Horváth Martin- Ajándék(vers)

Váratlanul délután
Kimentem a rétre
Hogy hanyatt fekve
szemem vessem fel az égre

S ücsörögve a lankában
Míg szem ellát, senki nincsen
Leszállott és szorosan
Megölelt az Isten

Megölelt, és ott maradt

Legalább egy órát
El is mondtam neki
Szívem minden búját

Nem mondott rá semmit sem
Nem szidott, nem bókolt
Csak ültem ott és tűrtem, ahogy
Langyos szellő csókolt

Az idő mintha megállt volna
Madár dacolt fent a széllel
Ahogy a szívem teszi ugyanezt
Minden áldott éjjel

Susogott a fáknak lombja
A repcén túl ott messze
Lágyan ringott a sárga tenger
És elvoltam benn veszve

Fölötte kéklő óceán
Benne pár fehér folt szétfojt
Körülöttem minden, olyan
egyszerűen szép volt

Tovább is ment az Isten
Amint engem áthatott
Meg is köszöntem, hogy két szemem
Ily nagy csodát láthatott

Tovább ment, hogy más is lássa
Az élet maga ajándék
S szebb helyet e világnál
Keresve sem találnék

2016. május 9.

Horváth Martin- Ünnepek börtönében

Az életünket, mint egy szakaszba foglalják az ünnepek. Hőn áhítottan várakozunk egyiket elhagyva a kalendáriumban, mikor érkezik a következő. Noha nem azért mert olyannyira átszellemülnénk az adott ünnep tartalmát illetően, hanem mert akkor nem kell dolgozni. Azokat az ünnep-emléknapokat pedig számon sem tartjuk, amelyik nem munkaszüneti nap. Kivéve talán a Valentin-napot és a Haloween-t.

Minek is vannak ezek a napok tettem fel a kérdést? A többségét az átlag nem is érti, nem tudja minek a napja, vagy egyszerűen csak nyűg az egész. Gyerekkorában ugyan ki nem unta a kötelező kokárdás, kiöltözős, Petőfit szavalós minden évben ugyanazt az előadást nézős procedúrát? Persze a karácsonyt, meg a szülinapot és hasonlókat vártuk, mert kaptunk valamit. Ezen utóbbiak felnőttként (kifejezetten szülőként) inkább a nyűg kategóriába fordulnak át. Többnyire fogalmunk sincs minek csináljuk a ciklikusan ismétlődő procedúrákat ezeken a napokon évről évre, de a legszomorúbb talán, hogy el sem töprengünk rajt, hanem robotszerűen csináljuk újra és újra őket anélkül, hogy örömünk lelnénk benn, vagy csak tudnánk miért is tesszük ezt. Nem tudjuk mit jelent, mi a célja és haszna, egyszerűen csak haladunk a tömeggel, a nyájjal, mert mindenki ezt teszi. Meg már a szüleim is ezt csinálták, sőt az ő szüleik is. Mindezt anélkül, hogy elgondolkodnánk, hogy még is mi a fészkes fenét is művelünk és miért? Pedig a legtöbb tradicionális ünnepünknek igen is van értelme és nagyon velős üzenete is. Ezek azonban eléggé homályba vesztek. Nem állok be a sorba és kezdem szapulni, hogy a nyugati, kapitalista-liberális élet hogyan tette tönkre őket. Jóval ezelőtt már befásultak ezek a piros betűs napok. Elveszett tartalmuk a rutin megszokásában, az ismétlődő, egyforma megemlékezések sablonossá váló unalmában. Rongyossá járatott versekkel, amik önmagukban fantasztikusak is lehetnek, de ezerszer hallva már nem érezzük át. S még sorolhatnánk. Erre jött rá csak a kapitalista nyugat marketingdömpingje. Ami az ünnepeket vásári lázzá züllesztette szánt szándékkal.

Mikor már a „mit veszel karácsonyra/szülinapra/ Valentin-napra ?” kérdések a megszokottak. Mert venni kell(!) valamit. Olyan nincs, hogy nem, ez társadalmi elvárás. Ha pedig gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak, párunknak szüksége is lenne valamire időközben(rossz telefon stb.) várunk inkább hónapokat, fél évet, mert még nincs karácsony vagy szülinap vagy bármilyen felűlről ránkerőltetett alkalom, amin ajándékozni muszáj. Illetve vehetünk máskor is, csinálhatunk magunktól alkalmakat csak úgy, de akkor is szükségét érezzük, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelően a karácsony, szülinap, Valentin-nap alkalmából is vegyünk valamit. Akkor is ha se ötletünk, se a másiknak szüksége sincs rá. A legrosszabb pedig, hogy ezeket úgy kezeljük már tudattalan mi magunk is, mint a tőrődés mértékét. Ha nem jó egy Valentin-nap valamiért, akkor az már olyan mintha nem is szeretnének minket igazán. Mert a ránk erőltetett alkalmak társadalmi nyomásként nehezednek ránk, hogy márpedig ajándékozni ilyenkor muszáj! Minden szakrális tartalmú ünnepet bazári cirkusszá degradálták. A mi kicserkészett pénzünk pedig végső soron olyan érdekcsoportokhoz folyik, akik a pénzünkkel a mi kultúránk leépítését pénzelik a médián és egyéb módokon keresztül Erre ellenreakció a tradicionális körökben, hogy a nyugatról átvett ünnepeket (Haloween, Valentin-nap) teljesen elutasítják. Pedig az igazság sosem két oldal között dől el. Olyan ez, mint a Hegeli-dialektika tézis, antitézis, szintézis módszere. Ha valamit állítunk, annak van egy ellen állítása, és a kettő között van az igazság. Pontosabban mindkettő tartalmaz igazságokat. Olyan igazságokat, ami a másikban nincs meg. Így kiegészíthetik egymást. Így sosem szabad két oldal között dönteni és elveszni a csatájukban. Nem véletlen misztikus száma a hármas. Mesékben, hitrendszerekben. A Szentháromság is kifejezi, hogy ami isteni, tökéletesség, az igazság nem két dologból tevődik össze, hanem több. Mert látok embereket, akik a Valentin-nap kifejezésen is kivannak akadva és akkora szittyamagyarok, hogy csak Bálint-napként emlegetik szigorúan. Remélem ők semmiféle szláv és német jövevényszavakat nem használnak. Kizárólag gépkocsival járnak nem pedig autóval, mozgóképet néznek nem pedig filmet, és a magyar tengert sem említik másként, főleg nem az aljas szláv eredetű Balatonként. Persze értem én, hogy az idegen, kultúraromboló hatás ellenreakciója ez. Ugyanakkor elhalasztják a lehetőségét, hogy átvegyenek ezekből a dolgokból valami hasznosat. Miért ne lehetne egy Valentin-napot jól értelmezni? Nyilván gusztustalan mekkora vásárlási láz övezi, hogy erőltetett, muszájból való ajándékok és programok jelentik ezt az eseményt és valami szerelemnek hazudott nyugati nyálas, kiüresedett megváltó eszményt fetisizál. De pont ezért miért ne lehetne kihasználni az alkalmat és helyes értékek mentén értelmezni? A valódi szerelemről, az Isten által rendelt kapcsolat és házasság értelméről beszélni. Nem teljesen kizárni, hanem a valódi szerelem és férfi-nő kapcsolat jelentőségét megragadni. Nem sablonos ajándékokat venni, hanem személyes, akár saját kezűleg gyártott meglepetéseket adni. Egy keresztény értékrendű, szent dolog megélése is tud ez lenni, ha úgy akarjuk. Ez ugyanúgy érvényes a régi, kiüresedett ünnepeinkre.

