Horváth Martin- Állami ünnep, nemzeti gyásznap

Szent István és az államalapítás ünnepe olyan jelenség, amelyben minden politikai oldal megegyezik, mint pozitív megítélésű személy és cselekmény. Természetesen mindenki a maga értékeit látja benne és eredezteti ettől az elméleti nullponttól. A jobboldal a keresztény értékrendű állam képét látja Szent István cselekedetében, a baloldal pedig a nyugati kultúrához való integrációt. Kétségkívül mindkettőnek igaza van. Talán csak abban az alapvonatkozásban nem, hogy ezt, mint pozitív történelmi eseményt fogják fel. Semmikor nem aktuálisabb kitérni arra, hogy az állam, nem a nemzet és az intézményes egyház nem a hit. S, nem csakhogy nem ugyanaz, hanem előbbi mindig az utóbbit akarja képviselni és vigyázni, azonban előbbi mindig megöli azt. Az állam ellensége a nemzetnek és az intézményi egyház ellensége Krisztus láthatatlan egyházának, amely az emberek szívében él.

Ami azt illeti, mind a hit, mind a kultúra, mind a nemzet tekintetében szellemi konstrukciókról beszélünk, s mint ilyen, a valós térben nem létező, csak is az ember szívében, lelkében lakozó, életünkben megélt tényezőkről beszélhetünk. Mert talán semmi nem olyan értékes a nemzeti anarchizmusban, mint, hogy ezt a tényállást gyakorlatilag ilyen kész formában egyedüli ideológiaiként vállalta fel. A nemzet az emberek egy csoportja között fennálló kötelék, melyben ezen emberek közös őstől eredeztethető sajátos habitusuk, nyelvük, kifejezéseik, reflexióik, lelkület van és ezen lelkületből fakadó szokásaik. Gyakorlatilag a család, rokonság egy kiszélesített, tágabb verziója. S minthogy mi emberek nem vagyunk sem egyformák, sem generációról generációja ugyanolyanok, de még csak egyéni életünk folyamán is folyamatosan változunk, így ez a bennünk élő és láthatatlanul összekötő, szellemi-lelki kötelék, amelyet „a nemzet” néven illetünk, ugyanúgy változik velünk, általunk, bennünk. A nemzet soha nem egy emberi lélekből kiszakítható és külön dimenzióban önállóan értelmezhető konstrukció. Az kizárólag az egyes egyének közösségének szellemiségeként mérhető és felfedezhető létező, amely szükségszerűen alakul, formálódik, változik, fejlődik azon emberekkel együtt, akiknek a része. A mai nemzet felfogás, amely a felvilágosodás romantikus naivitásában született, mely a nacionalizmust megteremtette, egyértelműen pont fordítva, fejtetőre állítva láttatja ezt a helyzetet. Feltételezi, hogy a nemzet, egy adott etnikai csoport, illetve állam lakóira univerzálisan érvényes, éteri térben felettünk lebegő valami, ami alá rendeltettek annak a nemzetnek az polgárai. Ennek gyökere pedig egyértelműen az államalapítások/birodalom alapítások kezdetéig nyúlnak vissza. Ennél talán persze még árnyaltabb is volt a felvilágosodás előtti felfogás, melyben hivatalosan a nemzet tagja nem lehetett mindenki, aki a királyság területén élt. Persze ez a konstrukció is eredendően problémás, mert mi az, hogy hivatalosan? Eldöntődik valahol, valakik között, valami alapján, hogy te a nemzet tagja vagy, vagy sem. Valójában az egész mondandó lényege, amely a nemzet ezen felfogása és az állam ellentétére akar kitérni, pontosan az állam mesterséges hierarchiájában és intézményrendszerében keresendő. Minekutána a nemzet, mint szellemi-lelki konstrukció, mely láthatatlan kötelékként él emberek egy csoportjának tagjai között, teljességgel megfolytja az állam mesterséges intézményrendszere. A nemzet szellemének spontán, organikus alakulása, formálódása az emberek körében totálisan le van korlátozva, ha az azt leuraló állam kisajátítja a nemzet fogalmát és megszabja, hogy milyen „a nemzet”. Ilyen badarság például, hogy „ a magyar nemzet egy keresztény nemzet”. Most nem is akarok belemenni abba, hogy országok, kontinensek, népek nem lehetnek keresztények csak is egyének, akik szabad akaratukból ezen hit mellett döntöttek. Vegyük a kulturális kereszténység értelmében, mely az eredetinek torz, korcs verziója, melyre azt sem mondanám, hogy árnyéka, hanem kifejezetten komplementere. Tehát a kultúrkereszténység, a keresztény hitből vett vélt, vagy valós erkölcsi értékrendet jelenti. Szent István kijelenti, hogy ennek a magyar nemzetnek, amit épp megfolyt a köré keretezett állami hierarchiával, annak tagjainak ezen kultúrkeresztény erkölcsiség szerint kell élni. Nem a nemzetet magunkban hordozó emberek termelték ki magukból ezt a vágyat, ezt az igényt, nem spontán kialakult, hogy ezt 

tartják jónak és ezt élik meg. Hanem felülről irányítva, mesterségesen rátukmálják.

