Bármilyen vallás keretei között
is gondolkodunk, annyi bizonyos, hogy egy abszolút igazság létezik.
Természetesen ehhez vallásosnak sem kell lennünk, egyszerűen beláthatjuk, hogy
egy tőlünk független, objektív igazság létezik. Elég ha a természeti törvényekre
gondolunk, vagy az univerzum rendszerére. Persze létezik a relativizmusnak
nagyon elfajzott fajtája, ami szerint semmiben sem lehetünk biztosak, hogy az
igaz, vagy valós. Minden lehet akár az én illúzióm, álomszerű tudatállapotom
kivetítése. Ebben az esetben abban lehetek csak biztos, hogy az „én” létezik. A
saját individuumom, a tudatom létezik, minden más akár illúzió. Persze ebben az
esetben is létezik egy abszolút igazság, nevezetesen az, hogy én létezem és
minden más, amit érzékelek az illúzió. Persze a kérdés akkor is fent marad,
hogy az „én” mióta létezik? Egészen pontosan hol létezik? Minden, ami nem én
vagyok, és nem az én illúzióm, hanem ami ezek felett áll az micsoda? Tehát úgy
vélem, hogy az abszolút igazság létét nem lehet tagadni logikus módon. Az, hogy
van a „van”- tudom, elég bizarrul hangzik,- már önmagában az abszolút igazság
ténye. Ha úgy tetszik, a „vanság” egy mindenkire érvényes, univerzális igazság.
Egy igazság létezik, de sok
valóság. A valóság már valóban egy relatív fogalom. Az előbbi relativista
elméletet, nevezetesen hogy csak az én tudatom létezik, nem lehet semmiféle
módon cáfolni. Hiszen minden bemutatott cáfolat, vagy érvelés, látott, vagy
halott bizonyíték ennek ellenkezőjére, még mindig lehet az én tudatom illúziója.
Valaki számára a Föld lapos, van, aki számára gömbölyű (bocsánat geoid). Ezek a
valóságról alkotott eltérő képünkből fakadnak. Egy lapos Föld hívőnek teljesen
hiábavaló megmutatni felvételeket az űrből, hiszen a valóságról alkotott képébe
teljesen másképp értelmeződik. Számára a valóság része az, hogy teljesen
logikus módon levezetett indokkal, bizonyos szervezetek elakarják hitetni
velünk, hogy a Föld nem lapos, pedig az, és ennek érdekében felvételeket,
fotókat hamisítanak. Egyértelmű tehát, hogy a valóságról alkotott képünk már
ezerféle lehet. Mind a lapos Föld elmélet, mind a hivatalos verzió egy
logikusan felépített verzió a valóság értelmezésére. Mind a kettő cáfolhatatlan
és valójában hit kérdése. Még ha egy lapos Föld hívőt ki is lőnénk az űrbe, akkor
is a valóságról alkotott képe lehetségesnek tartja, hogy valójában ki sem
lőtték. Ő annyit érzett, hogy egy dobozba zárva sok-sok G-nek van kitéve, aztán
elé van vetítve egy ablaknak mondott üvegen a sokszor látott, animált Föld és
világűr. Ez az egész pedig nem csak a lapos vs nem lapos Föld elméletre húzható
rá, hanem mindenre. Minden egyes egyénnek külön valósága van. Van aki számára a
kormánypárt a lehető legjobb munkát végezte, van aki számára a lehető
legrosszabbat. A valóságról és arról, hogy abban mi igaz, mi hamis, mi jó és mi
rossz senki nem egyezik meg teljesen. Minden egyes ember a világon egy külön
valóságban él. Lehetséges, hogy nagyobb kérdésekben a többség megegyezik, mint
például, hogy létezik-e a brokkoli. De abban már szubjektív lesz, hogy finom-e
a brokkoli. Sőt, 10-es skálán mondjuk mennyire finom a brokkoli. Az még tovább
darabolja a képet. Egyáltalán honnan tudjuk, hogy ugyanazt az ízt érzi a másik
ember, mint mi? Elvégre erről csak úgy tudnánk megbizonyosodni, ha az a másik
ember lennék. Vagy ott vannak a színtévesztők. Neki a valóság teljesen más
színből áll mint a többségnek. De kinek van igaza? Van igaza bárkinek? Elvégre
a szín különböző hullámhosszú sugarak érzékelése, amit az agyunk úgy érzékel,
hogy a mi általunk ismert színként láttatja. Objektíven nézve nincs is olyan,
hogy sárga, piros stb. Képzeljük csak el, hogy a szomszédunk születésétől fogva
azt a bizonyos hullámhosszú sugarat, amit én zöldnek látok, ő olyannak látja,
ami nekem a sárga. Tehát ha én azt mondom, de szép zöld a szomszéd fűje, akkor
ő helyeselni fog, hogy igen milyen szép zöld a fűje. Pedig számára az a zöld,
az én sárgám. De mindketten zöldnek hívjuk, mert születésünktől fogva belénk
nevelték, hogy az a zöld. Viszont lehetséges, hogy teljesen mást látunk mind
ahányan vagyunk a világon.
