattól, hogy megválaszthatja azt, hogy mi irányítja. Úgy alakíthatja életét, hogy válogathat azok közül a hatások közül amelyeket szeretne érvényesíteni önmagán.

Egyszerűen mondva, képes tudatosan megváltozni. Ennek belátása és elismerése az első lépés a tudatossá válás felé. Az ebbe fektetett bizalom és hit képezi az alapját, a stabilitását és ugyanakkor rugalmasságát a mindenkori személyiségünknek.

Az egyetlen kényszerünk tehát, hogy olyan állapotba kerüljünk ahonnan észlelhetővé válik az aktuális helyzetünk megoldása, az egyensúlyunk, békénk helyreállítása. A belső hajtóerő elérése fontos, hiszen enélkül csak elvégezzük a feladatokat, és nem átéljük.

Képesek vagyunk változni mind, mindig. Az idő előrehaladtával persze ez egyre nehezebb, főleg ha megelégszünk egy adott korban a fejlettségi szintünkkel. 

Kis paradigmaváltásra van szükség. Nem önzőség az amikor magadra gondolsz először, ez a helyes.

Hiszen ha másra is gondolsz, úgyis te vagy az akitől a gondolat származik. Ne kerülgessük a lényeget, hiszen vagy elszámolunk magunkkal, vagy megkeseredünk. Tisztázzuk magunkban, hogy miért gondoljuk azt amit. Nincs kifogás, hogy nem tudom. Bizalommal támogatni önmagad annyi, mint megannyiszor új életre kelni.

Ne felejtsük el, hogy a magassághoz hozzátartozik a mélység is, mivel csak a mélyből látjuk a magasságokat.

Mikor lett ilyenné?
Mikor vált a mosoly kétséggé,
a derű félreérthetővé?
A tévedésbe mikor futottunk bele,
hogy elnyeljen a gyász-fekete?
Mikor lettünk mi a világ egyetlenévé,
s vált mindeggyé,
hogy vannak mások?
Hogyan felejtettük el,
hogy egy kapcsolat,
nem a velünk való összes
tény-igazsága?

Szabó Kornél

Tud-e teremteni Isten olyan követ amit ő sem tud felemelni?

Isten megismerése, megértése közben az ember óhatatlanul is találkozik ellentmondásnak tűnő következtetésekkel. Ilyen Isten mindenhatósága, mindenttudása és az ember szabad akaratának összeegyeztetése. 

Ha ugyanis az ember szabad akarattal rendelkezik, tehát önmaga eldöntheti, hogy mikor és mit akar, szeretne, akkor Istennek talán nem mindenben van hatalma? Ugyanis ha Isten mindent tud, akkor azt is tudja, hogy az általa teremtett világban mi történik, illetve fog történni. Márpedig Isten a világot egyszer megteremtette és mivel a teremtett világban létező idő felett áll-, tehát időtlenségben van- akkor egyszerre látja az egész teremtést, az elejétől a végéig. Ezt a számára teljes és elejétől végéig elkészült teremtett világot pedig akkor, hogy is lehetne benne élő emberként befolyásolni a szabad akaratunkkal? Ebből a gondolatmenetből táplálkozik a determinizmus, vagyis a szabad akarat tagadása. Bár ideig-óráig rám is hatással volt, ellenérveket keresni nem is olyan nehéz. 

A szabad akarat illúziónak való felfogása a keresztény körökben is gyakran hangoztatott állítás képében jelentkezik, miszerint „minden előre megvan írva”, vagy a Kálvini eleve elrendelés elve képében is megmutatkozik. Ha valóban minden eleve elrendelt, akkor Isten mindent előre „belénk programozott” és ezt érezzük mi szabad döntések sokaságának. Márpedig a Bibliában számos utalás van rá, hogy szabad döntésképességgel, szabad akarattal rendelkezünk. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy döntésünkkel nem tudjuk meglepni Istent, hisz ő mindent tudó, tehát előre tudja azt is, amit mi még nem( hisz idő felett állva a mi általunk jövőben lévő történések számára ugyanolyan „jelenben” zajlanak). De hát akkor még is hogyan lehetséges, hogy bármiféle szabad, önálló döntésünk legyen?

