Friedrich Nietzsche azt mondta: Aki megöl egy oroszlánt, hős. Aki megöl egy pillangót, kegyetlen. A morálnak csak esztétikai kritériumai vannak.
Amikor Nietzsche ezt írta, valószínűleg igaz is volt a 19. századi társadalom általános kultúrájára. Azóta eltelt pár száz év, s a trend affelé mozdult, hogy a haszonállattól kezdve, az oroszlánig sajnálatot vált ki az emberek jelentős részéből az, ha mindenféle elkerülhetetlen helyzeten kívül valaki megöl egy másik élőlényt. A filozófust az az empátia és kegyelem zavarta, ami homályosan és csírájában megvolt az emberiségben mindig is. Végtelenül zavarta frusztrálta az ellentmondás az idealista morál és a valóság között. Mégjobban zavarta a krisztusi erkölcs megvalósíthatatlansága a világban, s az, hogy láthatóan mennyire kibékíthetetlenül szemben áll a világgal, s annak bármilyen manifesztációja zsákutcába fut és hátráltatja a hatékony működését a világban mind az egyénnek, mind a társadalomnak. Nietzsche eltökélt célja volt kiírtani az emberből az utolsó morzsáját is ennek a kegyelemnek, hogy végre hatékony fajjá válljon a földön. Ez volt az Übermensch, az ember feletti ember ideája. S mikor Nietzsche idegösszeomlásában hosszan ölel egy lovat, melyet ostoroznak a torinói utcán, akkor kiderül, hogy valójában ő sem akarta azt az új, kegyetlen embert, amit megálmodott.
Amikor aztán Hitler és a nemzetiszocializmus ezt az új embert megpróbálta megvalósítani az 20. század derekán végül ők is kudarcot vallottak, s maga Hitler úgy mentegeti tetteiket 1945-ös végrendeletében:
"(...) senkiben sem hagytam kétséget, hogy ezúttal nem pusztán Európa árja népei gyermekeinek milliói fognak éhen halni, nem pusztán több millió felnőtt férfi halhat majd meg, nem pusztán nők és gyermekek százezrei éghetnek el a városok utcáin és halhatnak meg a bombázásoktól, hanem a tulajdonképpeni bűnösöknek is, bár humánus eszközök által, de bűnhődniük kell."
Hitler a koncentrációs táborokra, mint humánus eszközre hivatkozik. Habár egész életében a nietzschei ember megalkotása volt a célja, amely nem ismeri a gyengeséget, könyörületet és az irgalmat, végül halála előtt mégis a humánum, az emberség torz kicsiny szikrájának illúziója ad némi megnyuvást a lelkiismeretének. A nácik akarták, de elviselni még magukban sem tudták az új kegyetlen embert, amit megálmodtak.
Mind a nietzschei emberfeletti ember, mind Krisztus hívei új embert jelentenek. Mindkettő új embere azonban a másik idea szöges ellentéte. A nietzschei ember a teljesen Krisztus nélküli ember, a krisztusi emberből pedig teljesen hiányzik a nietzschei ember. Nietzsche új embere erős, határozott, a maga ura, irgalmat nem ismer, felfelé tör, saját sorsának kovácsa, mindent uralni akar. Krisztus új embere gyenge, kiszolgáltatott, teljesen átadja magát, végtelenül irgalmas mindenkivel szemben, fejét lehajtja, saját sorsát az Istenre bízta, semmit sem ural. Nietzsche embere magabiztosan és büszkén néz az ég felé, Isten akar lenni. Krisztus embere bűntudatteli szégyenében hajtja le fejét a Mindenható színe előtt, Istené akar lenni.
Ez a harc dúl a világmindenség kezdete óta minden emberben, de abban a pillanatban, hogy Krisztus megjelent, már győzött. Ahogy Nietzsche rogyott térdre a torinói ló mellett, úgy rogy térdre majd minden erő és hatalom végül Isten igazsága előtt. Ahogyan Pál apostol írja:
"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket" (1Kor 1:26-28)
