A jobboldal halála

A jobboldal nem a NER bukásával omlott össze, még csak nem is ebben az évszázadban. A jobboldal már a 20. század elején az utolsókat rúgta, mint valódi, hiteles és komoly társadalmi befolyással rendelkező világszemlélet. Amit jobboldalnak hívunk azóta pedig valójában nem is az. Ez nem feltétlen baj. Azonban ha már jobboldali megújulásról beszélnek sokan, jó lenne tisztázni egyáltalán mit is jelent a jobboldal. Miközben a centrizmus gyakorlati semmit sem gondolásának lagymatag trendjében vannak oly sokan, s hangoztatják, hogy a jobboldal és a baloldal idejétmúlt fogalmak, ennél nagyobb félreértése a világnak nem is lehetne. A jobboldal és a baloldal egy világnézeti, metapolitikai fogalom, amely a világhoz, élethez, társadalomhoz való hozzállást jelenti. Nem pártokat és nem is ideológiákat. Nem kell természetesen egyik vagy másik világnézeti oldal "vívmányait" vallani maximálisan, azonban ismerni, hogy mit is jelentenek ezek a fogalmak és milyen szemléletmódok tartoznak hozzájuk, annál inkább. Ahogyan Konfuciusz mondta: Ha egy dolgot tehetnék a világért, a fogalmak tisztázása lenne az. 

Ha valaki olvasott már kicsit is René Guénontól vagy Julius Evolától, akkor hallhatott arról a tradícionalista megállapításról, hogy ami 1789 után van az baloldali, és, ami előtte volt az jobboldali. Ez a kissé túlzónak ható megállapítás valóban abból ered, hogy a jobboldal és a baloldal politikai fogalmai az 1789-es francia forradalomból erednek, mikor a francia képviselőház jobboldalán a konzervatív, régi rendet támogatók ültek, baloldalon pedig a forradalmi társadalmi újitást szorgalmazók. Innen jön tehát, hogy a konzervatív, régi értékek, társadalmi rendszer megőrzésére törekvők jobboldaliak, míg a progresszív újítók baloldaliak. Mivel kezdetben ez a régi rendszer, maga a szakrális, isteni jóváhagyásból erdeztetett uralkodó és arisztokrácia uralma volt, a demokrácia teljes elvetésével, vallási identitás mentén szerveződő és domináló többnemzetiségű birodalmakkal, ezért - Guénon és Evola gondolatmeneténél maradva-, minden, ami ettől eltér az már baloldali elhajlás. Ha ezt komolyan vesszük, akkor mára meglehetősen kevés jobboldali maradt, akik a demokráciát, választásokat, köztársasági formát, nemzetállamok létét is elvetik, mindezt konzervatív és vallási okokból. Ez a fajta társadalomszervezési és világszemlélet általános és normális volt gyakorlatilag a szervezettebb emberi társadalmak kialakulásától az ókortól kezdve a 19. századi felvilágosodási hullámig mindenütt a világon. Azonban legkésőbb a Nyugati kultúrkörben az I. világháború végével szinte teljesen megszűnt. Minden, ami utána van, az baloldali társadalmi és politikai irányzat.

Ezt az egyébként nagyon jó megállapítást kiegészítve, a jobboldalnak és a baloldalnak van egy sokkal mélyebb, filozófiai olvasata és definíciója. Ha a gyökerénél fogjuk meg a kérdést, akkor a jobboldal számára a világ abszolútum, az egyén pedig relatívum. A baloldalnak fordítva, az egyén az abszolútum, a világ realtívum. Magyarán a jobboldal számára a világnak van egy adott rendje (isteni, természeti) amihez az egyénnek alkalmazkodni kell és így, ennek a rendnek szellemében épül fel a társadalom. A baloldal számára pedig az egyén szükséglete felülír mindent, és az egyének vágyaihoz, igényeihez kell igazítani a minket körülvevő világot. Ezek a vágyak és igények kezdetben az alacsony társadalmi státuszú néprétegek jogaihoz kötődtek, mára ezek aztán eljutottak akár a woke-al a minket körülvevő biológiai alapvetések megkérdőjelezéséig a transz-identitások képében. Tehát a nemesi kiváltságok, a társadalom hierarchikus felépítésének megkérdőjelezéséből eljutottunk a nemzeti, vallási hovatartozások megkérdőjelezésén át, egészen a nemi, biológiai fogalmak megkérdőjelezéséhez. Majd később a technológia és a transzhumanizmus közeledtével eljutunk az emberi lény alapfogalmának megkérdőjelezéséhez is. A fokozódó, permanens progresszíó következtében a jobboldalnak nem volt más választása, mint alkalmazkodni a körülményekhez és végül engedni a saját elveiből. Elsőként a választójoghoz, demokráciához füződő viszonyában, hiszen miután a forradalmi hevület elérte, hogy általános legyen mindenütt a választás és, hogy pártok juthatnak hatalomra a demokráciának nevezett társadalmi kísérlet keretében, nem tudtak volna még annyi befolyást sem gyakorolni, ha ebből kimaradnak. Így elsőként a politikai szerkezet átalakításához alkalmazkodtak és engedtek a maguk hierarchikus irányítású felfogásából. A jobboldaliság legnagyobb problémája és csapdája így kezdetektől fogva az, hogy ha a hitelesen képviseli az elveit, akkor az a társadalmi többséget nem nyeri meg - tekintve, hogy a társadalom többségének egyetértéséhez kötött államberendezkedést kárhozhatja-, viszont ha olyan dolgokat kezd képviselni, ami a társadalom többségének szimpatikus, az szükségszerűen nem jobboldali téma és hozzáállás. Ezt a problémát elsőként Mussolini és a fasiszták ugrották meg jól, akik a populizmust használva egész sikeresen hatottak a tömeg érzései úgy, hogy végül a maguk hierarchikus, birodalmi víziója és koncepciója lett támogatott szélesebb néprétegek által. Így meghekkelve a baloldal választójogi csapdáját. 

Miután a hitleri nemzetiszocializmus (aminek bal-jobb tengelyen való elemzése egy külön téma lehetne) megmérgezte ezt a jobboldali populista trendet, a jobboldaliság 1945 után gyakorlatilag majdnem teljes visszavonulót fújt Nyugaton. Elindult a jobboldal fogalmának teljes, totális és szándékos félreértelmezése. Ez pedig a gazdasági jobboldal fogalmának dominanciáját jelentette. 1945 után olyan általános, az eredeti jobboldaliság értékeivel szembehelyezkedő konszenzus született, hogy nem volt más módja két oldal megkülönböztetésének, mint a gazdasági vetületű értelmezés. A baloldali az állami beavatkozás híve inkább, míg a jobboldal a piaci kapitalizmus szószólója. Minden eddigi és értelmes definíciónk szerint pedig ez a különbség teljesen értelmezhetetlen. Szellemi értelemben mindkét oldal baloldali. Az, hogy gazdasági, anyagi, materiális, praktikai szempontból vizsgáljuk kizárólag a társadalomszervezést, már önmagában baloldali szellemi megközelítés, mely az egyéni igényt helyezi fókuszba. A gazdasági jobboldal ha úgy tetszik, a baloldaliság legnagyobb trükkje, ami egy olyan baloldali világnézet, ami valami korcs logika mentén jobboldalinak nevezheti magát. Így elorozva a fogalmat és elszívva a levegőt valódi, baloldaliságra veszélyt jelentő jobboldali tendenciák elől. A kapitalizmus és a szabad piac, a piac láthatatlan önrendező keze olyan fogalmak, amivel az eredeti jobboldaliság köszönőviszonyban sincs. Eredendően a jobboldal gazdasági struktúrához való hozzáállása feudális, a hierarchikus szakrális hatalmi rendhez lojális kisebb gazdasági centrumok kezében öszpontusoló anyagi javakat preferáló koncepció. Ebben a gazdaság nem cél, csak eszköz, mely a fennálló - szerinte szent és szakrális eredetű-, hatalom céljait szolgálja ki. Ez pedig semmiképpen nem szabad piac. Még archaikusabb példákat nézve, vagy a jobboldali birodalmak jobb napjait figyelembe véve, másik lehetőség, hogy egy decentralizált, alacsonyabb néprétegeket is bevonó gazdasági koncepció lehetséges, mint a céhek. Azonban a céhek is bevannak csatornázva és felügyelve, koordinálva a jobboldali hatalom által, nem pedig a céhek szabadon saját anyagi haszonszerzésük mindent felülíró mámorában azt tesznek és úgy versenyeznek ahogy akarnak, mindegy mi a hatása a nagyobb közösségre. A gazdasági jobboldal a legaljasabb trükkje a baloldaliságnak, amiben jobboldalnak hívhat valamit, ami nem az. Ez pedig Nyugaton az utóbbi időkig mainstreammé vált. Miközben kulturális és szellemi kérdésekben ez a "jobboldal" teljesen átadta a terepet a szellemi baloldaliságnak. A Republikánus párt az USA-ban fél évszázadon át képviselte ezt, s ma sem enegdett gazdasági téren ebből a tévútból, de a német CDU-n keresztül az összes magát jobboldalinak, keresztény-konzervatívnak aposztrofáló nagy európai párt ide sorolható. Ez a kapitalista téboly pedig megmérgezte a kulturálisan jobboldali témákkal kacérkodó frakciókat is, mint a már említett Republikánusok, a magyar Fidesz, a német AFD, a francia Nemzeti Front és a többi, mára szélsőjobboldalinak hívott koncepciót. 