Először is, téves az az elképzelés, hogy Isten a világot- az ő nézőpontjából-, egyszer teremtette elejétől, a végéig, még akkor is, ha idők felett áll. A deisták gondolják csak úgy, hogy Isten egyszer megteremtette a világot majd utána nem foglalkozik vele, mert úgymond „készen van”. Isten a teremtéskor már eleve belekalkulálta, programozhatta a teremtésbe, illetve az emberbe a szabad akaratot. Mert a teremtett világot Isten szemszögéből sem úgy kell elképzelni (amennyire eltudjuk) mint egy tárgyat, aminek van egyik vége és másik vége és egyszerre ezt az egészet összebarkácsolta. Sokkalta inkább, mintha egy növényt ültetett volna, egy élő, magától fejlődő, gyarapodó és növekvő dolgot. Ahogy mi sem tudjuk egy fa ültetésekor, hogy hány ága és hány levele lesz, milyen szögben fog állni, de tudjuk, hogy fa lesz.  Ilyen mód Isten számára is a cél a lényeg mely a teremtés végkifejlete, az, hogy az milyen úton, módon, kinek milyen döntései árán megy végbe mondhatjuk így leegyszerűsítve, csak útközben derül ki. Isten pedig minden egyes döntéshez a világban alkalmazkodik. Az, hogy idők felett áll azt is kifejezi, hogy mindenkor, minden helyzetben jelen van. Jézus is azt mondja: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.”

Híres és sokat hallott ateista érvelés, hogy ha Isten mindenható, akkor tud-e teremteni olyan követ, amit Ő maga sem tud felemelni? Paradoxont próbál felvázolni azzal, hogy ha Isten mindenható, akkor képesnek kell lennie ilyen követ teremteni, de ha nem tudja felemelni, akkor mégsem mindenható. Illetve ha akkor nem tud teremteni ilyet, evidens, hogy nem mindenható. Valójában esetünkben használhatjuk átírva ezt úgy is, hogy „képes Isten teremteni olyan akaratot, amit Ő sem tud befolyásolni?” Nos, az eredeti köves hasonlatra visszatérve, a válaszom egyszerű: igen. Miért is? Először is Isten mindenhatóságát nem lehet külön kezelni mindent tudásától és mindent átható szeretetétől. Ezek a tulajdonságai szigorúan együttesen léteznek, külön nem. Így pedig Isten igenis képes olyan követ teremteni, amit Ő maga sem tud felemelni, ha abban látja, tudja, hogy jó, vagy jó célt szolgál, illetve eredményez. Ha ez valamely módon a tökéletességet szolgálja, tehát jó, akkor képes rá. Ugyanez a helyzet tehát a szabad akarattal is. Isten olyan akaratot adott az embernek, mely Tőle független. Mindezt azért, mert mindent tudása révén tisztában van azzal, hogy a mindent átható szeretetet és a tökéletességet szolgálja. De még csak nem is mondhatjuk, hogy ez Isten mindenhatóságának rovására történik. Mert Isten akár képes saját mindenhatóságának bizonyos aspektusaitól, részleteitől megfosztani önmagát, hogy az az abszolút tökéletességet szolgálja. Így valóban részben Isten a mindenhatóságát kivonta az emberből a szabad akarat létrehozásával, de ezzel együtt nem támadt paradoxon a mindenhatósága tekintetében. Mert képzeljük csak el, hogy mi megakarjuk magunkat fosztani egy eleve meglévő képességünktől például az anyanyelvünk ismeretétől. Tudatosan, készakarva nem tudjuk elfelejteni és nem megérteni az anyanyelvünket, mindenképp, ha látjuk, vagy halljuk megértjük már. Isten ezzel szemben arra is képes, hogy egy örökké adott, létező tulajdonságától bizonyos részben megváljon. Tehát Isten tudatos „nem mindenhatósága” is, Isten mindenható jellegének ékes bizonyítéka.

Végezetül nem lehetünk biztosak abban, hogy a fent említett módon történik-e a szabad akaratunk létezése Isten mindenható, tudó mivoltával egyetemben. Istent nem szabad deracionalizálni és lehúzni az emberi megértés szintjére. Ellenben kellő alázattal lehet ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozni, hogy próbáljuk feloldani az emberi tudatunkkal ellentmondásosnak vélt felismeréseket. Ugyanis:

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. (Mt 5,6)”

Horváth Martin