Sohasem értettem például a névnapot. Engem ahhoz a naphoz nem köt semmi. Valaki pár száz éve kitalálta hasra ütés szerűen( kivéve a szentekhez köthetőeket), hogy akkor legyen és azóta mindenki, mint a robot felhív, megköszönt stb. „Boldog névnapot” szajkózzák, mintha valami csodás érzés lenne a nevemmel élni. Mintha valóban örülnének és boldogság töltené el őket, hogy engem x-nek hívnak. Ha valóban tetszik, inkább a szüleimnek köszönjék akkor is. Úgy gondoltam lehetne ennyi erővel vezetéknévnap is. Van annyi, hogy kijöjjön minden napra egy évbe, sőt több is. Megköszöntenénk minden Szabót, Kovácsot aznap. Valljuk be, a névnap a régi kornak volt egy ürügye, hogy összejöjjön a család és cifrább esetben jól leigyák magukat és nótázzanak. ( Legalább ürügyet kerestek és a család társaságában tették, viszonylag kulturáltan. A mai kor emberének ürügy sem kell, hanem kijelenti, hogy hétvégén bizony ivós-hányós csömörséget tartanak). Azonban minden ellenérzésem ellenére, miért ne lehetne a névnap is megtöltve hasznos tartalommal? A szentekről elnevezett napok, mind az adott szentnek tulajdonított értékeket hirdette eredetileg. Minden névnek van jelentése, amire kilehetne helyezni az alkalmat, hogy valami érdekeset, valami pluszt adjon, amit át lehet élni.

Minden emléknapnak, ünnepnapnak és alkalomnak oka és célja van. Üzeneteket és értékeket rejt, amit át akar adni, hogy megéljük, átéljük. Mert ezáltal többek, jobbak, lelkileg és szellemileg gazdagabb emberek leszünk. Akár történelmi emléknap, amit az unalmas klisés megemlékezéseken túl át lehetne adni sokféleképpen, mit is jelentett és jelent ma számunkra. Akár vallási ünnepeket, hogy milyen örök érvényű, lelkünk nemesedését szolgáló igazságokhoz jussunk, akár nyugatról átvett cukormázas vásárlásra ösztönző ünnep legyen. Mert mindnek és mindnek megvan a maga értéke és a maga igazsága, amit csak ki kell bogarászni belőle, amit ebben a modern, megbolondult világban is fellehetne használni igazan, nemesnek és Istennek dicsőségére szolgáló módon. 

Horváth Martin

S.D.- Olimpiától az anarchiáig

Az aktuálpolitikai mocsár egyik fő kérdése éppen nem más, mint az Olimpia. Avagy legyen, vagy ne Budapesten. Ismét csak arra játszik a kérdés, hogy Orbán kontra ellenzék, oktatásra mennyen vagy egészségügyre a pénz, szóval csak az ismert nóta. Nem is mi lennénk, ha ezt ilyen mércével mérve közelítenénk meg. Az eset viszont alkalmat ad arra, hogy egy sokkal fontosabb, mélyebb, és tabuként kezelt témát feszegessünk. Van-e joga az államnak az emberek felett dönteni, hogy hova verjék el az erőszak monopóliumával szerzett adót? Ér e valami a követelt népszavazás? A liberálisok valóban csak jót akarnak? Remélem nem vagyunk olyan naivak hogy bármire is ezek közül igent mondjunk. A liberálisak lényegileg nem különböznek az orbánizmustól, csupán annyiban hogy a saját elképzeléseit szeretnék rákényszeríteni az egyénre. A népszavazás pedig okosan megkonstruált része az állam gépezetének, úgy hogy semmiképpen se várjuk azt, hogy megkerülhetetlen szócsöve legyen a népnek. Az államnak pedig még létjogosultsága is kérdéses, az pedig vitán felüli kell legyen, hogy bármilyen döntés megkötése felettünk, népatyánk, Viktor elvtárs vigyázó keze állttal nem több mint egy önkényes elnyomás.

Az állam kialakulása történelmünk homályába vész, az viszont biztos, hogy azóta is mindenki, mint a jóság megtestesítőjét tiszteli, de minimum szükséges rossznak véli. Az állam kialakulása az emberi esetség, és vágy kettősségére épít. Kellenek emberek, akiket az uralomvágy mozgat, és kellenek, akiket pedig a félelem és azok, akik biztonságosabbnak vélik ha mások mondják meg, mit gondoljanak és cselekedjenek. Minden állam archetípusa az uralkodó isteni mivoltára épít, és arra, hogy neki kiválasztotti jogában áll mások elnyomása. Minden állam alapköve tehát e sátáni hübrisz, amint az ember Isten szerepébe bújva kívánja a mások feletti uralom privilégiumát. Az állam összetartója tehát a kollektív butaság, ösztönös istenpótlék kutatás, félelem és erőszak.