Ha már szélsőjobboldal, akkor ez mindig is a populista jobboldaliságra utalt, ahol - mint már említettük-, Mussolinitől fogva arra törekedett a jobboldalibban gondolkodó réteg, hogy bizonyos trükkökkel a legszélesebb társadalmi réteg szimpátiáját megnyerje egy olyan koncepció számára, ahol a széles társadalmi rétegnek viszont nem osztanak lapot, és az eredeti jobboldali hierarchikus, birodalmi, antidemokratikus irányba tereli a társadalmat. Ha nem nézzük azt, hogy a gyakorlati, praktikai hatalomra jutás trükkjei baloldaliak, akkor ezeket a formációkat nevezhetjük még leginkább jobboldalinak. Ugyan a jobboldal eredeti nacionalizmusellenessége már nem érhető tetten, ennek történelmi okai vannak. A nacionalizmus kezdetben remek fegyver volt a baloldal kezében, hiszen ezzel szakították szét a többnemzetiségű jobboldali birodalmakat, de később teherré vált a fokozódó progresszíó számára és a nemzeti identitás betársult minden más konzervatív érték mellé, amit megkell haladni és eltüntetni. A nemzeti identitást jóesetben a jobboldaliság sohasem üldözte, csak nem emelte piedesztára, így felkarolta azt, minthogy birodalmak hijján, nemzetállamokba kényszerülve ez az identitás valóban felértékelődött a régi rend értékei közül, amit a baloldal támad. A nemzeti konzervativizmus így egyfajta furcsa torzszülött jobboldaliságként jelent meg, ami már a baloldal által átalakított világ kényszerű következménye. Leszámítva, hogy ezen (szélső)jobboldali formációk még mindig hajlamosak a baloldal által kreált gazdasági jobboldaliság kapitalista tébolyára, még két fontos problémájuk van. 

Az egyik jobboldalisággal nem összeegyeztethető atribútumuk a túlkompenzálás. Ez a túlkompenzálás azt jelenti, hogy betegesen nem akarják, hogy hasonlítsanak a 20. század sikertelen és lejáratódott jobboldali mozgalmaira. Tehát ne lehessen őket fasisztának, vagy nácinak nevezni, hiszen az a köztudatban már egy nagyon rossz brand és nem lehet vele széles szavazóréteget kiépíteni. Emiatt az antiszemitizmus látszatát is kerüli, de ezt már úgy teszik, hogy konkrét filoszemitizmusba csap át. A zsidó-keresztény kultúrkörre való hivatkozással, Izrael kritikátlan támogatásával és a cionizmus teljes mellszélességű pártolásával teszik ezt. Nem szükséges antiszemitának lenni a jobboldaliságnak sőt, faji és etnikai szempontok sohasem domináltak a jobboldalban eredetileg, azonban ugyanezen okból teljesen irracionális a pozitív viszonyulás ilyen foka is a zsidóság kultúrájához és a cionizmushoz. Ez alapvetően semmilyen módon nem kötődik az eredeti jobboldalisághoz, csupán a baloldal kultúrális boszorkányüldözésének ellencsapása és előre menekülő megelőzése. Bővebben itt: Nácizmustól megtisztított fasizmus újjáéledése

A másik jelentős probléma, hogy a baloldal permanens progressziója már olyan régóta tart és olyan messze lökte a társadalmat az eredeti jobboldali kiindulóponttól, hogy a mai szélsőjobboldali formációk nem is nevezik meg ideális célnak ezt az állapotot. Ezt vagy nem merik megtenni, mert népszerűtlen, vagy ők maguk is szellemi fogságában vannak a több száz éve tartó baloldali szellemi leuralásnak. Ezért a populista jobboldal maximum a baloldali progresszió előző fázisait tűzi ki jobboldali ideának. Magyarán, ami az 1960-as években még forradalmi, baloldali és újító, antikonzervazív volt, mint a férfi és női szexualitás nyíltsága, a miniszoknya stb. az mára a baloldal előrehaladó folytonos változásában már konzervatívnak számít. Toxikus nemi szerepnek, patriarchálisnak és a ciszhetero emberek dominanciájának. Ezrét a jobboldal ezt a korszakot jelöli meg ideának. Tipukus példa erre az Alt-right, ami az '50-es, '60-as évek amerikáját tűzi ki példaképnek. Pedig a szexuális forradalom, a miniszoknya és társai eredendően mérhetetlenül nem konzervatív értékek, s a korabeli konzervatívok ellenérzéseket is tápláltak a szexus ilyen mértékű popkulturális bálványozása ellen. Mára ott tartunk, hogy konzervatívnak lenni elég ahhoz, hogy nyílt homoszexuális kapcsolatban éljen valaki, s a mai szélsőjobb felkarol, mint ideális példa, hiszen nem transzgender koncepciója van az illetőnek, csak "klasszikus" homoszexualitása. Amennyiben a progresszió továbbgyűrűzik, eljutunk oda, hogy jobboldalinak nevezik azt, aki transzszexuális és saját maga éli ezt meg, nem pedig transzhumanista és félig gép. Ez úgyszintén már a baloldali szellemi behatás eredménye és csapdája. Eképpen a jobboldal mindig a baloldaliság előző megvalósult fázisához akar csak visszatérni, nem pedig a valódi jobboldali világképbe. 

Mindezeket végigvéve leszögezném, hogy az írás nem a fent taglalt jobboldaliság védelmében íródott, csupán a fogalmak tisztázásának és a helyes világkép értelmezésének vágyával. Keresztényként elkell ítélnünk minden olyan próbálkozást, amely a hitet, Istent bármilyen politikai, filozófiai oldal mellé is kívánja rendelni. A jobboldalban és a baloldalban egyaránt megjelennek Isten atribútumai, ahogyan mindkettőben jelen van annak teljes elutasítása is ha önmagában nézzük. A jobboldal a tekintély és a rend (mely megvan Istenben) a baloldal pedig a kegyelem és a szolidarítás (mely megvan Istenben), ezek azonban csak egyszerre érvényesülhetnek Krisztusban, szétválasztva semmiképpen nem Isten felé vezetnek. A jobboldal annak a világnak a rendjéhez igazodik és tartja szentnek, amely egy leromlott világ, s a Sátán a fejedelme. A baloldal pedig Isten nélkül akar utópiákban Mennyországot alakítani torzan, ebben a leromlott világban. Mindkét út a pusztulásba és a sötétségbe vezet. De ehhez fontos tudnunk és értenünk mit is jelentenek ezek a világnézetek és milyen okból, merre tartanak. Csak ezután lehetséges kiszabadulni a fogságukból és felülemelkedni rajtuk és ezek szintéziseként meglátni, hogy Krisztus az egyetlen út és az egyetlen jó oldal, melyre választásunk van. 

Charlie Kirk és az USA halála

Szeptember 11. van. Az USA pedig arra ébred, hogy nyilvánosan, előadás közben kivégezték Charlie Kirk amerikai jobboldali infuenszert. 24 évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11.-én az amerikai identitás és önkép úgy dőlt romokba, ahogyan az ikertornyok New Yorkban. Bár az USA egyeduralkodó, gőgős globalista-imperializmusának egyenes következménye volt az arra adott terror, ez a megrázkódtatás és fenyegetés az Egyesült Államok életformája ellen még kívülről érkezett. Két évtizeddel később az amerikai életforma ellen a támadás nem kívülről, hanem belülről érkezik. Az USA-ból kiszabadult szélsőséges liberalizmus és radikális baloldaliság, majd annak szélsőséges ellenreakciója, aminek manifesztációja Trump és részben Kirk is volt, végérvényesen szétszakítják az amerikai társadalmat. S bár az amerikai jobboldal még konzervatív szemszögből is meglehetősen visszataszító, mégis konstatálnunk kell, hogy nem ők gyújtottak fel rendőrautókat, foglaltak el ideiglenesen városrészeket 2020-ban. Nem Bidenre, hanem Trumpra adtak le egy majdnem halálos lövést a kampányban, nem a konzervatív jogrend engedett ki fél tucatszor egy gyilkost, aki végül sokadjára megölt egy ártatlan ukrán menekült lányt a metrón, és nem is a liberális-szivárványos celebeket lövik torkon fényes nappal az utcán, hanem Charlie Kirket. Miközben az amerikai jobboldal a fegyvertartásért kampányol, a baloldal pedig ellene, egy jobboldali hírességet lőnek le a baloldal által felhergelt emberek. Az egész társadalmi káosz ilyen paradox, amibe az USA zuhan. Az USA jobboldala van tele Konföderáció romantikával, Déli zászlókkal és fegyverkultusszal, miközben a szabadság és tolerancia nevében kampányolók valósítják meg a gyakorlatban ismét a Vadnyugatot. Ahol újra a mindennapok része az utcai erőszak, leszámolások, gyilkosságok, fosztogatások, és végülis a rasszizmus.

Az internacionalista nacionalizmus gordiuszi csomója

Mikor még zsenge kamaszkoromban a ultrajobboldali, nemzetiszoc nosztalgiás közegekben bolyongtam volt egy alkalom ahol egy nemzetközi nacionalista dzsembori alkalmával a szerb kolegákkal beszéltek a magyarok, és hát a szerbek nagy ovációval fogadták, hogy szerintünk is az aljas nyugati, amerikai támogatottságú Koszovó az Szerbia része. Aztán visszakonyult a szájuk mikor Vajdaság kérdéskörében azt már a magunkénak vallottuk. Orbán "tihanyi visszhangja" is csak egy mintája az internacionalista nacionalizmus ősi problémájának.

Amikor a nacionalizmus megjelenik a 18. század végén, akkor egyértelműen baloldali, a jobboldali, konzervatív világrend lebontására szolgál. A konzervatív, feudális birodalmak többnyire mind többnemzetiségű entitások voltak, ahol a nemzetiséghez, etnikumhoz való tartozás másodlagos volt. A nacionalizmus képes volt lebontani területileg és társadalmilag a nagy jobboldali birodalmakat, kiegészülve a szocialsita és liberális mozgalmakkal egyetemben. Az Osztrák-Magyar Monarchiát is ez a nemzetiségi feldarabolás tüntette el a nagyhatalmak sorából, ahogyan ez vezetett Trianonhoz is és írta ki a Magyar Királyságot is a lehetséges középhatalmi státusz várományosai közül is. Mikor aztán a baloldali progresszió olyan fázisba jutott, hogy a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás is avittnak és megszűntetendőnek minősült, akkor a nacionalizmus óhatatlanul oldalt váltott.

A 20. századtól a nacionalizmus átpártolt a koznervativizmus mellé, hogy közös defenzívát folytassanak az immáron nem csak konzervatív társadalmi rend, de a nemzeti értékek ellen is folyó progresszív megnyilvánulások ellen. Csak a nemzeti-konzervatív front kibékíthetetlen belső ellentétekkel rendelkezik, melyek alkalomadták felbukkannak. Egy globális kozmopolita progresszív folyamat ellen egyenként nemzeti szinten nem lehet harcolni. (Ezért is volt hasznos, hogy a nacionalizmus felbontotta a tradícionális soknemzetiségű, ám konzervatív értékrendű birodalmakat). Viszont a nacionalizmussal átitatott nemzetközi, közös felléppés a globalizmussal szemben elkerülhetetlen paradoxonokhoz vezet, hiszen egymás nacionalizmusa ütközni fog ezekben a nemzetközi összefogásokban. A román szélsőjobboldal ugyanúgy a globalisták, brüsszeli bürokrácia, LMBTQ és gender, migrációs kulturkeveredések ellen aposztrofálja magát, mint megannyi a kontinensen. De nacionalizmusából adódóan magyarellenes. Erdély, mint a magyar nacionalizmus szimbolikus ékköve, egyértelmű célpontja ennek. A jobboldal dilemmája ez esetben az, hogy vagy a nacionalizmusát dobja el és pártol egy román jelöltet, akiben az antiglobalista konzervatívot látja, vagy támogat egy liberális-globalista jelöltet, akiben a magyar nemzetiség védőjének lehetőségét látja. Így vagy úgy, de a nemzeti-konzervativizmus meghasonlik. Vagy a jobb vagy a bal lábának levágása mellett kell döntenie. Tovább menetelni azonban egyik nélkül sem képes. Nemzetközi példák azonban azt mutatják, hogy előbb vágja le a nacionalista gyökereit ez az irányzat, mint a konervatív vonalat, s lassan visszatérünk a 19. század progresszív kontra konzervatív, feudális hierarchikus társadalmak eredeti szembenállásához.

Gyurcsány és Orbán szélmalomharca a posztkommunizmussal

 "Ez a rohadt Gyurcsányi..." - cseng a fülembe még nagyanyám ősfideszes méltatlankodása több, mint 20 évvel ezelőttről. Így i betűvel a végén. Gyurcsányi. Ekkoriban választotta meg a parlament Gyurcsányt először miniszterelnöknek 2004 táján. Utána csakhamar minden magyar ember megtanulta pontosan a nevét.

Gyurcsány már 1990-ben nagyot álmodott és megalakította az Új Nemzedék nevű fiatalos baloldali pártot, ami ahogy jött, űgy is tűnt el észrevétlenül, hogy aztán Gyurcsány is eltűnjön 10 évre a politikából és csak 2000-ben lép be az MSZP-be. Már fiatalon, a rendszerváltásnál radikális, reformer vonalat képvisel. Nem azonosul a posztkommunista, dohos, posványos kádári milliővel, ami Magyarországon a baloldalt jelentette. 2004-ben mikor miniszterelnök lesz ismét, teljes erővel és már hatalommal vág neki a baloldal megreformálásának és a Horn és Medgyessy-korszakokkal fémjelzett vérbeli posztkommunista avitt baloldaliság leszámolásának. Modern, lendületes, nyugatias, nyitott baloldaliságot akart behozni, ami egyszer és mindenkorra leszámol azzal, hogy a baloldali ember a kommunista szinonímája legyen ebben az országban.

Gyurcsány nagyot álmodott. De csakhamar visszahúzta az avitt, dohos, állampárti posztkommunista világ technikája, taktikája és a költségvetési statisztikák hamisításán át, választási hazugságokon, arrogáns lekezeléseken és érzékeny nemzeti identitáskérdések gyalázásán át vezetett az út a hírhedt szemkilövető, antidemokratikus rendőrterrorig, majd a teljes bukásig. Gyurcsány leakart számolni a posztkommunizmussal, de átitatta végül annak esszenciája. A baloldal megújulására esküdött fel, végül annak csúfos bukását és a jobboldal évtizedes reneszánszát idézte elő.

Orbán Viktorral egyetemben a modernkori magyar politikatörténet legmeghatározóbb alakja. Sorsuk különös módon hasonlatos és összeér. 20 évig jelentette a magyar közélet, ennek a két embernek egymáshoz füződő viszonyát. Tragikus szimbiózisuk rengeteg párhuzamot is rejt. Orbán is lelkes reformerként kezdte, aki nagyot álmodott és úgyszintén a posztkommunizmus leszámolására esküdött fel Magyarországon. Ennek érdekében az ellenség taktikáját is átvette és a győzelmet a posztkommunista baloldal felett Orbán végül azzal érte el, hogy annak retorikáját, tematikáit és technikáit is átvette. Orbán mire legyőzte a posztkommunistákat, magát is átitatta a posztkommunizmus esszenciája. Tevékenységének vége pedig - amely a jobboldal diadalát hivatott elérni-, nagyon könnyen a jobboldal csúfos bukása felé robog, amely évtizedekre idézheti majd elő Gyurcsány álmát, a baloldal reneszánszát.

1956-ról és a jobboldal oroszokhoz fűződő viszonyáról

 

A nacionalizmus szembenállása a jobboldallal az Ororszországhoz fűződő viszony tükrében

Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a francia törvényhozás két részre volt tagolható. A forradalom megannyi fajta támogatójára és a régi rend híveire. Előbbiek a bal, utóbbiak a jobb oldalán foglaltak helyet a parlamentnek. Innen ered a baloldal és jobboldal kategóriája a politikában. A baloldalon voltak a liberálisok, szocialisták, nacionalisták. A jobboldal pedig a konzervatívokat jelentette. Elsőre talán különösnek tűnhet napjainkban, hogy a nacionalisták vagyis a nemzetiek, szembenálltak a konzervatív, tradícionalistákkal. Azonban eredendően a nemzeti függetlenségi mozgalmak és a nacionalizmus nagyon is baloldali, progresszív jelenség volt, amely a tradícionális, soknemzetiségű, konzervatív társadalmi berendezkedésű birodalmakat szétrombolta. Egy konzervatív számára a nemzetiség sokadlagos kérdés volt, s elsősorban az értékrend és a hierarchikus államhoz való lojalitás határozta meg az identitását. A nacionalizmus csak sokkal később, a 20. században csapódott a jobboldalra, a konzervativizmus mellé, mikor az egyéb baloldali ideológiák, a marxizmussá fajult szocializmus, majd a liberalizmus a nemzeti identitás ellen fordult.

A legutolsó pillanatig minden baloldali törekvésnek ellenálló feudális Orosz Birodalom 1917-ben elesett. Több száz év felvilágosodását kihagyva, azonnal szélsőbaloldali, kommunista diktatúra vette kezdetét. A több száz évnyi gazdasági és társadalmi progresszíó hiánya azonban olyan gyökeréig hatolóan jobboldalivá konzerválta az orosz népet, hogy azon a kommunizmus bicskája meghajlott. A marxizmusból hamar bolsevizmus lett, a proletár élcsapatból pedig parasztság. Felületes olvasónak ezek között nem tűnik fel a tátongó ideológiai szakadék, amelyben az orosz bolsevizmus ( Sztálin alatt végérvényesen) az orosz cári imperializmus és a hagyományos orosz népi kultúra vörös csillaggal letakart továbbélésévé torzult. Nyugat-Európa marxistái ezt hamar érzékelték és ennek ellenében hozták létre a Frankfurti Iskolát, ami a valódi, kulturális marxizmust képviseli. Ebben az értelemben az a bizarr helyzet állt elő, hogy a kommunizmus jelszavaival és jelképeivel, de a Szovjetunió az Orosz Birodalom torz szellemi örökösévé vállt és politikafilozfófiai értelemben jobboldali lett.

Amikor a II. világháború 1945-ben véget ért, egy amerikai spenglerianus, strasserista, szélsőjobboldali, Francis Parker Yockey hasonlóképpen vélekedett és arra a következtetésre jutott, hogy a nacionalizmust háttérbe szorítva, egy nemzetközi szélsőjobboldali szövetségre van szükség, mely a Szovjetunióval és a keleti blokkal összefog a konzervatív értékeket pusztító, progresszív baloldali Nyugat ellen. Yockey nem csak filozofált, de tevékenyen kémkedett is a szovjeteknek, amiért az FBI végül elfogta, majd öngyilkosságot követett el. Francis Parker Yockey filozófiája nagy hatással volt az 1960-as években születő Új Jobboldalra és ebből adódóan később az Alt-Right-ra, amelyek ma eszmei alapjait szolgáltatják nem csak a Republikánus Pártnak, de megannyi európai szélsőjobboldali pártnak is, ide értve most a Fideszt is. Az USA dominálta globális hegemónia kora után a világ újra polarizálódik és több hatalmi tömb alakul ki. Ezek a törésvonalak ismét a klasszikus értelemben vett jobboldali és baloldali felfogások mentén történnek. A progresszió, vagy a konzervatív társadalmi és államstruktúra eszméje mentén. Ebben az új hidegháborúban Ororszország most már nyíltabban foglalta el a helyét ugyanott, ahol a Szovjetunió állt az elsőben. Ahogyan eredetileg 1789-ben is, olybá tűnik a nacionalizmus ismét nem a jobboldalon foglal helyet, s száz évnyi románca a konzervativizmussal véget ér. A (szélső)jobboldali nemzetközi unió ideája, mely szövetségben áll a progresszív Nyugat-ellenes Oroszországgal és Kelettel mára közelfogadott koncepcióvá vállt a magukat konzervatívnak, jobboldalinak tituláló politikai csoportosulások körében. Francis Parker Yockey koncepciója végül győzött.

A Szkeptikus Társaság bullying taktikája

Világéletemben elleneztem az olyan negatív, gúnyos "elismeréseket", mint például az Arany-málna díj, ami pocsék színészeknek jár. Vagy most a Szkeptikus Társaság Laposföld-díja. Óhatatlanul az iskolai bullyingokat juttatja eszembe, mikor magukat menőnek érző kamaszok nyilvánosan megalázzák a látványosan legelesettebbet, gyengébbet, vagy éppen csak különböző, esetleg náluk érettebb társukat. Ennek a gúnyos nyilvános megalázásnak a legékesebb történelmi példája, mikor Dózsa Györgyöt tüzes trónon "királlyá koronázták".

Bagdy Emőke klinikai pszichológusnak már efféle fizikai brutalitást nem kell szerencsére elszenvednie, de ugyanannak az elemi, alantas állati tobzódásnak az elszenvedője. És itt teljesen mindegy is, hogy valaki tényleg tudományos szemmel nézve őrültségeket állít vagy sem. Azonban érdekes, hogy Bagdy Emőke az „ideológiai elköteleződésből fakadó rendszeres gendertagadó, homofób megnyilvánulásaiért" kapta a "díjat". Ez azért érdekes, mert a gender-elméletnél aligha lehet tudományosan ingatagabb lábakon álló elméletet találni, ami egyértelműen a progresszív baloldal ideológiai ökle. Miközben a Szkeptikus Társaság ateistái örömmel vonják kétségbe a teológia tudományágként való definícióját, és a egyház propagandájának mondják. Amivel semmi gond nincs, de a gender-elmélet esetében ugyanezt a problémát már nem akarják felismerni. Mókás az is, hogy a díj neve Laposföld-díj, így laikusok számára úgy tűnhet, mintha Bagdy Emőkének bármi köze is lenne a Lapos Föld konteóhoz. A díjon pedig illuminátus szimbólumok és gyíkemberek jelennek meg vizuálisan, így keltve azt a hatást, hogy Bagdy Emőke egy teljesen háborodott, periférikus közegnek a részese, holott csak manapság avítt, konzervatív álláspontot képviselt a nemek társadalmi szerepéről. Ez a "minden ami nekünk nem tetszik" összemosásról eszembe jut, mikor a 2000-es évek alkonyán szélsőjobboldali tüntetők a "Mocskos" jelző után a judaizmus kultúrkörébe tartozó nép közismert nevét skandálták, akkor is ha csak rendőrök vagy LMBTQ emberek voltak velük szemben. Lehet Bagdy véleményével természetesen nem egyetérteni, vitázni, de cinikus, nyilvános megalázás ezen formáját választani semmiképpen sem. Legalábbis kulturált értelmes emberek körében.

Csakhogy a Szkeptikus Társaság zömében magát tudományos, intelligens közegnek feltüntető, frusztrált komplexusos emberek közössége. Hiába mondják, hogy nem a megalázás a cél, hiába mondják, hogy nem akarnak mindenkinél okosabbnak tűnni, mégis pontosan ezt teszik. A Szkeptikus Társaság úgy bújuk a tudományos gondolkodás álcája mögé, ahogy a Lenin-fiúk egy nemes ideológiával, vagy a nyilas verőlegények a nemzettel tették. De bárminek a köntösébe is bújnak, valójában csak frusztrált emberek lesznek, akik magukat kicsit többnek szeretnék érezni azáltal, hogy másokat megaláznak.

Ellenzéki vitakultúra

Mindig ledöbbenek az ellenzéki oldal "vitakultúráján". Nem, nem baloldal és nem liberálisok, mert ezen értékeknek híján vannak, pedig igény volna rá. És pont azért is zavar náluk sokkal jobban az idióta megnemértése a másik félnek, mert elméletileg az elveikből éppen a másik megértése következne. Ehelyett ugyanolyan kistílű sablondurrogtatással találkozunk, mint a másik oldalon.

Megint végig néztem egy vitát, ahol a nem oroszgyűlölő (szélső)jobboldalit megpróbálták meggyőzni Putyin Szovjetunióról tett kijelentéseivel. A klasszikus, rántsuk le a leplet, hogy azokat a komcsikat szereted, akik ellen '56-ban harcoltak a magyarok. A vita egy lakótelepi közgyűlés szellemi nívójára süllyedt, azzal, hogy a Putyin Oroszországa inkább a cári Oroszországhoz hasonlít, vagy a Szovjetunióhoz. Az ebet pedig kötni kellett a karóhoz, hogy a jobbert szembesítsd a paradoxonával, ezért mindenáron a Szovjetunióhoz kellett hasonlítani. Mintha a cári Oroszország olyan mérföldekkel jobb lett volna és mintha azzal nem lenne semmi gond. De a Szovjetunió soha a büdös életben nem volt tartalmában kommunista. Már az 1920-as években a német marxisták felháborodtak azon, hogy annak nevezi magát. A Szovjetunió mindig is egy orosz imperialista állam volt, csak vörös rongyokba bugyolálta magát. A Szovjetunióban ez is volt az egyetlen dolog, ami taszított egy (szélső)jobboldalit Nyugaton. (Francis-Parker Yockey-t még ez sem.) Ha nincs ott a vörös csillag, tartalmában nincs sok kifogásolható egy tisztes fasiszta számára a SZU-ban. Miután pedig ez a külső álca lehullott, hirtelen el is kezdték a jobberek tisztelni Oroszországot. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy imperialista jobber ország megszállását utólag helyeselnék a saját hazájukban és nem fogja Orbán Viktor sem visszafele lejátszani a '89-es Hősök terén elmondott beszédét, hogy megidézze a visszavonuló orosz csapatokat.

Ezen viszont nem jutunk tovább. Sokkal logikusabbnak gondolják az ellenzékben, hogy a nyugati világ széljobberei egy emberként megőrültek és elfelejtették, hogy hát basszus, az oroszok azok kommunisták. Ebből a 2000-es években villámcsapásként érkezett hipnotikus állapotból pedig szent kötelesség őket felrázni Putyin 2005-ös Szovjetuniót sirató idézetével. Ha ezzel nem sikerül, akkor a kollektívan megőrült szélsőjobboldal, Franciaországtól, Olaszországon át, hazánkig, teljesen menthetetlen.

Minap reggel valami furcsa mazochizmus nyomán Trombitás Kristóf kommentszekcióját olvasgatva, megláttam Déri Stefi - Fidesz központban gyártott és szabadalmaztatott-, nagyban egyetértő, bólogató kommentjét. Déri Stefi ugyebár szintén a Megafonon keresztül adta el a lelkét a NER-nek, így hát ő maga külön is kapott egy jó adag ellenzéki fejmosást kommentekben. Aminek a lényege az volt, hogy legyen olyan kedves a Stefi és nézze már meg, hogy kik voltak a Soros-ösztöndíjasok '89-ben, aztán majd koppan nagyot!

Képzeljük el, hogy Déri Stefi Fidesz-propagandistaként még nem olvasta minimum a Wikipédia szócikkét a Fideszről a 6. mondatnál tovább, és máshonnan sem értesült arról, hogy Orbán Soros-ösztöndíjas volt. De most megtudta, így hétfő reggel a kommentszekcióból. Összeomlott benne egy világ, bement a kerületi pártirodába, zavarodottan válaszokat keres, az emberek pironkodva elfordulnak tőle, odaér Orbán Viktorhoz, aki nem mer a szemébe nézni, zavarodottan vakargatja az orrát és nyalogatja a száját és tudja, hogy nincs mit tenni, Stefi megtudta a sötét titkot, lebuktak, itt a vége. Ez a kommentelő ezt gondolta, hogy valami ilyen hatása lehet az ő 237. kommentjének. Bodnár Józsi Cserszegtomajról egy két soros kommenttel beadta a piros pirulát a Déri Stefinek és megmentette a lelkét a kárhozattól. Ezt a varázsinformációt pedig nem rest megosztani heti három-négy alkalommal minden egyes fideszessel, akivel találkozik a neten. Így harcol a NER ellen és menti meg a lelkeket, akiket a köztévé vagy a krumpliszsák a sötét oldalra húzott.

Ameddig a magát liberálisként és baloldaliként definiáló emberek és közösségek zöme, annyi megértési szándékot sem tanúsít az ellenoldal felé, hogy ne ugyanolyan primitív panelek szerint érveljen és gondolkodjon, mint a legaljasabb kormánypropaganda, addig a valódi érvekről, nézőpontokról nem lesz szó. Azok megvitatása nélkül pedig mindig marad annyi millió ember ebben az országban, hogy még az unokánk is ezeket a meddő vitákat és üres lózungokat hallgassa érvként a 13. Orbán-kormányban.

Izrael helyreállítása

A populista jobboldaliság első megjelenése igazán az olasz fasizmus volt. Ennek egyáltalán nem volt része az antiszemitizmus. Az csak a német nemzetiszocializmus találmánya volt és csak később fertőzte meg vele a fasizmust, és megannyi hasonló irányzatot Európában. Amikor a 21. században a jobboldali populizmus feltámadt hamvaiból, akkor olyannyira leakarta rázni magáról a 20. században rákent antiszemita bélyeget, hogy nemcsak semlegesen állt a kérdéshez, mint száz évvel ezelőtt, de rögvest kompenzálva a múltat, filoszemitává, cionistává, Izrael lobbistájává vált. Miközben a progresszív baloldal képében, az eredeti marxista jegyek szintén újjá születtek, az mindenben az imperialista kizsákmányolást, s ennek elnyomottjait kereste, kiket támogathat. Így találta meg magának egyrészt saját háza táján a nyugati világban a muszlim kisebbséget és a bevándorlókat, mint védendő társadalmi szegmens a konzervatív, elnyomó hazájukkal szemben, valamint ehhez hasonlatosan a palesztinokat, akik a nyugati imperialisták által támogatott állam, Izrael ellen védik szabadságukat. Így lett, hogy a jobboldaliak Izraelt támogatják hajthatatlanul a konfliktusban, a baloldaliak pedig markánsan Izrael-ellenesek. A hagyományos szélsőjobbosok meg csak pislognak.

Az egészben azonban mégsem ez az elkeserítő. Ez maximum érdekes, hogyan áll fejtetőre a világ egy kérdésben alig száz év alatt. Az igazán pikáns, hogy a keresztények egy nagyon jelentős hányada - ahogyan azt szokta-, a jobboldalhoz tapadva szintén Izrael nagy rajongójává vállt. Ennek oka, hogy a Bibliában több helyen is feljön Izrael majdani isteni helyreállításának jövendölése, ami Jézus visszatérése előtti közvetlen felvonás. Ezért hát, mint a hitgyülisek izraeli zászlóval rohangálnak, vagy csak tesznek ki posztokat a palesztin-izraeli konfliktusról, mint oly sok ismerősöm valami olyan szöveggel, hogy " Mikor állítod már helyre Izraelt Uram?". Az ilyen naiv hozzáállás még az ószövetségi időben elnézendő volt, azonban Jézus hegyi beszéde után súlyos probléma ha valakinek nem világos, hogy Isten nem egy bürokratikus intézményhalmazon keresztül fog hatni a világban, pláne nem olyanon mely naponta rakéták tucatjaival öli embertársait. Aligha szeretnék azzal a Jézussal találkozni, aki Benjamin Netanjahu és rakétavetőt vállán cipelő katona mögött érkezik. Izrael már az Ószövetségben is szimbólum volt, mely az Istennel való szoros közösség színterét jelenti. Hasonlóan a Kánaán jelzőhöz, mely konkrét hely volt, mégis mára "eljött a kánaán" mondatot átvitten értjük. Ahogyan Jézus is megígérte, hogy lerombolja a templomot, majd harmadnapra felállítja, s ezt a farizeusok korlátoltan szó szerint értették. Még a kereszt lábánál is a haldokló Jézusra olvasták, hogy " azt mondtad lerombolod a templomot, harmadnapra pedig felépíted, mégsem vagy képes a keresztről sem leszállni". Jézus azonban szimbólumokban beszélt és a Szentlélek templomára, az emberre gondolt, s újjáépítés gyanánt a megváltásra és a harmadnapra történő feltámadására. Izrael helyreállítása is így, az emberekben, vagy sokkal inkább az emberek közötti kapcsolatrendszerben fog megtörténni. Mikor majd ember az embertársát nem öli sem rakétavetővel, sem puszta irigység, gyűlölet, megvetés nem uralkodik közöttünk, mert Isten szellemiségének igazságát végre átéljük és megéljük. De ettől rohadt messze vagyunk, amíg korlátolt farizeusokként bizakodnak egyesek tömeggyilkos államok politikájában, úgy, mint Krisztus műve. Csak már nem leköpik és gyalázzák őt, mint annak idején szellemi elődeik a keresztnél, hanem pont, hogy azt hiszik és hangoztatják, hogy az ő nevében beszélnek.

A Biblia veganizmusa

 Nagy-Britanniában elfogadtak egy törvényt miszerint minden gerinces élőlényt érző lénynek tekintenek. Ez a megállapítás talán a legtöbb ember számára nem volt újdonság. Érdekes, hogy hasonló dolgok ellen, és kiváltképp a veganizmust nézve a konzervatívok, jobboldaliak milyen elutasítóak és gúny tárgyává teszik. Holott a 20. században még a szélsőjobboldal volt, mely a természetvédelem, vagy az állatok jogainak témáját felvetette, és maga Hitler is törekedett a minél minimálisabb hús tartalmú étkezésre. Ha a Bibliát nézzük, akkor a Teremtés könyvében már találkozhatunk a következőkkel:

"Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt." (1.Móz 1: 29-30)

Itt úgy tűnik, hogy minden élőlény számára kizárólag növényi eredetű táplálékról beszél a Szentírás. Ami abban az esetben érthető, hogy ha nem fundamentalistán értelmezzük a szöveget, hanem allegorikusan, avagy - sok ókeresztény gondolkodóhoz hasonlóan-, úgy, hogy az Éden nem ezen a világban létezett, hanem egy másik, idealisztikusabb szellemi síkon. Az, hogy egy értelmes, lélekkel bíró élőlény megöljön saját életben maradása végett egy másikat, kizárólag a bűneset után, a létállapot leromlásával, a jelenlegi torz fizikai világ megjelenésével jelent meg. Ám az ember számára még mindig csak Noé története után történik az az engedmény, hogy szintén ezzel éljen. "Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt." (1Móz 9: 3) Egyértelmű tehát, hogy az ideális teremtett állapotban nincsen olyan, hogy élelemszerzésből más értelmes lényt öl valaki, ahogyan az eljövendő világban sem lesz, egyetemben az etnikai, nemzetiségi és nemi különbségek megszűnésével. A baloldal a marxizmus képében már itt, ebben a világban megkívánta valósítani az etnikai-nemzetiségi különbségeket. A genderizmus szintén már itt, ebben a világban akarja megvalósítani a nemi határok elmosását. Természetesen megjelenik az az irányzat is széles körben, mely a vegán életmóddal, és az állatvédelemmel kíván torz formában a földön egy mennyei állapotot produkálni. Csak érdekességképpen, Indiában a dzsainizmus már több ezer éve vallja, hogy semmiféle élőlény halála nem megengedett. Teszik ezt úgy, hogy sem húst nem esznek, de még csak olyan növényt sem, melynek bizonyos részét elfogyasztva meghalna, például a répa gyökere. Arcuk elé hálót raknak, nehogy beszívjanak valamilyen apró rovart, lábuk előtt pedig sepregetnek, nehogy rálépjenek valamilyen bogárra. Nyilvánvalóan ez az élettel már-már összeegyeztethetetlen, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a tudomány jelen állása szerint apróbb élő szerveződéseket, melyeket a dzsainisták még nem ismerhettek, amúgy is a puszta létünkkel megölünk akár nap, mint nap. Mindent összevetve, minden ilyen utópiában, idealisztikus törekvésben mély igazság van, melyre törekedni kell. Törekedni kell a nemzetiségi és etnikai alapú klikkesedés megszüntetésére és csak is az egyéni lélek megítélésre, minden adott biológiai hozadéktól függetlenül. De erőszakosan ezt megvalósítani lehetetlen és szörnyű végkifejlethez vezet. Törekedni kell a szexualitáson és nemi adottságokon való felülemelkedésre, de ezt kizárólag lelki épüléssel és fejlődéssel egyénileg lehet. Ez hatalmilag kierőszakolva lehetetlen és szörnyű végkifejlethez vezet. Így az állatok és minden élőlény tisztelete, védelme is helyes, fontos és minél inkább elsajátítandó feladat, de nem téveszthetjük szem elől az ember prioritásait sem, sem evilág korlátait. Mert sokan vannak, akik már több sajnálatot éreznek egy kóbor kutya iránt, mint egy szerencsétlen sorsú ember iránt. Ha nem épp megvetéssel néz egy hajléktalanra. Ahogyan állatvédő oldalak kommentszekciójában is olykor féktelen gyűlölet, sátáni harag tocsog bizonyos emberek iránt, akiknek a legkegyetlenebb kínhalált szánják. Mert ahogyan egyszer Hitler állatszeretetének kritikájaként megfogalmazták: " Aki az állatokkal emberként bánik, végül könnyen bánik állatként az emberekkel".

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin

Floyd és a józan ész temetése

Mikor láttam a George Floyd rendőri intézkedéséről készült videót, nagyon rosszul esett. Tudva a végkimenetelét az eseményeknek, szorongató érzés volt ezt végignézni. Nem kellett volna annak az embernek meghalnia. Viszont George Floyd egy bűnöző volt. Rablásért börtönbüntetésen is túl volt már és láthatólag a pénzhamisítás a szabadulása után sem állt távol tőle. Nem éppen egy Martin Luther King alkatú fickó volt, aki pólókra, graffitikre, virágágyakba rakott szentélyekbe való lenne. Hírességek adnak pénzt a temetésre és a családjának ( tőlük mondjuk egy percig sem sajnálom, talán az egyetlen módja, hogy a gyereke így legalább kitörjön abból az életminőségből, amiből az apja csencselései biztosan nem ragadják ki). Minneapolis polgármestere a keddi videón zokog (vagy inkább zokogást színlel) Floyd aranyozott koporsójánál és világszerte gyászolják az emberek azt a fószert aki feltehetően fegyvert fogott másokra, mások magán, vagy a köz tulajdonát illetéktelenül elvette és egy börtönbüntetés után is odáig jutott, hogy továbbra is piti üzérkedéssel kerülni ki a társadalom szabályait. Nyilván nem jár ezért halál. De nem jár ezért mártíromság sem. Ahogyan egy bandaháborúban megölt gengszternek se, ahogyan focihuligánoknak sem, akik balhéban meghalnak és folytathatnánk. Keserves szánakozás és sajnálat az jár. Úgy tűnik a világ egy lázálom illúziójában él. Rasszizmust kiállt mert a genderbolsevikok a maguk valóságtól elszakadt ideológiai projekcióikban ebben élnek. A feketék szociális helyzetükből adódóan evidens, hogy nagyobb arányban kötnek ki bűnöző életmódnál, vagy szocializálódnak már bele. Talán ezért is van több rendőri túlkapás feketékkel szemben a statisztikában, mint nem feketékkel, nem pedig a zsigeri rasszizmus miatt. De a helyzet valójában nem a rasszizmusról szól. A helyzet arról szól, hogy az emberek lemondtak az önmaguk, családjuk, tulajdonuk és szűkebb környezetük védelméről. Ezeket mind átruházták az államra, mely szükségszerűen erőszakszervezeteket hoz létre. S, ha az állam kénye és kedve éppen nem úgy kívánja, hogy ezeket arra használja fel, hogy boldog boldogtalant kit ellenségnek vél felakasszon vagy főbe lőjön, mint a nácik vagy a komcsik, akkor is érzéketlen szociopatákat termel ki a rendvédelmisek között. Mert miután valakinek az a munkája, hogy nap, mint nap a világ söpredékével foglalkozik, rablókkal, erőszakolókkal,gyilkosokkal, részeg duhajkodókkal, bandaháborúzókkal, flegma gyorshajtókkal, akkor törvényszerűen egy idő után a morál és az empátia kihal belőle. Ez annak, hogy önmagunk és lokális környezetünk védelmét kiadtuk a kezünkből és átadtuk egy centralizált erőszakszervezetnek, szükségszerű következménye. A túlkapás determinálva van egy olyan esetben, ahol egy ex-rabló börtönbüntetése szabadulása után pénzhamisításomon kapnak és vele kell eljárni. Egyéni és lokális tudatosságra lenne szükség a mindennapi életünkben. Persze lehet ehelyett rasszizmus tüntetéseken részt venni, anarchokommunista lázongást játszani LCD TV lopással egybekötve, random szobrokat ledönteni a "múltat végképp eltörölni" véleményterror jegyében, csak ha nem vesszük észre, hogy ez egy önmaga farkába harapó tébolyodott kígyó akkor súlyos ára lesz. Mert a szélsőség szélsőséget szül és ha nem is maga a nyugati társadalom termel ki magából autoriter választ erre a "soyboy komcsi" káoszra, akkor majd Oroszország és Kína fogja a befolyását növelni a polgárháborús viszonyokba fulladt társadalmakban. Akkor pedig nem az lesz a leglátványosabb problémánk, hogy Floyd nyakán térdelt a rendőr, hanem, ahogyan Winston Smithnek mondják Orewell legendás 1984-ben: képzeld el úgy a jövőt, ahogy egy emberi arcon egy bakancs talpa tapos.

Jobboldal és baloldal felettiség

Horváth Martin- A magyar társadalom alszik de álmodni nem mer

Új alkotmány elleni tüntetés, alternatív köztársasági elnök választás, internetadó, CEU, túlóratörvény. Pár olyan demonstráció, ami 2010 utáni Orbán érában történt az ellenzék részéről. Mindegyiknek hatalmas volt a füstje de igazán lángok csak az internetadónál és a túlóratörvénynél csaptak fel. Azok se valami tartalmasan. A baloldali ellenzéki pártok és úgy all zusammen a baloldal Magyarországon a padlón fekszik. És itt nem kifejezetten szervezetekre, mozgalmakra gondolok az csak a tünete. Maga a baloldali világnézet, szellemiség nem lelhető fel igazán a magyar társadalom kollektív lelkületében. Persze igény az volna rá. Erre azért döbbentem rá, mert a Disszidens keretében a jobboldali és a baloldali világlátás szinkretizmusa, azok felettiség, mindkét világnézetből kiemelt pozitívumok összehangolása lenne a cél. Ezen témákban pedig egyre inkább azon kaptam(tuk) magunkat, hogy lassan mi vagyunk a libsik meg a balosok egy-egy témában, mert olyan mérvű színtisztán jobboldali véleménytúlsúly dömping ömlik az emberre, hogy lassan nekünk kell helyettesíteni az objektivitás miatt a baloldali nézeteket. Mert egyszerűen nincs hiteles képviselete, sem meggyökeresedett lenyomata a jelen magyar néplélekben. Pedig a jobboldal és a baloldal olyan, mint az apa és az anya. Mindkettő képvisel valamit, amely a társadalom egészséges fejlődéséhez szükséges és csak együttesen hatva és egészséges összetételben lesz felnőtt társadalom belőlük.

