Náci mentalitás a nácik ellen

Ha feltételezzük, hogy létezik néplélek, mint kollektív szellemi konstrukció, ami természetesen nem minden emberre érvényes, de nagy általánosságban a tömeg gondolkodása jellemezhető vele, akkor a németek kapcsán rendszerint a precizitást szoktuk először felhozni. Ezzel szemben azonban szerintem sokkal fajsúlyosabb a szélsőséges mentalitás. A német társadalom nagyon sok kérdésben képtelen árnyalatokban gondolkodni.

Győzelem vagy halál. Ez volt a nemzetiszocialisták attitűdje. De nem csak ez ügyben nem léteztek árnyalatok számukra, hanem a zsidókérdésben sem. Ellentétben Európa összes más fasiszta ideológiájával ( falangizmus, hungarizmus, rexizmus stb) a nácik képtelen voltak határvonalat húzni a politikában és gazdaságban - egyébként történelmi és szociológiai okokból-, túlsúlyban lévő zsidó származású emberek és az egyszerű hétköznapi vallásos avagy kulturálisan teljesen asszimilálódott, de vérségileg zsidó átlagember között.

Ugyanezt a mentalitást vitték tovább csak ellenkező előjellel, mikor a nácik bukása után végtelen nagy bűntudatukban nem voltak már képesek különbséget tenni egyszerű nemzeti, kulturális identitás, patriotizmus, hagyománytisztelet és a nácizmus között. Ezért minden leheletnyit is konzervatív dolog azonnal szélsőjobboldali és náci lett a közvélemény szemében és tűnt el a nemzeti és tradicionális dolgokhoz való ragaszkodás szépen lassan a német közéletből.

Az AFD, - amely Németország második legnagyobb pártja - pár tagja részt vett egy Wannseei konferenciára ( a náci vezetők itt döntöttek a zsidók deportálásáról és a végső megoldásról 1942-ben) hajazó gyűlésen, ahol a bevándorlók deportálása volt a téma. Az áthallás jogos, azonban van még egy ilyen párhuzam a történettel kapcsolatban, nevezetesen, hogy a Zöldek és a szocialisták kapva kaptak az alkalmon és elindítanák az AFD betiltását és feloszlatását. 1933-ban egy magányos holland kommunista felgyújtotta a Reichstagot, Hitler pedig kapott is az alkalmon és betiltotta Németország második legnagyobb pártját, a kommunista pártot. Most a náciktól legjobban rettegő progresszívek és liberálisok élnének újra ezzel az eszközzel. Ha a nácik teszik, ha a náciveszély miatt teszik, végső soron a németek mindig úgy akarnak cselekedni, mint a nácik. Mert nem az ideológia a meghatározó, hanem az attitűd, ami mögötte van, és aki nem képes árnyaltan gondolkozni, csak végletekben, annak vége mindig tragédia lesz, bárminek a nevében is teszi azt.

