Horváth Martin- Generációs különbségek senki földje

Nem tudtam elmenni egy barátom esküvőjére nem régiben. Fel is hívott, megbeszéltük. Később még aznap messengeren pontosítottunk, hogy ez most biztos nem jön össze és még jó kedélyűen beszélgettünk vicceskedve pár sort. Hétvégén pedig elugrottam egy jó nagymamás ebédre, ahol beszámoltam nagy vonalakban apró-cseprő életem eseményeiről, köztük az esküvőről való lemaradásról. Mire drága nagyanyám azt mondja: Táviratot azért nem küldesz? Táviratot… Nyilván nevéből és a szituációból adódóan eltudom képzelni mi az a távirat de amúgy még életembe nem láttam. De hallani se nagyon hallottam róla. Megdöbbenve válaszoltam egyszerűen, hogy „nem”. Aztán eszembe jutott, hogy neki hogyan magyarázzam el, hogy még aznap délelőtt messengeren dumáltunk a barátommal és ha akarok ebben a szent pillanatban is ráírhatok, meg fotót és videót küldhetek vagy épp élőben videón beszélhetünk egymással? Úgy érezne, mint én a távirattal. Úgy nagyjából felfogná miféle jelenség lehet ez, de át nem érezné. Két generáció a különbség és szakadéknyi távolság van mégis világszemléletben. Sajátos történelmi helyzet ez a társadalomban. Nem volt mindig így.

Az ipari forradalom előtt, mielőtt a technika berobbant volna a társadalomban oly mértékben, hogy azt gyökeresen át is alakítsa még koránt sem voltak a generációk között ekkora különbségek. Ha egy jobbágy voltam akkor fogtam az ekét, meg szántottam, tehenet legeltettem, fejtem, szőttek a rokkán, mostak a patak vízéből. Az én apám/anyám ugyanezt csinálta ugyanennyi idősen. Az ő apjuk és anyjuk is ugyanezt csinálta és az ő ükapjuk és ükanyjuk is már nagyjából ugyanazt az ekét és rokkát használta, mint én. Na jó, nem ugyanazt de mechanikájában és logikájában szinte teljesen megegyezőt. Ha pedig valami gondom volt azzal a nyomorult ekével, akkor segítségért fordultam volna apámhoz, aki készséggel meg is oldja, hisz van benne tapasztalata. De ha nincs otthon, akkor a nagyapát kérdezem meg ugyanerről az ekéről, sőt néha előnyösebb is mert még több tapasztalata van erről. A dédapáról ne is beszélve. Persze ez egy leegyszerűsített jobbágypélda. De a lényegét értjük. Manapság ez elképzelhetetlen. A technika folyamatos fejlődésével és a társadalmat átalakító hatásával ez a láncolat megbomlott. Többé nem tudta a nagyapa, hogy mit kezdjen a gőzgéppel vagy a gépkocsival. A 20. században is rengeteg változás állt be, de még mindig maradt a társadalomnak annyi alapja, ami megegyezett a generációk között, hogy valamicske azonosulás létezett. Nem volt az én nagymamám és a dédmamám között akkora különbség, mint most én és az anyám között van. Az internet  olyan társadalmi változásokat okozott, mint a 19. században az ipari forradalom. Vagy talán sokkal nagyobbat is annál. De nem csak társadalmi és technológiai változásokról van így szó, hanem szocializációs és pszichés változásai is vannak az emberekre nézve. Nézzük azt az egyszerű tényt, hogy az ember alapvetően, ösztönösen, biológiailag úgy van kódolva, hogy gyermekként, fiatalként a szüleire hagyatkozzon, vagy úgy a családjára, mint nagymama, nagypapa. Ösztönösen az idősebb generációk tapasztalataira hagyatkozunk és ha nem tudjuk egy helyzetben mit és hogyan kell cselekedni, a szüleinktől, nagyszüleinktől kérünk segítséget. Ez javarészt a természetben is tökéletesen működik az állatok körében. Így alakulnak ki a tanult viselkedésminták is. Azonban míg egy kisvaddisznónak egyszerűbb megtanulnia, hogy mettől meddig szabad elmenni és mit lehet megenni amit kitúrtál és mit nem, addig a bonyolult emberi társadalomra ma már ez nem jellemző. A szüleim generációjának nagyrészt halvány gőze sincs mi történik a neten, mit csinál a gyerek az okostelefonon.

Nehéz úgy hagyatkozni az idősebb generációk tapasztalatára, hogy ha anyád jön oda segítséget kérni, mert a vírusirtó ezt és ezt írta, most mit csináljon vele… A nagyszülőkről meg ne is beszéljünk, akik a táviratban gondolkodnak. A lényeg, hogy azon a dolgokban melyek körülvesznek és az életünk alapjait képezik, nem igazán várhat el egy generáció olyat, amit biológiailag az ösztöne diktálna, hogy segítséget kérjen a szüleitől. Ellenkezőleg, még inkább a szülei kérnek tőle. Azonban biológiailag ez egy természetellenes állapot. Rendben, most már reflexből a buszon utazva intéztem a Slayer koncertjegy vásárlását, de mikor először fizettem PayPal-on keresztül, akkor az ebben már jártasabb barátaim segítettek. Pontosan tudtam, - és talán ennél mostohább érzés nem is lehet- hogy a szüleimre ebben a kérdésben nem számíthatok. Persze tudom, hogy szeretnének is segíteni de nyilvánvalóan nem tudnak, ha akarnak sem. Ezek pedig még csak sima egyszerű dolgok. De mi van ennek a világnak az árnyoldalaival? Mindig is kegyetlenek tudtak lenni a gyerekek és a kamaszok adott esetben, szerettek kipécézni embereket és megalázni, gúnyolni. Ez az iskolában való beszólogatásokban és durva esetben a tesiöltözős verésekben nyilvánult meg. Egy szóval nem mondom, hogy ez valami laza és normális dolog lenne, de manapság egészen más dimenziókat szabhat ez a gúnyolás és megalázás. Teszem azt van egy 15 éves kamaszlány. Az instagramjáról a képeket leszedik majd csinálnak a rosszakarói egy kamu-insta profilt az kamaszlányunk nevével. Ugyanezeket a képeket, ugyanezen a néven pedig ellátják olyan hashtagekkel, hogy #szeretekszopni, #ribancvagyok, #slut, #bitch vagy valami hasonlók. Ha valaki pedig a világ bármely pontjáról rákeresek az olyan taggelésekre, hogy #bitch akkor ott fog virítani a szerencsétlen kamaszlányunk fotója. Ez olyan szintű pszichikai megterhelés egy 15 éves vagy bármilyen gyereknek, amilyen szintű megalázás és ezzel járó stressz nem érhette még  a történelem során az ember gyerekét. Az, hogy Szingapúrtól, Üzbegisztánon, Dél-Afrikán, Franciaországon át egészen az USA-ig bárki láthatja az ő képét úgy, mint egy kurva az példátlan szituáció és szociális teher. A legmegalázóbb szituációkban pedig nem arról híres a kamasz, hogy megnyílik épp a szüleinek, de tegyük fel ha mégis akkor mi történik? Mi van ha segítséget kér a szüleitől vagy akár egy tanártól? Legtöbb esetben onnan indulnak, hogy „mi az a hashtag?”. Fogalmuk sem lesz az instagram működéséről, a taggelés és kamuprofilok mikéntjéről. A segítségnyújtás legelső fázisában véreznek el. Ott, hogy egyáltalán megértsék mi a probléma. De nem kell ilyen szélsőséges esetekig elmenni. Elég ha azt vesszük, amiben elvileg tudnának segíteni. Például tetszett 16 évesen egy lány. Nos, apám nyilvánvalóan átérezte ezt a helyzetet és bizonyosan tudott tanácsokat is adni volna. Csakhogy nem tudta volna belekalkulálni az olyan problémákat, hogy „ nem ír vissza MSN-en pedig látta”. (A mostani tizenéveseknek már most nem tudja a zöme, hogy mi az az MSN) Még ha egy barátnő szerzésben tud is tapasztalatokkal szolgálni egy szülő, már nem tudjuk kivonni magunkat olyan vetületei alól, amit csak is a posztmodern kor szült.

