Az internacionalista nacionalizmus gordiuszi csomója

Mikor még zsenge kamaszkoromban a ultrajobboldali, nemzetiszoc nosztalgiás közegekben bolyongtam volt egy alkalom ahol egy nemzetközi nacionalista dzsembori alkalmával a szerb kolegákkal beszéltek a magyarok, és hát a szerbek nagy ovációval fogadták, hogy szerintünk is az aljas nyugati, amerikai támogatottságú Koszovó az Szerbia része. Aztán visszakonyult a szájuk mikor Vajdaság kérdéskörében azt már a magunkénak vallottuk. Orbán "tihanyi visszhangja" is csak egy mintája az internacionalista nacionalizmus ősi problémájának.

Amikor a nacionalizmus megjelenik a 18. század végén, akkor egyértelműen baloldali, a jobboldali, konzervatív világrend lebontására szolgál. A konzervatív, feudális birodalmak többnyire mind többnemzetiségű entitások voltak, ahol a nemzetiséghez, etnikumhoz való tartozás másodlagos volt. A nacionalizmus képes volt lebontani területileg és társadalmilag a nagy jobboldali birodalmakat, kiegészülve a szocialsita és liberális mozgalmakkal egyetemben. Az Osztrák-Magyar Monarchiát is ez a nemzetiségi feldarabolás tüntette el a nagyhatalmak sorából, ahogyan ez vezetett Trianonhoz is és írta ki a Magyar Királyságot is a lehetséges középhatalmi státusz várományosai közül is. Mikor aztán a baloldali progresszió olyan fázisba jutott, hogy a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás is avittnak és megszűntetendőnek minősült, akkor a nacionalizmus óhatatlanul oldalt váltott.

A 20. századtól a nacionalizmus átpártolt a koznervativizmus mellé, hogy közös defenzívát folytassanak az immáron nem csak konzervatív társadalmi rend, de a nemzeti értékek ellen is folyó progresszív megnyilvánulások ellen. Csak a nemzeti-konzervatív front kibékíthetetlen belső ellentétekkel rendelkezik, melyek alkalomadták felbukkannak. Egy globális kozmopolita progresszív folyamat ellen egyenként nemzeti szinten nem lehet harcolni. (Ezért is volt hasznos, hogy a nacionalizmus felbontotta a tradícionális soknemzetiségű, ám konzervatív értékrendű birodalmakat). Viszont a nacionalizmussal átitatott nemzetközi, közös felléppés a globalizmussal szemben elkerülhetetlen paradoxonokhoz vezet, hiszen egymás nacionalizmusa ütközni fog ezekben a nemzetközi összefogásokban. A román szélsőjobboldal ugyanúgy a globalisták, brüsszeli bürokrácia, LMBTQ és gender, migrációs kulturkeveredések ellen aposztrofálja magát, mint megannyi a kontinensen. De nacionalizmusából adódóan magyarellenes. Erdély, mint a magyar nacionalizmus szimbolikus ékköve, egyértelmű célpontja ennek. A jobboldal dilemmája ez esetben az, hogy vagy a nacionalizmusát dobja el és pártol egy román jelöltet, akiben az antiglobalista konzervatívot látja, vagy támogat egy liberális-globalista jelöltet, akiben a magyar nemzetiség védőjének lehetőségét látja. Így vagy úgy, de a nemzeti-konzervativizmus meghasonlik. Vagy a jobb vagy a bal lábának levágása mellett kell döntenie. Tovább menetelni azonban egyik nélkül sem képes. Nemzetközi példák azonban azt mutatják, hogy előbb vágja le a nacionalista gyökereit ez az irányzat, mint a konervatív vonalat, s lassan visszatérünk a 19. század progresszív kontra konzervatív, feudális hierarchikus társadalmak eredeti szembenállásához.

Gyurcsány és Orbán szélmalomharca a posztkommunizmussal

 "Ez a rohadt Gyurcsányi..." - cseng a fülembe még nagyanyám ősfideszes méltatlankodása több, mint 20 évvel ezelőttről. Így i betűvel a végén. Gyurcsányi. Ekkoriban választotta meg a parlament Gyurcsányt először miniszterelnöknek 2004 táján. Utána csakhamar minden magyar ember megtanulta pontosan a nevét.

Gyurcsány már 1990-ben nagyot álmodott és megalakította az Új Nemzedék nevű fiatalos baloldali pártot, ami ahogy jött, űgy is tűnt el észrevétlenül, hogy aztán Gyurcsány is eltűnjön 10 évre a politikából és csak 2000-ben lép be az MSZP-be. Már fiatalon, a rendszerváltásnál radikális, reformer vonalat képvisel. Nem azonosul a posztkommunista, dohos, posványos kádári milliővel, ami Magyarországon a baloldalt jelentette. 2004-ben mikor miniszterelnök lesz ismét, teljes erővel és már hatalommal vág neki a baloldal megreformálásának és a Horn és Medgyessy-korszakokkal fémjelzett vérbeli posztkommunista avitt baloldaliság leszámolásának. Modern, lendületes, nyugatias, nyitott baloldaliságot akart behozni, ami egyszer és mindenkorra leszámol azzal, hogy a baloldali ember a kommunista szinonímája legyen ebben az országban.

Gyurcsány nagyot álmodott. De csakhamar visszahúzta az avitt, dohos, állampárti posztkommunista világ technikája, taktikája és a költségvetési statisztikák hamisításán át, választási hazugságokon, arrogáns lekezeléseken és érzékeny nemzeti identitáskérdések gyalázásán át vezetett az út a hírhedt szemkilövető, antidemokratikus rendőrterrorig, majd a teljes bukásig. Gyurcsány leakart számolni a posztkommunizmussal, de átitatta végül annak esszenciája. A baloldal megújulására esküdött fel, végül annak csúfos bukását és a jobboldal évtizedes reneszánszát idézte elő.

Orbán Viktorral egyetemben a modernkori magyar politikatörténet legmeghatározóbb alakja. Sorsuk különös módon hasonlatos és összeér. 20 évig jelentette a magyar közélet, ennek a két embernek egymáshoz füződő viszonyát. Tragikus szimbiózisuk rengeteg párhuzamot is rejt. Orbán is lelkes reformerként kezdte, aki nagyot álmodott és úgyszintén a posztkommunizmus leszámolására esküdött fel Magyarországon. Ennek érdekében az ellenség taktikáját is átvette és a győzelmet a posztkommunista baloldal felett Orbán végül azzal érte el, hogy annak retorikáját, tematikáit és technikáit is átvette. Orbán mire legyőzte a posztkommunistákat, magát is átitatta a posztkommunizmus esszenciája. Tevékenységének vége pedig - amely a jobboldal diadalát hivatott elérni-, nagyon könnyen a jobboldal csúfos bukása felé robog, amely évtizedekre idézheti majd elő Gyurcsány álmát, a baloldal reneszánszát.