Krisnától Krisztusig

Tizenéves korom végén a hinduizmus volt az, amelybe beleástam magam, hiszen a legtovább fejlődött és legmélyebb filozófiai rendszerrel rendelkező, eredetileg pogány vallás volt. Természetesen a Bhagavad-gíta és Swami Prabhupada magyarázati elengedhetetlenek voltak ekkor számomra, de hamar kiderült számomra, hogy a hinduizmus három fő ágának, csupán egyik (vaisnavizmus) ágához tartozó alág, amivel most találkozom. A hinduizmusra egy élet sem lenne elég, olyan régi, terjedelmes és szövevényes rendszere van, ahol az Abszolútumot annyi féleképpen értelmezik, ahány ember van. Mégis volt egyetemes felfogás és filozófiai rendszer, mely keretet alkotott. A hindu „szentháromságban” a Trimurtiban megjelent Brahma (teremtő), Visnu (megtartó) és Shiva (pusztító) aspektusa, amely a világ és az élet körforgását jelentette. Ezek az egy Isten különböző aspektusai, arcai voltak, melyek más-más korszakban másképpen hatnak a világra. Mind Visnunak, mind Shivának megannyi avatarja, vagyis megtestesülése volt a Földön. Vagyis az Isten inkarnálódott valamilyen materiális formába, hogy a világba befolyást gyakoroljon, segítsen, vagy tanítson. Leghíresebb és legfontosabb megtestesülése Krisna volt. Mégis a hinduizmusnak hihetetlen filozófiája nyűgözött le, amelyhez képest az európai filozófia csak kisinasnak tűnt. Végtelenül komplex és mély ontológiai magyarázatokkal és elemzésekkel rendelkezett. Ahogyan én magam is már rég gondoltam, az Isten volt a létezés szinonimája, melyben minden egyéb helyet foglalt. Az emberiség azonban önként elszakadt Istentől, hogy saját maga tapasztalja meg a létezést, s alávetetett a „lelki világból”. Így jött létre a jelenlegi, anyagi világunk, amelyben a létezés megannyi formáját átéli egy lélek a reinkarnáció folyamatával, melyben eljut a megfelelő szellemi és lelki tudásig, tapasztalásig, amikor felismeri helyzetét és vissza akar és képes integrálódni az Abszolútumba, az egy Istenhez. Ezt pedig különböző lelki és fizikai gyakorlatokkal lehet segíteni, hogy az ember megfelelőbben összhangba kerüljön az Istennel. Ilyenek voltak a hindu mantrák és meditációk. Ez volt az első alkalom, hogy úgy láttam, van értelme és egyáltalán lehetséges esélye, hogy az ember személyesen tegyen és kerüljön kontaktusba valamiféle magasabb, metafizikai valósággal. Korábban a végtelen determinista hozzáállásom végett ezt elvetettem, s már évek óta nem is kommunikáltam az Istennel. Habár a determinizmusomat ez nem zárta ki, elvégre oka és célja lehet előre eltervezve annak is, hogy én most mantrák és meditációk révén összhangba akarok kerülni magasabb metafizikai síkokkal. Mivel a hinduizmus végtelenül toleráns, nem korlátolja magát be, s a Krisna-tudatú hívők hivatalos véleménye más vallásokról az volt, hogy Isten ott is testet ölthetett és az ottani népeknek a legmegfelelőbben adta át a tanításait. Ezen okból Jézust ugyanúgy az egy Isten egyik inkarnációjának tekintették, mint megannyi mást mitológiai és történelmi alakot. Ebből adódóan a Bibliát is elkezdtem/elkezdtük olvasni, s nagyon sok hasonlóságot is lehetett az Újszövetségben felfedezni a hindu tanításokkal. Nem hittem el teljes egészében sem Krisna, sem Jézus történetét. Úgy véltem az utókor kiszínezte, varázslatosabbá tette ezeket az egyszerű emberi történeteket, akikben Isten hatott és munkált. Ez Krisna esetében hamar nyilvánvaló volt, hiszen az indiai legendárium számos történetet tart számon, a több helyen egyszerre jelen lévő, sőt hatalmas csajozógép Krisnáról. Egyértelmű volt, hogy mindenki a magam – legtöbbször minden magasztosságtól mentes-, vágyát projektállta bele Krisnába és szövődött így tovább a legendáriuma. Végtelenül szánalmasnak tűnt egy olyan abszolútum, amely úgy manifesztálódik a világban, hogy megsokszorozza magát és bújócskát játszik így, vagy a latin macsók stílusában kavar egyszerre több nővel. Jézusnál nem különben mitikus mesének tűnt a szűzen fogantatás kérdése, aminél még mindig logikusabb volt Hitler elképzelése, hogy egy római katona ejtette teherbe Máriát. A megváltással viszont nem tudtam semmit sem kezdeni. A hindu terminológiában teljesen ismeretlen volt egy avatár halálával járó üdvösségi lehetőség. Egyáltalán az egész folyamat nem illett bele a képbe. Miért Jézus halála után van üdvössége az emberiségnek? Miért szükséges ez a halál ehhez? S miért éppen így oldja meg a mindenható Isten ezt, mikor végtelen hatalma révén bármilyen más megoldást is találhatna az üdvösség lehetőségének megadására? Valamint ez a lehetőség nem eleve fennáll? A hinduizmusban a reinkarnáció folyamata révén automatikusan közelítünk így vagy úgy az üdvösség felé az életeken át tartó fejlődéssel. Akkor Jézus mit csinál? A kettő nem fért össze, s ha Jézus csakugyan egy avatar a sok közül, akkor miképpen mondhat ellent az üdvösség módjáról alkotott logikája a többi avatarral, akik Indiában voltak? A gyökeresen eltérő logika, gyökeresen eltérő Istent és általa alkotott kozmikus rendet feltételez. Márpedig, hogy több Isten nem lehet, a legalapvetőbb filozófiai-logika megállapítás volt onnan kezdve, hogy a létezés szinonimáját nevezzük Istennek, s minden csak Ő benne, belőle létezik. Ez esetben viszont az egyiknek igaznak kellett lennie, a másiknak viszont nem. Vagy Jézus megváltás története egy logikailag több helyen sántító fantazmagória, vagy a hinduizmus teljesen logikusnak tűnő felépítménye nem ismer valami olyat, amely borítja az egész elméletét az üdvösség útjáról. Utóbbi ezerszer is logikusabbnak tűnt, viszont emberi koncepciók és emberi logikák voltak, azok pedig nem tudnak minden tényezőt számításba venni a korlátokhoz kötött elméjükkel. Még Krisna is csak úgy felel a Bhagavad-gítában a dharma és a reinkarnáció működéséről szóló kérdésre, hogy nem tudja emberi elmének elmagyarázni olyan összetett. Tény, hogy Isten tekintetében számos faktor van, amit emberként nem tudunk felfogni és ismerni, s ha Krisna csajozós történeteit is beleszőtték a misztikumba, mi a garancia arra, hogy a többi filozófiai okfejtés kőbevésett bizonyosság?