Katasztrofális helyzet ez a szülőnek is, aki gondoskodni akarna a gyermekéről, segíteni neki és egyengetni az útját de bármilyen szándék és akarat is van benne egyszerűen nem tud. Nincs rá lehetősége, nincs rá meg a készlete. Az Y és Z generációnak pedig hiába jön genetikailag kódolva, hogy figyeljen az idősebbek tapasztalataira, nem kap semmiféle választ tőle. Ezeknek a generációknak maguknak kell megtalálni a válaszaikat és lehetőségeiket. Maguknak kell kialakítani a határaikat. Sötétbe tapogatózunk. Közösen az idősebb generációkkal, akik életük későbbi szakaszán csöppentek a virtuális világ adta lehetőségekbe. Nincs tapasztalat, nincs kire hallgatna, nincs kitől tanácsot kérni. Ebben a helyzetben pedig felértékelődnek a testvéri és baráti kapcsolatok, akikkel a leginkább azonos helyzetben és problémákban van az ember. Ebből pedig Isten kegyelme révén, még valami sokkal jobb dolog is kisülhet. Aztán majd a mi gyerekeinknek már talán tudunk tanácsot adni. Elvégre volt osztálytársamnak már lassacskán általános iskolás a gyereke és ha egyszer Snapchaten valaki zaklatja, az anyja már biztosan tud valamit hozzá fűzni, még ha nem is Snapchaten, hanem MSN-en látott anno hasonlót. Csak ez az ezredfordulós generáció ragadt így két világ között. A generációs tapasztalatok senki földjén. Így hát ennek a generációnak minden eddiginél összetartóbbnak kell lennie, hogy komoly lelki és szociális torzulások nélkül vészelje át ezt a helyzetet. Ha pedig így lesz, akkor ebből az egészből valami minden eddiginél fantasztikus társadalmi jövőkép is kisülhet.

Horváth Martin

A kokárda és a tisztelet

Tegnap volt egy beszélgetésem egy kokárdás lánnyal. Liberális lánnyal. Kérdeztem, minthogy láthatóan a '48-asokkal azonosulni látszik, vajon úgy gondolja-e, hogy amit ő képvisel az a '48-as forradalom szellemiségének hiteles továbbvitele? Csak mert a fideszes tömegben ugyanezzel a meggyőződéssel rakják ki a kokárdát. Valljuk be érezhetően van a liberális lány és a "fehér faj fenyegetettségéről" interjúzó mami világnézete között különbség. Mindkettő egyszerre nem lehet ugyanaz a szellemiség. Akkor melyik a helyes? Melyikkel értene egyet Kossuth vagy Petőfi? Nyilván a maguk korában ők baloldalinak és liberálisnak számítottak. Manapság az a világnézet konzervatívnak minősül. De vajon megálltak volna akkori világnézetüknél akkor is ha napjainkban éltek volna és lennének konzervatívok? Vagy napjaink liberalizmusát is magáénak vallaná Kossuth? Igazából az őszinte válasz az, hogy halvány fogalmunk sem lehet erről. A NER folyamatosan a szabadságharc ünnepén a szabadság iránti vágyat párhuzamba állítja a Brüsszeli elit, Európai Egyesült Államok víziója és a napjaink liberalizmusa elleni szabadságharcával. Ugyanezt a szabadság eszményt az ellenzék párhuzamba állítja az Orbán-rendszer és a keresztény-konzervatív nacionalista retorikával szembeni fellépésével. Mindenki úgy csűri és csavarja egy történelmi kor értékeit, ahogy számára megfelel. Budaházy György, Bobby Sands B-kategóriás magyar verziója egyszer azt nyilatkozta, hogy Kossuth azért lett csak szabadkőműves, hogy ott is lobbizzon Magyarországért, de véletlen sem elvi meggyőződésből. Budaházy kognitív disszonanciája nem képes elfogadni, hogy tiszteljen egy embert aki hithű szabadkőműves lett volna. Azt viszont nem akarja elfogadni, hogy ne tisztelje Kossuthot. Mert hát megtanultuk és beleszocializálódtunk, hogy őt tisztelni kell. Ez a magyarságunk egyik alappillére. Pedig ha Kossuthot valaki tiszteli a tetteiért, mit változtat azokon, hogy szabadkőműves volt? A probléma valójában az, hogy ezeket a történelmi ikonokat és eszméket magunknak akarjuk tudni. Kiakarjuk sajátítani. Mindenki a saját maga világlátására akarja ráhúzni ezeket az ikonokat és eszméket. Azt akarják érezni, hogy Petőfi lélekben ott van mellette a parlament előtti tüntetésen és lelki szemei előtt a mi Sándorunk fújja fel az O1G-t a térkőre. Ahogy mások szeretnék maguk mellett tudni lélekben és látni lelki szemeikkel, ahogyan Petőfi megy le határvadásznak migránsokat fogni és nyakában egyben lobog a 888-as sajtóigazolvány, ahová szabadidejében EU ellenes verseket ír. A helyzet az, hogyha nem akarjuk véletlen sem meggyalázni ezeknek az embereknek és eseményeknek az emlékét, akkor nem szabad párhuzamot vonni a mai kor és köztük. Kizárólag a saját maguk történelmi szituációjában értelmezhetjük gondolataikat és tetteiket. Se több se kevesebb. Akkori tetteikért pedig igenis tisztelhetjük őket, anélkül, hogy megfordulna a fejünkben, hogy ma hol állnának ezek az emberek. Ha a kokárda ezt a tiszteletet jelentené, akkor a liberális lánytól a fideszes mamáig lenne egy közös érzés és közös pont. Ha pedig egyszer már vannak történelmi eseményeink akkor ezek így jelenthetnék a magyarság pozitív megélésének legalapvetőbb egységélményét. És lehet, hogy sem Petőfi, sem Kossuth, sem Árpád apánk nem így képzelte a pozitív magyarságot, de ez nem is kell számítson, ha a békességet, a megértést és a szeretetet valamennyire megtudtuk élni így egymás között ebben a kis hazánkban.

Horváth Martin- A kulturális befagyás elmélete

Nem rég jelent meg a Bomfunk Mc’s- Freestyler című eredetileg 1999-es számának új, 20 évvel későbbi, 2019-es klip rebootja. Élvezettel néztem végig, hogyan köszönnek vissza az eredeti klip elemei és megöregedett szereplői akár. Vagy hogy miképpen csempésznek bele valami újat, ami maivá teszi. Egy szó mint száz nosztalgikus volt. Nosztalgikus? Mi a franc az, hogy nekem nosztalgikus volt? Hiszen éppen csak iskolába mentem és elkezdtem tanulni olvasni mikor ezt a számot játszották a tv-ben. De nem „az ön készülékében van a hiba”. Nem vagyok ezzel egyedül és számtalan más területén az életnek vehetjük észre azt, hogy időhurokba keveredtünk. Mintha a ’90-es évek végétől kulturálisan megállt volna az élet.

A legtöbben már hallottak a Necc partykról. A 20-on éves generáció többsége is ezer szálék, hogy halott. Sőt annak fele járt is már ilyenen. De mi az a Necc party? A Necc party pontosan a befagyott kultúra jelképe és az időhurok körbe-körbe forgásának csodálatos szimbóluma. A ’90-es és 2000-es évek híresebb slágerei, zenéi pörögnek. Gyakorlatilag olyan, mintha 2003-ban buliznál az akkori új slágerekre, vagy akkor még pár éves híres dalokra. Csak itt olyanok buliznak Chertől a Believe-re, akik akkor születtek, mikor Cher ezt megcsinálta, vagy olyan homályos emlékeik vannak róla, mint mikor a Trabant hátsó ülésén ültem gyerekként és mentünk le a Balatonra, akkor szólt ez. Akik esetleg pedig nem jártak még ezen a necces „csodán”, azok mondjuk voltak mainstream discoba például. Sajnos nekem is volt részem ebben az élményben és ha nem számítom, hogy minden számnak ugyanaz a „refrénje”, amely egyenletes, dübörgő, elektronikus basszust jelent nagyjából, vagy a torzításokat, akkor ezek ugyanazok a 20-25 éves számok csak felmixelve. Vagy nézzük meg a híres slágereket, amik a rádióban mennek. Oké vannak új számok, vannak egyedi számok. De nem lehet elmenni olyanok mellett, amiken egyértelműen érződik, hogy egy újrafeldolgozás. A Bastille-tól ha valaki meghallgatja az Of the Night-ot, akkor tessék meghallgatni utána a Corona- Rhythm of the night-ot is. Igen ugyanaz lesz nagyjából, lelövöm a poént csak más a sebessége, az énekes és a hangzás. Ilyen „új” slágerekre pedig rengeteg példát lehetne mondani a rádiós top listákból. Apropó rádió. Nagyon nagyrészt játszák ők is ezeket a Necc partys zenéket. Simán felcsendül az autóba, a bevásárlóközpontba a Britney One More Time-ja, vagy a Butterfly a Crazy Town-tól. Ezeket a számokat korosztálytól függetlenül mindenki ismeri hallásból és nem egyszer csendül fel teljesen mainstream fiatalokból álló bulikon. Hogy érthetőbb legyen a dolog. 1999-ben mennyire volt elképzelhető, hogy bármilyen 1979-es slágert nyomjanak az akkori fiataloknak a bulikba, vagy maguknak a házibuliba, vagy úgy egyáltalán a rádiók? Ugye milyen abszurd gondolat.