Mindenki látott már olyan kínai dinnyéket, amiket négyzet alakú üvegben termesztenek és az végül elérve annak határait növekedés közben, egy hatalmas kocka dinnyévé fejlődik. Esélye sem volt másra, hiába nőtt volna így vagy úgy, erre vagy arra, ilyen vagy olyan alakúra vagy méretűre, a négyzetüveg melyben termesztik behatárolta és lekorlátozta egy előre megszabott formára. Így van ez az állam és a nemzet viszonyában is. Az állam a négyzet, a nemzet a dinnye, amely önállóan nőne, fejlődne és teljesedne ki, de az állami bürokrácia keretrendszerének határait elérve, beleroskad annak szabályaiba. A nemzet lelkünkben lakó szellemiségének spontán fejlődése megfojtatott és ezáltal a saját lelkünk egy szegletének fejlődése is, ha elfogadjuk ezt a hibás azonosságot, melyben a nemzet egyenlő az azt képviselő állammal. Hasonló példa lehetne még az állatkertben lévő állatok esete is. Ott az állatok mindent megkapnak, amit úgy gondolnak sajátos állatfajtájuknak szükséges az életben maradásra és a „boldog életre”. Viszont mind tudjuk és érezzük, hogy egy szabadban a szavannákon futkározó zebracsorda mennyivel igazibb, valósabb szabadság és kiteljesedés, mint a kerítés túloldalán Zoo csemegét kunyizó társaié. Persze az utóbbit nem fenyegeti se az oroszlán, se a hiéna. Ez az ember lelkének is a nagy csapdája. A szabadság feláldozása a biztonság oltárán. Mert a szabadság bizony mindig kockázat, mindig felelősség. Ettől is szabadság elvégre a szabadság, hogy van tétje a saját döntéseinknek. Nyilván az ember, mikor gyermekből felnőtté válik, akkor egyéni életünkben fontosnak tartjuk ezt a felelősségvállalást és az önálló döntések meghozatalát. Ellenben az egész bennünk lakó nemzet esetében valahogy úgy véljük, jó ha örökké a vigyázó, bábáskodó államocska szoknyája alatt tengődik. Ez pedig még egy optimista hasonlat volt, mert az állam a legkevésbé sem szokott őszinte, szeretetteljes anyukaként működni, sokkal inkább annak a képében tetszelgő gonosz mostoha, akinek feltett szándéka, hogy adóinak képében eltartsd, törvényének nadrágszíjával pedig elver, ha ennek ellenszegülsz.

Szent István előtt is létezett magyarság, létezett a magyar nemzet. Élt és virult, kalandozott, hont foglalt, erős, független nemzetként. Törzsekből állt, melyeknek mind külön vezetője volt és az egész nemzet ügyeit ezen törzs vezetői vitatták meg, sőt választottak maguk közül az egész törzsszövetségre érvényes vezető törzset. Gyakorlatilag egyfajta önálló közösségek konföderációja volt ez, melyben a lokális, autonóm közösségi szintről, alulról épült fel az azonos nemzetet szívükbe hordozó közösségek hálózatának egységes kérdésekben való irányítása. Ami azt illeti sokkal ideálisabb és az emberi természet pozitív oldalára inkább hagyatkozó modell volt ez, mint a politikai alkuk, erőszak, testvérgyilkosságok és idegen haderők bevetésével megalakuló véráztatta Szent Istváni magyar állam. Pragmatikusan persze lehet érvelni, hogy abban a történelmi korban, sőt a maiban már lehetetlen lett volna fenntartani nem ilyen konstrukciót, mint ami ezer éve megalakult. Azon túl, hogy ez az érvelés feltételezi azt, hogy az így érvelő képes párhuzamos univerzumokba látni, elvégre tényszerűen állapítja meg a „mi lett volna ha” kérdésre a választ, azért azt is fontos megjegyezni, hogy nem minden népnek alakult így az élete. Persze sokan eltűntek a történelem homályában, de léteznek baskírok, csuvasok, baszkok, katalánok és még kismilló nép, melyeknek sosem volt államuk és nemzeti identitásukat sokkal jobban megélve élik a kis életüket, mint mi itt az ezeréves államisággal. Ha a nemzetet, mint ezt a szellemi konstrukciót, ami a szívünkben lakik és általunk létezik és bennünk, végre megértjük, akkor a nemzetállami felesleges nacionalistáskodások végre a múlté lehetnek és nem mindenféle belső és külső ellenségtől rettegünk féltve egy Magyarországnak nevezett bürokratikus intézményhalmazt. Hanem akár az Európai Egyesült Államokban is képesek leszünk túlélni és megélni a magyarságunkat, identitásunkat és a nemzetünk szellemiségét, amely megélés végre valódi lesz és nem fog függeni attól, hogy egy állam magáénak bitorolja e a bennünk lakó nemzet képviseletének jogát.

Horváth Martin