Egy keresztény ismerősöm, akkor kérdéseimre azt modnta: bűnbeesésnél ( mely a hindu lelki világ önkéntes elhagyására rímelt), az ember leromlott létállapotba került, olyannyira, hogy önmagától nem képes a helyes dolgok átlátására és felismerésére. A saját vágyaink, ösztöneink annyira elvakítanak és tudatilag is olyan korlátozott helyzetben vagyunk, melyben nem áll módunkban belátni a jót. Ehhez a tanítások önmagukban nem elegek. Az Istennek emberré kellett lennie és meghalnia, hogy a kozmikus egyensúlyt valamelyest helyreállítsa. A bűnbeesésnél a „mérleg” kibillent és csak a teremtő Abszolútum halála bír olyan súllyal, amely visszabillenti egyensúlyba ezt a mérleget, hogy onnantól már esélye legyen az embernek befogadni a jóról szóló tanításokat és esélye legyen az üdvösségre. Csak az ebben való hit tud áttörni olyan lelki gátakat, melyek leomlasztják azt a falat ember és Isten között, hogy valódi spirituális és lelki kapcsolat jöhessen létre. A válasza megdöbbentett. Volt már benne logika, noha nem láttam át. Viszont a lényege is pontosan ez volt. Átadni magadat egy nem teljesen érthető dolognak, ami által leomlanak a falak. Az ember egojának és saját tudati korlátainak gátjait lebontani. Ez volt a hit és az volt benne a logika, hogy nem volt benne látszólag teljesen logika és érthetőség. Azonban a hinduk is hasonlóan fogadták el Krisna magyarázatát a dharma és a reinkarnáció működéséről. Miért lenne hát a két dolog más? 

