A gyermekeink szentek

A miniszterelnök azt találta mondani, "gyermekeink szentek". Most az ő kontextusa nem is érdekes, pusztán ez az egy kifejezés. Mit is jelent szentnek lenni, s pláne egy gyereknek? A "szent" szó, tulajdonképpen ha nem vesszük figyelembe a katolikus utólagos máguskodását vele, akkor nem jelent többet, mint Krisztus útján járó, azt követő lelki embert. Ebben az esetben pedig a "szent gyermekek" fogalom megállja a helyét. A Biblia így beszél a gyermekekről:

"Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10:13-15)

A gyermek krisztusi, mert naiv. Pozitív értelemben is használjuk a "gyermeki naivitás" fogalmát. A gyerek nem aggodalmaskodik a holnap felől. Nem a világi érdekek és anyagi javak motiválják. A hatalmi játszmák, intrikák, szexuális ösztönök, pénz, örökösödési viták, anyagi javakért való perlekedés, ezek a gyerek számára mind tökéletesen érdektelenek és értelmetlenek. Ő csak játszani akar. Önfeledten jól érezni magát, mókázni, barátokkal lenni és közösen részesülni a mókázás és a játék önfeledt örömében. Nem is kell más, nem is hiányzik más. Számára ez is az élet. S valójában, tényleg ez az élet. Egy játék. Mindannyian elkerülhetetlenül meghalunk, s mindenki, aki utánunk jön, ugyanilyen kérlelhetetlenül elmúlik, s minden, amit hátrahagytunk, végül egy szupernóva martalékává lesz. Az élet ezen a síkon teljességgel tét nélküli. Aminek pedig nincs valóságos tétje, - hiszen a végeredményét biztosan tudjuk-, az nem más, mint játék. A játék lényege pedig a közös, örömteli társaság, mely boldogságot okoz mindannyiunknak. Ez lenne az élet.

Mi viszont úgy teszünk, mintha a világban megannyi tét lenne, s sosem múlnánk el sem mi, sem a világ. Ezt az ideiglenes állomást úgy berendeztük, hogy nyakatekert és értelmetlen ildomossággal bútoroztuk be, melyek fokozatosan mocskolják be a gyermeki lelket. A társadalmi normák és az illem magasztos szavai pedig pontosan a Sátán módszerei. Ugyan kit érdekel a pöffeszkedő asztali etikett, melynek egyetlen célja, hogy önmagát fontosnak és műveltnek érezze valaki. Egonövelő, pöffeszkedő úrimuri ez, s a gyermek meg is mutatja, mikor belapátolja az ételt és menne is vissza játszani. Az evés, az evés. Könyörtelenül dörgöli arcunkba a valóságot, s hogy minden köré kerített nagyzolás romlott hitványság, az illem szó mögött. Ha megkérdezi a gyerek a buszon, hogy "miért olyan a bácsi orra?", a válasz, a szülő szégyenkezése a társadalmi ildomoskodás nyomása miatt, s az, hogy " ilyet nem illik kérdezni?". Ugyan, kit ne érdekelne mitől nagy, bibircsókos a bácsi orra? A barátaimmal a filozófiai mélységektől, az árnyékszék tartalmáig bármiről kötetlenül beszélünk. Nincs mit titkolni, nincs mit rejtegetni, mert nincs olyan, ami miatt ne szeretné az ember ugyanúgy a másikat. Az illem itt már halott. S mennyire szeretik mégis ezekbe belenevelni a gyermekeket, mennyire szeretik évről évre fokozatosan megrontani a krisztusi lelküket, s ebben az egyházak ildomoskodása is mennyire élen jár.

Amikor kimondjuk, hogy " a gyermekeink szentek", igazat mondunk. De egyben azt is húsbavágóan beismerjük vele, hogy mi már rég nem vagyunk azok. De azt is, hogy egy napon, ha felnőnek gyermekeink, már ők sem lesznek azok.