Az kérdés alapja az, hogy mint ember, jogosult vagyok e mások felett a hatalomgyakorlásra, akár erőszakkal, saját belátásaim alapján. A témához szorosan kötődik a szabad akarat, a tudás mértéke, és az Isteni példa. Az ember teremtett privilégiuma, ami a lelkének sajátja, és kiemeli őt a teremtmények sokaságából, az a szabad akarat, és az értelem. Isten tehát szeretetéből adódóan nem báboknak teremtett minket, vagy robotoknak, hanem olyan lényeknek, akiknek jogában áll a döntés, és reflektálhatunk világunk működésére, valamint élhetünk az Isteni adományok sokaságával. Értelmes munkánkkal uralhatjuk a természetet, formálhatjuk belátásunk szerint, birtokba vehetjük kincseit, és energiánk belefektetésével otthont, házat teremthetünk például. A természet és az állatvilág tehát uralmunk alatt áll, mivel lényegileg értelmünknél fogva felette álunk annak. A kérdés tehát az, hogy embertársaink felett is jogosan uralkodhatunk e. Tény hogy nincs egyenlőség, van különbség ember és ember között, tudásban, képességben, jóságban. De vajon kell-e erőszakkal rendszert alkotni e különbségek alapján? És itt tér el az általános jobboldal, mitőlünk. Ugyanis mi elutasítunk mindenféle kényszeresen összetartott autokrata uralmat, és valljuk, hogy az emberek jóakaratára épített, spontán rendben teljesedhet ki a legharmonikusabb módon mind az egyén, mint a nép egésze. Ha az egyén megszabadul a történelem salakjától, ki kell alakulnia az érzetnek, miszerint az állam valójában minden téren csak negatív korlátozó, ami felesleges korlátok közé szorítja az emberi értékeink összességének megnyilvánulásait. Megrontja a kultúra szabadságát, sovinizmussal fertőzi a nemzetünk szeretetét, megszabja Istenszeretetünk, helyettünk akar dönteni jó és rossz között. Idealizmusunk, és hitünk az értékek realitásában tehát arra késztet bennünket, hogy felvegyük a szellemi harcot a világban eluralkodott hamisság ellenében. Nem akarunk látni menetelést, ujjongást, fegyelmet. Egészséges egyéneket akarunk! Akik képesek saját döntéseik súlyát átérezni, éhesek az igazságra, a szeretet vezérli őket, és tisztában vannak a gyarlóság korlátaival, és küzdenek e korlátok felszámolásáért magukban. Elutasítjuk a konzervativizmus múltba menekülő gyávaságát, pontosan, ahogy az utópisták szellemi terrorját, ami egy fiktív cél érdekében ugyanolyan, ha nem sokkalta keményebb elnyomást eredményezett. Nem akarunk sem isteni uralkodást, nem hisszük hogy a rend fontosabb a szabadságnál, és megtagadjuk, hogy bármiféle fejlődés arra kényszerít minket, hogy az embert alárendeljük neki. Amit mi akarunk az egy boldog, harmonikus és szabad élet, amennyire csak lehet e földön, az egyetemes értékek szerint.

S.D.

Szabó Kornél- Önsorsrontó kompenzálások

Buli vaan!! - kiáltotta Józsi, majd izomból összehányta magát.

Ha nem is pont ezt, de hasonlót már láttunk/hallottunk, főképp a fiatal generációktól, de az elődök se maradnak el ettől. Disznóvágás vagy születésnap, keresztelő vagy esküvő, hivatalos alkalom vagy mondva csinált, az mindegy. 

Nem annyira egyértelműen ragadható meg az a csoport vagy társadalmi közösség, amelyiknek sajátja ez. - Zabálj, igyál, hányjál, szenvedj, röhögj, szenvedj!
Sokkal inkább valami osztályfüggetlen, komolyan elharapódzott szellemi, és kulturálisan megfigyelhető népbetegségről van szó.
Aligha mondhatjuk, hogy ez bizonyos fokig normális, vagy adott életkorban, élethelyzetben ”rendben van”. Egyszerűen arról van szó, hogy ez beivódott az ünneplési szokásokba, mint fent említett József pólójába a kiválasztott gyomortartalom.

A zabálás, az ivászat, a szexualitás és egyáltalán bármilyen testi élvezet mértéktelen hajszolása
Mert miről szól az egyszerű fizikai szükségletek ”túltöltése”? Nem arról, hogy egyszerűen csak jólesik és ezért megtesszük, hanem hiánytüneteket nyomunk el félmegoldásokkal. Trógerül bánunk magunkkal. Olyanok vagyunk mint a kőműves, aki látta, hogy betonozatlanul hagyott egy részt az alapban és azt földdel tölti be. Csak akkor lehet stabil lelki világunk, ha az alapok erősek és csak akkor tudunk felfelé jutni, ha nem esik szét alattunk az épület. Egyszerű dolgok, mégis a mindennapok homálya elködösíti és szívesebben menekülünk, mint nézünk szembe velük.
Igen, ha undorítóan telezabálom magam, nem csak egy nap, hanem általában, akkor szükségem van valójában valamire, amit elérhetetlennek tartok. Ha földig iszom magam, vagy bedrogozok, akkor szabadságra van szükségem a saját gondolataimtól. Ha pedig minden nap mással rezeg a bokor, akkor a szeretet megélésével és a bizalommal van komoly problémám.

tendenciává vált, és lassan nem csak alkalomszerűen történik, hanem a hétköznapok megszokott elemévé válik. Mintha már nem azért történne meg ezen szükségletek kielégítése, hogy az élet további részeit elérhessük, hanem, hogy ezek legyenek az élet maga.

De ha ezeket megéljük, akkor olyanok vagyunk, mint a tróger kőműves, aki teleföldeli a betonalapot. Én igazán nem akarnék tróger lenni. Ha nincsen betonom akkor keresek/kérek/veszek, és azzal töltöm meg a hiányzó területet. Egészen addig amíg nincsen megfelelő anyagom, nem töltöm meg mással, mert csak rosszabb lesz. Ha beföldelem, akkor valamikor ki kell szednem és az nem könnyű munka. Őrizzük meg tisztán az alapjainkat és olyan töltést adjunk neki ami egynemű vele. Egységes, szilárd épületben van biztonság. A kulcsa a türelem, kitartás, józan belátás és a segítségkérés, ha nem megy.