Persze hagyjuk a zenét, ott vannak a filmek. Csak az elmúlt pár évet is elnézve. Volt itt Jurassic World, ami a ’90-es évek Jurassic Parkjának folytatása/újragondolása. Godzilla újra filmvásznon, ami első körben az 1950-es évek Japánjában futott fel majd tette populárissá az 1997-es amerikai verzió. A Star Wars, hogy nosztalgia és egy régi bevált világot dolgoz fel újra gondolom senkinek nem kell magyarázni. Ez pedig a Mad Max-re, a Rocky filmek új leágazásaira, vagy a Feláldozhatók nosztalgikus akciófilmjeire, a Terminátorokra, gyalázatos új Predator filmre és Alian univerzumban játszódó filmekre is igaz. De a szuperhős filmek sem találták fel a spanyolviaszt, hiszen mind már meglévő, évtizedek óta a kulturális térben lévő szereplőket dolgoztak fel újra, vagy raktak össze egymással. A sort pedig még hosszan lehetne sorolni. Persze mindig is része volt az újrafeldolgozás és az ihletmerítés a filmművészetben és a zenevilágban is, azonban lehetetlen nem megfigyelni az új ötletek eltűnésének tendenciáját és a nosztalgiavonat gyorsuló száguldását az utóbbi évtizedben.

Arra, hogy a politika és a közélet is abszolút megragadt a múlt század vitáiban és retorikájában, vagy, hogy mekkora mém ereje van egy 30 éves Szomszédok nevű sorozatnak is a neten már nem is beszélek. Kérdés miért van ez? Mi a jelenség oka? Erre kétféle opciót tudok, amelyek egyáltalán nem zárják ki egymást.

Első variáció szerint az ember egy szellemi csalódottság állapotában van. Ha végig nézzük a történelmünket azt látjuk, hogy az ember hosszú évszázadokon át élt a feudalizmus rothadó világában mindenféle kilátás és alternatíva nélkül. A felvilágosodás hatalmas reménysugárként hatott és az emberek megváltó ideológiák tucatjaival találták szembe magukat. Az ideológiák a 20. századra lecsaptak és mindenki világmegváltó eszmeisége összecsapott. A 20. század a maga két világháborújával, fanatizmusával, kegyetlenségével, hidegháborús feszültségével mondjuk úgy „túl tolta a biciklit” az ideológiák terén. Szenvedést és halált hoztak a világmegváltó próbálkozások. A 20. század végére nem maradt más ebből a 18. század végén indult nagy reményből, mint csalódottság, kiégés, apátia. Az emberek többé nem hisznek nagy eszmékben. Nem hisznek ideológiákban. Talán már úgy általában nem is hisznek. Semmiben, senkiben. Ami maradt, a boldog nosztalgia olyan korok után, mikor még az emberben volt remény és hit egy boldogabb élet felé. Ebből a pszichológiából fakadhat a hagyományőrzés. Ahogy a Harcosok Klubbjában mondja Tyler: „ Nekünk nincs háborúnk, nincs válságunk”. Ha van is háború, már nem olyan háború. Modern, kimért, kevés a valódi tét. Nem egy partraszállás, nem egy Barbarossa-hadművelet a tajgán. A válság sem olyan válság, mint egy 1929-es. Ma minden lassú, minden bürokratikus, minden olyan sunyi, olyan mű. Meghalni is silányabb érzés. Nyomorúságosabb a bukás is. Részben mondhatjuk, hogy ennek örülnünk kell. Így is van. De sokan szeretnék azért a tétet. A tétet, amitől érzik az élet súlyát. Mert nemesebb elképzelniük, hogy magyar bakaként harcolnak, mint a mindennapi céges előbbre jutásért harcolni. Ebben gyökeredzik a szélsőjobboldali szubkultúra de a szélsőbaloldali is. Eszmékben akarnak hinni az emberek úgy, ahogy régen. Az airsoft, a paintball, a hagyományőrzés de még a videojátékok harcai is nosztalgia. Utóbbival pedig el is érkeztünk a másik szemponthoz.

A ’90-es évek végén megjelent az internet. Az informatika világa robbanásszerűen tört be a mindennapokba. Szépen lassan, fokozatosan de az emberiség kultúrája a valós térből átköltözött a virtuális térbe. A virtuális tér pedig evidens, hogy abból tud dolgozni, ami már a valóságban megteremtődött érték. Csakhogy a virtuális térbe való kulturális költözés után, a valós térben egyre kevésbé alkottak értéket, majd végül mára szinte el is feledkeztünk erről. Ezért a társadalom kultúrája a ’90-es évek, kisebb részt a 2000-es évek közepéig alkotott tartalomból dolgozik tovább. Olyan ez mint a Mátrix. Emlékszünk, hogy a Mátrix alaptörténete az, hogy az emberek egy szimulációban élnek, ami szerint 1999 van. A valóságban odakint azonban egy elpusztult világot uralnak a gépek és száz évvel később van, mint 1999. Csak a szimulációt az embereknek abból a világból építették fel, ami a pusztulásuk előtt volt. De mi lesz ha elérkezik a szimuláció szerint is 2100? Lemodellezik a szimulációban az összeomlást újra vagy visszaugranak az elejére és mondjuk 1900-ban kezdődik újra  a szimuláció? A helyzet, hogy kicsit velünk is ez történt. Az internettel egy mátrixba kerültünk, egy virtuális térbe. Ez pedig csak abból tud modellezni, ami a valós térben és kultúrában már érték volt. A helyzet az, hogy kicsit tényleg ott ragadtunk 1999-ben. Kulturálisan biztosan. Csak a technológiánk változott, ami megjeleníti nekünk ezt a kultúrát. Ahogyan az internet egyre nagyobb teret hódított a 2000-es évek végére, úgy készült valódi kulturális tartalomból egyre kevesebb is. 2010 után pedig az internet totálisan átvette a kultúrát. 2010 után pedig úgy is érezzük, hogy kulturálisan megállt az idő. Egy végtelen időhurokba kerültünk, ami folyamatosan az utolsó internet előtti állapot kulturális termékeit játssza újra meg újra, vagy újra csomagolva.

A mátrixból azonban néha ki kéne nézni. Mert az internet adta lehetőségek hatalmasak. Soha nem juthatott el ennyi információ és kulturális termék ilyen széles tömegekhez, mint most általa. De meg kell tanulnunk ezzel együtt is alkotnunk valóságosan érvényes kulturális vívmányokat, emberi kapcsolatokat és minden más értéket. Mert egyértelmű, hogy az intellektuális, kulturális fejlődése az embernek megtorpant. Új művészeti ágak, zenei stílusok sincsenek. Maximum minden „poszt” vagy „neo” jelzővel van ellátva. A világ itt van körülöttünk és mind tényleges értelemben, mind pedig szellemi síkon omlik össze. De még állni látszék az idő, bár  a szekér szalad… Így pedig ki tudja hol áll meg…A labda a Z-generáció térfelén pattog és vannak ígéretes jelek a Spotify-on befutó zenei stílusok és előadók tekintetében. Ahogyan az internetes (pl.: Netflix) filmek vagy sorozatok is sok reménységgel kecsegtetnek, hogy képes lesz az emberiség kulturális értelemben felhasználni az internetet pozitív alkotásokra és a virtuális térrel szimbiózisban tovább gazdagítani az emberiség szellemi alkotásainak repertoárját. 

Horváth Martin

Horváth Martin- 3 ok amiért visszataszító a kereszténység

Átszőtte a gyerekkoromat az Istennel való kapcsolatom vagy éppen a kapcsolatnélküliségem. Otthonról nem kaptam gyakorlatilag semmiféle vallásosnak mondható dolgot, mégis egy időben elkezdett érdekelni a kérdés. Sokáig vívódtam, rengeteg kérdésem volt melyek azt hiszem a legtöbb emberben megfogannak. Szkeptikus voltam. Hosszú és mély filozófiai fejtegetések vezettek oda, hogy egy csodaszép nyári napon a lakótelepi padon ülve a fák susogása közepette azt mondtam: Rendben, lehet, hogy van valami Isten. 15 éves voltam de 21 lettem mire megtértem és azt mertem mondani, hogy Jézus Krisztus számomra valóság és igazság. A kettő között van egy jelentős idő. De miért is telt el ennyi idő? Röviden és tömören az ok amiért én nem lettem keresztény 6 évig azután sem, hogy Istent elképzelhetőnek tartottam, sőt beszéltem néha napján hozzá, azok maguk a keresztények voltak. Kifejezetten ellenszenves, bugyuta, gagyi, visszataszító társaság volt a szememben. Ha most itt a kedves olvasó azt hiszi ez valamiféle sztenderd keresztény megtérős kidumálás lesz, hogy ez a képem hogyan változott meg akkor téved. Mert nem változott meg jelentősen. Jogosan gondoltam akkor is, amit gondoltam. De mára árnyalódott a kép és tisztázódtak az okai ennek.