Moammer Kadhafi és a Zöld könyv

Sosem tagadtam, hogy ha ideológiákról volt szó, akkor mindig az olyan szinkretista nézetrendszerek keltették fel az érdeklődésemet, mely a bal és a jobboldali eszméknek valamely sajátos ötvözete, túllépve, felülemelkedve így a dualista szembenálláson. Mondhatnám mókásan, hogy Krisztus előtt, mikor még nem a világból kilépve, azt maximum kívülállóként elemezve vettem benne részt. Akkoriban kiemelkedett a nemzeti anarchizmus, ami az alulról szerveződő, spontán kialakuló autonóm közösségek decentralizált rendszerét támogatta, anélkül, hogy a klasszikus baloldali anarchizmus nemzeti, kulturális és vallási tényezők feltétlen eltörlésének elvét vallotta volna. Mikor még jobban benne voltam ilyen körökben, többször felbukkant témaként Kadhafi Zöld könyve, mint szimpatikus hivatkozási alap. Maga Troy Southgate, a nemzeti anarchizmus „atyja”, pedig angol nyelven még újra kiadást is kreált saját kezűleg a Zöld könyvnek. Nem nagyon értettem akkor, mi lehet a volt Líbiai diktátor könyvében annyira szimpatikus ezen nézőpontból. Most azonban kezem ügyébe akadt a Zöld könyv, így bár már-már el is feledtem a nemzeti anarchista korszakból ezt a talányomat, utólag végül sikerült pótolni. Immár, hogy kifejezetten semmilyen ideológia nevében, sem célzottan védelmében nem beszélek, teljesen objektívan megosztom érdekességként a Zöld könyvvel való tapasztalataimat.

Kadhafi világnézete sajátos egyvelege volt a társadalmi hagyományok tiszteletének, a külön utas szocializmusnak és a közvetlen demokrácia megvalósítási kísérletének. Azt már most mindenki engedje el, hogy a Líbia élén töltött több, mint 30 évében ennek a gyakorlati nyomait kezdi keresni, mert a valóság és az elv között köszönő viszony sem állt fenn. Ahogyan azt megszokhattuk már a történelemben. Nem véletlen, hogy a Demagógia klasszikusai c. kötetsorozat részeként bukkantam rá magyarul. De most mi az elmélettel foglalkozzunk, pár általam szemezgetett részlettel a könyvből, a teljesség igénye nélkül.

Gyakorlatilag a pártokat és a pártrendszereket alapjaiban kritizálja, alighanem olyan mondatokkal, melyekkel szinte mindenki egyet tud érteni önmagában. Majdnem csak egy puzséri monológ is lehetne.  

„A párt a modern kor törzse, ő a szekta. A társadalom, melyet egyetlen párt ural, éppen olyan, mint az a társadalom, melyben egyetlen törzs vagy egyetlen szekta uralkodik. Ugyanis, amint korábban említettük, a párt az emberek egy csoportjának szemléletmódját, érdekeit, eszméit vagy egyetlen helyet képvisel. Következésképpen tehát kisebbség, ha összehasonlítjuk a nép számával. Ugyanez a helyzet a törzzsel és a szektával is, ezek is kisebbséget jelentenek, ha a nép tagjainak számához hasonlítjuk őket. Azonos érdekeik és azonos szektariánus eszméik vannak. Ezekből az érdekekből és eszmékből áll össze a közös szemléletmód, nincs tehát különbség párt és törzs között a vérségi kötelék kivételével, amely talán a párt létrejöttekor is megtalálható. Semmiféle különbség nincs a hatalomért folytatott pártharcok, illetve a törzsek és szekták küzdelme között. Ha a törzsi és szektariánus rendszer politikailag elvetendő és igazolhatatlan, ugyanúgy el kell vetni a pártrendszert is. Mindkettő azonos úton jár és azonos eredményhez vezet. A törzsi és szektariánus harc ugyanolyan negatív romboló hatású a társadalomra, mint a pártharc.”

Aztán a képviseleti demokrácia kritikája is megérkezik, méghozzá abban a kontextusban, mely szerint a következő evolúciós fog a társadalomszervezésben a közvetlen demokrácia. Ezt is kifejezetten adom.