Mielőtt azonban beleőrülnék
ezekbe a gondolatokba, tegyük is fel a kérdés, hogy mi köze van ennek Istenhez
meg az egóhoz? Szigorú értelemben, ez a fő probléma, a bűnös állapotunk
lényege. Egy igazság van, de sok szubjektív valóság. Keresztény értelmezésben
az abszolút, egy igazság az Isten. Sok más hitrendszer szerint is. Az elején
említett „vanság”, ami a mindenkire érvényes univerzális igazság, az maga
Isten. Csak Isten van. Minden, ami van az Isten. Ostobaság az a piszkálódó
kérdés, hogy „ ha Isten teremtette a világot, akkor Istent ki teremtette?”.
Senki. Istent nem kell teremteni, mert csak ő létezik. Isten a létezés maga.
Minden, ami van, az Istenen belül, Isten részeként létezik. Itt jön képbe a
bűnbeesés. Az ember a „ jó és a rossz tudás” fájáról evett. Az ember tehát
ezután képes megkülönböztetni a jót és a rosszat. Szubjektíven! Innen kezdődik
az a hozzáállás, hogy „szerintem ez jó, szerintem ez rossz”. Szerintem lapos a
föld, szerintem gömbölyű. Szerintem finom a brokkoli, szerintem nem. Hibás
szintén az a gyenge kereszténykritikus gondolat, miszerint a tudás lenne a bűn
és a kereszténység ostoba embereket preferálna. A tudás az maga Isten. Hiszen ő
minden, ő az abszolút igazság. Ő a lét, az igazság, a tudás. A bűn pontosan
ennek a fel nem ismerése. Az a tudás, amely nem Isten, hanem szubjektív, egyéni
ítéletek összessége. Mikor nem Istent fogadom el a tökéletességnek és rajta
keresztül fogadom el, mi a jó és a rossz, hanem saját magam Isten nélkül
eldöntöm, hogy szerintem mi jó és mi rossz. Ez a hozzáállás pedig az ego. Az
éntudat központba helyezése. Magamból indulok ki, magamon keresztül szemlélek
és értékelek, hozok döntést, véleményt. Ezt egyébként rengeteg más vallás
teremtéstörténete is hasonlóan festi le. A bhakti irányú hinduizmus szerint
például az ember a lelki világban úgy döntött elfordul Istentől és a nélküle
próbál élni. Az emberi létállapot meghatározása tekintetében lényegében ugyanaz
az eredmény.
Ez az ego, olyan, mint egy burok,
amely elválaszt Istentől. Ezt a burkot pedig a szubjektív valóságérzékelésünkben
tudjuk észlelni. Ez a burok (részben) leválaszt Istenről, pedig mi is annak
részei vagyunk. Olyan mintha a tengerbe dobnánk egy palack vizet. Hiába víz
mind a kettő, és hiába van egyik a másikban, az üveg elválasztja őket. Az ego
ledobása egyet jelent azzal, hogy az széttörik az üveg és a palackban lévő víz
újra a tenger részéve válhat. Természetesen a hasonlat nem tökéletes, Isten és
az ember összeolvadása sokkal komplexebb. Nem a személytelenné válás és a
tudatunk, individuumunk megszűnését és feloldódását jelenti Istenben. Bár sok
okkult, illetve keleti filozófia ezt hirdeti, de a keresztény értelmezés nem. Tehát
azt kell mondanunk, hogy az ego valóban egy olyan tényező, mely illúzióként
láttatja a világot. Legalábbis nem pontos, objektív formájában. A mi egyéni
ösztöneink, pszichés lenyomataink, reflexióink, érzéseink befolyásolják a
világról alkotott képünk. Eltakarják az abszolút igazságot. Hiszen azt csak
Istenben, Istenen keresztül tudnánk szemlélni, mert az igazság az Isten. A mi
egyéni gondolataink, érzéseink, ösztöneink, berögződéseink- tehát minden, ami
az „én”-t jelenti, vagyis az ego- elválaszt ettől, mint a tengerbe dobott vizet
a palack. Ezt a hinduizmus filozófiája remekül fogalmazza meg a „májá”
jelentésében. Ez legjobb fordításban: illúzió. Egészen pontosan azt jelenti,
hogy „nem az”. Egyfajta válasz arra, hogy a világ valódi-e, vagy hamis. „Nem
az”. Egyik sem, nem valóságos de nem is valótlan. Pontosan azt irja le, hogy a
mi egyéni szemszögünkből szemlélt valóság, nem azonos az abszolút valósággal.