Komoly küzdelemben élünk nap, mint nap.
Már fent vagyunk, mielőtt felkel a Nap és még fent vagyunk miután rég lement. A nyüzsgő, emberektől hemzsegő és ez által inger gazdag környezet számtalan forrást nemhogy kínál, hanem beleerőszakol az arcunkba. A társadalom nagyobb része izolálódik azokra:
- akik élvezik ezt, mert alapvetően olyan a személyiségük, hogy alacsony stressz szinten élnek, ezért rengeteg behatást igényelnek és bírnak el;
- és azokra, akik ezt nem bírják, mert természetből adódóan magas stressz szinten működnek, ezért kevés behatást igényelnek és bírnak el.
A lényeg, hogy ez az introvertált-extrovertált téma nem véletlenül került elő nem is olyan régen. Ma már sokan be tudják sorolni magukat, ami jó is lehetne, de jelenleg tovább erősíti a széthúzást és nem pont megértésre sarkall. Az individualista beállítódás részben okolható ezért. A mai ideálember kezdi érezni az önismeret fontosságát, de rosszul csinálja.
A személyiségünk különböző területekre bontható, ezeknek része az a terület is, amelyet mások jól látnak, mi viszont többnyire nem. Nagyrészt apró viselkedési mozaikok, melyek egyenként is számíthatnak, de együtt képesek kiadni a személyiségképünk egy teljes oldalát.
Tehát az önismeret gyakorlásának egyik el nem hanyagolható része ezen a vak területen való terjeszkedés. Logikus, hogy ezt magunktól nagyon kevéssé vagyunk képesek látni. Ezért is fontos, hogy meghallgassuk mások véleményét magunkról, akármilyen is az.

Lássuk a liberalizmus, amiben élünk, egyik jellemzőjét:

Liberalizmus klasszikusan: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyástól való szabadságának követelése.

Ezzel nem lenne baj, ha nem lenne félreértve. A szabadság itt nem csípőből tagadást jelent, hanem érett megfontolást. Természetesen van jogunk arra, hogy egy teljesen ismeretlen dolgot annak legalább felszínes ismerete nélkül, vagy mások tanácsát figyelembe nem véve gondolkodás nélkül elutasítsunk. Természetesen jogunk van hibázni, amíg azzal nem ártunk se másnak, se magunknak.
Ha nem tudjuk, hogy a jó, az jó nekünk és a rossz, az rossz nekünk, akkor mégis miről ítélkezünk, és mi az ítélet a tudatlanságban?
A lelki egyszerűség arra vonatkozik, hogy tudjuk, mire mondjunk igent és mire nemet.
Mert van elég ismeretünk ahhoz, hogy eldöntsük, ha nem barmok módjára járunk a világban.

Nem lehet persze komolyan okolni a tudatlanul bólogató embereket a bólogatásért, mert egyáltalán nem volt felkészülve arra a társadalom, amit magára vállalt a liberalizmus ideájával. A különféle eszmék, ideológiák elsősorban mindig a hatalom eszközei, olyan hatalommal rendelkező emberek tetszését kiváltó játék, amit nem játékra találtak ki. Az emberi lét, a társadalom jobbításának céljáért hozzák létre őket. Mégis ahogy más új dolgokkal is megtörténik, ezeket is előbb használják ki, mint fel.
Ezen kívül felülről lefelé érvényesülnek. A művelt, nagy vagyonú, hatalommal rendelkező ember felfedezi, hogy ez milyen jó, és elkezd tenni azért, hogy megvalósuljon. Ami történt azt Ferge Zsuzsa ragadja meg jól egyetlen mondatban:

Ferge Zsuzsa: A rendszerváltás megítélése

 „A gazdag társadalmak individualista, posztmodern ideológiája rázuhant egy lassan modernizálódó, többségében szegény társadalomra.”

Magyarország le van maradva a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését tekintve azoktól akikhez felzárkózni kíván, és ez a távolság időben azt okozza, hogy nem tudunk beállni a jelenlétünkkel az aktuális eszmék mellé.
Ezen kívül, a liberalizmus önellentmondását még a le nem maradott országok sem kezelik jól egyenlőre. Az individuum, az egyén/egyéniség alapvető ellentmondásba keveredik az individualizmus eszméjével. Az egyén nem válhat autonómmá, nem őrizheti méltóságát befolyástól szabadon. Abszurd és logikátlan. Az egyéniség a született és kapott/szerzett hatások mentén kialakuló személyiségmintázat. Ha megőrzi magát az ember a hatásoktól, legalábbis ezt hazudja magának, akkor mi marad? Hogyan nő fel egy gyermek, ha már gyerekkorában azt kapja, hogy ne másoktól függjön legalább egy része az önértékelésének?
Egy tekintélyes darabot magunkról csak azért tudunk, mert mások visszajeleznek, arról, hogy hogyan is viselkedünk.

A mondat így helyes:
Liberalizmus szerintem: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyásssal való szabadságának megélése.

Lefordítva, a szabad akarat megvilágosodása. Egyrészt, hogy egyáltalán van szabad akarat, másrészt, hogy ez az akarat beépítő és nem kizáró.
Érdekes, hogy az akaratunk alapján hozunk döntéseket, ítéletet a fennálló helyzetekkel kapcsolatban, de már a legelső döntés is valamilyen ismeret alapján történik. Az első típusú cselekvés még ösztönös, tehát nem akaratlagos, hanem kódolt késztetés. Amikor felüvölt a gyermek. Aztán rájön, hogyha ezt teszi, valaki foglalkozik vele (jó esetben). Ezt jóként könyveli el. Az első külső befolyás ami érte őt, az jó. Vajon egy csecsemő szabadon mérlegeli, hogy jó-e vagy rossz neki? Nem. Nem is beszélhetünk még igazi, ítélni képes személyiségről itt, bár éles szemű anyukák bizonyára másképp vélekednek. Viszont a kapott válasz, a törődés jó, és ezt ösztönösen kívánni fogja a továbbiakban. Ami lassan akarattá válik. És ez az akarat lesz az alapja az elkövetkező döntéseinek és ítéleteinknek.
A szabad döntés képessége valahol az öntudatra ébredés környékén alakul ki, nagyjából ott ahonnan már összefüggő, hosszabb emlékeink vannak.

Itt térek vissza a helyes önmegtartóztatáshoz, mivel az öntudatra ébredéstől beszélhetünk bármiféle felelősségről. Ettől az első típusú ébredéstől fogva már összehasonlító elemzést végzünk a korábbi tetteink és az előttünk álló között. Nem mintha eddig ezt nem tettünk volna, de innentől már tudatosan végezzük, rálátunk magára a folyamatra is. Képesek vagyunk tanult módszereket önállóan alkalmazni, sőt, (relatív) újakat kitalálni.
Ezt az első típusú ébredést mindenki átéli, még akár bizonyos állatok is. Ami ezt a követi az a (meglepetés!) második típusú ébredés, amit az előre kódolt akarattól való független döntések jeleznek. Az, hogy miért dönt másképp az egyén mint akarja, változó saját vagy külső érdekek függvénye. Befolyásolhatja empátia, félelem, düh, tehetetlenség, stb.. Ide sorolható az ösztönök leküzdése is, a befolyásuktól mentesség.