„A filozófusok, gondolkodók és az írók akkor léptek fel a képviseleti rendszer elmélete mellett, amikor a királyok, szultánok, hódítók nyájként terelgették a népeket, s akik ennek nem is voltak tudatában. A legtöbb, amit a népek ebben a korban akarhattak, az volt, hogy legyen egy képviselőjük az uralkodókkal szemben. Ezek azonban még ezt is elutasították. A népek azért vívtak hosszú és keserves küzdelmet, hogy ez a vágy megvalósuljon! Most viszont, a köztársaságok korának győzelme és a tömegek korának kezdete után értelmetlen dolog lenne demokráciának tekinteni képviselők kicsiny csoportjának megválasztását a nagy tömegek képviseletére. Ez elavult elmélet és idejétmúlt gyakorlat. A hatalommal teljes mértékben a népnek kell rendelkeznie. A világ által ismert legvadabb diktatúrák a parlamentek árnyékában jöttek létre!”

A következő részre a nemzeti anarchisták kifejezetten „izgulhattak”, hiszen leírja azt a nézetüket, miszerint a hagyomány és a kulturális kötődés az, mely elsősorban a társadalmat és az egyént meghatározza, illetve annak működését, nem pedig mesterségesen kreált, emberi intézmények és paragrafusok. Mondhatnám akár kicsit krisztusinak is, hiszen a vallási hovatartozás alatt, ha nem valami kulturális kirakatvallásosságot nézünk, hanem valódi lelki hitet, akkor annál inkább igaz, hogy annak erkölcse felette áll a világi törvényeknél.

„Bármely társadalom valódi törvénye a szokás (hagyomány), vagy a vallás. Vagyis minden arra irányuló kísérlet, hogy e két forráson kívül álló törvényt hozzanak bármely társadalom számára, érvénytelen és illogikus.(…) Ez a szabadságot fenyegető veszély, mely ott rejlik az emberi társadalom valódi törvényének elvesztésében, illetőleg ember alkotta törvényekkel történő helyettesítésében, melyeket a kormányzási eszköz adott ki a célból, hogy uralkodjék a tömegeken. Ellenkezőleg, a kormányzati eszköznek kell követnie a társadalom törvényét.”

Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy szocializmus alatt Kadhafinál egy roppant sajátos, valóban eredeti értelmében szociálisan érzékeny társadalomképpel szembesülünk, nem pedig a kommunizmusban megismert formáját. A jelenlegi szocialistának gúnyolt neoliberálisok pedig végképp szóba sem jöhetnek itt. A magántulajdon kiemelt fontossága csakúgy megjelenik többször, mint a vadkapitalizmus erős támadása. Ezek talaján egyfajta fentartható fejlődéssel is összeegyeztethető szocialista társadalmi idea jelenik meg.

„A saját szükségleteket meghaladó felhalmozás már egy másik embernek a társadalom javaiból való részesedését akadályozza. Kizsákmányolásról beszélhetünk, ha megengedjük a szükségletek kielégítését meghaladó felhalmozás érdekében folytatott termelőtevékenységet, vagy mások felhasználását a szükségletek kielégítésére, vagy a szükségleteken felüli dolgok megszerzésére, vagyis az ember kizsákmányolását egy másik ember szükségleteinek kielégítése érdekében, azért hogy más számára halmozzon fel saját szükségleteinek rovására.”

A következőkben nincs mit hozzáfűzni. Tradicionális értékrendű anarchisták szívmelengetése.

„Természetszerűen az emberiség az egyént és a családot jelenti, és nem az államot. Az emberiség államot nem ismer. Az állam mesterséges gazdasági, politikai, némelykor katonai rendszer, melynek semmi köze az emberiséghez.”

Ismételten következik a nemzeti anarchista felfogásnak megfelelő társadalmi kép megállapítása. Mellyel maximálisan egyetértek, s melyet nem hajlandó nagyon sok baloldali tudomást venni, mikor szolidaritásra akar kényszeríteni globálisan másokat.

„A törzs lényegében a születések révén kibővült családdal azonos. A törzs tehát a nagycsalád. A nemzet viszont a születések révén kibővült törzs. A nemzet tehát egy nagy törzs. A világ pedig a különböző nemzetekre oszlott nemzet. A világ ezek szerint egy nagy nemzet. Ugyanaz köti össze a családot, mint a törzset, vagy a nemzetet, vagy a világot. A létszám növekedésével azonban a kapocs gyengül. Az ember fogalma hasonlatos a nemzetéhez, a nemzeté a törzséhez, a törzsé a családéhoz. Ahogyan azonban az alacsonyabb szintről a magasabb felé emelkedünk, a melegség foka úgy csökken.”