De ez nem teljesen egy nem létező illúzió, hanem sokkal inkább a valóban létező
valóság hamis képe. Hamissá teszi az a fátyol, ami lebeg előttünk az irigység,
sóvárgás, ösztönök, vágyak képében. Egészen pontosan olyan profán módon
fogalmaznak a hinduk ez ügyben, hogy a szép nő is valójában húsból, vérből áll
és a vizelet és ürülék benne van, de mi boldogan ölelgetjük és kívánjuk. Mert
hát a személyes vágyaink, projekcióink eltorzítják az objektív valóságképet.
Ezért a múlandó anyagi világ keretei közül ki akar szakítani. Az anyagi világ
keretei közül, melyet mind torzan látunk szubjektivizmusunkba. És pontosan
erről szól a kereszténység is.
„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a
világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya
szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem
kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1.Jn
2: 15-16)
„Ti házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás
ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világnak akar barátja lenni, ellensége
lesz Istennek.” (Jak.4:4)
Az igazság felismerése egyet
jelent az általunk szubjektíven szemlélt világ megtagadásával. A hinduk ott
vétettek, hogy felismerték ugyan, hogy a világ torz és hamis, de nem ismerték
meg az igazságot, Istent teljességében. Mert számukra a hús, vér, ürülék,
vizelet asszony felismerése ugyan a világi projekcióinkból való kibúvást
jelentette, azonban a válaszuk inkább az aszkézis volt mert undorodtak ettől a
tudattól és taszította őket, amit felismertek objektív valóságként. Már nem
láttak az ösztönök és vágyak torz szemüvegén keresztül, de nem volt helyette
ott Krisztus szelleme amely megmagyarázta volna és megértette volna velük az
objektív valóság tökéletességét. Mert Isten igazsága ha betölt, akkor nem az
aszkézis a válasz az objektíven látott asszonyi mivoltra, hanem a szeretet,
amely szereti olyan formájában is ahogyan van, valójában. Ez a szellem, az
igazság teljes szelleme már hiányzott a hindu filozófiában és mindinkább
hiányzik a buddhistában. Ott csak a világ, a jelenleg ismert lét tagadása
létezik. A keleti filozófiák és más okkultista tanok felismerték, hogy az ego
akadály és torzítja a valóságról alkotott képünk, és azt is felismerték, hogy
ez a tudatlanságból fakad. Azt már azonban nem ismerték fel, hogy mi a valódi
tudás. A tudás az Isten. Minden, ami nem Krisztus az „nem-tudás”. A tudás pedig
Krisztus. Enélkül hiába tagadjuk a világot és az azt szemünkben eltorzító
szubjektív tényezőink, nincs helyette más, amely betöltené az űrt. Még mindig a
„nem-tudás” állapotában vagyunk, csak már rájöttünk erre, de a tudás állapota
akkor jön el, ha Krisztus szelleme is eljön belénk. Az ego teljes feloldását és ezzel együtt az
Istennel való eggyé válás élményét ez jelenti.
Ábrahám mikor kész volt
feláldozni Izsákot Istennek, egy brutálisnak tűnő történet. De a lényege
pontosan ugyanez, hogy Ábrahám feladta az egóját. Minden egyéni, szubjektív
értékítéletét és alávetette magát Istennek. Eggyé vált személyes szelleme,
Isten szellemével. És amint Isten szellemével egyé vált és megismerte azt,
megtudhatta, hogy senkit nem kell feláldozni. Mert Ábrahám a nem-tudás
állapotából kilépett és megkaphatta a tudást, ami Isten szelleme. Mely jobb szó
hiányában számunkra: a szeretet. Az agapé. A legmagasabb rendű, önzetlen
szeretet. Az ego levetkőzése ezt jelenti, a személyes berögződések, vágyak,
gondolatok, intuíciók elvetését és Isten szellemének befogadását. Így válik
érthetővé mikor Jézus azt mondja:
„Aki megtalálja életét, az elveszti azt,
aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.”( Mt. 10:39)
Ezzel
az ego feladással szűnik meg minden gát Isten és ember között és válhat újra
tökéletes egységé. A több valóság az egy igazság részévé. Ahogyan azt Pál apostol
is mondja:
„…többé tehát nem én élek, hanem
Krisztus él bennem” (Gal. 2:20)
Horváth Martin