1. Együgyű, bugyuta magyarázatok

Világéletemben elég szkeptikusan működtem, de nem a mostani Vágó István szerű Szkeptikus Társaság tudomány-vallású racionalista értelmében. Nyitott voltam mindenre csak egyszerűen érteni, tudni akartam. Válaszokra vártam a miértekre. A kereszténység általában pedig képtelen volt válaszokat adni. Vagy ha adott, valami fertelmes dolgokat tudott. Totális ellentmondások ordítottak a hitükből és a Bibliából. Miért jut valaki pokolra, ha Isten mindenkit szeret és mindenható is? – tettem fel a kérdést. Roppant egyszerű felvetés ez. Ha mindenre van hatalma, tényleg bármire képes és e mellé mindenkit szeret akkor még is, hogy a fenébe hagyhatja, hogy egyesek örökkön örökké szenvedjenek? Aztán erre olyan válaszokat kaptam hivatalos egyházi helyekről, mint, hogy „ne firtassam az okokat, ugyan ki vagyok én, hogy felelősségre merem vonni, vagy kérdőre a Teremtőt?”. A másik kedvencem pedig a „fordítsuk meg a logikát” nevű kibúvó. Ne az érdekeljen, miért jut valaki pokolra, hanem, hogy miért üdvözülhet bárki egyáltalán? Na ez a kegyelem, hogy egyáltalán valakinek meg van engedve. Csak hát valahogy ha az ember szívében ott van a szeretet meg a megértés, az igazságosság utáni vágy akkor ez egy nagy rakat maszlag és nagyon is ellenszenves Istenképet lát ebben. Nem tudtam elképzelni, hogy ez valakinek elég magyarázatnak. Vagy ha elég, akkor ez az ember érzi-e azt a szívében, hogy mi a jóság, ha ezzel a tudattal együtt tud élni. Arról nem beszélve, hogy miért érvényes rám az eredendő bűn amihez látszólag nekem semmi közöm, vagy mi történik a halott csecsemőkkel. Mi szerint bíráltatnak el? Utóbbira általában az egyszerű „nem tudhatjuk” volt a válasz. Nem is vártam, hogy biztosra mondjanak valamit, csak hogy legalább egy koncepció, egy elmélet legyen ott, hogy el tudjam képzelni, hogy ennek lehet valamiféle értelme, logikája, célja vagy bármi. Persze még mindig jobb a nem tudom annál a szektás magyarázatnál hogy „ a nem hívők gyerekei nem juthatnak a Mennybe mert már vannak ott elegen”. Olyanokba, hogy Istennek a mi perspektívánkból nézve mindent előre tudása, hogy egyeztethető össze a szabad akarattal már nem is megyek bele. Ezek éppen elegek voltak ahhoz, hogy először az  okkultizmussal szimpatizáljak, majd később a hinduizmus nagy rajongója legyek. Ott tényleg mindenre kaptam választ. Ma már nem értek természetesen egyet a nagy részével, de legalább adtak választ, megpróbálták magyarázni mi a francért hiszik amit.

Talán a mai napig Visnuhoz mantráznék szabadidőmbe ha nem találkozok underground keresztényekkel, akik csodák csodájára képesek voltak válaszokat adni a felvetéseimre. Mikor már eltemettem magamba a kereszténységet mind ellentmondásos teológiát valló egybites emberek társasága elém jött az ókeresztény apologéták hellén filozófiával folytatott vitáikból származó temérdek életműve. Órigenész, Jusztinusz, Tertullianus, Jeromos és Augustinus munkássága egyszerre csak mindent megvilágított másképp. Keresztény szemszögből, biblikusan adtak magyarázatokat minden nyomorult kis kérdésemre és olyan hihetetlen mély bölcsesség és tudás áradt belőlük, amivel az addig bálványozott hindu filozófiám megingott. Majd a múlt szép emlékű porába veszett. Egyszersmind nem volt több kérdésem, válaszokat kaptam. Magyarázatokat ha nem is biztosra, sokszor egymást kizáró logikával, de elképzelhető elméleteket tártak elém, amiben Jézus Krisztus igazsága nem holmi ellentmondásos bugyuta dolognak tűnt, hanem a legmélyebb és fantasztikusabb tudásnak és igazságnak, amivel ember találkozhat. Aztán ott és akkor, mikor elhárult minden intellektuális akadály ezek révén, eltudtam képzelni, hogy Jézus Krisztus az volt aki, és ott be is költözött a szívembe. Az ágyamon fekve egy vaisnava bölcsességeket tartalmazó könyvet szorongatva, megtértem Jézus Krisztushoz. Már csak egy kérdésem maradt ezután. Mi a búbánatos francért hallgattak egész életembe ezekről a fantasztikus dolgokról maguk a keresztények?

2. Alkalmatlan, hiteltelen képviselet

Részben válaszolva az előbbi kérdésemre, az intézményesedett egyházak és a még ismert kereszténynek magukat valló szekták hihetetlen alkalmatlan és hiteltelen emberekből állnak nagyrészt. Az intézményesedett egyházak zöme ezt sokszor nem is tagadja. Részben arra hivatkozik, hogy az ember ilyen gyarló, sajnos a földi egyház ilyen ezzel meg kell barátkozni. Másrészt sokszor próbálnak valamiféle tisztulási folyamatot véghez vinni. Ez azonban legtöbb esetben csak szándék marad és szép szavak. Mérhetetlen romlott bürokrácia és politikai szálak, gyarló emberi kicsinyesség szövi át ezeket az egyházakat. Intézmény lévén nem is csoda. Az viszont már egy hosszúra nyúló kérdés lenne, hogy egyáltalán kellett volna e intézményesedni egy hiteles Krisztus-követő közösségnek. Bárhogy is ez magával vonta azt, hogy a mindenkori hatalomnak ki legyen szolgáltatva és azzal kompromisszumokat kössön akár csak fennmaradása érdekében, rosszabb esetben befolyása növekedése érdekében. A világ azonban már Jézus szerint is megtagadandó és ellentétes az ő Mennyei országának logikájával. Szóval ha az itteni országok és hatalmak logikájának egy kis engedményt teszünk, akkor elveszítünk valamit Krisztus igazságából. Jaj, de jön az önigazolás, hogy ezt az áldozatot néha meg kell hozni, hogy tovább terjeszthessük bármilyen mértékben is de Jézust. Mert ha nem ezt tették volna, már rég oroszlánok elé vetették volna az összes keresztényt Rómában vagy valami hasonló vége lett volna a dolognak, máshogy és máskor. Nem tudom ki, hogyan van vele de én úgy tudom, hogy egy olyan személyt követnek elvileg, aki vállalt egy ostorozást, leköpést és keresztre feszítést azért mert bizony egy rohadt kis kompromisszumot nem volt hajlandó kötni és engedni egy szemérkényit sem a hitéből. És az apostolok pontosan ugyanezt tették, hiába fejezték le vagy nyúzták meg, esetleg sütötték meg őket élve. Ennek okán az ókeresztények is ott voltak a római stadionokba várva a halált és nem nyomorult kiskapukon gondolkodtak. Pláne nem úgy, hogy még ők tűnjenek a tökös legénynek, hogy ezt valami magasztos dologért, a hit tovább éleséért teszik. A hit talán pont az lenne, hogy ha Isten elrendezte azt, hogy idáig is fennmaradjon az igazsága, keresztre feszítéseken, lefejezéseken, nyúzásokon, széttépéseken át, akkor ne már mi mártírkodjunk itt, hogy biztosítani kell az egyház befolyását nekünk egy kis kompromisszummal. Ezért pedig még állami milliók is csilingelnek az meg majd az Úr ajándéka a nemes áldozatért biztos. Ne vicceljünk. Azt hiszem, ha az Úr megoldotta a vészterhes ókortól a hit tovább élését, nem a bürokrácia meg a politika fog majd ki rajta. Az ilyen kompromisszumok árán létrejött intézményék pedig szükségszerűen romlottak lesznek és rohadnak. Elég csak a katolikus egyház ősi problémáját megnéznünk a molesztáló papok problémáját. A helyzetet egy volt  tanárom fogalmazta lényegre törően. Változatlanul interpretálom a mondandóját: Itt bóklásznak szerencsétlen, pattanásos, szociálisan visszamaradt, lelki sérült gyerekek, sose láttak p*nát se és ezekből lesznek lelki vezetők, ezektől kell majd az ember elvileg tanácsot várjon az élet nagy problémáira. Mit fog ez tudni mondani? Mit várjon ezektől, akik tele vannak frusztrációkkal és életében nem találkozotott még azokkal a problémákkal?