A fenti megállapítással, noha tényszerűen egyetértek, Jézus Krisztus nem éppen ragadt meg itt, hanem valóban egy mindenkire univerzálisan kiterjedő szeretetről beszélt. A feladat éppen ezért is nagy és nemes, hogy az ösztönösen folyamatosan gyengülő kötődést, mely a nagyobb és nagyobb társadalmi egységnél jelenik meg, azt leküzdjük. Ez azonban egyéni lelkifejlődéssel működhet csak. A Zöld könyv ilyen magasságokba aligha emelkedett.

A Zöld könyv gyakorlati megoldásként helyi szinten, alulról szerveződő kongresszusok megalapítását javasolja, melyek a szakszervezetekkel közösen, minden résztvevő helyi lakos bevonásával hoznak döntéseket a maguk életterére nézve. Ezen a kongresszusok vezetése pedig a többi, lokális közösség hasonló kongresszusainak vezetésével tárgyalja meg, jut dűlőre a közös, egész országukat értintő kérdésekben. Ez utóbbi jelenti kvázi a kormányt. Egyébiránt ez egy szimpatikus idea számomra, és egybecseng azzal, melyet oly sokszor hangoztatunk, hogy alulról szerveződő és lokális közösségek hálózatára lenne szükség egy ideális társadalomban. Mindazonáltal Kadhafi könyve nem valami kidolgozott ennek részleteiben, sokkal inkább egy pamfet, ami világra kürtöli – sokszor meglehetősen jó irányba tartó-, vágyait egy utópiáról. Persze külön pikantériája, mint minden ember alkotta ideológiának, rendszernek, utópiának, hogy a gyakorlata csúfos kudarcba fullad. Kadhafi habár sokban tett azért, hogy a Zöld könyvben vázoltak elinduljanak a megvalósulás útján, azért fényév távolságokban maradt nagyon hamar ez a próbálkozás. Végül csakhamar egy általa a Zöld könyvben mélységesen kritizált egypártrendszert hozott létre. Nem, hogy szindikalista, lokális kongresszusok hálózata nem lett, de autokratikusan, kemény kézzel irányította felülről emberein keresztül Líbiát. Bár az erőszakot mind a hatalom részéről, mind a hatalmat megdönteni kívánó forradalom részéről elítélte ( ismét nagyon szimpatikusan), végül 2011-ben rendszerét véres erőszakkal védte kétségbeesetten, a Zöld könyv tanácsait egyáltalán nem megfontoló szintén erőszakos forradalmárokkal szemben, akik végül gyalázatos módon ki is végezték a Zöld könyv szerzőjét.