Ez az érdekes a - zabáljigyálhányjál - jelenség kapcsán is, hiszen könnyen látható, ez az ébredés álmosodik el, amikor belefutunk a hiányok rossz pótlásába. Az akarat azonnali kielégítést követel, ami nem teljesíthető és ennek képtelen ellentmondani a látszólag tehetetlen emberünk, ezzel még több munkát okozva magának. Mondhatjuk úgy, hogy a földdel feltöltött alapot folyamatosan kimossa az eső. Amit fontos és lényeges látni, hogy a képességünk nem veszik el arra nézve, hogy szabadon döntsünk, csak a vágyak elemi ereje erősebb, mint a tudat korlátozó képessége. Főleg ha az adott szükséglet túlzott kielégítése szokássá válik.
Hogy miért engedi bele magát az ember, ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe, ahol a felnőtt szokásösztönök uralják, az a könnyűségében keresendő és a személyiség teherbírásában.
Meg kell jegyeznem mielőtt továbbmegyek, hogy az emberek általánosságban nem egyenlőek. Bizonyos szempontok szerint lehetséges, de a teljes egyenlőség igazából nem is naivitás, hanem abszurditás. Nem tiszteletről, értékről, vagy felelősségről beszélek, hanem arról, hogy mindenki ugyanolyannak érezze magát, mint mindenki más. Vannak egyenlő jogok és kötelességek, de mindenben egyenlő emberek nincsenek. A valamiben való egyenlőség sosem az önszabályozó folyamatok terméke, hanem a kölcsönös megegyezésé. Ezért aztán különféle képességek birtokában másra és másra vagyunk alkalmasak és alkalmatlanok, eltűrők, élvezők, és feladók.
Az ember azért csúszik bele a szabad akarat feladásába, mert az általános társadalmi segítségnyújtás kevés és beteg, az egyének személyisége pedig torz és hiányos. Az önképünk az ingerek fajtaszegénysége miatt beszűkült, és képtelen bizonyos helyzetek életszerű kezelésére. Ezért nem lehet hibáztatni ebben az esetben a hibázókat. Amiért nem verjük el a gyereket, mert nem tudott valamit, amiről még nem hallott.
Szenvedés származik a társadalmi hierarchia hiányából is. Ez ugyan egy illúzió, hiszen mindig is szétvált a társadalom valamilyen elvek alapján, de a néppel közölt kép, jelenleg az egyenlőség képe.
Szükség van hivatalos alá-fölé rendeltségi viszonyokra legalább szerep szinten, de minderre nyitottan, azzal a lehetőséggel, hogy alkalmasság szerint az emberek képesek legyenek státuszt váltani, mobilizálódni.

A lényegi mondanivaló tehát az önmegtartóztatás kapcsán, hogy a lehető leggyorsabban kell abbahagyni a mértéktelenséget, mert csak megnehezítjük azt a munkát, amit előbb-utóbb el kell kezdenünk. Ha nem megy, akkor nem feladni kell és nem is megerőszakolnunk magunkat, hanem megmutatni másoknak, akik megjárták ezt az utat, vagy jelenleg is járják, hogy segítséget kapjunk és adhassunk. A segítségkérés nem szégyen. Tekinthető úgy, hogy az mások belénk fektetett tőkéje, amit később mi is visszaforgatunk a másoknak adott segítségbe. Egyfajta társadalmi szociális tőkeáramlás, amely az emberek belefektetett munkája révén kamatozik. Ezek a kamatok jelzik az adott társadalom fejlődését, és ezek teszik lehetővé azokat az ugrásokat, amik két rendszer közötti távolságot ívelnek át.

Persze a leguniverzálisabb/sokoldalúbb megoldás az, ha az egyén egyszerűen megtér. Nincs szükség óvatoskodó körülírásokra onnantól, hanem igazi párbeszédet nyit Isten és ember, ember és ember között. Amint Istent akarod megérteni, megkapod a válaszokat saját magadat és a kapcsolataidat érintően is. Ez épp azért lehetséges, mert nem az emberi kapcsolatokra támaszkodsz onnantól, hanem egy szilárd, nem ingadozó kapcsolatra. Isten-ember viszonylat keletkezik, amelynek fejlődése során szerzel ismereteket egyéb dolgokról, és nem az egyéb dolgok megismerése során szerzel tapasztalatot a végső célról. Nyitott kapukat mutat az embernek/a kereső léleknek az élet rejtelmeihez. És bár nem ad rögtön választ, hiszen az nem elégít ki senkit- a képességgel felruház arra, hogy meg tudd találni a téged igazán érdeklő, igaz válaszokat.

Szabó Kornél

Sárkány Zsombor- Canadian Job

„CETA” egy betűszó, mely nem takar mást; mint az Európai Unió és Kanada között köttetendő szabad-kereskedelmi megállapodást. Az egyezmény nem csak a termékek vámmentes áramlását tenné lehetővé, hanem a vállalati tőke szabad mozgását is biztosítaná. Megalkotói tehát, egy az Atlanti-óceánt átívelő egységesített gazdasági tömböt szeretnének látni. Mi sem illeszkedik jobban a globalizáció és a gazdasági növekedés által meghatározott koordináta rendszerbe?

A probléma az egyezménnyel azonban számos:

Az első és inkább elvi probléma az elképzeléssel a globalizáció és a központosítás mértékének növelése. A 21. század felmerülő, környezeti és társadalmi problémái már önmagukban is bebizonyítják, hogy a nagy, központosított ellátórendszerek egyre inkább működésképtelenek. Ezek a perifériákon szegénységet s kiszolgáltatottságot okoznak, míg a centrumokban pazarlást, valamint a környezetet is nem kis mértékben terhelik. A szállítmányozási párhuzamokra épülő kölcsönös kizsákmányolás és a hatalmas bürokratikus gépezetek mögött elbújó nagyvállalatok szabad rablása a jellemzői e rendszernek.

De nem csupán két piac egybenyitásáról van szó! A közös gazdaság közös szabályozási szabályozásokat kíván meg. A gyakorlat ilyenkor az, hogy mind két fél szabályozásait a legalacsonyabb közös mértékre szállítják le. Ha például egy technológia kibocsájtási határértéke Európában szigorúbb, mint Kanadában, akkor a megá

llapodást követően a megengedőbb szabályozáshoz kell tartania magát a feleknek, így minden esetben lazulnak a feltételek, a vállalatok szabad mozgása érdekében. Az európai vívmányok számára katasztrófát jelentene, ha eddig elért eredményeinket a környezetvédelem, fogyasztóvédelem, és a munkavállalói jogok területén veszni hagynánk egy üzlet kedvéért.

