Az élet, mint fogalom mérhetetlenül pozitív jelzőként él a köznyelvben, majdnem minden kultúrában. Viszont első körben nem árt tisztázni, hogy pontosan mit is értünk "élet" alatt. Első körben vegyük a legalapvetőbb teológiai-filozófiai értelmét. Adott a létezés. A létezés maga Isten. Ő minden létező összessége. Azonban nem csak azon létezés részese Istennek, melyet mi látunk, tudunk, tapasztalunk, hanem azon túli, metafizikai létezők is. Ezért Isten nem valamiféle panteista értelemben vett szinonimája az általunk ismert univerzumnak, hanem több annál. Isten ha úgy tetszik "sűrűbben" van jelen egy általunk empirikusan nem megtapasztalható létezésben, melynél fogva Istennek van személye és tudata. Még akkor is ha ez a személye, sokkal összetettebb, mint az általunk ismert emberi személyiség. Miután Isten tehát személy és tudatos, képes felfogni önmaga létezését. A tudatosan realizált, értékelt, tapasztalt létezést pedig úgy nevezzük: élet. Ebben az értelemben az élet valamiféle hihetetlenül csodálatos dolog. Olyannyira, hogy Isten ezt az élményt meg is osztotta és más értelmes lényeket is abban részesített, hogy a létezés tudatos megtapasztalását átéljék. Ezt nevezi a Biblia úgy, hogy "Isten a saját képmására teremtette az embert". Tekintve, hogy Isten minden létezés összessége, így az általa életre hívott tudatos lények nem azonos, nem ugyanolyan szinten és módon szemlélik önmaguk létezését és a körülöttük lévő létezést.
A Szentírás arról is szót ejt, hogy Isten ránk bízta a kozmoszt. A mi feladatunk a teremtett világ, azaz az általunk is érzékelhető létezés felügyelete. Itt érünk el egy nagyon fontos momentumhoz, a bűnbeesés esetéhez. Erről valamilyen formában szinte a legtöbb világvallás és ősi pogány vallások (pl.: zoroasztrizmus) is említést tesz. Ez nem más, mint egy létállapotbeli/minőségbeli romlás, amely az emberiség önálló döntésének következménye. Ez a létezésbeli romlás azonban nem csak magát az emberi lényt illeti, hanem mindazt az ő hozzá "kapcsolt" világot is, melyet a létezésből tapasztal, s mely a felügyelete alatt állott. Magyarán a létminőségében lezuhanó ember, "magával húzta" a létezés általa ismert szegletét is. Ez a tény pedig a továbbiakban kiemelten fontos lesz az életről alkotott másfajta fogalmunk tekintetében!
"A teremtett világ Istent dícséri"- szól a 148. Zsoltár címe is. Gyakran is idézik. Azonban ezzel szemben ott van, hogy a Biblia a " világ fejedelmének/ urának/istenének" említi a Sátánt. Mi hát a helyzet a jelenlegi világgal, a természettel, a fizikai sík kozmoszával? Tömören és világosan a Sátán nem más, mint az Isten lényegi esszenciájának hiánya. De nem önálló létező, nem egy ellen-létezés vagy ellen-Isten. Ebből fakadóan nem rendelkezik azokkal a készségekkel, mint az Isten. Nevezetesen, nem tud teremteni újat. Isten a mi szempontunkból a semmiből teremt, a maga szemszögéből önmagából teremt mindent. Hiszen az abszolút létezés maga Isten. A Sátán ennek a létezésnek már részeként nem képes erre, így csak a már meglévő, Isten által létrehozottakat tudja "megmérgezni" vagy " eltorzítani". Nem alkotott magának démonokat, hanem a már meglévő angyalok egy részét "mérgezte meg". Nem szállta meg az embert, csak a lelkét rontotta le. Nem alkotott magának világot, csak az emberhez tartozó kozmosz szállt alá az ember létromlásával, s terjed ki a behatása a Sátánnak erre is. S noha angyalok egy része felett kontrollt gyakorol, az emberekre és a természetre behatással van, nem tudja eltörölni az Isten szikráját ezekből, amelyben eredetileg és kizárólag tündököltek. Így jutunk oda, hogy a jelenlegi természeti rendszer felett a Sátánnak hatalma érvényesül. A természet jelen formájában a maga könyörtelen evolúciójával mely az erőseket életben tartja, a gyengéket elhullajtja, ahol egyik élőlénynek