Horváth Martin

Az európai identitás

 Budapest az egyetlen régió az EU-ban, ahol az európai identitás fontosabb, mint a nemzeti, vagy regionális. Legalábbis egy új kutatás szerint. Különösen érdekes ez annak fényében, hogy Nyugat-Európában sem találunk egyetlen hasonlót sem. Sőt, ott leginkább a nemzeti hovatartozás fontossága dominál. Nem véletlen, hiszen számukra az európai identitás szétválaszthatatlan a saját nemzeti identitásuktól. Egy francia, német, holland, belga stb. önmaga nemzetét egyenlőnek tartja azzal, amit úgy nevezünk: európaiság. Az a meghasadt tudatállapot csak keletebbre jelenik meg, ahol a saját nemzettudat és az európai identitás két külön, sőt szembenálló tényező. Mintha a magyar nemzet nem Európa része lenne. A protestszavazás fogalma már létezett, Budapest esetében a protestidentitásról beszélhetünk. Budapest belpesti krémje nem európai akar lenni, hanem nem akar magyar lenni. Az elvont európaiság fogalom sem takar sokat. Budapest nem európai akar lenni, hanem ő német, belga, holland, skandináv stb. akar lenni. Ezekben az országokban akar büszkének lenni nemzeti identitására. Ezt jelenti az ő európai identitása. Holott mindkettő mélységesen eltévelyedett, hazug identitás. Két identitást fogadok el jogosnak: a világpolgárt és a regionális, kis közösségi identitást. Mert csak ezek tudnak valójában létezni. Valaki ebben a nyitott világban szemezget és magáénak vall bárhonnan bármely kulturális esszenciát, vagy ami ténylegesen meghatároz egy embert, az az adott regionális közössége. Számomra Balaton-felvidékiként sohasem volt átélhető, sem romantikus, szívmelengető egy alföldi táj, vagy Petőfi tájleíró versei róla. És ez oda-vissza működik és persze minden tájegységgel. Kulturálisan is számos különbözőség van kisebb egységek, közegek között egy adott nemzeten belül. Valójában mind jobban járnánk, ha a regionális identitásunk határozna meg, illetve egyéni döntésünkből magunkba építenénk megannyi kulturális vívmányt, szellemiséget, melyet jónak látunk, a világ bármely pontjáról. Budapest is valójában egy sajátos, pikáns egyvelege megannyi kultúrának és egy sajátos regionális szellemi tégelyt jelent. Sokkal bölcsebben tenné, ha ezt a sajátos, csak rá jellemző identitást tartaná ő is fontosnak. És mindenki más is jobban tenné, ha így érezne a maga belátható közegében, semmisé téve végre az értelmetlen nemzeti-urbánus, nemzet-Európa szembenállást.

Akinek nem fáj Trianon...

 Jó pár éve egy barátom azt mondotta, hogy ezt a társadalmat Trianon törte meg lelkileg. Mennyien bólogatnának erre a kijelentésre, de akkor is már úgy gondoltam, hogy nem igaz.

Nemzettudat szempontjából Trianon a határon kívül ragadt magyarokat még meg is erősítette identitásukban. Az idegen, ellenséges, magyargyűlölő új államokban a csakazértis dacával őrizték meg a magyarságtudatukat, és a mai napig jobban megmaradtak klasszikus magyar identitásukban, mint az anyaországiak. Egyébiránt őket sem törte meg lelkileg Trianon hiszen egy tettre kész revizionista lelkületben úszott az ország évtizedekig utána. Ha valamiben is depresszív hatása volt, az kizárólag a Horthy-rendszer mesterkélt búslakodós propagandájának az eredménye, a nemzetsirató nóták és gyászosabb hangszerelésű himnusz és társai képében.

Területi-gazdasági szempontból még pozitívumok is származtak infrastrukturálisan az igazságtalan eseményből. Alighanem kevésbé követelne mindent vissza a tarsolylemezes, Ossian pólós exrendvédelmisek szubkultúrája, ha jól megsarcolnák a lakosságot Kárpátalja vagy Erdély gazdaságilag gyászos állapotának felzárkóztatásáért. Épeszű embert amúgy sem érdekel mekkora az országa, vagy mossa e tenger a partját (amely tenger mellett akkor sem dekkolt több magyar, a saját nemességgel és magyar lakossággal minimálisan rendelkező Horvátország területén). Megkockáztatom nem sokan hőzöngenének ha egy Svájc méretű, tengertelen országban kéne élniük, de ugyanolyan társadalmi berendezkedéssel, morállal, gazdasággal és kultúrával is, mint Svájc.

Trianon egyetlen tragédiája valójában azok számára érezhető és átélhető, akik akkor és ott kint ragadtak, s a legmocskosabb soviniszta országok, nem kevésbé soviniszta hipnózisban élő lakosságának lettek kitéve. Ez pedig talán az utóbbi évekig nem is nagyon változott. De Trianon pontosan megmutatta azt is, hogy a nemzetállamosdi és a határok nem sokat érnek a valóságban. 100 évnyi idegen országban való két mely szisztematikusan törekedett az asszimilációjukra, néha fizikai kiirtásukra, sem volt elég ahhoz, hogy az identitás, a közösség kihaljon. Az államhatalmon semmi nem múlik, maximum nehezít. Minden fejben és lélekben dől el.