Az úgynevezett „harmonizáció”-ból származó  legégetőbb visszalépést a GMO-mentesség megszűnése jelentené Európa szerte. USA szerte számos cégnek van kanadai leányvállalata, amik az Államok bioiparának új köntösbe bújtatott termékeivel fogják elárasztani Európát. A GMO veszélyeiről egy külön cikket lehetne írni, de a közgondolkodás -szerencsére- egyre inkább kezdi belátni, hogy az ellentmondásos technológiát jobb nem alkalmazni.

Nemzetállamaink még csak meg se védhetnék magukat a számukra nem tetsző tételektől, legyen az termék, technológia, vagy bármilyen más eljárás. Hiszen az államok magánbíróságokon perelhetővé válnának a vállalatok által. Ha egy vállalat tehát -akár kanadai akár európai- úgy látja, hogy egy intézkedés a profitszerzése tehát a gazdasági növekedés útjában van, perelhet! Az erre szolgáló fórum az ISDS vagyis a befektetési bíróság. Ez nem jelentene mást, hogy a „harmonizáció után se lehetne restaurálni vívmányainkat, nagyvállalatokkal való pereskedés nélkül. Így a gazdasági élet szereplői tényleges befolyást nyernének mindkét fél felett.

De akiket hidegen hagy a demokrácia súlyos megsértése, vagy a környezetvédelem eredményeinek módszeres letiprása, azok se mehetnek el a tény mellet mi szerint a CETA egy rossz üzlet. A Donald Trump megválasztásával végleg sírba szállt TTIP (USA-EU vámmentes övezet) lényegében hasonló koncepciója mögötti érdekcsoportok ugyanis nem nyugszanak. A kanadai gazdaság a már említett leánycégeken és általában a felvett alapanyagokon keresztül ezer szállal kötődik az Államok gazdaságához, lényegében másodhegedűs. Aki kanadai termékeket és tőkét enged be az az USA termékeit és tőkéjét engedi be csak a juharleveles zászlóval letakarva. Ez pedig európai oldalon -különösen hazánkban- főleg a mezőgazdaságot és az arra épülő kisvállalkozásokat fogja sújtani.

Összességében: A CETA kizárólag a nagyvállalatok érdekeit szolgálja, ellene megy a demokrácia szellemének és a környezet védelmét és a valódi fenntarthatóságért folyó munkát egy évtizedekkel ezelőtti szintre rugdalja vissza, az előnytelen versenyhelyzetekről nem is beszélve. Szerencsére még nincs késő tiltakozni, Európa és Kanada szerte gyűlnek az aláírások a tervezet ellen, tüntetésektől hangosak a nyugati nagyvárosok. Természetesen a bürokrácia, mint ahogy semmit ezt se könnyíti meg az átlagember számára. A több száz oldalas veretes szakmai nyelvezettel megfogalmazott papírsaláták sokszor nem is elérhetőek, és messze még a végleges verzió. A közös cselekvésnek tehát most jött el az ideje! 

Sárkány Zsombor

Horváth Martin- Krisztust gyalázó Jézuska

A karácsony előtti készülődési őrület közben szinte mindig akad egy-két cikk, vagy beszélgetés ennek káros mivoltáról és a karácsony eredeti jelentésének háttérbe szorulásáról. Már nem is figyelünk azokra az intő szavakra, amik a vásárlási lázzal szemben a szeretet ünnepének fontosságát, a hagyományos családi légkörű karácsony megélését szorgalmazzák. Talán nem is feltétlen baj. Mert azt hiszem, részben az is ostobaság.

Volt már szó a blogon arról, hogy attól, hogy valami hagyományos és régi, tradicionális szokás még nem feltétlen jó( bővebben itt). Talán nem is létezik még egy olyan ünnepkör, amire annyi negatív hagyomány rakódhatott rá, mint a karácsonyra. Kezdjük azzal, hogy a legtöbb ember bár ünnepli, fogalma sincs róla, hogy mégis mit ünnepel. Az átlagember körében elterjedt, hogy a szeretet ünnepe. Pedig egy kb. száz éves kapitalista hazugság, hogy mindenki vásároljon ajándékot, minél több szeretett embernek. Előtte kizárólag Jézus Krisztus születésnapjaként volt ismert. A valódi keresztények ma is így ünneplik. Ez nem is probléma, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ez is egy ezer éves egyházi ferdítés eredménye. Eredetileg pogány fény ünnep volt, hisz a téli napforduló után, minden perccel többet van nappal. Ezt pedig a fény diadalaként ünnepelték, amit a sötétség felett arat. Ténylegesen és metaforikusan is. Ilyen értelemben teljességgel beleillett a megváltó születése, ami fényt és reményt hoz a sötét, bűnös világba.

Az amerikai filmeken még is Mikulást látunk karácsonykor jönni, a Jézuska helyett. Ez pedig –részben saját tapasztalatból- igen csak összezavarja a kisgyermekeket. Súlyosan alábecsüljük ezt a generációkon átívelő lelki lenyomatot, hogy mekkora kárt is okoz a kulturális identitástudatunkban. Az amerikai Mikulásos karácsony pedig a skandináv mitológiából ered, ahol Odin főisten a szőke, életerős, leendő harcos kisfiúknak vitt ajándékot. Kicsit rasszista és militarista a mostani kóla reklámarc Mikuláshoz képest. Eredetileg őt,- mármint Odint-, próbálta elfeledtetni Miklós püspök, aki kevésbé rasszista és háború favorizált indíttatásból vitt ajándékot gyerekeknek. Sikerült neki, hisz főleg rá emlékszünk. Legalábbis mi magyarok biztosan, azonban mi Odint nem is ismertük eleve. Nyugaton Odin a fényünnepkor jött, tehát nem december 6.-án, ahogyan mi itt keleten Miklós püspök tiszteletére elnevezett napon tartjuk a Mikulás napot.

