Moammer Kadhafi és a Zöld könyv

Sosem tagadtam, hogy ha ideológiákról volt szó, akkor mindig az olyan szinkretista nézetrendszerek keltették fel az érdeklődésemet, mely a bal és a jobboldali eszméknek valamely sajátos ötvözete, túllépve, felülemelkedve így a dualista szembenálláson. Mondhatnám mókásan, hogy Krisztus előtt, mikor még nem a világból kilépve, azt maximum kívülállóként elemezve vettem benne részt. Akkoriban kiemelkedett a nemzeti anarchizmus, ami az alulról szerveződő, spontán kialakuló autonóm közösségek decentralizált rendszerét támogatta, anélkül, hogy a klasszikus baloldali anarchizmus nemzeti, kulturális és vallási tényezők feltétlen eltörlésének elvét vallotta volna. Mikor még jobban benne voltam ilyen körökben, többször felbukkant témaként Kadhafi Zöld könyve, mint szimpatikus hivatkozási alap. Maga Troy Southgate, a nemzeti anarchizmus „atyja”, pedig angol nyelven még újra kiadást is kreált saját kezűleg a Zöld könyvnek. Nem nagyon értettem akkor, mi lehet a volt Líbiai diktátor könyvében annyira szimpatikus ezen nézőpontból. Most azonban kezem ügyébe akadt a Zöld könyv, így bár már-már el is feledtem a nemzeti anarchista korszakból ezt a talányomat, utólag végül sikerült pótolni. Immár, hogy kifejezetten semmilyen ideológia nevében, sem célzottan védelmében nem beszélek, teljesen objektívan megosztom érdekességként a Zöld könyvvel való tapasztalataimat.

Kadhafi világnézete sajátos egyvelege volt a társadalmi hagyományok tiszteletének, a külön utas szocializmusnak és a közvetlen demokrácia megvalósítási kísérletének. Azt már most mindenki engedje el, hogy a Líbia élén töltött több, mint 30 évében ennek a gyakorlati nyomait kezdi keresni, mert a valóság és az elv között köszönő viszony sem állt fenn. Ahogyan azt megszokhattuk már a történelemben. Nem véletlen, hogy a Demagógia klasszikusai c. kötetsorozat részeként bukkantam rá magyarul. De most mi az elmélettel foglalkozzunk, pár általam szemezgetett részlettel a könyvből, a teljesség igénye nélkül.

Gyakorlatilag a pártokat és a pártrendszereket alapjaiban kritizálja, alighanem olyan mondatokkal, melyekkel szinte mindenki egyet tud érteni önmagában. Majdnem csak egy puzséri monológ is lehetne.  

„A párt a modern kor törzse, ő a szekta. A társadalom, melyet egyetlen párt ural, éppen olyan, mint az a társadalom, melyben egyetlen törzs vagy egyetlen szekta uralkodik. Ugyanis, amint korábban említettük, a párt az emberek egy csoportjának szemléletmódját, érdekeit, eszméit vagy egyetlen helyet képvisel. Következésképpen tehát kisebbség, ha összehasonlítjuk a nép számával. Ugyanez a helyzet a törzzsel és a szektával is, ezek is kisebbséget jelentenek, ha a nép tagjainak számához hasonlítjuk őket. Azonos érdekeik és azonos szektariánus eszméik vannak. Ezekből az érdekekből és eszmékből áll össze a közös szemléletmód, nincs tehát különbség párt és törzs között a vérségi kötelék kivételével, amely talán a párt létrejöttekor is megtalálható. Semmiféle különbség nincs a hatalomért folytatott pártharcok, illetve a törzsek és szekták küzdelme között. Ha a törzsi és szektariánus rendszer politikailag elvetendő és igazolhatatlan, ugyanúgy el kell vetni a pártrendszert is. Mindkettő azonos úton jár és azonos eredményhez vezet. A törzsi és szektariánus harc ugyanolyan negatív romboló hatású a társadalomra, mint a pártharc.”

Aztán a képviseleti demokrácia kritikája is megérkezik, méghozzá abban a kontextusban, mely szerint a következő evolúciós fog a társadalomszervezésben a közvetlen demokrácia. Ezt is kifejezetten adom.

„A filozófusok, gondolkodók és az írók akkor léptek fel a képviseleti rendszer elmélete mellett, amikor a királyok, szultánok, hódítók nyájként terelgették a népeket, s akik ennek nem is voltak tudatában. A legtöbb, amit a népek ebben a korban akarhattak, az volt, hogy legyen egy képviselőjük az uralkodókkal szemben. Ezek azonban még ezt is elutasították. A népek azért vívtak hosszú és keserves küzdelmet, hogy ez a vágy megvalósuljon! Most viszont, a köztársaságok korának győzelme és a tömegek korának kezdete után értelmetlen dolog lenne demokráciának tekinteni képviselők kicsiny csoportjának megválasztását a nagy tömegek képviseletére. Ez elavult elmélet és idejétmúlt gyakorlat. A hatalommal teljes mértékben a népnek kell rendelkeznie. A világ által ismert legvadabb diktatúrák a parlamentek árnyékában jöttek létre!”

A következő részre a nemzeti anarchisták kifejezetten „izgulhattak”, hiszen leírja azt a nézetüket, miszerint a hagyomány és a kulturális kötődés az, mely elsősorban a társadalmat és az egyént meghatározza, illetve annak működését, nem pedig mesterségesen kreált, emberi intézmények és paragrafusok. Mondhatnám akár kicsit krisztusinak is, hiszen a vallási hovatartozás alatt, ha nem valami kulturális kirakatvallásosságot nézünk, hanem valódi lelki hitet, akkor annál inkább igaz, hogy annak erkölcse felette áll a világi törvényeknél.