Nehéz a magyarság helyzete. Konkrét etnikummal nem büszkélkedhetünk. Pusztai népek, szlávok, germánok különböző arányú mixe az ország. Kulturális alapokban nem különbözünk a többi katolikus dominanciájú közép-európai országoktól. Ezért próbálunk történelmi eseményekből identitást faragni. Ezért születnek olyan szállómondatok, mint " Az a magyar, akinek fáj Trianon". Kitagadva ezzel min. az anyaországi lakosság felét is a nemzetfogalomból. Az egyetlen, ami mélységesen sajátossá tesz minket és kiemel a környező tömegből: a magyar nyelv. Az egyik legösszetettebb, legkifejezőbb, egyedi csengésű nyelv, mely nem hasonlít nagyon másra. Ez az mely összeköt minket fiktív államhatárokon innen és túl és tart meg közösségeket bárhol legyenek is. Amíg magyar szó hallatszik bármerre is, addig a magyarság esszenciájának értékes része megmarad. Ha tetszik, ha nem, a magyar nyelv a magyarság csúcsterméke és egyetlen valódi összekötője. Így még inkább ne használjuk a fentebb említett Trianonnal kapcsolatos hazug identitást faragó blődségek megfogalmazására.

Izrael helyreállítása

A populista jobboldaliság első megjelenése igazán az olasz fasizmus volt. Ennek egyáltalán nem volt része az antiszemitizmus. Az csak a német nemzetiszocializmus találmánya volt és csak később fertőzte meg vele a fasizmust, és megannyi hasonló irányzatot Európában. Amikor a 21. században a jobboldali populizmus feltámadt hamvaiból, akkor olyannyira leakarta rázni magáról a 20. században rákent antiszemita bélyeget, hogy nemcsak semlegesen állt a kérdéshez, mint száz évvel ezelőtt, de rögvest kompenzálva a múltat, filoszemitává, cionistává, Izrael lobbistájává vált. Miközben a progresszív baloldal képében, az eredeti marxista jegyek szintén újjá születtek, az mindenben az imperialista kizsákmányolást, s ennek elnyomottjait kereste, kiket támogathat. Így találta meg magának egyrészt saját háza táján a nyugati világban a muszlim kisebbséget és a bevándorlókat, mint védendő társadalmi szegmens a konzervatív, elnyomó hazájukkal szemben, valamint ehhez hasonlatosan a palesztinokat, akik a nyugati imperialisták által támogatott állam, Izrael ellen védik szabadságukat. Így lett, hogy a jobboldaliak Izraelt támogatják hajthatatlanul a konfliktusban, a baloldaliak pedig markánsan Izrael-ellenesek. A hagyományos szélsőjobbosok meg csak pislognak.

Az egészben azonban mégsem ez az elkeserítő. Ez maximum érdekes, hogyan áll fejtetőre a világ egy kérdésben alig száz év alatt. Az igazán pikáns, hogy a keresztények egy nagyon jelentős hányada - ahogyan azt szokta-, a jobboldalhoz tapadva szintén Izrael nagy rajongójává vállt. Ennek oka, hogy a Bibliában több helyen is feljön Izrael majdani isteni helyreállításának jövendölése, ami Jézus visszatérése előtti közvetlen felvonás. Ezért hát, mint a hitgyülisek izraeli zászlóval rohangálnak, vagy csak tesznek ki posztokat a palesztin-izraeli konfliktusról, mint oly sok ismerősöm valami olyan szöveggel, hogy " Mikor állítod már helyre Izraelt Uram?". Az ilyen naiv hozzáállás még az ószövetségi időben elnézendő volt, azonban Jézus hegyi beszéde után súlyos probléma ha valakinek nem világos, hogy Isten nem egy bürokratikus intézményhalmazon keresztül fog hatni a világban, pláne nem olyanon mely naponta rakéták tucatjaival öli embertársait. Aligha szeretnék azzal a Jézussal találkozni, aki Benjamin Netanjahu és rakétavetőt vállán cipelő katona mögött érkezik. Izrael már az Ószövetségben is szimbólum volt, mely az Istennel való szoros közösség színterét jelenti. Hasonlóan a Kánaán jelzőhöz, mely konkrét hely volt, mégis mára "eljött a kánaán" mondatot átvitten értjük. Ahogyan Jézus is megígérte, hogy lerombolja a templomot, majd harmadnapra felállítja, s ezt a farizeusok korlátoltan szó szerint értették. Még a kereszt lábánál is a haldokló Jézusra olvasták, hogy " azt mondtad lerombolod a templomot, harmadnapra pedig felépíted, mégsem vagy képes a keresztről sem leszállni". Jézus azonban szimbólumokban beszélt és a Szentlélek templomára, az emberre gondolt, s újjáépítés gyanánt a megváltásra és a harmadnapra történő feltámadására. Izrael helyreállítása is így, az emberekben, vagy sokkal inkább az emberek közötti kapcsolatrendszerben fog megtörténni. Mikor majd ember az embertársát nem öli sem rakétavetővel, sem puszta irigység, gyűlölet, megvetés nem uralkodik közöttünk, mert Isten szellemiségének igazságát végre átéljük és megéljük. De ettől rohadt messze vagyunk, amíg korlátolt farizeusokként bizakodnak egyesek tömeggyilkos államok politikájában, úgy, mint Krisztus műve. Csak már nem leköpik és gyalázzák őt, mint annak idején szellemi elődeik a keresztnél, hanem pont, hogy azt hiszik és hangoztatják, hogy az ő nevében beszélnek.