A felvetés drasztikus de valós. A teológiai, papi, lelkészi pályát manapság sok esetben olyan emberek választják, akik valamilyen módon kitaszítottak voltak a társadalmi fősodorból. Talán szegényeknek így alakult az életük, a gyerekkoruk sajnos. Talán eleve valamilyen fundamentalista családba születtek és beléjük verték, hogy mit kell hinniük, gondolniuk. Mindkettő borzalmasan szomorú. Pedig lehet ha nem zaklatják őket gyerekkorukban vagy nincsenek kitéve a „vallásoskodó” szülők fekete pedagógiájának, akkor csajozógépek lennének, vagy az egyik kokóárus a bulinegyedbe. Természetesen ez nem lenne jó, de ha a szabad akaratából a szíve mélyén valójában ezt választaná, ha a szocializációja nem befolyásolta volna hátrányosan a személyiségét, akkor jobb ha nem ilyen embertől várunk lelki támaszt és vezetést. Az ilyen emberek tele vannak frusztrációkkal, feszültségekkel, terhelt önképpel és belső ellentmondásokkal. Persze ismerek fantasztikus lelkészeket, sőt szerzeteseket is, akikről biztosan tudom, hogy a szabad akaratából erre hívta a lelkiismerete. De nem mehetünk el amellett, hogy az egyházi képzésben, leendő vezetők között ez a frusztrált, sajnálatos embertípus napjainkban szörnyen felülreprezentált. És hihetetlen káros és veszélyes. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy ez az egyszerű „mezei” hívekre is roppantul igaz tud lenni. Nehezen várhatja az ember így, hogy a keresztényeknek nevezett szubkultúra tagjai majd Órigenész preexisztencia elméletéről és pokol magyarázatáról fognak neki beszélni. A többségük a probléma felvetést sem érti miért érdekel valakit ilyen. Többségük sosem kérdezett igazán. Ha volt kérdése is hamar beérte egy sablonnal is. Nem mernek kérdezni, megkérdőjelezni mert számukra ez a közösség egy menedék. Menedék és közösség a világ elől. Ha olyanon gondolkodnak, mint én tettem talán még a végén kitagadják őket, vagy ne adj Isten annyira nem ért vele egyet önmagától, hogy nem bírja elviselni. Jaj akkor mi lesz. Fájó önálló gondolatok és szabadság. Egyszóval hihetetlen mértékben hiteltelen a Krisztus képviselete magát Krisztus követőiként aposztrofáló közösségekben. Egyszerű, bugyuta reakciókat és megnyilvánulásokat azért kapunk keresztényektől, mert nem Krisztus válaszait és reakcióit adják, hanem a maguk szocializációs problémái által termelt frusztrációt.

3. Pogányok és politikusok

Keresztény Európa meg keresztény Magyarország. Hányszor halljuk ezeket a szlogeneket. Ezek a politikai szlogenek pedig színtiszta hazugságok. Európa és vele együtt Magyarország sem keresztény és sosem volt az. A helyzet az, hogy a kereszténység azzal áltatta magát mindig is, hogy legyőzte a pogány hiedelmeket a kontinens népei körében. Azonban ez semmi más nem volt mint erőszakos politikai-kulturális akció. Látszatintézkedés. Olyan, mintha úgy takarítanánk fel koszt és a morzsákat az asztalról, hogy rárakunk egy terítőt. Ettől még alatta ott marad, csak nem látjuk. Így maradt a felszín alatt az európai néplélekben is a pogány hitrendszerek megannyi eleme. Sőt a borfoltok olykor át is ütnek a terítőn, amint a pogány mitológia számos eleme átszivárgott a keresztény kultúrkörbe. A kereszténység címszó alatt hívott kulturális projekt nem más, mint egy Jézus Krisztus nevével nyakon öntött pogány-hiedelem mix. Ennek beismerésétől persze úgy félnek, mint Ördög a tömjéntől. Pedig legalább hiteles és őszinte lenne. Apropó, mi ez a baromság is, hogy fél, mint Ördög a tömjéntől? Ez is egy babonás bugyutaság, ami azon a pogány elképzelésen alapszik, hogy egy rituális tárgy és cselekedet befolyásol valamiféle szellemi entitást. Tiszta ősi mágikus világelképzelés, csak keresztény címszavakkal. De maga az Istenkép is ilyen pogánnyá vált. Zord, rideg, uralkodó, büntető Isten képe alakult ki sokakban a keresztény Istenről. Mindenki látott már ilyen gonoszan, szigorúan néző Jézus freskót, vagy ikont. A személyes antropomorf elképzeléseinket vetítjük rá a mindenható Atyára. Ahogyan kialakult Zeusz, Odin, meg az Öregisten képe is a pogány vallásokban. Egy ilyen antropomorf szeszélyes öregembernek persze, hogy a számlájára írunk olyanokat, mint a csecsemők előtt bezárt Mennyország kapu meg az egyesek örök kárhozaton szenvedése közbeni boldog vigadás a Mennyben. Még az Ószövetség is így képzeli el nagyrészt. De Jézus Krisztus pont azért jött, hogy megmutassa, hogy basszus hát nagyon nem ez az Isten. Ez nem jelenti, hogy nem fegyelmez, nincs a dolgoknak következménye, de nem egy nyomorult Zeusz. Nem egy szívtelen, kivételező zsarnok.  Elég csak arra gondolnunk, hogy a hittan könyvekben is ódákat zengenek arról a történetről, mikor Ábrahám képes lett volna feláldozni a fiát Istennek. Ódákat zengnek és példaértékűnek tekintik, hogy Ábrahámnak aztán micsoda hite volt. Persze megjegyzik, hogy azért amúgy Isten végül nem akarta, hogy megölje a fiát. De nem lehet, hogy ez a hangsúly elvan tolódva a történeten? Hogy igazi pogány értelmezés ez az egész, hogy magasztaljuk és példaértékűnek tartjuk ezt a vak hitet? Akkoriban minden pogány nép körében elterjedtek voltak az áldozatok, emberáldozatok sőt gyerekáldozatok. Ábrahám nem volt különb korának pogány felfogású embereinél. Bármelyik vakhitű pogány barbár feláldozta volna a saját fiát akármilyen istenségnek. Nem lehet, hogy Ábrahám története sokkal inkább arról szól, hogy Isten itt mutatta meg először az eltérést a pogány torz istenfelfogás és a valóságos isteni szellem között? Hogy nincs szükség ilyen elcseszett dolgokra, mint az emberáldozat. Ez volt a legelső kinyilvánítása Istennek arra, hogy az ő szellemiségéből megmutasson valamit a pogány felfogású embereknek. Ez a csodás benne, hogy itt mutat meg valamit elsőként úgy, hogy a barbár ember is értse, hogy menyire más az Isten, mint hiszi. De a többség Ábrahám vakhitén rugózik és ámuldozik mégis, ami bármelyik elvetemült pogánynak megvolt. Ebből a félreértelmezett képből (is) fakad, hogy a keresztény egyházak főleg a jobboldali politika talpnyalásánál kötnek ki. A jobboldali világfelfogás logikus, a világ rendjéhez igazodó, a természet és a  világ logikája által diktált társadalmi rend fenntartója. Ezek szegények a torz Istenképükkel meg így képzelik el, hogy kormányoz az Isten is a Mennyben és úgy de úgy szeretné, hogy mi is reprodukáljuk ezt a földön. Aztán könnyen kikötünk a protestáns értékeket védelmező gátlástalan üzletember, a kereszténység utolsó bástyáját liberálisoktól és migránsoktól védelmező pocakos neo-Hunyadi és az ortodox világ maszkulin, félmeztelenül lovagló KGB-s csillagának bálványozásánál. Amint ilyenekbe pedig belefolynak rögtön visszatetsző lesz sokak számára. Minimum akiknek más az értékrendje és esetleg nem a konzervatív értékeket, a nacionalizmust és hasonlókat tartják elsősorban szem előtt. Márpedig Jézus egy szóval nem mondta, hogy melyik politikai bázishoz jött. Sőt sokkal inkább a „betegekhez jött, mint orvos”. Kurvákhoz, narkósokhoz, lecsúszott semmire kellő söpredékhez. Akikkel faramuci módon pont a világi, sokszor ateista körök szolidárisabbak. Ami a keresztény újfarizeusokra nézve gyalázat. Ezért tűnik úgy, hogy jobb mikor a Rage Against the Machine a Killing in the name of sorait énekli. Radikál-balos aktivistákba néha több Lélek nyilvánul meg, mint azokba, akik magukat ennek a Léleknek a képviselőjének mondják.