szenvedést és pusztulást kell okozni a maga életben maradásért, ez nem az eredeti Isten által alkotott rendszer. Miközben a sejtek működéséből, az ökoszisztéma pontos rendszeréből, a tűpontosan meglkotott érhálozatokon keresztül ráismerhetünk a nagyobb összetettségre, az Isteni eredetre. Ahogyan ezt Pál apostol is írja: Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. (Róm. 1:20). Azonban nem felejti el másutt, hogy amint írtuk, nem tükrözi teljességében az Isten esszenciáját ez a természet, és jelen formájában romlott, lezüllött és sátáni mechanizmusok uralják. "A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig." (Róm 8: 20-22)
Most érkeztünk el tehát az élet, mint fogalom másik, s sok esetben köznapibb fogalmához. Az az élet, melyet jelenlegi formában és keretek között élünk, mélységesen nem Istentől való. A természet rendje bármellyire is erős hivatkozási alap nagyon sok ember, irányzat, csoport érveiben, nem lehet igazodási pont a Krisztust követő emberek számára. Bár legyőzni teljesen mindenestől nem tudjuk, de a biológiának nem hódolhatunk be. Nem követhetjük a leromlott evolúciótól kapott ösztöneinket. Erről szól ismételten az apostol, mikor a "test és lélek szüntelen tusakodásáról" ír ezen a világon. Ezt azonban egyes keresztényen nemhogy felvállalnák, hanem a kreacionizmus őrült áltudományába merülve, inkább igazolni akarják, hogy ez a világ és ez a természet Isten eredeti ajándéka. Húsban kikelő lárvákkal, betegségekkel, fekélyes vírusokkal, tele kegyetlenséggel. Teszik ezt azért, hogy ne kelljen lemondani bűnös, romlott ösztönös élvezeteikről, melyek csak is a romlott evolúcióból vezethetőek le. Mik is ezek? Lássuk csak, a Szentírás ismét támpontot nyújt világosan, hogy mi az, ami a megújult, megváltott világon már nem lesz része az életnek, mely a leromlott jelen világunkban még mindennapos. Így szól: Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. (Gal.3:28). Tehát az etnikai, nemzetiségi különbségek, a társadalmi osztályok, különbségek és a nemek, mint olyanok nem léteznek majd. Amennyiben Krisztus uralmával, az eljövendő világban pedig ezek nem léteznek, azt jelenti, hogy ezek jelenleg mind a létromlás által bekövetkezett szükségszerű negatívumok. Jézus Krisztus élete ezek semmibe vételében mindenképp példaértékű volt. A maga etnikai, nemzetiségi identitását levetkőzte abban az értelemben, hogy a zsidóság korabeli tradíciói ellen vívta a legtöbb harcát, és a szeretet, a megértés és az Isten kegyelmének csodáját kiterjesztette más népekre is, sőt egyenesen minden népre a világon (nincs zsidó sem görög). Egyszerű ácsként, kétkezi, fizikai munkásként tartotta fent magát, hogy tudja tanítói feladatát végezni. Nem volt eminens tanuló, aki törtet előre, s szerzi meg a jobbnál jobb pozíciókat, nem érdekelte evilág társadalmának ranglétrája, posztja és megbecsülése (nincs szabad sem szolga). Miért érdekelte volna, hiszen, ami ehhez a legnagyobb indokot szokta szolgáltatni, nem volt neki, vagyis a család. Nem foglalkozott olyan állatias evolucionista dolgokkal, mint szaporodás, párzás. Mindemellett átszakította azt a korabeli gátat is, hogy a nőkhöz férfiként ugyanolyan egyszerűséggel és őszinteséggel fordult, mint egy másik férfihoz (nincs férfi, sem nő). Ezt az alapigazságot egyébiránt minden hindu jógi, buddhista tanító, perzsa mester, szúfi bölcs és sokan mások vallották. Minden világvallás eljutott oda, hogy a legkiemelkedőbb tagjai felismerték, hogy az evilági életet meg kell tagadni és abból minél kevesebbet elfogadni. De talán senki nem jutott olyan messzire, mint Jézus, mikor az emberi lélek megváltását egyenesen az életről való totális lemondással, a maga halálával éri el. Hogy lehet az itteni életet egekig magasztalni elvileg egy olyan vallás követőinek, melynek mestere a halállal