Valahol egy erdőben, vaddisznó turkált fáradtan a földben,
valami ehetőt keresve. Erre a halk neszezésre figyelt fel a fáradt vándor a
fogyatkozó fény órájában. Éhes szemei voltak. Betegesen éhesek. Besüppedt,
kétségbeeséstől mély sötéten üvöltő gödrök jelezték körülöttük, hogy nem csupán
enni akar, hanem zabálni. Feltölteni azt az ásító semmit, ami napok óta
lüktetett a gyomra helyén. Folyadékot még csak tudott szerezni, de a táplálékot
már nem tudta megszerezni maga számára. Alig botorkált már két, szinte csontig
lesoványodott lábán. Szájából, melyet kétségkívül kivert valamilyen nyavalya -
mert bal fele leginkább egy vörösen, zölden, és fehéren vonagló rothadt
húsdarabhoz hasonlított - most vastag, sárga nyálréteg fedte be, amint maga elé
képzelte, ahogy a vadkan húsát puszta fogaival szaggatja.
Természetesen megőrült. Nevetve fordult le a székről az elegáns fiatalember, ahogy az előbb az arcához ért a saját ökle. Fogadást kötött saját magával, hogy képes-e tönkretenni a saját életét. Eddig ő állt nyerésre. A feje földet ért, az alóla kicsúszó szék pedig arrébb csusszant abban a tekintélyes méretű tócsában, amit a mulatozók teremtettek elő egy boroshordó megcsapolásával. A férfi bámulta a földről, ahogy hordóból már csak néha zuhant ki egy-egy csepp a vörös léből. Nem úgy mint az ő fejéből, gondolta, ahogy megérezte a melegség és a zsibbadás tüneteit a fejcsúcsánál. Lassan kitapogatta remegő ujjaival és megérezte a hosszanti felszakadt sebet, orrába a saját a vérének szaga tolult. Emlékezett, amikor apjával kora hajnalban mentek ki szántani és az eke bekapta a lábát. Hasonló volt a seb. Olyan szerencsétlen volt még akkor. Mint most. De már nem volt, aki megmentse. Nem számíthat a barátaira, akiket otthagyott, sem a szüleire, akik otthagyták amikor már nem volt más lehetőség. Őt. Ott. Nem volt esélye, hogy túlélje, mégis kicsúfolta a végzetét, pedig pusztán csöpp gyermek volt még. Mégsem. Nem a gyermek űzött csúfot a halálból, hanem az elegáns öltönyös fiatalember, aki a pince kövezetén feküdt, egy kocsma alatt, berúgva, értetlenül, tehetetlenül.
Aztán felüvöltött. Hogy az éhség mardosó kínja sarkallta-e erre azt nem tudta, de hogy amiatt másra nem tudott gondolni az biztos. A maradék erejét felhasználva rontott neki a sertésnek, aki meglepetésében nem tudta rendesen kihúzni agyarát a gyökér alól, ahol éppen valami táplálékot sejtett. Mindketten éhesek voltak, de az ember jobban, dühösebben. Dühös volt a disznóra amiért az jóllakottabb mint ő. Dühös volt rá mert erősebb volt és mert még beakadt agyarral is ledobta magáról az idegent. De ő már nagyon dühös volt. A vadkannak sikerült feltépnie a gyökeret, és az éppen ekkor ugró ember feldagadt beteg pofájába vágnia azt. Az ember felvisított fájdalmában, ahogy a csapás mentén az összes fekély felfakadt az arcán, azt az arca bal oldalán éktelenkedő lüktető csomót is, amely már napok óta csak nőtt. Összekuporodott, és nem törődve a vaddisznóval, sírni kezdett a fa tövében. Nem vinnyogott vagy bömbölt, egyszerűen halkan sírdogálni kezdett. Nedvedző sebeit a rojtos nadrágmaradványába törölte és fojtott hangon, megállás nélkül sírt.
Az állat közelebb tolakodott, erősen oldalba taszította az agyarával, amitől a nő eldőlt és elhallgatott.
A fák között még rövid ideig lehetett hallani, ahogy a vad ingerülten túrja lábaival az avart. Várt.
A nő csontos kezével megtapogatta sebét, amely mellközép magasságban hatolt be két borda közé.
Nehezen vette a levegőt, de ez ugyanúgy lehetett a tüdőre átterjedt gyulladásos betegség miatt, mint ahogy a kimerültségtől, vagy akár az agyar okozta légmelltől. Nem találgatott. Már nem érdekelte semmi. Mert mire végiggondolta, annyi vért vesztett, hogy elájult.
Szépet álmodott. A fentről lefele siető vendégek erősen italos állapotuk ellenére ügyesen pakolták fel az asztalra és cipelték fel, miután meghallották segítségkérését. Igen segítséget kért. Pedig ha nem veri be a fejét az ütés nyomán, akkor át se gondolja mit akart volna tenni magával, egyszerűen halálba issza magát, amit megfűszerez néhány pofonnal. Végül úgy döntött, hogy élni akar. Ki akarja használni azt, ami neki adatott. De most már nem gondolkodott. Csak álmodott egy erdőről, egy tisztásról, arról, hogy egyszer elmegy arra, visszatér oda, ahonnan jött. Az erdőn keresztülvág, rátér a kanyargós útra, amely enyhén emelkedik, és a végén, a végén várja a világ. De egy olyan világ, amilyet még nem látott.
Amilyet még ő se látott. De egymást sem. Már nem láttak, csak érezték egymást, mint ahogy mindent éreztek, átláttak és bennfoglaltattak, megillettek és megnyilatkoztattak a feladás számára.