Egyik este Swami Prabhupada egyik könyvét olvastam Krisna történeteiről, miközben az ágyamon feküdtem a lámpafénynél. Egy történet úgy szólt, hogy Krisna járja a vidéket, s megkérdezi az egyik szembejövőt, hogy hiszi-e, hogy ő az Isten. A válasz nem, dehogy, miért lenne ő az Isten, hisz az hatalmasabb annál, hogy itt emberi formában flangáljon. Megkérdezi a következőt, aki hasonló véleményen van. Majd egy banánt szüretelő bácsihoz ér, akit szintén megkérdez „ hiszed-e, hogy én vagyok az Isten?”. A bácsi igennel felel, s azt mondja: Miért ne lehetnél te az Isten? Az Isten mindenható, azt tesz és úgy tesz, amit csak jónak lát. Ha jónak látta, hogy ebbe a picinyke magba végül egy egész banánfát elrejtsen, miért ne dönthetne úgy, hogy egy emberbe is beletegye önmagát. Villámként hatolt át az agyamon a felismerés. Az Isten mindenható és mindenre képes. Logikája nem emberi, olyan dolgokat is logikusnak láthat, melyet mi itt, a korlátolt elménkkel nem fogunk fel, sőt nem látunk logikusnak. Teljesen világos volt, hogy az Isten, ha akarja, és ő úgy látja a leghelyesebbnek (hiszen csak számára áll rendelkezésre minden ismeret ehhez), akkor képes magát belehelyezni egy emberbe. Az Isten igenis logikus, hogy képes legyen emberré lenni. Az Isten igenis logikus, hogy képes úgy üdvözíteni, hogy a halála által billen helyre a kozmikus egyensúly, s van lehetőség a jó megismerésére és az üdvösségre. Felismerésemnek ebben a pillanatában leomlottak a gátak és leomlottak az addigi tudati falak és korlátok. „Jézus lehetséges, hogy Isten”- cikázott az agyamban a felismerés. S abban a pillanatban, ahogyan egy töredéknyi időre is de elhittem, s valósággá vált számomra, hogy Jézus volt az Isten, valami megmagyarázhatatlan borzongás, kellemes, de mindent magával ragadó elementáris ereje futott végig a testemen. Egész testemben megborzongtam, libabőrös lettem s olyan gyengeség érzet hatolt belém, mint még soha, miközben olyan mindent eluraló lelki melegség és erő költözött belém, amit korábban nem éreztem. Szemeim fátyolosak lettek az érzés grandiózus erejétől. Magam mellé, az ágyam végére tekintettem az éjjeli lámpa fényénél, és úgy éreztem, mi több tudtam, hogy ott áll mellettem Jézus Krisztus. A testem mintha szellem lett volna, végtelen könnyed lebegő érzés lett úrrá rajtam, miközben szemeimből a könnyek patakokban kezdtek ömleni. Ott voltam a lakótelepi panellakás harmadik emeletének kis szobájában és földöntúli zokogás lett úrrá rajtam. Ott volt velem Krisztus. Tudtam és éreztem. Ott volt, akit olyan régóta kerestem. 10 év telt el az első ködös „kapcsolatfelvételem” óta az iskolába menet a homályos Istenképhez, akit mindenféle elméleteken át, ezoterikus fasiszta filozófiákon keresztül, okkult tanokon és a keleti nézetekig kutattam, és most ott volt végre teljes valójában, a szívemben és körülöttem. Nem a homályos teória, nem a filozófiai konstrukció, nem az elvont fogalom, hanem személyesen a mindenség Atyja, a teremtő igazi Isten. 

Isten vagy a kormány dönt az ember életéről?

"A kormány álláspontja, hogy az ember nem dönthet az élete felől."- mondta Gulyás Gergely a kormányinfón, de hozzátette, "bízunk a csodában". Mindezt egy halálos beteg, eutanázia jogáért könyörgő embernek reagálta. Mélységesen alávaló és cinikus egy anyagilag kiváló helyzetben lévő, hatalommal bíró, egészséges ember szájából ez egy olyan ember felé, akinek már csak a fájdalmas halál a reális perspektívája rövid időn belül. Mélységesen álságos a keresztény mainstream részéről is a "csak Isten dönthet az élet felől" hozzáállás ebben a kérdésben. Ketté kell választani, hogy mi egy személyesen keresztény hitben élő ember belső lelkiismereti iránytűje bizonyos életszituációkban és mi a helyes az egész társadalomra vonatkozóan. Teljességgel szembe megy Krisztus szellemiségével az, hogy jogszabályokba passzírozva próbáljuk kierőszakolni azt a végeredményt minden egyes ember életében, amit hívőként esetleg a lelkiismerete diktálna. Abban sem vagyok biztos, hogy minden hívő számára az eutanázia elutasítása lenne a helyes, hiszen ez mérhetetlenül függ az egyéni helyzetétől és az életszituációtól. Isten mindenki számára egyen egyenként más és más utat szab, ami bizonyos kérdésekben ( de nem alapvető erkölcsi kérdésekben) eltérő lehet. Pláne akkor miért akarunk nem hívő embereket hatalmi eszközökkel rákényszeríteni egyfajta keresztény értelmezésből fakadó döntésre? Valójában mindent legalizálni kellene. Eutanáziától, melegházasságon át a könnyű drogokig. Nem véletlen mondta Jézus a példázatát a búzáról és konkolyról, amiknek egyszerre kell nőni az aratásig és majd az arató (Isten) eldönti a végén, hogy ki a jó és ki a rossz. Kifejezetten azt sugallja Krisztus itt, hogy ne mi, gyarló emberek próbáljunk helyette dönteni és válogatni, hogy ki jó és rossz és kinek mit lenne helyes tennie. Ha az illető valóban hívő keresztény, akkor a Szentlélek munkája révén a lelkiismerete úgy is abba az irányba tereli, hogy nem él drogokkal, vagy eutanáziával. Amennyiben ez lenne a helyes. A nem hívőkkel pedig úgymond nincs dolgunk ez ügyben, mert ahogy Pál apostol mondja, a pogányokat majd az Isten ítéli meg a saját lelkiismeretük szerint. Ismét áll a kérdés, miért akarunk nem hívőkre rákényszeríteni hatalmi, jogszabályi eszközökkel olyan dolgokat, amit egy feltételezett keresztény lelkiismeret munkálna ki, mint eredmény? Lelkiismereti munka nélkül egyébként sem ér semmit az ilyen kényszer eredmény, ha hívő valaki, ha nem. A paragrafusokban tiltogatók éppen a legnagyobb Istenkáromlók, hiszen nem bíznak az Isten munkájában. Nem hisznek valójában az Úrban és a Lélek erejében, ami megfelelő helyen, személynél és pillanatban eléri a megfelelő döntést és eredményt. Ha az ember nem dönthet az élete felől, akkor legalább annyira jogos, hogy az ember sem dönthet Isten dolgai felől. Ezek a "keresztények" valójában egy farizeusi etikett szabályzatot követnek, nem pedig Isten lelkét. Félnek attól, hogy sok ember helytelen úton járna, ha a törvény nem szabályozná be. Ez minden bizonnyal így van, de attól még, hogy törvényileg nem tud megtenni valamit, mert fél a következményétől, lelkileg ugyanolyan vágyai maradnak. Márpedig csak az utóbbi számít keresztény szempontból. Aki Isten nevében pogánynak és hívőnek egyaránt tilt bármit, az éppenséggel a legantikrisztusibb magatartást követi el. Isten helyett bíráskodik, mert nincs elég hite abban, hogy az Isten az emberek lelkén keresztül érjen el változásokat. Ez sokkal nagyobb bűn (pláne ha szenvedést is okoz embereknek), mintha valaki keserűségében élne az eutanáziával. Ha Isten törvényileg akarná szabályozni a társadalmat a helyes erkölcs felé, akkor Jézus a 40 napos vándorlása alatt elfogadta volna a Sátántól, hogy övé legyen a hatalom népek felett, s olyan Messiás lett volna, amit a farizeusok is vártak. De nem tette. Mi se tegyük. Hagyjuk meg az Isten hatáskörét Istennek és a lelkiismeret döntési szabadságát az embernek.