Magyarul teljességgel megtudom érteni, hogy valaki ódzkodik, undorodik, netalántán mély ellenszenvet és megvetést érez a kereszténység iránt. Ha ez a kereszténység, amit itt felvázoltunk akkor én is ezt érzem. Jézus Krisztussal a szívembe talán még jobban dühít mint másokat. De nem szabad, hogy ezen dolgok végett magával Jézus Krisztussal, az ő szellemiségével és Isten igazságával azonosítsuk azokat az ellenszenves dolgokat, akik maguk is Jézus Krisztus és Isten igazságának nevében lépnek fel. Tudnunk kell, hogy ez az igazság és szellemiség sokkal mélyebb, varázslatosabb és csodálatosabb annál, mint hisszük és azok gondolják, akik azt hiszik már ismerik. Mást nem tehetünk ezért pedig, hogy mi hitelesen próbáljuk képviselni, amit Jézus is tanított. Ebbe pedig beletartozik az azok elleni fellépés is, akik magukat Isten követőjének mondják sőt talán tisztán hiszik is, de az Istent olyannak láttatják sokszor, akinél a Sátán is jobb alternatívának tűnik. Nincs recept, nincs képlet, egyszerű használati utasítás arra miként lehet úgy képviselni ezt, hogy a keresztény jelző, vagy Krisztus ne forrjon egybe ilyen tévesen értelmezett emberek tevékenységébe, de nincs is rá szükség. Bíznunk kell Istenben, az Ő szellemiségét követve élni, úgy hogy ne érdekeljen a pogányok általi oroszlán széttépés, vagy a farizeusok általi keresztre feszítés sem. Nem érdekelhet, nem lehet kompromisszum és nem lehet kiskapu. Minden másban pedig bízunk Krisztusban, hogy nem hiába mindez és hat ott és akkor mikor kell és megtalál másokat is úgy, ahogy engem is megtalált és magáévá vonzott, még a kereszténység felszínes, sekélyes, ellentmondásos és ellenszenves felszínén keresztül is.

Horváth Martin

Serfőző Dániel- Az idő válsága

A modern ember élete nagyon sok tekintetben válságos. Ezek a válságok itt a "fejlett nyugaton" már inkább szellemiek, mint sem anyagiak. Félreértés ne essék, a hiány és a válság az emberi lét sajátja, nincs egy olyan történelmi korszak, amiben ne lett volna jelen valamilyen módon. Ami speciálisabbá teszi a jelenkor emberét, a régi kor emberéhez képest, az a technikai fejlettségi fok, ami ezeket a válságokat felnagyítja. Az egyik ilyen válságos tényező az idő kérdése. Egy egészen váratlan és szokatlan változás lépett be e téren. Az idő felgyorsult mind, ha a közlekedést vizsgáljuk, mind, ha az emberi kapcsolatokat, de legfőképpen a saját magunk időfogalma bomlott meg. Hogy lássuk mennyire új keletű és radikális ez a változás csak gondoljunk bele, hogy az utóbbi mindössze 100 év technikai újítása milyen újdonságokat hozott az életünkbe: egy óra alatt megtehetünk egy olyan távot, amit régen fél nap alatt tehettünk volna meg, azonnali üzeneteket válthatunk egymással, időtől és távolságtól függetlenül, minden információt megkaphatunk másodpercek alatt a világhálóról. Kérdéses, hogy az ember mennyire tud erre a gyorsaságra berendezkedni. Szellemileg, lelkileg, kulturálisan, biológiailag.

 Mi a célunk az időben? Mekkora távlatokban tudunk gondolkodni? Mennyire vagyunk türelemmel? Mennyi időt vagyunk képesek egy döntés előtt mérlegelni? Az időelképzelésünk végtelenül lineáris lett. Kész tényként kezeljük azt, hogy a világ változik, halad valamerre. Pedig, ha belegondolunk ez a régi kor ciklikusságban gondolkozó természetközeli emberének egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Neki nem voltak elképzelései a jövővel kapcsolatban, hogy az bármiképpen is más lenne, másnak kellene lennie, mint a ma. Egy évben gondolkozott. Ez alatt az év alatt ritmusosan lejátszódott újra az egész teremtés és megváltás, a vetés és az aratás, az öröm és a bánat, a szűkölködés és a bőség, a szent és a profán. Az egész kozmosz mondhatni a kor emberével lélegzett. Az egész világ évről évre újra indult. Számomra, aki már e kor szülötte mindig problémát okozott az, hogy ezek az emberek miért nem fásultak bele a mindennapokba, a "mókuskerékbe". Én szinte mindennap úgy kelek fel, hogy már megint ugyan ez, mikor lesz ennek már vége? Mikor érek célhoz? Meddig kell még ugyanazokat az örömöket és bánatokat kiszámíthatatlan időközönként elszenvednem? Mindig várok valami mást, valami egészen újat, ami eddig nem volt, egy megváltást. Pedig a megváltás már megtörtént. Vagy inkább folyamatosan történik! A személet a probléma. A modern ember úgymond, elúriasodott. Az egész világnak a terhét magunkon érezzük. Naponta böngésszük a hírfolyamot, és az egész világ bűne gyakorlatilag ránk nehezedik. Előbb kezd el motoszkálni bennünk az ISIS aktuális kiterjedése Szíriában, mint hogy vajon jól van e édesanyánk? Ezek a magasztos gondolatok régen az úri réteg kiváltságai voltak, ők rágódtak rajtuk a kastélyokba zárva, és ők is sokkal lassabb ütemben kapták meg ezeket a terheket. És ezek a nagy események azok, amik azt az illúziót táplálják bennünk, hogy valamiféle nagy cél felé tartana a világ. Ezzel párhuzamosan a mi életünkben is célokat állítunk, amikről azt hisszük, kötelező elemei egy értelmes életnek. Az álom és álmodozás nemzedéke vagyunk. Ha nem látjuk megvalósulni ezeket a célokat hamar letargiába esünk. Pedig nem feltétlenül kéne a világban elgondolnunk célokat, vagy bármilyen nagy tervet. Elérhetetlen álmok helyett, magát a jelent, az átlagost mindennapot kéne álommá szentelnünk. Sokkal nagyobb figyelmet kéne fordítsunk a mára, a pillanatra. „Élj a pillanatnak.” Mint egy elcsépelt idézet valami olcsó plázás pólón, de mégis hatalmas igazság. A pillanatnak, a mának élés összefonódott egyfajta élethabzsolással, testi gyönyörben való fürdéssel, pedig ennek nem feltétlenül kell így lennie. Maga Jézus mondja, hogy minden napnak megvan a maga gondja és dolga, és hogy ne tekintsünk állandóan a jövőbe, hanem itt és most figyeljünk sokkal jobban magunkra, cselekedeteinkre, gondolatainkra, és azok Istennel való kapcsolatára.

Gondoljunk Istenre. Ő maga az idő felett áll, leginkább úgy képzelhetjük ezt el, hogy egyfajta örök Isteni pillanatban lakozik. Számára kezdet és vég egy kör, vagyis inkább egy pont, amelynek kiindulása Önmaga, és vége is Önmaga, de mégsem ugyan olyan értelemben. A kezdet és a vég nem egyezik, nem ugyan az. A teremtés és a megváltás is kijelölhető, mint egyszer megtörtént, soha meg nem ismételhető origó. Valami olyasmi lehet, mind egy színváltó LED-pont. Mi a szélén menetelünk, és csak azt látjuk, hogy van előttünk egy számunkra egyenes út és miközben lépdelünk rajta, meg-meg változik az út színe. De valójában mi egy nagyon kicsike kis kör szélén haladunk körbe-körbe,és Isten az, aki a teremtett lét minőségét befolyásolja célszerűen, folyamatosan keveri a színeket. Van egy „világvége”, de az nem a LED eltűnése, csak a végső színének elnyerése. Gondoljunk bele abba, hogy minden nap halljuk, hogy bolygónk számára X év van hátra, amíg lakhatatlanná nem válik. Ez a folyamat, a mi művünk, és annyit kéne csak tennünk, hogy nem menetelünk sehova tovább, csak megállunk. Megállunk és élünk. Nem termelünk profitot, nem halmozunk vagyont, nem akarunk a világ királyai lenni. Csak élni akarunk, boldogan. A világ azért pusztul, mert valójában nem menetel sehova, mi vagyunk azok, akik masíroznak rajta. Isten a világot az ember kezébe adta a teremtés után az ember pedig saját bűnének rabszolgaságába hajtotta azt. Isten azt is mondja, hogy ne törődjünk, azzal mit veszünk fel holnap vagy mit eszünk, mert, ahogy az ég madarait is eltartja a természet, úgy minket is el fog.

Ez az egész gondolatmenet akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ma egy gyönyörű szép, elő tavaszi, hűvös, de napos délutánon megcsodáltam az eget és a lassan visszatérő vadludakat. Elmerengtem azon a csodálatos ciklikusságon, amiben léteznek. Az évről évre megismétlődő vándorlásról, megérkezésről, megpihenésről, majd újra elindulásról, mindezt óramű pontossággal. A természet csodája. És volt egyfajta ellentét a ludak módszeres és szervezett vándorlásában és a kék ég végtelensége között. Valami olyan másság, ami Isten és ember között is fennáll. A végtelen Istenben mozgó ember. A fáradhatatlan újrakezdés. A látszólag soha célhoz nem érés, de valójában már a célnál levés. Mert igazából egy vadlúdnak nincsen célja emberi értelemben. Csak magáért az életért létezik. Sose lesz az, hogy úgy érkezik meg, hogy onnan többé soha nem kell tovább indulnia. Mégis teszi és él. A természet Isten órája. Az ember pedig valahol az iparosodás kezdeténél elcserélte ezt az órát, a vas, fogaskerék, és gőz ritmikus, monoton, hangos üzemére. Azáltal, hogy elszakította magát a természet ciklikus élettelisségétől, elszakította magát a szenttől is. Érdekes látni, hogy az iparosodással jelentek meg az embertelen munkaórák. A 16 órákat dolgozó munkások. Ugyanis a technikának nincs igazán élő ritmusa. Nincs benne árnyalat, hangulat, elkülönülés, változás. Csak ugyan az a ritmikus, életidegen zakatolás. Nincs ebben a zakatolásban semmiféle ciklikusság, ugyanis a ciklus különbségekre épül, változásokra, amik egy ritmus szerint épülnek egymásra, harmonikusan. Itt csak zakatolás van, és az egyetlen különbség az csupán annyi, hogy napról napra hangosabb ez a zakatolás. Addig az ember a szentek ünnepei között élt. Történészek megállapították, hogy egy középkori jobbágynak, akiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szinte rabszolgaként létezett, több pihenőnapja volt, mint egy mai átlag dolgozónak. Társadalmi szinten úgy vélem már késő visszafordulni. Pesszimista vagyok a jövőnkkel kapcsolatban, az egyén itt már nem képes változtatni. Messzemenően túl nőtt a rendszer az emberen, hihetetlen bonyolult kapcsolatrendszerek tartják fenn, és mozgatják előre. Ez egy olyan vonat, ahol már leszakadt a fék. Az egyén viszont még leugorhat erről a halálvágányról és magával viheti közvetlenebb környezetét is. És így is kell tennie, mert már látszik, hogy a sínek nem tartanak örökre, ott a fal, aminek egyenesen a közepébe robog az emberiség mozdonya. De a jó hír, hogy nem a sín a világ egésze, mert a sín is fut valamin. A kozmosz még itt van körülöttünk, a vadludak még vándorolnak, a virágok hajtanak, a természet megújul. Isten haragjának még nem jött el az ideje, a tisztítótűz még nem emésztette fel világunkat, hogy aztán újjá szülje azt. Van még mibe kapaszkodnunk, van még időnk élni, igazán élni. De mindez csak rajtunk múlik. Próbáljunk lecsöndesedni, meglassulni. Felvenni magunkban egy kiegyensúlyozott ritmust. Arra szánjunk csak időt, ami valóban fontos. Éljünk úgy, mintha minden egyes nap végén eljönne az ítélő Krisztus, a másnapot pedig hálával kezdjük, amiért mégse tette és még létezhet ez a szedett-vedett, elfecsérelt, tákolt világunk. Legyünk vadludak, akik csak mennek tovább, mert az életben maradás van előttük, ez az ősi ösztön, ami kérdés nélkül nagyobb, mint a nemlét, Isten teremtő munkájának bizonyítéka. Mert az állat Istentisztelete az életben maradás ciklikussága, míg az emberé az örökkévaló megismerésének célhoz érése.

Serfőző Dániel

Szkopje a legbizarrabb főváros - élménybeszámoló

Gruevszki Magyarországra menekülése, Észak-Macedóniává való átnevezés, görög-macedón diplomáciai párharcok, politikai feszültség. Csak pár dolog ami végett az ember Macedóniáról hall az utóbbi időben. Mi azonban jóval ezek előtt elhatároztuk, hogy meglátogatjuk ezt a „lángoktól ölelt kis országot”, az utóbbi idők eseményei csak még inkább felkeltették az érdeklődésem, hogy hová is fogunk mi menni.

Macedóniáról amit tudni érdemes, hogy 1991-ben vált ki Jugoszláviából, amely akkor a hasonló függetlenedési törekvések következtében a modern Európa legvéresebb háborúját vívta. Nos, Macedónia esetében ez nem volt így, mondhatni nem sokakat zavart, hogy az Észak-Dunántúl méretű hegydarab többé nem a Jugoszláv államkasszából él meg. Ellenben Macedónia lakosságát inkább aggasztotta ez, hiszen ők is tudták, hogy gyakorlatilag egy hegydarab az országuk és a Jugoszláv pénzek nélkül nem lesz olyan rózsás a jövő. Még inkább nem örültek a görögök, hiszen a történelmi régiójuk nevével alakult egy új állam és innen indult az évtizedes politikai és diplomáciai görög-macedón csörte. Ami azt illeti, egykét macedón nacionalistától eltekintve senki nem látta indokoltnak ezt a függetlenedést. Apropó macedón nacionalisták. A macedónok gyakorlatilag bolgárok, akik szerb fennhatóság alá kerültek a történelem egy pontján. A 20. század elején voltak macedón függetlenedési törekvések, ők azonban még rendesen bolgárnak definiálták magukat és Bulgáriával akartak egyesülni. 1945 után a jugoszláv politika (geopolitikai okok miatt) döntött úgy, hogy a macedón az bizony egy külön nép. A macedónok pedig azóta szeretnék elhinni és bizonyítani, hogy ők az ősi Makedónia és Nagy Sándor birodalmának leszármazottai. Körülbelül olyan a helyzetük, mintha a székelyek kitalálnák, hogy semmiféle közük nincs a magyarsághoz, sőt Bizánc kultúrájának örökösei. Ha pedig az identitásproblémás kis ország helyzete nem lenne elég bizarr, a lakosság felét albánok képezik, akik aztán teljesen más vallásúak, kultúrájúak, nyelvűek.

Elég ramaty időben érkeztünk és rögtön szembesülhettünk a klasszikus balkáni életérzéssel, mikor a reptéren a repülő leszállása után kezdik el a havat eltakarítani, hogy legyen hova beállni a gépnek, illetve a lépcsőt oda tudják hozni. Ahhoz képest, hogy egy ember egy lapáttal végezte ezt a munkát és nem valami intenzíven, viszonylag kis várakozás után juthattunk le a gépről. Gyors dénárra váltás után a reptéri buszhoz siettünk, ahol a balkáni mentalitás pozitív oldalával szembesülhettem. Mivel túl nagy címlet volt nálam a buszjegyhez, kisebb bankjegyekből pedig nem jött ki az ár, így a buszsofőr legyintett és azt mondta jó lesz az a pár kis címlet a többi mindegy. Egy 650 forintnyi értékkel utaztam olcsóbban, mint mindenki más. Mivel az ország magasan fekszik és tél is van, elég sokszor érheti őket havazás, még is úgy viselkednek, mintha sosem láttak volna még. Az utak takarításáról még autópálya esetében sem igazán beszélhetünk.

Azért sikerrel beértünk Szkopjébe és elsőként csodálhattuk meg talán az utóbbi időkben a legnagyobb látványosságát az új belvárost. Ez Gruevszki barátunk műve, igyekezett történelmi külsőt kreálni a macedón nemzetnek ezzel a betonklasszicista csodával. Természetesen minden koncepció nélkül nőnek egymás mellé a monumentális neoklasszicista, neobarokk vagy bármilyen historizáló épületek és szobrok. Giccs-giccs hátán, rengetek dísz, szobrok minden mennyiségben és aranyozott lámpavasak. Valamiféle szépsége azért van de még is groteszk, mikor jól láthatóan új, tömör betonból öntött korinthoszi oszlopokkal épült házakra van római számokkal felírva az építési dátum, amely azt mutatja: 2011. Maga Szkopje két részre osztható. A folyó déli része a macedónok lakta rész, ortodox templomokkal és a szocialista építészet remekműveivel, amely a nagy szkopjei földrengés után épültek. Az északi rész nagyrészt az albán negyed, a földrengést túlélt óváros kis zegzugos utcáit tartalmazza és rengeteg mecsetet. Mi az utóbbi részen voltunk és naponta öt alkalommal élvezhettük a hangszórókból kihangosított müezzineket énekelni a városban. Ugyanúgy macedón részen a harangszó és az istentiszteleti ének is megafonból szól. Ez amolyan kulturális farokméregetés a város eltérő nációi között. Maga az albán negyed és az óváros természetesen kihagyhatatlan. Enni olcsón lehet és egész korrekt mennyiségben szinte bárhol. Na meg az úton útfélen meglévő burekezők is a Balkán kihagyhatatlan részei. Az albán bazárban egyedi hangulatban kapható szinte tényleg bármi. Gyümölcsöltől, zöldségektől kezdve a ruhákon, bicskákon és magyar árhoz képest fél áron kapható cigarettáig. Kivéve az alkoholt. Az albán/muszlim részen nagyon nehezen beszerezhető portéka. Úgy általában a bevásárló központ nem létező jelenség a közelben ezen a részen. Nagy bevásárláshoz átkellet sétálni a folyón a Veróba. A Vero egy Spar hasonmás, stílusra, betűtípusra stb. Ez is a balkáni sajátosságok egyike, bár olyan mértékű kopizást nem találtam itt, mint Albániában a McDonalds hasonmást Kolonat néven, sárga M betűvel más stílusban, Happy Kids menüvel és szlogennek „ I like it”.