Nem tudtak semmit, de értettek mindent. És ahogy a vér lassan csordogált a testükből, megértették őket. Megértették a mellettük lévők, hogy meghaltak, nem tartoznak már ide. Megértette a disznó és a részeg fiatalok is. Nem éreztek elszálló lelkeket, utolsó nagy sóhajt, de még csak az opálos szemekre vagy a márványszínű bőrükre se kellett tekinteni. Megértették, hogy a testek holtak. És ahol a holttestek tulajdonosai voltak, ők is megértették, hogy csak azért képesek érteni, mert ketten vannak. Ami több mint egy.
Természetesen megőrült. Nevetve fordult le a székről az elegáns fiatalember, ahogy az előbb az arcához ért a saját ökle. Fogadást kötött saját magával, hogy képes-e tönkretenni a saját életét. Eddig ő állt nyerésre. A feje földet ért, az alóla kicsúszó szék pedig arrébb csusszant abban a tekintélyes méretű tócsában, amit a mulatozók teremtettek elő egy boroshordó megcsapolásával. A férfi bámulta a földről, ahogy hordóból már csak néha zuhant ki egy-egy csepp a vörös léből. Nem úgy mint az ő fejéből, gondolta, ahogy megérezte a melegség és a zsibbadás tüneteit a fejcsúcsánál. Lassan kitapogatta remegő ujjaival és megérezte a hosszanti felszakadt sebet, orrába a saját a vérének szaga tolult. Emlékezett, amikor apjával kora hajnalban mentek ki szántani és az eke bekapta a lábát. Hasonló volt a seb. Olyan szerencsétlen volt még akkor. Mint most. De már nem volt, aki megmentse. Nem számíthat a barátaira, akiket otthagyott, sem a szüleire, akik otthagyták amikor már nem volt más lehetőség. Őt. Ott. Nem volt esélye, hogy túlélje, mégis kicsúfolta a végzetét, pedig pusztán csöpp gyermek volt még. Mégsem. Nem a gyermek űzött csúfot a halálból, hanem az elegáns öltönyös fiatalember, aki a pince kövezetén feküdt, egy kocsma alatt, berúgva, értetlenül, tehetetlenül.
Aztán felüvöltött. Hogy az éhség mardosó kínja sarkallta-e erre azt nem tudta, de hogy amiatt másra nem tudott gondolni az biztos. A maradék erejét felhasználva rontott neki a sertésnek, aki meglepetésében nem tudta rendesen kihúzni agyarát a gyökér alól, ahol éppen valami táplálékot sejtett. Mindketten éhesek voltak, de az ember jobban, dühösebben. Dühös volt a disznóra amiért az jóllakottabb mint ő. Dühös volt rá mert erősebb volt és mert még beakadt agyarral is ledobta magáról az idegent. De ő már nagyon dühös volt. A vadkannak sikerült feltépnie a gyökeret, és az éppen ekkor ugró ember feldagadt beteg pofájába vágnia azt. Az ember felvisított fájdalmában, ahogy a csapás mentén az összes fekély felfakadt az arcán, azt az arca bal oldalán éktelenkedő lüktető csomót is, amely már napok óta csak nőtt. Összekuporodott, és nem törődve a vaddisznóval, sírni kezdett a fa tövében. Nem vinnyogott vagy bömbölt, egyszerűen halkan sírdogálni kezdett. Nedvedző sebeit a rojtos nadrágmaradványába törölte és fojtott hangon, megállás nélkül sírt.
Az állat közelebb tolakodott, erősen oldalba taszította az agyarával, amitől a nő eldőlt és elhallgatott.
A fák között még rövid ideig lehetett hallani, ahogy a vad ingerülten túrja lábaival az avart. Várt.
A nő csontos kezével megtapogatta sebét, amely mellközép magasságban hatolt be két borda közé.
Nehezen vette a levegőt, de ez ugyanúgy lehetett a tüdőre átterjedt gyulladásos betegség miatt, mint ahogy a kimerültségtől, vagy akár az agyar okozta légmelltől. Nem találgatott. Már nem érdekelte semmi. Mert mire végiggondolta, annyi vért vesztett, hogy elájult.
Szépet álmodott. A fentről lefele siető vendégek erősen italos állapotuk ellenére ügyesen pakolták fel az asztalra és cipelték fel, miután meghallották segítségkérését. Igen segítséget kért. Pedig ha nem veri be a fejét az ütés nyomán, akkor át se gondolja mit akart volna tenni magával, egyszerűen halálba issza magát, amit megfűszerez néhány pofonnal. Végül úgy döntött, hogy élni akar. Ki akarja használni azt, ami neki adatott. De most már nem gondolkodott. Csak álmodott egy erdőről, egy tisztásról, arról, hogy egyszer elmegy arra, visszatér oda, ahonnan jött. Az erdőn keresztülvág, rátér a kanyargós útra, amely enyhén emelkedik, és a végén, a végén várja a világ. De egy olyan világ, amilyet még nem látott.
Amilyet még ő se látott. De egymást sem. Már nem láttak, csak érezték egymást, mint ahogy mindent éreztek, átláttak és bennfoglaltattak, megillettek és megnyilatkoztattak a feladás számára.
Nem tudtak semmit, de értettek mindent. És ahogy a vér lassan csordogált a testükből, megértették őket. Megértették a mellettük lévők, hogy meghaltak, nem tartoznak már ide. Megértette a disznó és a részeg fiatalok is. Nem éreztek elszálló lelkeket, utolsó nagy sóhajt, de még csak az opálos szemekre vagy a márványszínű bőrükre se kellett tekinteni. Megértették, hogy a testek holtak. És ahol a holttestek tulajdonosai voltak, ők is megértették, hogy csak azért képesek érteni, mert ketten vannak. Ami több mint egy.
Szabó Kornél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése