Hogyan nem lett Eszékből Ocek? Magyarok a Horvátországi-háborúban

„Egy szegény kiskutya keresett élelmet a romok között, és a halott gazdáját siratta. Egy szerb katona odament hozzá, nyakánál fogva felkapta, majd elvágta a torkát. Aztán felénk mutatta a tetemet, és azt mondta: „Rátok is ez vár.”

Egy ma már nyugdíjas ápolónő meséli emlékeit, 1991. november 18-án ő is Vukováron dolgozott a kórházban, amikor a jugoszláv és szerb csapatok elfoglalták azt. A szerb katona egyébiránt beváltotta ígéretét, s miután összekészíttették a sebesült katonákat és civileket a kórházból, másnap ezt a közel 300 embert kivégezték Vukovár mellett egy mezőgazdasági telepen. Pontosan tudta mindenki Eszéken és Vinkovciban is mi vár rájuk, ha a szerbek megérkeznek. Ők voltak a következő célpontjai a jugoszláv offenzívának Vukovár bevétele után. Ehhez azonban át kellett haladni nem egy magyar falun, melyekre nem kevésbé kegyetlen sors várt. 

A vukovári csata áldozatai között 88 magyart tartanak számon. A városban ma is közel 300 fős magyar közösség van és aktív kulturális életet él. Vukovár egy nagyon különös város, mintha valójában nem is város volna, hanem egy óriási pantheon. Az időt megállították, megannyi ház tele van golyónyomokkal, a Víztorony, melyet több, mint 600 találat ért, ebben a formájában magasodik a városra. Mindenütt falfestményeken és szobrokon köszönnek vissza a '90-es honvédő háború hősei, áldozatai, alakjai. Nem véletlen lett Vukovár egy ilyen különös skanzen. A város a szerb-horvát határon feküdt, az első célpontja volt az 1991 nyarán elindított jugoszláv inváziónak, s bár Vukovár ostromát pár hetesre tervezték, végül 2 hónap, 3 hét és 3 nap lett belőle. Mindezt úgy, hogy az akkori Európa 3. legnagyobb hadseregének több tízezres, jól felszerelt katonáit tartotta vissza a hadsereg nélküli Horvátország 1800 szedett-vedett, házilag eszkabált fegyverekkel felszerelt önkéntese és a város rendőrsége. A város végül elesett és iszonyatos borzalmakat élt át, viszont olyan mértékben kötötte le a nagyszerb offenzívát, hogy Horvátország időközben képes volt fegyvereket szerezni (köztük Magyarországról) és ha kezdetleges formában is, de felállítani egy hadsereget 1991 végére. Aminek következményeként a pár hónapos tervezett invázióból, több, mint 4 és fél éves háború lett, aminek a végén a szerbek mindent feladni kényszerültek. Vukovár feláldozta magát Horvátországért. Azonban 1991 késő őszén még senki nem akart ebbe beletörődni. 

Vukovár 2025

Osijek nikada neću biti Ocek - áll megannyi házfalon, molinón Eszéken hónapok óta, mióta az első fegyverek felugattak a város környékén. Ez annyit tesz: Eszék sohasem lesz Ocek. ( Ocek a város szerb neve lenne). Eszék egy nagyon kellemes, magyaros hangulatú város napjainkban is, ahol magyar feliratokat csakúgy találunk, mint magyarul beszélő McDonald's-os felszolgálót, vagy ha valakinek van olyan "szerencséje", mint nekünk, akkor a helyi kórházban is magyarul beszélgethet a váróban. 

Magyar felirat Eszéken 

1991. június 27.-én, két nappal a horvát függetlenség kikiáltása után, az ország területén állomásozó jugoszláv csapatok Eszékre vonultak be, ahol fegyveres erők hijján, csak civil ellenállásba botlottak. Ennek legemlékezetesebb példája, mikor egy eszéki lakos a kis, piros Zastava 750-es autójával az Eszék főútján átvonuló tankok elé állt barikád gyanánt. Az egész világsajtót bejárták azok a felvételek, amin a T-55-ös harckocsi áthajt a kis, piros autón kilapítva azt. Eszék - a kis piros autóval-, hamar a horvát függetlenség szimbólumává válik. Bár a szerbek tankjai a városon ekkor áthajtanak, mindezt azért teszik, hogy a keleten formálodó szerb invázióba csatlakozzanak, s hamarosan sokkal nagyobb túlerővel visszatérjenek Szlavónia fővárosáért. Ugyan Vukovár ostroma zajlik és rengeteg szerb erőt köt le Kelet-Szlavóniában, a front máshol is halad és Eszék ostroma is megkezdődik 1991 augusztusában. A várostól keletre, délre és északra fekvő zömében szerb többségű falvak hamar a JNA kezére jutnak, majd bázisául szolgálnak Eszék ágyúzásának és az offenzívák kiindulási pontjának. Lassan észak-kelet, kelet és dél-kelet irányból elkezd formálodni az ostromgyűrű. 

Ahhoz, hogy 1991 őszére a szerb erők idáig jussanak, már átkellett jutniuk több falun, ahonnan jobb esetben elüldözték otthonaikból a nem szerb lakosokat, rosszabb esetben kivégezték. Ez történt Daljban is, ahol a jelentős számú magyar lakosságot is hideg vérrel mészárolták le a szerbek. Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk milyen állapotok uralkodtak, álljon itt pár beszámoló. Földi József eredetileg vajdasági magyar, korábban a Francia Idegenlégióban szolgált és Afrikában vett részt háborúkban. Mikor megkapta a Jugoszláv Hadsereg behívóját, sok magyarhoz hasonlóan úgy döntött, inkább megszökik és a horvátok oldalára áll. Földi József évekkel a háború után így beszélt az akkori közállapotokról:

" Az egyik faluban láttuk a ház ablakán át, hogy kettő csetnik van odabent. Mindketten részegek voltak, talán apa és fia. A család megvolt kötözve a kanapén és egy olyan 8 év körüli kislánynak a szájába tették... felváltva. Aztán odamentek a megkötözött apához, aki ezt végigkellett nézze, annak erőszakkal lehúzták a nadrágját és a kislányt ott is erre kényszerítették. Körülöttem a horvátok páran teljesen begőzöltek és egy fém rúddal ütötték át a csetnikek fejét. Szváziföldön ilyen nem volt."

Juhász József, szintén vajdasági születésű ex-idegenlégiós is csatlakozott a horvátok harcához, és a Vinkovci HOS kötelékében védte Vinkovcit, Nustart. A későbbiekben megjárta a horvát-bosnyák háborút is, ahol egy aknán elvesztette lábát, de művégtaggal is tovább harcolt a Vihar-hadművelet előkészítő '94 Tél offenzíváig. A Josic Julien francia légiós nevén írt,  A Horvát Háború Hősei és én c. könyvében a következő sorok találhatók egy társától, aki a szerbek által elfoglalt Jankovciba merészkedett vissza:

" A mi házunk kicsi, régi, vályogból épült tákolmány volt. Nem feltételeztem, hogy ellenséget találok benne, hisz nálunk aztán nem volt semmilyen érték, amit ellehetett volna rabolni. Fegyverem lövésre tartva közelítettem az udvar felé. Ott állt a legbecsesebb vagyonunk, egy több, mint kétszáz éves diófa. Olyan vastag volt, hogy gyerekkoromban ketten sem tudtuk átfogni. Mellé értem. Ekkor valami megmozdult  a lengedező szélben. Anyám volt. Anyám lógott a fa egyik vastag ágán. Felakasztották, pedig már öreg és beteg volt szegény... Ott temettem el a nagy diófától nem messze."

Kórógy szétlőtt temploma

Nem csoda, hogy több faluból a nőket és a gyerekeket rögvest menekítették, ahogy a szerbek közeledtek. Eszék alatt délre, Kórógy színmagyar falu volt. Kórógyot a szerb szakadárok már 1991. június 19.-én, azaz a horvát függetlenség kikiáltása előtt lőni kezdték.  A helyzet augusztus 20.-ára olyannyira tarthatatlan lett, hogy a falu teljes lakosságát Magyarországra evakuálták. Azonban a szerbek nem elégedtek a horvátok és magyarok fizikai megsemmisítésével, hanem kulturálisan is elakartak törölni mindent. Így történt, hogy Kórógy messziről látható református templomtornyát szándékosan lebombázták. Csak mert református templom volt. Ami pedig azon a vidéken református, az magyar, de mindenesetre biztosan nem szerb. A kórógyi templomgondok éppen akkor verte félre a harangot a támadásra figyelmeztetve, mikor a templom szétlett lőve, ő maga pedig kizuhant és szörnyethalt. 

Kórógy hamarosan elesett, de a tőle alig pár kilóméterre lévő Szentlászló (horvátul Laslovo) más utat választott. Ez a kicsiny falu  ekkor 45%-ban magyar, 40 %-ban horvát volt. Június 26.-án támadták meg a falut először. A nőket és a gyerekeket itt is Magyarországra és Eszékre evakuálták. Azonban rengetegen maradtak, akik gondozták tovább az állatokat és a földeket. Sokan közülünk az életükkel fizettek később ezért. A ZNG ( Nemzeti Gárda, a legnagyobb hadsereg híján önszerveződő egység) segített a falu védelmében. A falu védelméért Mihalik István a Horvát Hadsereg későbbi ezredese volt a felelős. A front a szomszédos Palača irányába mindössze 200 méter volt. Szentlászló Horvátország szerte hősies elenállásáról vált ismerté és arról, hogy példátlan összefogással, nemzetközi önkéntesek védték leginkább. Szentlászló védői között, majdnemhogy alig találunk horvátot. Rózsa-Flores Eduárdó a bolíviai-magyar egykori újságíró, itt alakította meg az Első Nemzetközi Brigádot külföldi önkéntesekből.  Főleg Magyarországról, USA-ból, Spanyolországból, Szlovéniából érkeztek. 

Az Első Nemzetközi Brigád Szentlászlón

Az akkor 21 éves Dér Zsolt Egerből indult útnak, hogy segítsen a horvátországi magyaroknak, miután megtudta milyen kegyetlenül mészárolják le őket a szerbek. Az önkéntesek ismereteit remekül reprezentálja, hogy a pontatlan médiabeszámolókra támaszkodtak, vagy mire Horvátországba értek, már nem volt aktuális a sajtó legutolsó tudósítása. Így történt, hogy Dér Zsolt Udvaron akart átlépni a határon, hogy jelentkezzen Szentlászló védelmére, azonban addigra Udvar már a szerbek kezén volt. Nem sokon múlott, hogy Zsolt útja ne legyen meglehetősen rövid. Végül Rózsa-Flores mellett védte a falut (majd később a horvát-bosnyák közösségeket) a szerbek ellen. Szentlászló kiemelkedően fontos szerepet kapott, ugyanis Eszék első számú védelmi vonalát jelentette a déli-ostromgyűrűt kialakító fronton. A maréknyi saját földjét, házát védő civil és szervezetlen, sokszor katonai tapasztal sem rendelkező önkéntesek csoportja egészen elképesztően, 152 napig tartotta a falut a Jugoszláv Néphadsereggel szemben. Ezalatt több nehézfegyverzettel, tankokkal történő bejutási kísérletet is visszavertek, miközben csak kézi fegyvereik voltak, és első tankjukat csak októberben kapták meg, amit a ZNG az eszéki jugoszláv laktanyából zsákmányolt. Miután Vukovár november 18.-án elesett, a szerbek teljes gőzzel Eszék, Szlavónia fővárosának (másodrészt Vinkovci) elfoglalására indultak. Ennek következtében Szentlászló 257 védője iszonyatos intenzítású támadásokkal szembesült. Az utolsó napon csaknem 30-an vesztették életüket a támadásokban. November 20.-án Ernestinovót is elfoglalták a szerbek, ezzel pedig gyakorlatilag bezárult az ostromgyűrű Szentlászló körül, sorsa megpecsételődött. November 23-án 16:30-kor Mihalik István vezette 120 fős csoport Ivanovac felé síri csendben indult el a kukoricásban, hogy a megannyi sebesültet és civilt is magával hozó, Kocsis László által vezetett (Rózsa-Floresék brigádja is ide tartozott) második csoport is kijutását is biztosítsa a kukoricáson át, titokban. Olyan mesterien hagyták el a horvát-magyar védők a várost, hogy a faluba bevonuló Arkan Tigrisei azt hitték még az ellenség a faluban van, noha az már teljesen üres volt. Emiatt a különböző irányból érkező szerb csapatok egymást hitték ellenségnek és baráti tűzben nem egy szerb veszette életét. Mindösszesen 6 idős magyar maradt a faluban, akik nem voltak hajlandóak elhagyni házaikat a bukás ellenére sem. Őket a Zejko Raznatovic Arkan vezette szerb csapatok brutálisan lemészárolták. Holtestük soha nem került elő. A falu 7 éven keresztül lakatlan maradt. Kifosztották és lerombolták a szerbek, de senki nem költözött be az elöldözöttek, meggyilkoltak helyére. Vukovárral és Kelet-Szlavónia legtöbb részével és magyar lakta településével együtt csak 1998-ban került vissza Horvátországhoz. A szerbek mielőtt távoztak, utolsó piti bosszúként, a meggyilkoltak és a harcokban elhunyt, eltemetett védők csontjait kiásták és magukkal vitték, hogy horvát földben ne nyugodhassanak. 

