Kellemes Adventet!- szólt a
lelkész még az udvarban nekem búcsúzáskor. Sokáig töprengtem, mitől is lesz
kellemes egy advent. Vagy mitől nem? Sőt, mi egyáltalán ez az advent? Jó-jó
persze, tudom nagyjából keresztényként mi az advent, de ha meg kéne indokolnom
miért van, honnan jön és egyebek, már én is bajba lennék. Pedig aztán én nem
szoktam belenyugodni csak úgy dolgokba, hogy „most ez van”. A karácsony, a
húsvét, de még augusztus 20. alkalmából is kutattam honnan erednek és miért
jöttek létre. Cikkeket is írtam mindegyikről, lehet fellelhetőek, de az is
lehet az internet elnyelte őket már.
Mindenesetre emlékeztetőül: a
karácsony, bár Jézus születésének az ünnepe eredetileg, valójában fogalmunk
sincs, hogy mikor született Jézus. Amennyit biztosan tudunk, hogy nem
decemberben. Azonban a korabeli, pogány Európában ekkor ünnepelték a rómaiak
Mithrász születését (december 25.) és az összes többi nomád nép- beleértve a
magyart is,- ilyentájt tartották a „fény ünnepet”. Ezt nevezték a magyarok úgy,
hogy „karacsun”, és innen is ered magyar neve a karácsonynak. A Fény ünnep nem
állt másból, minthogy december 21-22. környéke a téli napforduló. Vagyis e nap
után, minden perccel egy kicsit tovább van világos. Egy szakrális tartalma is
volt ennek a fény és sötét szimbolikájában. A fény diadalt arat a sötétség
felett. Vagyis a jóság, végül mindig legyőzi a gonoszt. Pompás alapozás, hogy
az egyház rátegye az ő fényességének, Jézus Krisztusnak születésének ünnepét
erre az időpontra. Nem is állt messze a pogány verziótól, hiszen maga a
Szentírás is fényességnek tartja az Igét, és a gonosz fölötti diadal a világban,
akkor kezdődött, mikor Isten emberként megjelent fizikai testben. Aztán persze
a felvilágosodás után minden „szakrális” maszlagnak bélyegzett tényezőt
igyekeztek kigyomlálni a társadalomból, így nem maradt más, minthogy a
materialisták is kivegyék az ünnepből azt, amivel azonosulni tudnak még az
emberek, de már nem mutat Istenre. Meg is volt a logika: micsoda Isten a Biblia
alapján? Az Isten szeretet! Óh, ez nagyszerű, ha a szeret Isten, akkor nem kell
túlbonyolítani, legyen ez a szeretet ünnepe. Aki nem hívő az is szeret, meg őt
is szeretik, aki hívő meg tudja, hogy Isten maga a szeretet. A kecske is jól
lakik meg a káposzta is megmarad gondolták. És legfőképp, nem kell konkrétan
Istenről, meg megváltóról, meg ilyen „baromságokról” beszélni a karácsony
kapcsán.
Így jutottunk el, a mai ünnepi,
fényes, „csilli-villi” forralt boros, posványos slágerekkel és filmekkel
megtelített, ajándékozós, családi közös kajálások ünnepéhez. Nem győzöm
hangsúlyozni, hogy ha a „szeretet ünnepe” ideálisan is sikerül, tehát mindenki
együtt van, mindenki boldog, mindenki örül az ajándéknak és egymásnak, az is
mennyivel silányabb és hitványabb, bármelyik szakrális tartalmú elődjénél. Ha
nem is Jézus megváltására utaló jeleket nézem, de az eredeti pogány fény
ünnepet, ahol a jóság törvényszerű diadalát éltették a gonoszság felett,
mennyivel szebb, tartalmasabb, mennyivel több érték rejlik ezekben, mint egy
tökéletes családi összejövetelben. Tehát a legtökéletesebb mai karácsony is
szánalmasabb, a legtökéletlenebb szakrális karácsonnyal szemben. Az más kérdés,
hogy még ez a „szeretet ünnepe” lagymatag mázas alkalom a legtöbb helyen nem is
sikerül sem szeretetteljesre, sem őszintén boldogra.
De hagyjuk is ezt! Mindenki
tudja, hogy a legtöbb helyen ma már stressz, meg felfordulás, meg
álszenteskedés és nyűg az egész ünnep. De nézzük meg milyen tényleg akkor is ha
ideális. Meg akarom mutatni, hogy ha mindenki együtt van, szeretjük egymást és
őszintén örülünk egymásnak, ez még akkor is hitvány. Persze nem az hitvány,
hogy szeretjük egymást, meg őszintén örülünk is egymásnak. Ezek mind pozitív és
nagyszerű dolgok. De ebben a formában még is sanyarú. Hányszor halljuk, hogy „legalább
ilyenkor együtt van a család”. Legalább! Ízleljük ezt a szót. Szomorú egy szó a
„legalább”. Azt sugallja, hogy általában a helyzet siralmas, de van azért egy
picike pont, amikor annyira nem és abba a picike pontba kapaszkodunk. Két
verzió van, amikor a család együtt van „legalább ilyenkor”. Az egyik, hogy a
társadalmi nyomás megköveteli, hogy ezeket a szokásokat betartsuk. Meg kell
ünnepelni, a névnapot, a szülinapot, a karácsonyt stb. Aztán ugyan már hogy
nézne ki, ha mi kilógnánk a sorból? Ez az egyik, sőt a legelterjedtebb verzió.