hozza el az üdvösséget. Krisztus eszenciája, az itteni élet totális szembeköpése. Annak szöges ellentéte. Jézus Krisztus kereszthalála, az önmegtagadás himnusza! Hogy van képe hát ezek után követőjének nevezni magát annak a nagycsaládos keresztény-konzervatív mintapolgárnak, aki nem hogy életéről, de még saját genetikai készletének továbbörökítéséről sem hajlandó lemondani. Nem hajlandó, sőt erénynek tartja, egy olyan világban, mely hite szerint a végidők legvége felé sodródik és nagy nyomorúságok és szenvedések fináléjával ér véget. Nem hiábavalóság hát ez a gyarlóság? Nem gyarlóság talán, hogy a mennyei öröklét tudata nem elég, hanem saját materiális örökkévalóságomat is bebiztosítom a genomjaimnak továbbörökítése révén ebben a világban? De végidőkbe vetett hit sem kell ehhez. Megértéssel fordulok azon fiatalok sokasága felé, akik nem akarnak gyermeket vállalni egy olyan világban, melyet éppen belátható időn belül elviselhetetlen, nyomorúságos kínokkal teli hellyé tesz az általunk előidézett ökológiai katasztrófa. Megértéssel fordulok afelé, akik nem akarnak új életet teremteni egy kilátástalan, szenvedésekkel, szegénységgel, betegségekkel és kitudja még mivel együtt járó helyre. Mintha a nyugati világ eddig békés életet ígért volna. Ugyan ki akarta volna ha gyermeke idegmérgektől, szuronyoktól, fagyhaláltól veszik oda a háborúkban, vagy csak egyszerűen valamely hosszú, kínokkal teli rákos betegség viszi el. Megértem, ha valaki nem akar orosz rulettet játszani egy élettel, melynek indikátora csak is a leromlott, állatias, saját DNS-láncunk továbbörökítése. Ezzel együtt a Chilfree-mozgalom frusztrált gyerekgyűlölő embereit is megvetem. Gyermeket nevelni szép, nemes, gyönyörű feladat, mely hatalmas felelősség annak ellenére is, hogy a legtöbb tényező talán nem is rajtunk múlik. Erre kínálnak krisztusi megoldást az örökbefogadásra váró gyermekek tömegei. Hogy ők itt élnek, arról mi nem tehetünk, de arról, hogy hogyan élnek majd, annál többet. Igencsak gusztustalan, ha keresztények, akik az abortusz ellen tiltakoznak, pont, hogy nem a nem kívánt gyerekek örökbefogadásával és boldog életének biztosításával vannak elfoglalva, hanem saját génjeiket továbbítják ebben a hiábavaló világban, míg az örökbefogadást rábízzak arra, aki lehet, hogy nem ágált erkölcsileg abortuszok ellen, de cselekedetében többet tesz a család nélkül cseperedő gyermekekért és befogad azokból.
Fontos ugyanis tudni, hogy az önfeladás, az önmegtagadás, a jelenformában lévő élet megvetése, nem jelent semmiképpen valamiféle szándékos öngyilkosságot. Mert ahogyan korábban tisztáztuk, a jelen világ is Istenből való, s a Sátán azt csak megmérgezte, s eltorzította. Ebből viszont a helyes kiút nem az egészből való kiszakadás, hanem azon részek meglelése az életben, melyek az Istentől származtathatók, s az Isten felé mutatnak. Mert ha bár nyomokban is van, elejtett morzsácskák képében ez jelen, az isteni boldogság, szeretet és békesség igenis jelen van az életben ezen a világon is. A megfelelő barátságok, emberi kapcsolatok képében csakúgy, mint az élet hétköznapi apró részleteiben Istenre mutató alkotásaiban való gyönyörködés formájában. A jelen élet megtagadása, nem az életről való lemondás, hanem a valódi élet szeretete. Amit a torz világ életnek hív, valójában a halál, s melyet halálnak hív, az az élet. S miközben az univerzumunk zuhan majd önmagába az elkerülhetetlen megsemmisülés felé, úgy zuhan a Sátán a mennyekből levetetve, és következik be a mindenek számára az új kezdet, ahol majd az élet fogalma csak és kizárólag egy jelentéssel bír majd. Azzal, amiért az Isten is eredendően megajándékozott ezzel az élettel, hogy tudatosan szemlélhessük a körülöttünk lévő létezés csodáit, s örömünket lelve, gyönyörködhessünk azokban, közösen.
Horváth Martin