A Biblia veganizmusa

 Nagy-Britanniában elfogadtak egy törvényt miszerint minden gerinces élőlényt érző lénynek tekintenek. Ez a megállapítás talán a legtöbb ember számára nem volt újdonság. Érdekes, hogy hasonló dolgok ellen, és kiváltképp a veganizmust nézve a konzervatívok, jobboldaliak milyen elutasítóak és gúny tárgyává teszik. Holott a 20. században még a szélsőjobboldal volt, mely a természetvédelem, vagy az állatok jogainak témáját felvetette, és maga Hitler is törekedett a minél minimálisabb hús tartalmú étkezésre. Ha a Bibliát nézzük, akkor a Teremtés könyvében már találkozhatunk a következőkkel:

"Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt." (1.Móz 1: 29-30)

Itt úgy tűnik, hogy minden élőlény számára kizárólag növényi eredetű táplálékról beszél a Szentírás. Ami abban az esetben érthető, hogy ha nem fundamentalistán értelmezzük a szöveget, hanem allegorikusan, avagy - sok ókeresztény gondolkodóhoz hasonlóan-, úgy, hogy az Éden nem ezen a világban létezett, hanem egy másik, idealisztikusabb szellemi síkon. Az, hogy egy értelmes, lélekkel bíró élőlény megöljön saját életben maradása végett egy másikat, kizárólag a bűneset után, a létállapot leromlásával, a jelenlegi torz fizikai világ megjelenésével jelent meg. Ám az ember számára még mindig csak Noé története után történik az az engedmény, hogy szintén ezzel éljen. "Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt." (1Móz 9: 3) Egyértelmű tehát, hogy az ideális teremtett állapotban nincsen olyan, hogy élelemszerzésből más értelmes lényt öl valaki, ahogyan az eljövendő világban sem lesz, egyetemben az etnikai, nemzetiségi és nemi különbségek megszűnésével. A baloldal a marxizmus képében már itt, ebben a világban megkívánta valósítani az etnikai-nemzetiségi különbségeket. A genderizmus szintén már itt, ebben a világban akarja megvalósítani a nemi határok elmosását. Természetesen megjelenik az az irányzat is széles körben, mely a vegán életmóddal, és az állatvédelemmel kíván torz formában a földön egy mennyei állapotot produkálni. Csak érdekességképpen, Indiában a dzsainizmus már több ezer éve vallja, hogy semmiféle élőlény halála nem megengedett. Teszik ezt úgy, hogy sem húst nem esznek, de még csak olyan növényt sem, melynek bizonyos részét elfogyasztva meghalna, például a répa gyökere. Arcuk elé hálót raknak, nehogy beszívjanak valamilyen apró rovart, lábuk előtt pedig sepregetnek, nehogy rálépjenek valamilyen bogárra. Nyilvánvalóan ez az élettel már-már összeegyeztethetetlen, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a tudomány jelen állása szerint apróbb élő szerveződéseket, melyeket a dzsainisták még nem ismerhettek, amúgy is a puszta létünkkel megölünk akár nap, mint nap. Mindent összevetve, minden ilyen utópiában, idealisztikus törekvésben mély igazság van, melyre törekedni kell. Törekedni kell a nemzetiségi és etnikai alapú klikkesedés megszüntetésére és csak is az egyéni lélek megítélésre, minden adott biológiai hozadéktól függetlenül. De erőszakosan ezt megvalósítani lehetetlen és szörnyű végkifejlethez vezet. Törekedni kell a szexualitáson és nemi adottságokon való felülemelkedésre, de ezt kizárólag lelki épüléssel és fejlődéssel egyénileg lehet. Ez hatalmilag kierőszakolva lehetetlen és szörnyű végkifejlethez vezet. Így az állatok és minden élőlény tisztelete, védelme is helyes, fontos és minél inkább elsajátítandó feladat, de nem téveszthetjük szem elől az ember prioritásait sem, sem evilág korlátait. Mert sokan vannak, akik már több sajnálatot éreznek egy kóbor kutya iránt, mint egy szerencsétlen sorsú ember iránt. Ha nem épp megvetéssel néz egy hajléktalanra. Ahogyan állatvédő oldalak kommentszekciójában is olykor féktelen gyűlölet, sátáni harag tocsog bizonyos emberek iránt, akiknek a legkegyetlenebb kínhalált szánják. Mert ahogyan egyszer Hitler állatszeretetének kritikájaként megfogalmazták: " Aki az állatokkal emberként bánik, végül könnyen bánik állatként az emberekkel".