Nálunk ugyebár a „Jézuska” névvel illetett mitikus személy jön. Azért hívom mitikusnak keresztény létemre, mert kétségtelenül nem azonos a Biblia Jézusával. Jézus Krisztus ugyan megígérte, hogy a világ végezetéig velünk lesz, de ezt nem fantomként fenyőfák alá ajándékot csempésző formában értette. Ha pedig nem így értette, akkor sem igazán találni a parancsolatai között olyat, hogy hazudjuk ezt a gyerekeinknek. Őszintén szólva ezt a hagyományunkat jelen formájában borzasztó káros hagyományként tudom értékelni. Kifejezetten keresztény szemszögből. Először is hazudunk a gyermekeinknek. Előre megfontoltan, tervszerűen, akarattal, mindenféle racionális indok nélkül hazudunk a saját gyermekünknek. Ezt pedig a gyerek idővel tudni fogja. Átfogja élni azt az élményt, hogy a szülei, akikben a világon mindennél jobban bízik, csak rájuk számít, ezek az emberek szánt szándékkal hazudtak neki és átverték. Nem is egyszer, hosszú éveken át. Ez pedig ha nem is tudatosul, de a tudatalattiban elraktározódó lenyomatként megmarad. Most már pszichológiai vizsgálatok elemzik ennek a káros hatását. Mindezt miért tesszük? Miért is rakjuk ki az utódaink ennek a maradandó lelki traumának? Csak mert mindenki ezt csinálja. Meg csinálta generációk óta. Meg velünk is megtörtént. Ez az az utánzó mechanizmus, amit a majmok, sőt az egerek is több kísérletben bizonyítottak. Nem egy büszkesége ez az emberiségnek.

Keresztény szemszögből a helyzet még rosszabb. Ha elhitetjük a gyerekeinkkel, hogy a „Jézuska” ajándékot hoz, aztán kiderül, hogy hazugság volt az egész évekig, akkor egy hatalmas hitbeli kárt is okozhatunk. A gyereket szembesítjük egy olyan ténnyel, ami azt sugallja, hogy nincsenek csodák. Ha valami felfoghatatlant elhisz, az hazugság, megrendezett és másképp megmagyarázható egyszerű dolog csupán. A hitet csírájában folytjuk meg bennük. Emellett ha kiderül, hogy a „Jézuska” nem létezik, akkor a Bibliából ismert becézett utótag nélküli Jézus miért létezne? Legalábbis az összefüggés a csalódott gyermek szempontjából logikus. Miért higgyen abban a Jézusban, ha az előző is csak hazugság volt? Vagy egyáltalán bármi csodás dologban? A „Jézuska” kitalált, hazug személyénél hitet rombolóbb, keresztényellenesebb trükköt fiatalkorban el sem tudok képzelni. Csak is abban a kontextusban lehetne elfogadni a "Jézuska ajándékot hoz mesét", ha úgy értelmeznénk, és értetnénk meg gyermekeinkkel, hogy minden neki, Istennek köszönhető. Bármi, amit kapunk ajándék és végső soron Jézus Krisztustól származik, aki szeret bennünket feltétlenül. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, igen csekély százaléka lehet a családoknak ahol hasonló értelmezésben zajlik a karácsony. Őszintén és minden megvetés nélkül kérdezem a keresztény testvéreimtől, akik valóban hiszik Jézust, és közben ezt az elterjedt furcsa szokást is őrzik, hogy mit éreznek, mikor ki mondják a gyermeküknek, hogy „ a Jézuska nem létezik”? Magyarázkodunk, hogy „de az a másik igen”, aki a Bibliába van? Hogy akihez imádkozunk, ő létezik, pedig ugyanúgy sose látod, mint a karácsonyit? Vagy, mit érez az a gyermek, aki imádkozott az ajándékáért évekig, aztán kiderül, hogy nem a Jóisten intézte, hanem anyáék? Mer vajon még imádkozni másért is az Úrhoz ezek után?

Nem állítom, hogy a karácsonyi gyermekbecsapás tradíciója mindenkinél az ateizmus táptalaját hinti el, de azért be kell látnunk, hogy a megtestesült Istent, aki életét adta mindnyájunkért, neki a nevét és a személyét felhasználni az ártatlan fiatal lelkek becsapásához nem túl szerencsés. Ahogyan az sem, hogy ezzel a Télapó, húsvéti nyúl és fogtündér kategóriájába degradáljuk a megváltó Istent.

Meglehet érteni kövezni, szidalmazni, felháborodni és saját  önkritikát mellőzni ez ügyben, de nem tudom elfogadni, hogy ez egy jópofa, meg aranyos szokás. A karácsony amúgy sem jópofa meg aranyos a legkevésbé sem. Eredeti szakrális jelentését nézve. Mondhatjuk modern módon, ebben a langyos, posványos, cukormázas műhangulatban, hogy a szeretet ünnepe. Csak jelentse is azt. Mi egyáltalán a szeretet? Jézus azt mondja: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.( Ján. 15:13) Isten szeretete pedig nem egy meleg, csöpögős valami. 

„…Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket!”(Luk. 6:27)

Úgy szeretni, mint Isten nem egyszerű. Kemény feladat. Másképp szeretni pedig értelmetlen. Az isteni szeretet nem csak azt szereti, aki őt is szereti. Hanem szereti a drogost, a gyilkost, az árulót, az elvtelent, a zsidót, a cigányt. Szereti Hitlert és szereti Sztálint. Ugye már is kevésbé cukormázas egy ünnep, ha valóban a valódi szeretet ünnepeként fogjuk fel? Ne feledjük, elsősorban ezek a napok a fény diadalát éltették a sötétség felett. A reményt abban, hogy a jó mindig győzelmet arat a bűn és a gonoszság felett. Ahogy ebben Krisztus születése reményt is adott, és életében és halálában példát is mutatott. Ez egy harc. Egy harc, amelyben a szeretet, és csak is a valódi szeretet elsajátítása és gyakorlása egy fegyver. Ahogyan az igaz hit is az. Ezeket a lelki fegyvereket pedig alkalmaznunk is kell, ebben a velejéig aljas, könyörtelen, kíméletlen és kegyelmet nem ismerő háborúban, amely meg akar ölni mindenkit, a legártatlanabb kisgyermeket is, ahogy engem is és téged is. A tét pedig, hogy a lelkünk megmenekül-e a pusztulattól, vagy sem. Erre mutat rá valójában a karácsony, még ha minden egyház és minden ember is szeretné elfelejteni ezt.  

Horváth Martin

S.D.- Globalizáció és nemzeti értékek

A globalizáción azt a ma is zajló folyamatot értjük, mikor az alapvetően helyi tényezőket átveszik világszintű, nemzetek fölött álló elemek. Ez lehet gazdasági, azaz mikor egy szolgáltató az egész világon elérhető, mint például a különböző gyorsétteremek. Vagy beszélhetünk kulturális globalizációról, ami szoros összefüggésben áll a gazdasági globalizációval. A kulturális globalizáció alatt azt a folyamatot értjük, mikor a fogyasztói társadalom létszemlélete kihat, átveszi vagy átformálja az adott területen addig kialakult kulturális értékek helyét a mindennapokban. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy e gazdasági modellel nem kompatibilis, helyi értékek, az újabb generáció születésével, aki már a globalizált popkultúrában szocializálódik, kivesznek. Így a folyamat megítélése alapvetően két vélemény kategóriára tagolható: azon emberekre, akiknek fontosak a régi világ értékei, és védelmükön dolgoznak, és azokra, akik a régi értékek lecserélésében csak az emberiség egy új, egyetemesebb, internacionális állomását látják.