Ebben érezzük, hogy kényszeres, őszintétlen és inkább ne lenne az egész, ha
csak ezért van. Aztán ott a pozitívabb verzió, amikor a család tényleg úgy
érzi, hogy szeretik egymást, együtt akarnak lenni, őszintén, önszántunkból. De
ez a nyomorult világ nem engedi. Nem engedi a munka, a kötelességek a sok
teendő, a megélhetésért való állandó robot és a távolság is, ami szétszakított
minket akár. De legalább(!) az ünnepnapokon ráérünk. Persze érezzük azért, hogy
ha rajtuk múlna lehet nem csak ilyenkor találkoznának, sőt lehet nem is ezekben
az időpontokban évente. Csak hát az állam és a vállalatok rabláncain függő
életünk, teljesen ki van szolgáltatva ezeknek a tényezőknek. A szabadidőnket
nem tudjuk beosztani magunktól. A törvények,a
cégek, az állami intézmények előre megírják nekünk mi a menetrend.
Megadja melyek a szünnapok, azt is, hogy milyen ilyenkor a közlekedés és a nyitva
tartás is. Aztán gazdálkodjon mindenki ezzel szabadidőként ahogy akar. Olyan,
mint a börtönökben a látogatási idő, mikor fél órára lehet az üveg mögött
beszélgetni. De csak is az előre megszabott időközönként, az előre megszabott
időkeretben. Valójában ünnepekkor rá kell ébrednünk, hogy egy rohadt börtön az
életünk. A bürokratikus intézmények és gazdasági körök kegyetlen celláiban
élünk, és néha, megszabott ideig a szeretteinkkel is lehetünk. Megengedték. Legalább
ilyenkor. Ha egy börtönben a fogoly azt mondja az üveg mögötti heti félórás
beszélgetéseiről, hogy „legalább ilyenkor a szeretteimmel lehetek”, érezzük
benne a sanyarúságát, a kényszerűségét és a szomorú „legalább” jelentését. Nos,
a karácsony, a húsvét és az összes „legalább a család ilyenkor együtt van”
alkalom, ugyanilyen sanyarú, keserű, kényszeres és szomorú.
A rendszeresség, a
programszerűség, az előre eltervezettség a legtöbb esetben öl! Megöli a lelket.
Isten a szeretet. Ebben igaza volt a felvilágosodáskor is az ünnep
relativizálóknak. A valódi isteni szeretet pedig olyan, hogy nincs logikus
magyarázat rá. Ennek a szeretnek nem kell sem alkalom, sem keretek, sem
ajándék, sem program. Ez a szeretet jön, hat és kimutatódik. Ha le nem fojtják,
ha meg nem gátolják. Ezt a szeretet nem lehet ünnepi keretek közé szorítani,
nem lehet naptári időpontokhoz kötni, nem lehet megszabott családi programhoz
és helyhez kötni. Mert ha megpróbáljuk meghal. A valódi szeretet előtör és
áthatol mindenen. Ha a szeretet munkál, naptári időpontokkal és szánalmas ránk
kényszerített rendszerekkel nem törődik. Ha valaki valakit szeret, az látni
akarja és látni is fogja a másikat. Ha egy családban, baráti körben tényleg
őszintén szeretik egymást, akkor július 23.-án meg szeptember 2.-án is
összejönnek egymásért, ha a szeret ezt kimunkálja a szívükben. Ha adni akar
valaki valamit a másiknak, mert olthatatlan vágyat érez rá, szeretetéből
fakadóan akkor nem vár rá karácsonyig, sem szülinapig, sem más előre megszabott
időpontig. És ha emiatt nem sikerül összeülni karácsonykor, vagy szülinapon?
Vagy emiatt már nem tudunk adni semmit karácsonykor, vagy szülinapkor? Kit
érdekel? Hát szeretjük egymást! Annyira, hogy a megszabott társadalmi kereteket
is felrúgtuk érte, hogy áthatoljon és hasson ez a szeretet bennünk. Ha még is
frusztrál minket, hogy „ilyenkor pont” nem tudunk adni, vagy összejönni, az a
társadalmi nyomás, a másoknak való megfelelés érzete, a tudatalattinkból. De,
aki szeret, igazán szeret, Krisztusi agapéval szeret, azt ha valami nem
izgatja, akkor ezek a szokások, meg a külsőségek. Ezt vegyük észre a mézes-mázas
ünnepnapok alkalmával. Ez jusson eszünkbe, ezen gondolkodjunk el. „Legalább
ilyenkor”.
Horváth Martin