Ahogyan Vukovár hősies védekezése és önfeláldozása időt adott Horvátországnak megszervezni az ellenállást, úgy áldozta fel magát a 152 napig kitartó kis horvát-magyar falu Szentlászló, hogy Eszéket is megvédhessék. Eszék ostroma még 1992 nyaráig tartott, elvétve 1993 elejéig. De még 1995 szeptemberében is bosszúból ágyúzta az addigra kifulladt Szerb Krajnai Hadsereg, a Dalmáciát visszafoglaló horvát Vihar-hadműveletért. Végül Eszékből, sohasem lett Ocek. A csúfosan kifulladt szerb erők pedig a Vihar-hadműveletet követően kénytelenek voltak 1998-ra átadni Kelet-Szlavónia, a legtöbbet szenvedett és magyar vérrel itatott régiót is Horvátországnak. 

November Horvátországban a gyász hónapja, melyben Vukovár és megannyi elesett város, falu áldozataira emlékeznek, köztük magyarokra is. Szentlászlón, Kórógyon, Daljon és megannyi magyar településen, ahol a magyar és a horvát zászló egyszerre lobog a háborús emlékművek mellett, szintén mécsest gyújtanak hősök emlékére. Horvátországban az az egyedülálló helyzet, hogy a magyar kisebbség nem csak jó viszonyt ápol a horvátokkal, hanem kifejezetten a horvát nacionalizmus támogatói közé tartozik, amely más határontúli területekre nem mondható el. Hiába, horvát és magyar vére együtt hullott ezért az országért. Ma Eszéken ott áll a kis piros autó szobra, amely egy tankot tapos a földbe. Az egyik legkifejezőbb függetlenségi emlékmű Horvátországban, ami szimbolizálja, hogy a kicsi, esélytelen, gyenge "kisautó" végül, hogyan győzte le Eszéken a nagy, túlerőben lévő tankok hadát. 

Itt megrázó egy 40-es éveiben járó eszéki horvát hölggyel beszélgetni, aki átlélte fiatalon a háborút, majd mesélés közben sírni kezd. Siratja a támadásokban meghalt barátait, rokonait, a kegyetlen bombázásokkal, lövlöldözésekkel teli éveket, amiknek nyomai mai napig látszanak Eszéken. Sír, mert, amint mondja, nem ezért a Szlavóniáért adták az életüket annak idején, amely kiürül és a fiatalok más országban keresnek jobb jövőt. Mindazonáltal talán ezek a fiatalok egy napon visszajönnek, mert magyar ember számára, érthetetlen hazaszeretet van a horvát fiatalságban. A vukovári emlékezés menetén és rendezvényeken másutt, Z-generációsok ezrei vesznek részt nemzeti színekbe öltözve, sírnak vagy térdelnek le imára az áldozatok sírjai, emlékművei mellett, amik között nem egy magyar név tűnik fel. Azok a magyar és horvát védők, akik túlélték a háborút és ezt látják, aligha lehetnek elégedettebbek, hogy harcuk és társaik áldozata nem volt hiábavaló. Ritka eset a történelemben, mikor egy újabb generáció ennyire megbecsüli ősei áldozatát. Emlékezzünk rájuk mi is. 

Szentlászló 2025

Szentlászlói múzeum

Kórógy emlékmű

Vukovár, Emlékezés Menete 2025

Horvát lány gyertyát gyújt a hősi halált halt francia önkéntes Jean-Michel Nicolier emlékére