Kurucinfó zéró cukor

 Nem rég a NetLegendák Youtube sorozatban megnéztem a Cuki vagyok c. ős-meme-ről szóló videót, és a lelkem visszarepült a 2000-es évek végére, így újból meglátogattam annak politikai "ősmémjét" a kurucinfót. Részben elképesztő, hogy még létezik és működik, másrészt elképesztő, hogy valaha is létezett és hatalmas nimbusza volt. Az akkori kormánypárt volt, hogy napi szinten foglalkozott az oldallal, kormányzatilag próbálták lekapcsolni, éveken át sikertelenül. Közéleti személyek, politikusok, celebek magántelefonszámát hozta nyilvánosságra és bujtogatott a zaklatásukra. A zsigeri, legalávalóbb antiszemitizmus és rasszizmus melegágya volt, ahol a legvulgárisabb velőig hatoló gyűlölet tocsogott, miközben akár százezreknek szolgált irányadó portálként. A 2010-es választásokon magasan rekordott döntött, és itt követték a legtöbben az interneten a részeredmények érkezését. Neves, elismert történészek, mint Ungváry Krisztián folytatott a lapon nyilvános vitasorozatot a holokauszttagadó megboldogult Lipusz Zsolttal. Akkor mikor még nem ütközött törvénybe ez. Bár a kurucinfót azután sem érdekelte a törvény, sem az előtt bármilyen más jogszabály. Az első magyar oldalak egyike volt, ami meghonosította az azóta 444-en, Origón és 888-on lévő tróger újságírást. Ahol mielőtt hagynánk az olvasót eldönteni, hogy mit gondol a hírről, már a címében és cikkben tele aggatjuk szuggesztív jelzőkkel. Ami a kurucon " hazaáruló, cionista, zsidóbérenc, ÁVH-s gyilkos unoka" jelzősorban öltött testet, az már a 444-en egy Bencsikről szóló cikkben is " volt-MSZMP tag, besúgóból lett konzervatív" jelzőkben köszön vissza. Ami a Harmadik Birodalomban a Der Stürmer gyűlölködő, fizikai jegyeken gúnyolódó, fél-pornó, lejárató újságírása volt, az lett a kurucinfó a 21. században és örökölte meg hamar a NER sajtó propaganda-bulvár részlege, s vált a mindennapjaink részévé. Talán ez az "áldásos" hatás is hozzájárult, hogy ma már a kutyát nem érdekli a kurucinfó. Hiába áll nyilvánosságra Novák Előd, hogy ő áll a háttérben, nem történik semmi, holott régen gyakorlatilag ádáz elfogadó hadjáratot indított a titkosszolgálat, hogy anno ezt kiderítse. A kuruc stílusa és grafikája semmit sem változott 15 év alatt. Egyedül az egykori szlogen, " a legolvasottabb jobboldali hírportál" került cserére. Persze ehhez a kurucinfó sajátos jobboldaliság értelmezése is kellett, hogy igaz legyen, de mára tarthatatlanná vált számukra is. Ma már olyan, mint a MyVip. Egy generáció emlékszik rá, s meglepődik, ha rájön, hogy még mindig működik és fellehet keresni. Amit szlogenként feltud mutatni a legádázabban üldözött szélsőjobboldali korszakmeghatározó portál az az, hogy nincsenek rajta felugró ablakok, reklámblokkoló nélkül sem. Hát így múlik el a világ dicsősége. Kár, hogy ez a dicsőség azért vált köddé, mert zanzásított formában, de szétáradt az egész magyar mainstream médiában és a kurucinfóság zéró cukor változata, a mindennapi életünk észrevétlen részévé vált.