„Bármely társadalom valódi törvénye a szokás (hagyomány), vagy a vallás. Vagyis minden arra irányuló kísérlet, hogy e két forráson kívül álló törvényt hozzanak bármely társadalom számára, érvénytelen és illogikus.(…) Ez a szabadságot fenyegető veszély, mely ott rejlik az emberi társadalom valódi törvényének elvesztésében, illetőleg ember alkotta törvényekkel történő helyettesítésében, melyeket a kormányzási eszköz adott ki a célból, hogy uralkodjék a tömegeken. Ellenkezőleg, a kormányzati eszköznek kell követnie a társadalom törvényét.”

Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy szocializmus alatt Kadhafinál egy roppant sajátos, valóban eredeti értelmében szociálisan érzékeny társadalomképpel szembesülünk, nem pedig a kommunizmusban megismert formáját. A jelenlegi szocialistának gúnyolt neoliberálisok pedig végképp szóba sem jöhetnek itt. A magántulajdon kiemelt fontossága csakúgy megjelenik többször, mint a vadkapitalizmus erős támadása. Ezek talaján egyfajta fentartható fejlődéssel is összeegyeztethető szocialista társadalmi idea jelenik meg.

„A saját szükségleteket meghaladó felhalmozás már egy másik embernek a társadalom javaiból való részesedését akadályozza. Kizsákmányolásról beszélhetünk, ha megengedjük a szükségletek kielégítését meghaladó felhalmozás érdekében folytatott termelőtevékenységet, vagy mások felhasználását a szükségletek kielégítésére, vagy a szükségleteken felüli dolgok megszerzésére, vagyis az ember kizsákmányolását egy másik ember szükségleteinek kielégítése érdekében, azért hogy más számára halmozzon fel saját szükségleteinek rovására.”

A következőkben nincs mit hozzáfűzni. Tradicionális értékrendű anarchisták szívmelengetése.

„Természetszerűen az emberiség az egyént és a családot jelenti, és nem az államot. Az emberiség államot nem ismer. Az állam mesterséges gazdasági, politikai, némelykor katonai rendszer, melynek semmi köze az emberiséghez.”

Ismételten következik a nemzeti anarchista felfogásnak megfelelő társadalmi kép megállapítása. Mellyel maximálisan egyetértek, s melyet nem hajlandó nagyon sok baloldali tudomást venni, mikor szolidaritásra akar kényszeríteni globálisan másokat.

„A törzs lényegében a születések révén kibővült családdal azonos. A törzs tehát a nagycsalád. A nemzet viszont a születések révén kibővült törzs. A nemzet tehát egy nagy törzs. A világ pedig a különböző nemzetekre oszlott nemzet. A világ ezek szerint egy nagy nemzet. Ugyanaz köti össze a családot, mint a törzset, vagy a nemzetet, vagy a világot. A létszám növekedésével azonban a kapocs gyengül. Az ember fogalma hasonlatos a nemzetéhez, a nemzeté a törzséhez, a törzsé a családéhoz. Ahogyan azonban az alacsonyabb szintről a magasabb felé emelkedünk, a melegség foka úgy csökken.”

A fenti megállapítással, noha tényszerűen egyetértek, Jézus Krisztus nem éppen ragadt meg itt, hanem valóban egy mindenkire univerzálisan kiterjedő szeretetről beszélt. A feladat éppen ezért is nagy és nemes, hogy az ösztönösen folyamatosan gyengülő kötődést, mely a nagyobb és nagyobb társadalmi egységnél jelenik meg, azt leküzdjük. Ez azonban egyéni lelkifejlődéssel működhet csak. A Zöld könyv ilyen magasságokba aligha emelkedett.

A Zöld könyv gyakorlati megoldásként helyi szinten, alulról szerveződő kongresszusok megalapítását javasolja, melyek a szakszervezetekkel közösen, minden résztvevő helyi lakos bevonásával hoznak döntéseket a maguk életterére nézve. Ezen a kongresszusok vezetése pedig a többi, lokális közösség hasonló kongresszusainak vezetésével tárgyalja meg, jut dűlőre a közös, egész országukat értintő kérdésekben. Ez utóbbi jelenti kvázi a kormányt. Egyébiránt ez egy szimpatikus idea számomra, és egybecseng azzal, melyet oly sokszor hangoztatunk, hogy alulról szerveződő és lokális közösségek hálózatára lenne szükség egy ideális társadalomban. Mindazonáltal Kadhafi könyve nem valami kidolgozott ennek részleteiben, sokkal inkább egy pamfet, ami világra kürtöli – sokszor meglehetősen jó irányba tartó-, vágyait egy utópiáról. Persze külön pikantériája, mint minden ember alkotta ideológiának, rendszernek, utópiának, hogy a gyakorlata csúfos kudarcba fullad. Kadhafi habár sokban tett azért, hogy a Zöld könyvben vázoltak elinduljanak a megvalósulás útján, azért fényév távolságokban maradt nagyon hamar ez a próbálkozás. Végül csakhamar egy általa a Zöld könyvben mélységesen kritizált egypártrendszert hozott létre. Nem, hogy szindikalista, lokális kongresszusok hálózata nem lett, de autokratikusan, kemény kézzel irányította felülről emberein keresztül Líbiát. Bár az erőszakot mind a hatalom részéről, mind a hatalmat megdönteni kívánó forradalom részéről elítélte ( ismét nagyon szimpatikusan), végül 2011-ben rendszerét véres erőszakkal védte kétségbeesetten, a Zöld könyv tanácsait egyáltalán nem megfontoló szintén erőszakos forradalmárokkal szemben, akik végül gyalázatos módon ki is végezték a Zöld könyv szerzőjét.

Horváth Martin