A gyermekeink szentek

A miniszterelnök azt találta mondani, "gyermekeink szentek". Most az ő kontextusa nem is érdekes, pusztán ez az egy kifejezés. Mit is jelent szentnek lenni, s pláne egy gyereknek? A "szent" szó, tulajdonképpen ha nem vesszük figyelembe a katolikus utólagos máguskodását vele, akkor nem jelent többet, mint Krisztus útján járó, azt követő lelki embert. Ebben az esetben pedig a "szent gyermekek" fogalom megállja a helyét. A Biblia így beszél a gyermekekről:

"Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10:13-15)

A gyermek krisztusi, mert naiv. Pozitív értelemben is használjuk a "gyermeki naivitás" fogalmát. A gyerek nem aggodalmaskodik a holnap felől. Nem a világi érdekek és anyagi javak motiválják. A hatalmi játszmák, intrikák, szexuális ösztönök, pénz, örökösödési viták, anyagi javakért való perlekedés, ezek a gyerek számára mind tökéletesen érdektelenek és értelmetlenek. Ő csak játszani akar. Önfeledten jól érezni magát, mókázni, barátokkal lenni és közösen részesülni a mókázás és a játék önfeledt örömében. Nem is kell más, nem is hiányzik más. Számára ez is az élet. S valójában, tényleg ez az élet. Egy játék. Mindannyian elkerülhetetlenül meghalunk, s mindenki, aki utánunk jön, ugyanilyen kérlelhetetlenül elmúlik, s minden, amit hátrahagytunk, végül egy szupernóva martalékává lesz. Az élet ezen a síkon teljességgel tét nélküli. Aminek pedig nincs valóságos tétje, - hiszen a végeredményét biztosan tudjuk-, az nem más, mint játék. A játék lényege pedig a közös, örömteli társaság, mely boldogságot okoz mindannyiunknak. Ez lenne az élet.

Mi viszont úgy teszünk, mintha a világban megannyi tét lenne, s sosem múlnánk el sem mi, sem a világ. Ezt az ideiglenes állomást úgy berendeztük, hogy nyakatekert és értelmetlen ildomossággal bútoroztuk be, melyek fokozatosan mocskolják be a gyermeki lelket. A társadalmi normák és az illem magasztos szavai pedig pontosan a Sátán módszerei. Ugyan kit érdekel a pöffeszkedő asztali etikett, melynek egyetlen célja, hogy önmagát fontosnak és műveltnek érezze valaki. Egonövelő, pöffeszkedő úrimuri ez, s a gyermek meg is mutatja, mikor belapátolja az ételt és menne is vissza játszani. Az evés, az evés. Könyörtelenül dörgöli arcunkba a valóságot, s hogy minden köré kerített nagyzolás romlott hitványság, az illem szó mögött. Ha megkérdezi a gyerek a buszon, hogy "miért olyan a bácsi orra?", a válasz, a szülő szégyenkezése a társadalmi ildomoskodás nyomása miatt, s az, hogy " ilyet nem illik kérdezni?". Ugyan, kit ne érdekelne mitől nagy, bibircsókos a bácsi orra? A barátaimmal a filozófiai mélységektől, az árnyékszék tartalmáig bármiről kötetlenül beszélünk. Nincs mit titkolni, nincs mit rejtegetni, mert nincs olyan, ami miatt ne szeretné az ember ugyanúgy a másikat. Az illem itt már halott. S mennyire szeretik mégis ezekbe belenevelni a gyermekeket, mennyire szeretik évről évre fokozatosan megrontani a krisztusi lelküket, s ebben az egyházak ildomoskodása is mennyire élen jár.

Amikor kimondjuk, hogy " a gyermekeink szentek", igazat mondunk. De egyben azt is húsbavágóan beismerjük vele, hogy mi már rég nem vagyunk azok. De azt is, hogy egy napon, ha felnőnek gyermekeink, már ők sem lesznek azok.