Én előbbiek táborát erősítem. Igyekszem alátámasztani hogy miért fontos megőriznünk őseink kulturális értékeit, és hogy ez miért nem lehetséges ezen gazdasági modell, valamint progresszivista létszemlélet keretein belül.

Az első és nagyon fontos dolog, amit érdemes tisztázni rögtön az elején, hogy pontosan mit értek nemzeti értékek alatt. Nemzeti értékek alatt az a meggyőződés él bennem, hogy minden nép a földön törekszik valami magasabb felé, ami szerint rendezni kívánja életét, törvényeit, közigazgatását, mindennapjait, erkölcsét és nevelését. Ez a törekvés legmagasabb szinten a különböző népek hitvilágában tűnik ki, aminek redukált változata a népi hiedelem világ, és az ehhez kapcsolódó szokások, melyek mindig valamiképpen visszautalnak magasabb, vallási eredetükre. Ezen kultúrák folyamatosan gazdagodnak, ahogyan a nép etnikailag, vagy környezetileg változásokon esik át. Minden kulturális érték tehát valamiképpen a magasabb rendű, idealisztikus erkölcsi elgondolásokhoz kapcsolódik. Benne az adott nép sajátosságai, habitusai kerülnek kifejezésre, az életmód, amit élnek, és ahogy élik, és a vágy hogy életüknek célt jelöljenek meg, értelmet és keretet biztosítsanak. Példának vegyük az egyik tipikus magyar ünnepünk, a húsvéti locsolkodás ünnepét. Ezen hagyományban a nép azon erkölcsi célja bukkan fel, hogy az udvarlásnak, szerelemnek megfelelő, ünnepélyes keretet biztosítson, saját erkölcsi elgondolásai szerint, a megfelelő szimbólumaival azoknak. A piros tojás a termékenység megtestesítője, az élet egyik fő motívuma, és a tavasz, a természet megújulása add megfelelő keretet arra, hogy a természettel harmóniában élő nép a saját mindennapjukban is azonosulhassanak az élet ritmikájával. A felsőbbrendű hitvilág kapcsolata ezen esetben is tisztán észrevehető, hiszen a kereszténység legnagyobb ünnepéhez igazodik a szokás, a húsvét ünnepéhez, melynek lényege megint csak a feltámadás és örök élet győzelme a halál felett.

Ezzel szemben a modern, globális kultúra, merőben más vonatkozási pontokkal rendelkezik. Alapjában kialakulása a városiasodáshoz köthető, melyben az ember elszeparálódott természetes, hagyományos életkörülményeitől, a falu vagy kisváros összetartó, családias közösségétől. A technika fejlődése a robotias, természettől idegen vonalat vett fel, melynek fő jellemzői az érzéketlenség, mennyiség, és hatékonyság. Ahogy a technológia fejlődött, úgy veszett az igaz emberség. A szcientizmus, és progresszivizmus kiszorította az ember hitvilágát, túlzott racionalizálásával megfosztotta az embert az örökkévalóság céljától, és ajándékától. A materializmust az ember legsötétebb énjét helyezte középpontban, és elhatározta, hogy felépíti a maga utópiáját, ezen elképzelései szerint. Ez az utópia mai napig épül, az építő állványok között élünk jelen pillanatban is. Nem meglepő tehát hogy ez az állítólagos fejlődés nem tűrhette a vele kibékíthetetlen vallási, és nemzeti értékeket. Ezek fokozatos leépítésébe kezdett. A vallási leépülésen már túl vagyunk, a mai átlagember számára már valóban halott Isten, de nincs már messze az idő, amikor temethetjük nemzeti értékeink is vele együtt, hiszen már utolsó perceit éli.

Most hangozhat ellenvetésként az, hogy miképpen fog kihalni a kultúra, amit meglehetősen hamis módon, mai napig „őriznek” különböző kulturális körök, egyesületek? A válasz világos és egyszerű: e kultúrkörök tagjai nem élnek a kultúrában, nem élik azt meg mindennapjaikban, nem kötik azt a megfelelő magasabb rendű vonatkoztatási pontok felé, így amit tesznek nem nevezhető többnek, mint valamiféle mumifikált holttest őrzése és ápolása. Ha a kultúrát nem éljük, az, mint a meg nem evett gyümölcs, elrohad, és ha a kertet is felégetjük, azt a hagyományos életteret, amiben megteremhet, akkor soha többé nem tudjuk újratermeszteni. Márpedig a modern életvitel és létszemlélet nem teremhet vele, ellentétes értékekkel rendelkező gyümölcsöt. Ugyan ez vonatkozik a merev, élettelen, ám annál elemibb, és ösztönösebb elemekből táplálkozó sovinizmusra. A válaszreakció, amely érezve a halál közeledtét, mint a megsebzett vad tombol, és pusztít mindent, miközben nem veszi észre hogy magát is elemészti. Ő is tartja, szorongatja a múmiát. Már nem tudja mi az, nem éli meg azt, de érzi, a vérében érzi, hogy valami fontos. Valami fontos, melynek elvesztése a halálát okozza. És gyűlöl, és bezár. Arról fantáziál, hogy ő mindennél magasabb nemzet tagja. A történelem felett siránkozik, matyó mintás alsógatyát hord, és 100% magyar feliratú pólót visel. Sajnálatos, mint a haldokló látványa. A zavarté, aki már nem érti, mit tesz, csak teszi, érezve hogy valami fontosat visz véghez.

Válaszút előtt állunk, egyénileg. A kollektív jobbítási lehetőségeinket már jó pár évtizede hátrahagytuk. A modernség vége az, amilyen talajra építkezett. A lélektelenség, mely megfosztja az embert attól, amitől az, ami. A hittől, szeretettől, és a magasabbra való törekvéstől, a harmóniától Istennel, és a teremtett természettel, az örökkévalóság igazságától, az egyetemes törvényeinktől. Vagy disszidálunk, vagy elsüllyedünk mi is, testestül, lelkestül.

S.D.