Aranyozott kandeláberek 

                                              Az albán negyed és az óváros kis utcái

         A38 másolat kamuhajó. A folyó nem hajózható. Mellette ezüst ládában fák a közepén.

 Az albán negyed valósága

Macedóniában és a hasonló helyeken persze mindig a helyiek mindennapi élete az érdekes. Miután találtunk helyi söröket, majd teszteltük őket (nagyjából a Kőbányainak megfelelőek) bevetettük magunkat páran az éjszakai Szkopjébe. Itt találkoztunk a macedón Friderikusszal. Legalábbis gesztusai és hanglejtése miatt óhatatlanul így maradt meg. Mint kiderült számukra még az EU-s tagság utópisztikus jövőképet táplál, bennük van még az egykor Magyarországon is érezhető megváltás remény ettől a dologtól. Majd idővel rájönnek. Fridinek még elképzelhetetlen volt, hogy Magyarországon kb egy nép van és az a magyar és kulturálisan mind keresztények is. A homogén nemzet fogalma ismeretlen, elképzelhetetlen, fantasy kategória arrafelé, ahol magukat görög leszármazottaknak gondoló, cirill betűvel író bolgárok élnek együtt megannyi muszlim albán ordító müezzinnel és kis részt törökkel. Ezután a „bulinegyedbe” érkeztünk, ami a pestitől azért jóval alulmarad de így is találkozhattunk identitásukra büszke fiatalokkal. A lezajlott párbeszéd úgy zajlott:

- Honnan jöttetek?
- Magyarországról.
- Az jó hely!
- Fogjuk rá.
- Hát jobb mint ez.

Majd elköszönt. Hiába járkáltunk a historizáló belvárosban, a nemzeti identitás kérdése ilyen szinten mozog sokaknál. Nem csodálom mert jobban szemügyre véve ezt a monumentális belvárost engem sem hazafias érzelmek fognának el. A Nagy Sándor gigantikus szobra a giccses oszlopon, az indokolatlan diadalív és a folyó menti egész látvány ezekből az épületekből sokkal inkább emlékeztetett Hitler új fővárosának terveire, Germániára. Mindenesetre valamiféle groteszk disztópikus film kellékének nézett ki, amelyben valami orwelli diktatúra van, mint dicső, ősi, hangulatos városkának. Ezen a monumentális téren pedig ha ismernének más borítást, mint a márványt, vagy egyszerűen csak a sózást, vagy a jég takarítását, akkor nem kisebb térdficammal ér véget az estém. Másnap a bedagadt, de működő lábammal vágtunk neki a Szkopje melletti hegynek, amelynek a tetején a Balkán legnagyobb keresztje van felállítva. Buszpályaudvaron egy A4-es lap pár celluxszal rögzítve az oszlopon, rányomtatva cirill betűvel a végállomás (ezt fejtsd meg) alatta pedig pár indulási dátum. A buszok persze legendásak Szkopjében. A londoni emeletes buszok mintájára legyártott, kínai kamuváltozat Yutong néven még bizarrabb összképet ad a város amúgy is furcsa arculatának. Egy kis libegőzés után a hegyen a téli, hófödte táj amúgy pazar kilátást nyújt.

Kulturális téren megnéztük a nagy mecsetet, Teréz anya gyermekkori házát és a Macedón Nemzeti Múzeumot is. Nos ez egy furcsa kis utcán és egy murvás parkolón át közelíthető meg, az épület pedig olyan, mintha Pripjaty valamelyik kultúrházát látnánk. Nem csak stílusra, minőségre is. Beleértve a kitört ablakokat is. És persze a látogatók száma is megegyezett a pripjatyi létszámmal, tehát voltunk mi és a portás gyakorlatilag. Mint megtudhattuk az egész kiállítás 1976-ban nyílt meg és azóta totálisan változatlan. Ezt a stílusról és az állapotról nem volt nehéz megállapítani mégis lenyűgöző volt. A macedónok amúgy szeretnek kicsit blöffölni az amúgy nyilván nem túl hosszúra nyúló történelmükkel kapcsolatban. Minden ami a mai Macedónia területén történt azt saját macedón érdemüknek tekintik. Függetlenül attól, hogy az égvilágon semmi közük ahhoz a néphez, ami akkor ott volt. Ezenkívül pedig az ókori Makedónia értékeit is nyilván magukénak próbálják feltüntetni. Sok esetben ezek a próbálkozások elég kínosak és izzadságszagúak. Nem messze a várat is meglátogattuk. Egy kis alkudozással kihoztuk, hogy ha nem kérünk idegenvezetést csak körbejárjuk, akkor lehetséges-e, hogy nem kell fizetnünk. „Itt minden lehetséges”- szólt a válasz, amely a balkáni életérzést ismét egy mondatba tömörítette. Azért még megtudhattuk az úriembertől, hogy Magyarországról ismeri Attilát a hunt. Ebbe nem akartunk belemenni, hogy Attila mennyire volt magyar, elvégre az ő példaképük Nagy Sándor sem volt épp egy szláv de lényegtelen. Valamint elmondta, hogy a monumentális betonklasszicista főváros azért épült, hogy bemutassanak a görögöknek. Képzelem az orwelli giccsektől, hogy becsicskítva érezték magukat a görögök.

A nemzeti múzeum

Még pár burek és Makedonszkó sör lecsúszott a giccsbelváros és az albán negyed utcáin is. Mentek a kamulondoni buszok és a kóbor kutya falkák önkéntesen kinevezett útszakaszukat őrizték az arra járó autóktól, amiket 5-6 fős falkában támadtak meg és harapdálták a lökhárítóját. Utánozhatatlan és megfoghatatlan hangulat Macedónia fővárosa. Albániának is sajátos hangulata volt és utánozhatatlan, de Macedónia mégis más. Itt nem tudom mi volt a hangulat. Talán pont az, hogy nem volt egyértelműen hangulata. Kicsit a Balkán, kicsit keresztény, kicsit muszlim, kicsit albán, kicsit török, kicsit kamugörög, kicsit innen-onnan összelopott, leutánzott jármű, boltok miegymás. Nem tudom meddig állnak az oligarchák klasszicista betontömbjei és giccses szobrai és mikor bontják vissza esetleg, vagy meddig marad meg a délszláv balkáni hangulat az élet más területén a fejlődéssel szemben, de ameddig megvannak mindenféleképpen látni kell egyszer ezt a groteszk, a maga módján bájos világot.

Horváth Martin

Hol van Isten?

Mint többen tudják, tegnap kigyulladt, majd leégett a Ráday utcai református kollégium nagy része, és sajnálatos módon egy életet is követelt. Kifejezetten személyes érintettségünk is van a dologban, ugyanis Dani, a Disszidens másik szerkesztője, több cikk és poszt szerzője, korábban podcastek résztvevője is a kollégium lakója volt és mindene porig égett. Így hát fogtam magam és Zsomborral, a Disszidens másik rendszeres résztvevőjével és még másokkal, igyekeztünk segíteni amennyire lehet. Sokan kérdezik ebben az esetben és hasonlókban is, hogy "hol van ilyenkor Isten?". Ilyenkor az okára kíváncsiak miért történhet ez, azonban kevesek vagyunk mi az ok-okozati összefüggések megállapítására ilyen távlatokban, összefüggésekben. Elméletek persze vannak rá és lehet rajtuk gondolkodni, de ezek a pillanatok nem a mély teologizálás pillanatai. De, hogy mégis hol van Isten ilyenkor? Ott van az összedobott pénzben, az ajándék ruhákban, a segítségnyújtás miatt elhalasztott programokban, a kölcsön adott töltőben, az ajándék pogácsában és kenyérben, az eddig ismeretlen diáknak adott májkrémben, az elszállásolás szándékában, a síró emberek ölelésében, pár biztató kedves szóban, minden szeretetből fakadó cselekedetben a bajban. Ha valaki tudni akarja, hol van Isten, s legfőképp milyen is az Isten, akkor ezekben a motívumokban keresse. Érteni nem fogja teljesen, de tudni fogja mégis milyen Ő, és hol keresse.