Akárki akármit mond a NER hozzáállása lefedi a jobboldaliság fogalmát. Rendpárti, hagyományos értékeket hangoztat, társadalmi hierarchiában hisz. Nyilván ezer féle alfaja, válfaja van még ezek megtestesülésének és képviseletének de tagadhatatlanul teljesíti a jobboldali kritériumokat ez a rendszer. A magyar társadalom, ha nem is remekül érzi magát ebben, de elfogadja, szükségszerűnek tartja. Amolyan komfortosan otthonos, megszokott légkör ez neki. Időről időre ezért kitermel maga fölé egy ilyen rendszert, sőt még a kommunistákat is átkonvertálja ezzé (lásd itt). Valamiféle egységes tudatalatti belenyugvás van a feudális viszonyok és a konzervatív berögződések iránt. Vidéken (és itt most nem a pesti értelemben, ami százezres megyeszékhelyeket is jelent), kis falvakban még ma is szinte földesúri szinten, feudális habitus érvényesül. A polgármester a rendszerváltás óta ugyanaz, hiszen ő a falu ura, birtokosa, na meg mit gondolnának ha én nem arra szavaznék. Ehhez persze a helyi egyházi lelkészúr is asszisztál és akkor már égi nyomásként nehezedik az alföldi falucskára, hogy bizony itt változás nem kell, megvan a rendje ennek, hogy élete végéig xy vezesse a falut, döntsön anyagi beruházás felett és ha kicsit korrupt hát tudjuk ez mindig így volt hisz minden szentnek maga felé hajlik a keze. Végtelenül feudális gondolkodás ez és végtelenül a jobboldal legultrakonzervatívabb történelmi tüneteit produkálja. A jobboldal mindig is a világ organikusan kialakult rendszerét preferálta és igyekezett konzerválni társadalmilag. Ez sok tekintetben helyes és ésszerű, de bizonyos értelemben az ember veleszületett kishitűségét és gyarlóságát, abból fakadó negatív társadalmi képeket is konzerválja. A baloldal volt az amely mert álmodni többet, jobbat, másabbat. Persze legtöbbször ezek rémálmokká váltak és arról, hogy mi a „jobb” is megoszlanak a vélemények. Na meg persze a nagy álmaiban kiöntötte a gyereket is a fürdővízzel együtt, ahogy azt szokás mondani. Persze sokaknak eszébe juthat baloldaliakról a legvéresebb kommunista terror, vagy napjaink korcsliberális PC-diktatúrája. De ha azt mondom, hogy Kossuth, Petőfi, József Attila már árnyaltabb a kép. A jobboldali értékek és a baloldali megközelítések megfelelő szintézise nem véletlen hozott el egy dualista társadalmat a 19. században, vagy elég csak Széchényi Istvánt megneveznünk, aki korának nagy liberálisa volt. Nézzük meg napjaink liberálisai hol vannak ehhez képest. A probléma, hogy a liberális/baloldali szakított minden jobboldali értékkel, a jobboldal pedig elzárkózott minden baloldali módszertől és meghasonlott lélekként vívják háborújukat egymással.

A baloldal álmaiból is akkor lett rémálom, vér és terror, mikor kukába vágott minden konzervatív zsinórmértéket. A jakobinusok, a kommunisták, és napjaink kulturmarxista tolerancialiberálisai azért hordozták magukban a veszedelmet mert egy apakép nélkül felnőtt hisztis, realitásokat nem ismerő kisgyerekek. A valódi konzervativizmus és jobboldaliság pedig a becsontosodott, anyai szeretet és biztatás nélkül felnőtt komor, rideg katonajellemek. A gyermek a túlzott apai szigor ellen előbb utóbb fellázad és a kegyelmes anyai szeretet után indul, ahogy a feudális elnyomás után tette a társadalom a felvilágosodáskor. De ha csak az anyai szeretetet kapja meg akkor egy őrjöngő, frusztrált irreális akarnok lesz, mint a 20.-21. század baloldala. A magyar társadalom a kommunista terror és az elcseszett rendszerváltás utáni liberális 20 éve után kényelmesen bújuk vissza inkább a rend és a biztonság szoknyája alá. A nyugati világ ugyanezt teszi a ’68-asok baloldali véleményterrorja után lassacskán. Kényelmesen bebújik a jobboldaliság szoknyája alá, betakarózik vele és lelkének tündöklő vágyait elaltatva szundikál, de álmodni nem mer. Pedig nagyokat tudunk álmodni és meg is valósítani akár. Lehet és kell is. Kibújni a neofeudális megszokás lelki kereteiből és újra hinni olyasmikben, amiket akár a történelemben a csúfos, elfajzott baloldal lejáratott. Jézus Krisztus jobb oldala a tekintély és a rend, bal oldala pedig kegyelem és szolidaritás. Sokan csak az előbbit akarják látni és megvalósítani valamiféle mennyei hierarchiát, Isteni helytartó politikusokkal meg Mária országa szlogenű fél-teokráciákkal. Míg mások csak az elesettekkel való szeretetre figyelnek és hirdetnek „welcome refugees”-t boldog boldogtalannak, vagy Müzner-féle módon szítanak prekommunista parasztháborút. De a helyzet, hogy a kettő csak együtt működik és a tekintély(jobb) és a kegyelem(bal) oldalainak egysége hozza el az üdvösséget, mind az egyén lelkének, mind a társadalomnak.

Horváth Martin

Horváth Martin- Jobboldal és a "kamujobboldal" különbsége

Gyakran lehetünk tanúi annak, hogy különböző jobboldali pártok Európában, vagy a nagyvilágban nem értenek egyet egymással. Miközben mindegyik konzervatív, kereszténydemokrata és jobboldali jelzővel illeti magát, hatalmas világnézeti feszültségek vannak a két fél között. Ennek oka, hogy jelenleg a jobboldaliságnak és a baloldaliságnak többfajta értelmezése van, s egyik értelmezés szerint a másik értelmezés szerinti jobboldal, valójában az ő szemében baloldali.

Mi is a jobb illetve a baloldal közti alapvető különbség?

A filozófiai, szellemi irányultságú megközelítés egyben a legalapvetőbb értelmezése is a két világszemléletnek. El kell fogadnunk egy általánosan érvényes értelmezést, amely lényegi magvát ragadja meg ennek a két világnézet különbözőségének. Ilyen általános érvényű definíció, ha úgy tetszik, lehet az, hogy a baloldal számára a világ szubjektum, az ember pedig abszolútum. Ezzel ellenben a jobboldal számára az ember szubjektum, míg a világ abszolútum. Ez az elsőre roppant elnagyoltnak és elvontnak tűnő meghatározás ragadja meg e két világszemlélet különbözőségének gyökerét. Magyarán fogalmazva tehát, a baloldal számára az „ember”, sőt kifejezetten az „egyén” mindennek az alapja. Ehhez képest a világ, és a világban létező ezernyi minket körülvevő tényező az másodlagos. A jobboldal esetében ez pont fordítva történik. Számára a világ rendje az elsődleges. Legyen az a természet törvénye, vagy Isten, vagy egyéb univerzális értékek, princípiumok. Ebben a hatalmas, mindenkire érvényes rendszerben pedig evidens, hogy az ember és kifejezetten az „egyén” másodlagos. Másodlagos, hiszen ebben a tökéletes, mindenkire érvényes világrendszerben már eleve rendelt helye van, eleve rendelt szabályokkal, amik között élhet, tevékenykedhet, gondolkodhat. Még egyszerűbben fogalmazva: a jobboldaliság szerint létezik abszolút igazság, egy univerzális-, vagyis mindenkire érvényes-, igazság, amely tértől és időtől függetlenül létezik. Az ember számára pedig az ehhez való viszonya jelenti, hogy mi „helyes” és mi „helytelen. Értelemszerűen, ha az ember ehhez az univerzális igazsághoz igazodik, az „helyes”, míg ha eltér tőle az „helytelen”. A baloldal világlátásában ez teljesen máshogy néz ki.

Az emberi lény, a baloldali világképben alapvetően „kész” van. Vagyis az ember úgy, ahogyan van egy teljesen egész, változtatásra nem szoruló létező. Minden, ami körülveszi pedig,- tehát a világ-, egy olyas valami, amit ehhez a teljesen kész, egész emberi egyénhez kell igazítani. Mint, hogy a világ szubjektum ez azzal is jár, hogy egyen-egyenként az emberek teljesen mást látnak jónak, helyesnek, vagy normának a világban. A baloldaliság pedig evégett óhatatlan abba a megállapításba sodródik bele, hogy egy olyan társadalmat kell létrehozni, egy olyan világot kell alkotni, amelyben minden egyes egyén a lehetőségek szerint megélhesse a saját maga által jónak vélt életformát. A baloldal, így ha tetszik, ha nem, s ha beismeri, ha nem, önkéntelenül is tagadja, hogy örökérvényű igazságok és értékek léteznének. Hiszen, ha volna abszolút igazság, akkor az minden emberre érvényes volna, s az embernek kellene ahhoz igazodni. Ezzel szemben a baloldal az embert jelöli meg az abszolútumnak, amihez/akihez kell minden mást igazítani. Így tértől és időtől független princípiumok létezését szükségszerű tagadnia kell. Ezen egyszerű filozófiai állásfoglalás vezet ahhoz, hogy a baloldal szüntelen azon kapja magát, hogy a vallás, a nemzeti, kulturális hagyományok, társadalmi szokások ellen lép fel. Bár nyíltan a legtöbb baloldali mozgalom és csoportosulás egyáltalán nem így tekint önmagára, még is be kell látnunk, hogy a világ szubjektumként való értelmezése összeegyeztethetetlen egy emberek sorsába beleszólni kívánó Isten képével, és annak minden erkölcsi és társadalmi szabályával.