Bobby Sands 40

 40 évvel ezelőtt halt meg Bobby Sands az északírek mártírja. Az írek szentet faragtak belőle, a briteknek pedig úgy maradt meg, ahogy "az ördögnek a tömjén", ahogyan a szólás tartja. Előbbi mindenféleképpen túlzás. Az IRA tagja volt már fiatalon, akik a britek ellen teljesen érthetően és jogosan léptek fel, a saját függetlenségük érdekében. A módszereik már sokkal inkább megkérdőjelezhetőek. Annyira bizonyosan, hogy a "szent" jelző szóba se kerüljön. Bobby Sands is egy volt csak az IRA-s lázadók közül, egészen addig míg a Thatcher-kormány börtönbe nem záratta többedmagával. Margaret Thatcher - a modern jobboldal és a neoliberalizmus mélyen tisztelt hőse -, nem volt hajlandó politikai fogolyként számon tartani őket, hanem egyszerű bűnözőként tekintett rájuk, s eszerint is részesültek bánásmódban. Bobby Sands és társai ekkor kezdtek éhségsztrájkba, hogy elérjék a politikai fogoly státuszt. A helyzet egyre válságosabb lett, ahogyan múltak a hetek. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága, vagy II. János Pál pápa közreműködése is kevésnek bizonyult, Thatcher nem volt hajlandó engedni. Rengeteg ország, társadalmi csoport, politikai és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül tiltakozott ridegsége ellen. Mindhiába. Bobby Sands életének 27. évében, 66 nap éhségsztrájk után, 1981. május. 5.-én meghalt. Nem sokkal később a további 9 társa is ugyanígy életét vesztette a börtönben.

Halálhírére világszerte tüntetések kezdődtek a brit követségek előtt, Párizson, Milánón, New Yorkon, Genfen át Indiáig. Több társaság bojkottot is hirdetett a brit érdekeltségű cégek ellen. Az IRA bosszút esküdött és újult erővel kezdődtek meg a csapásai a brit kormány ellen, amelybe 1984-ben maga Margaret Thatcher is kis híján belehalt. Bobby Sandről a világ több pontján emléket állítottak. Észak-Írországban a mai napig a mindennapi élet része, ahogy a házak oldalára festve figyeli az utcákat. Ausztráliától Kubáig emlékművet állítottak neki. Iránban pedig a brit nagykövetséghez vezető utcát nevezték el róla, mely ellen a britek hiába tiltakoztak. Megítélése (érthető okokból) máig vitatott. Az írek szentje áll szemben a nyugati világ, neoliberális szentjével. Miközben e szóhoz mi sem lehetne távolabb, mint ez a két ikon.