R.I.P. Sólyom László

 Ritka, hogy aktuálpolitikai közéleti szereplőkről írnék, de Sólyom László esetében kivételt teszem. Nem azért, mert olyan izgalmas, hanem éppen ellenkezőleg, olyan unalmas személyiség volt. Ez pedig pozitívum. Politikai-világnézeti szárnybontogatásom kezdetén lett köztársasági elnök, egy olyan világban, ahol az aktuálisan kormányon lévő pártok akarata ellenére nyerte el ezt a pozíciót. Ezt sem előtte, s végképp utána nem mondhatta el magáról senki. Színtelen-szagtalan száraz jogász volt, aki már az Alkotmánybíróság elnökeként sem volt tisztába a politikai csetepatékkal, mindent csak az eszmei, alkotmányos jogi szempontból vizsgált. Köztársasági elnökként, a jobboldalnak baloldali, a baloldaliaknak jobboldali volt. Ódzkodott a posztkommunista-liberális kormányzat irányvonalától, s szerényre szabott jogköreivel igyekezett azoknak általa etikailag kifogásolt ügyeit hátráltatni. Nem feküdt le azonban az egyre radikalizálódó jobboldali ellenzéknek sem, s kritikája tárgyát legalább annyira képezték ők, mint a szoc-lib kormányzat. Elvből tagadta meg a pufajkás Horn Gyula kitüntetését elkeserítve a hatalmukat átmentett, kormányon lévő egykori elvtársait. Miközben a vadul posztkommunistázó posztfasiszta folyamatokat is egyre jobban elítélte. A korcs és hibás alapokon álló liberális demokráciában a szűkre szabott köztársasági elnöki pozícióból a legtöbbet hozta ki személye által, olyan egyensúlyt és karaktert képezve a posztnak, amire sem az SZDSZ beépített ügynökeként a konzervatív kormányt nemtelenül gáncsoló Göncz, sem a későbbi Fidesz-bábok nem voltak képesek. A végletekig polarizált, ideológiailag fanatizált magyar társadalom sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta jelenségét. Unalmas, szürke, színtelen-szaktalan jogász ember volt. Olyan, amilyennek papírforma szerint egy demokráciában kikéne nézni egy közhivatalnoknak. A sérült liberális demokrácia utolsó köztársasági elnökeként a csúcsra járatta, ami elviekben kihozható a posztjából, hogy leköszöntével végképp kezdetét vegye az illiberális demokrácia pozíciókat eljelentéktelenítő kirakat-emberek sorozata. Egymagában testesítette meg azt az örök igazságot, hogy ha egy demokrácia jól működik, az emberek nem foglalkoznak a politikával, ellenben minél inkább félresiklik, annál inkább áthatja az emberek életét a politizálás. Egy ideális világban minden politikus és közéleti szereplő úgy nézne ki, mint ahogy Sólyom László kinézett. Színtelen-szagtalan, unalmas és érdektelen figura, aki teszi, azt amit elvileg kell neki a jogszabályban foglaltak szerint, akire senki nem figyel, s nem is jegyzik meg a sok szürke alak között. Neki személyes érdeme, a magyar közéletnek pedig szégyene, hogy tudunk rá emlékezni.

Csak Istenhez imádkozzunk (Órigenész részlet)

"Ha immár megértettük, mit is jelent az "imádság", soha többé ne imádkozzunk semmiféle teremtményhez, és magához Krisztushoz sem, egyedül a mindenség Istenéhez és Atyjához, akihez Üdvözítőnk maga is imádkozott, amint azt korábban kifejtettük, és amire minket is tanított. Amikor ugyanis meghallotta, hogy taníts meg minket imádkozni, p nem saját magához, hanem az Atyához szóló imát tanított nekik, és így szólt: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, és így tovább. Mert, mint majd másutt kimutatjuk, szubsztancia és alanyi mivolta szerint a Fiú más, mint az Atya, ezért aztán vagy a Fiúhoz kell imádkozni és az Atyához nem, vagy mindkettőhöz, vagy csak az Atyához. Abban mindenki egyet fog érteni, hogy a legnagyobb képtelenség, és nyilvánvaló tényekkel ellentétes olyasmit mondani, hogy a Fiúhoz imádkozzunk és ne az Atyához. Ha mindkettőhöz intéznénk a kéréseket, nyilvánvalóan többes számban kellene ezt tennünk: "adjátok meg", "kegyeskedjetek megtenni", "teljesítsétek", "óvjatok meg" és más efféléket mondanánk az imádkozás során. Már ebből is látszik, hogy abszurditás, és az Írásokban sincs semmi olyasmi, ami azt igazolná, hogy bárki így beszélt volna. Mármost az a lehetőség marad, hogy kizárólag az Istenhez, a mindenség Atyjához kell imádkoznunk, de nem a Főpap nélkül, akit az Atya esküvel iktatott be e szavak szerint: Megesküdött és ezt nem fogja visszavonni. "Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint." (...)

Aki így szól, hogy miért mondasz engem jónak, senki sem jó csak az Isten, az Atya, akár ezt is mondhatná: "Miért hozzám imádkozol? Csak az Atyához szabad imádkozni, ahogyan én is teszem. Ezt tanuljátok a szent Írásokból. Nem a Főpaphoz kell imádkozni, akit értetek jelölt ki, nem is a Közbenjáróhoz, aki feladatát az Atyától kapja, hanem a Főpap és a Közbenjáró által, aki képes együtt szenvedni gyengeségeitekkel. Hozzátok hasonlóan mindenben kísértést szenvedtem, de az Atya számomra nyújtott adománya folytán bűn nélkül álltam a kísértést. Tanuljátok meg tehát, milyen hatalmas ajándékot kaptatok az Atyámtól, amikor a bennem való újjászületés révén megkaptátok a fogadott fiúság Lelkét, hogy Isten fiainak és az én testvéreimnek nevezzenek benneteket. (...) Nem ésszerű, hogy testvérünkhöz imádkozzanak azok, akik egyugyanazon Atya fiai. Imáitokat egyedül az Atyához, velem és általam intézzétek!"

Órigenész művei I.- Az Imádságról és a vértanúságról (részlet)

Csak a Senkiből lesz Valaki

 Egy műtét után, hetek óta járásképtelenül, kiszolgátatva, elgondolkodik az ember milyen gyenge, szánalmas teremtés is eredendően. Valójában elképesztő, hogy a kereszténység mennyire lenulláza az embert. Jó értelemben. Minden keleti vallás is imád az Ego halálról beszélni, ugyanez az ayahuasca trip ezo- drogosoknál is . Miközben a kereszténység azt mondja, hogy minden kegyelem. Ha néha sikerül a bűnt legyűrnöd, az is kegyelmi állapot, nem a te dicsőséged. Pál mondja, hogy még kérni sem tudunk!

"Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal." (Róm. 8:26)

Látszólag semmi komoly tudást nem igényel elmondani mit szeretnénk, mégis a Szellem végzi ezt helyettünk helyesen. Isten egyik aspektusa juttatja a vágyakat, érzéseket, gondolatokat a másikhoz a nevünkben. Ezt elfogadni az ego halál, nem az ayahuasca trip. Az embernek egyetlen döntési lehetősége van az egész életében, mégpedig, hogy elfogadja, hogy nem tud dönteni. És nem képes semmire. Egy senki, semmi hatalommal, akarattal, erővel. És minél inkább nem akar senki lenni, annál nagyobb senkivé taszítja magát Isten előtt. De ezt az egyetlen döntést az embernek újból és újból megkell hozni. Folyton döntenie kell hogy hagyja e magát sodródni, átmosatni Isten által vagy sem.

Aki nem ismeri Krisztust nem látja ebben a paradoxonban a gyönyört. Dönteni arról hogy ne dönts, vágyni arra hogy ne vágyj, céltalanságnak lenni a célnak. A kereszténység egy csodás paradoxon amit csak akkor ért az ember ha a paradox döntéseit meghozta. Krisztus attól isteni, hogy ember tudott lenni, a gyengeség az ereje, úgy győz, hogy veszít és az örök életet halállal hozza el. Lehet írni nagyokat, cikkeket, regényt, festeni, zenélni, alkotni, tervezni, tenni bármit, de semmi sem a mi művünk. A Sátán munkált rajtunk keresztül ezekben a tevékenységekben, vagy hagytuk, hogy Isten munkáljon rajtunk keresztül. A Sátán mondja már a Genezisben, hogy mi is lehetünk olyan akár az isten… Valaki! Minden olyan gondolat és érzés, ami azt súgja hogy mi valakik vagyunk, mi tettük, rajtunk múlott, az a Sátán munkája. Csak aki tudja hogy senki és semmi, azé Isten. Csak a semmi hozhatja el a Mindent. A legkevesebb által lesz a legtöbb