Gazdasági értelmezés, avagy a „kamujobboldal”

A gazdasági természetű értelmezése a jobboldaliságnak egy főleg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban elterjedt forma. Mifelénk Közép-Kelet-Európában szinte majdnem ismeretlen ez az irányultságú megközelítés, ez pedig sokszor okoz laikusok számára zavarodottságot, ha egy-egy külföldi jobboldali párt programját vagy nyilatkozatait megtekinti. A gazdasági értelemben vett jobboldal leginkább a laissez-faire féle felfogás híveire vonatkozik. A laissez-faire gazdaságpolitikai gondolat szerint a legfontosabb és elsődleges a szabad piac, a piaci verseny, ebbe pedig az államnak nincsen, vagy nagyon minimálisan van joga beleszólni. Adam Smith és a hasonszőrű közgazdászok szerint az állam szerepe korlátozódjon kizárólag a rend és a törvény fenntartására, a gazdaságban zajló cselekményeket pedig hagyja rá a szabad piacra, a piaci versenyzőkre. Nyilvánvalóan ezzel szemben áll a baloldali gazdaságpolitikai koncepció, amely pedig a minél nagyobb állami szerepvállalás híve a gazdaságban.

Az egyértelműen látszik, hogy a politikai spektrum gazdasági szemléletű felosztása teljesen más szempontok szerint indul el, és teljesen más értelmezést és képet ad a jobb és a baloldalról. Olyan képet mely az eddig tárgyalt jobb és baloldal jelentésének teljesen ellentmond, de úgy általánosságban az angolszász államok politikai életén kívüli országok számára is kevésbé ismert, vagy teljesen ismeretlen értelmezések ezek. A jobb és a baloldalt már tárgyalt általános értelmezésének fényében, tehetünk pár drasztikus megállapítást a gazdasági szempontból jobboldalnak nevezett politikai csoportosulásokkal szemben. A gazdasági értelemben vett jobboldal, szinte totálisan eltávolodott a jobboldaliság eredeti jelentésétől. Egészen pontosan a gazdasági jobboldal, a nem gazdasági értelemben vett, valódi baloldaliság előtt behódolt, fejet hajtott, térden csúszó jobboldal. Önmagában véve a jobboldal-baloldal felosztás gazdasági, és nem szellemi, elvek mentén történő értelmezése a baloldaliság érdeke volt.  A gazdaság, mint elsődleges, a politikát meghatározó tényező, a baloldalnak a szellemi terméke. A baloldaliság materialista, kizárólag anyagi érdekek mentén történő gondolkodása idézi elő, hogy a gazdaságot minden más társadalmat meghatározó tényezőnél fontosabbnak kezelje. A jobboldaliság alapvetően metafizikai jellegű világszemlélete az anyagi világot másodrendűnek tartja a principális elvek és a lelki-szellemi értékek megőrzése és érvényesítése mellett. Tehát a baloldal már akkor sokkal jobb pozícióval bír a jobboldalisággal szemben, ha nem ezen számára elvont és másodlagos, nem örök-érvényűnek gondolt jelenségek alkotják a politika és a közélet elsődleges kérdéseit. Sokkalta inkább az anyagelvű kérdések, melyeknek politikában leginkább látható formája a gazdaság. Kijelenthetjük, hogy a baloldal és jobboldal felosztás, gazdasági szemszögből való értelmezése egy baloldali vívmány. Szigorúan véve, aki gazdasági értelemben jobb vagy baloldali, az eredeti értelmezését tekintve a politikai palettának, mind baloldalinak mondható. A gazdasági jobboldal, valódi jelentését tekintve, nem jobboldal.

Bár nem a gazdasági értelmezéshez szigorúan kapcsolódó jelenség, de még is annak hozadéka valamelyest a jobboldali ideológiák átértelmezése. A konzervativizmus szenvedte el talán leginkább ezt az átértelmezést. Az angolszász mainstream politikában, ahol ugyebár a gazdasági értelmezésű politikai paletta lett érvényesítve már a múlt századtól, a konzervativizmus egészen mást jelent. A konzervativizmus immáron itt nem a hagyományos értékek konzerválását, megőrzését, azokhoz való ragaszkodást jelenti, hanem lassú átalakulást! A Nyugat-Európai jobboldal értelmezésében a konzervativizmus azt jelenti, hogy a lassú átalakulás elve. A hagyományos értékeket ideiglenesen megtartva, azokat figyelembe véve lassan halad és alakítja a társadalmat a valójában baloldal által kijelölt jövőkép felé. Tehát ez a konzervativizmus nem látja helytelennek a progresszívizmust, és a vele járó hagyományos értékek eltűnését, hanem asszisztált hozzá.  Magyarán ugyanazt szeretné, mint a baloldal, csak lassan vinné véghez. Miután pedig az Egyesült Államokban, Kanadában és Nyugat-Európában, beleértve a fejlett skandináv világot is, a liberális világnézet óriási diadalt aratott, s sem lassan, sem gyorsan nem maradt átalakítani való a társadalom szellemi alapjain, a konzervativizmus lassú átalakulásának funkciója is kiüresedett, feleslegessé vált. Az angolszász, gazdasági értelmezésű jobboldal így mégis csak hangsúlyozni kezdte a konzervativizmus eredeti nyelvi jelentését, azaz a régi értékekhez ragaszkodni, megőrizni. Igen ám, azonban már ezen értékek alatt nem a konzervativizmus megszületésekor eredetileg konzerválni kívánt értékeket érti, hanem a felvilágosodás értékeit. Azzal a paradox helyzettel szembesülünk itt, hogy eredetileg a konzervativizmus a felvilágosodás értékei ellenében jött létre, hogy a felvilágosodás progresszív elveivel szemben, megóvja az addigi hagyományos elveket. Ezzel szemben a nyugati, fejlett „jobboldal” a konzervativizmus alatt, éppen a felvilágosodás értékeihez és elveihez való ragaszkodást érti. Így lehetséges, hogy az eredeti konzervativizmust, manapság inkább külön jelzővel, „nemzeti konzervativizmus”-ként emlegetik.

Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a modern, nyugati, gazdasági értelmezésű jobboldal, a baloldaliságnak egyfajta bábja. Látszat jobboldal, melynek céljai megegyeznek a baloldallal, csupán módszereiben mások. Így jöhetnek létre jobb és baloldali pártkoalíciók, mint Németországban, CDU-SPD, vagy Ausztriában a Néppárt és a Szociáldemokraták. De ahol a rivalizálás megmaradt sem igazán láthatók a programok és a célok közötti különbségek, csupán a retorikában. AZ USA Republikánus és Demokrata ellentéte erre talán a legjobb példa. Valamint, így lehet a német Angela Merkel és pártja a CDU konzervatív és jobboldali jelzővel ellátva, csakúgy, mint a magyar Orbán Viktor és a Fidesz. Azonban míg Angela Merkel és a CDU gazdasági értelemben vett jobboldaliságot képvisel, és a konzervativizmusuk is a felvilágosodás értékeit konzerválná, addig Orbán Viktor és a Fidesz szellemi tekintetben jobboldali és konzervativizmusuk sokkalta inkább „nemzeti konzervativizmus”. A jobboldaliságnak és konzervativizmusnak ez a két ellentétes értelmezése pedig mindinkább több belső feszültséget szül az Európai Néppártban, mely Európa konzervatív jobboldali pártjait hivatott összefogni.

Horváth Martin

Sárkány Zsombor- Zöld jobboldal

Kétségtelen, hogy a 20. század vérfürdői és a 21. század globalizációs folyamatai során a baloldal, kissé élét vesztette. Nem csak, hogy világszerte lejáratta magát a Szovjetunió képében, de el is vesztette hagyományos bázisát, a nagyüzemi munkás réteget, mivel az elköltözött a harmadik világba. Ahova forradalmi hevületű bölcsészurainknak már nem igazán kívánkozott utánuk menni. Mostanra alig maradt valami, ami mentén meg tudnák szervezni magukat a marxisták, kultur-balosok, szocialisták.Két nagy vesszőparipa maradt. A főbb az úgynevezett emberjogi harcosság útja. Ez magában foglal mindent a terrorista ölelgetéstől, a túlgondolt és már valóban korrozív feminizmuson át, a megfelelően kitalált nemi előtagok használatának törvénnyel való betartatásáig.

A másik pedig a környezetvédelemmel foglalkozik. A zöld gúnyába bújt balosok sajnos megtalálták maguknak napjaink legelőremutatóbb és fontosabb ügyét, hogy alátámaszthassák saját semmirekellő aktivistáskodásukat, és bunkósbotként használhassák a „fenntartható”, „zöld” „öko” és egyéb hangzatos szavakat aminek valódi jelentéséről fogalmuk nincs. Ehhez persze semmi köze a valódi szakmai környezetvédelemnek. Azon kívül, hogy a politikai zöld semmire nem megy szakmai szempontból, sőt még káros is. Az emberek fejében a „környezetvédő” szó hallatán nem az iparban szélmalomharcot vívó szakember vagy a hatósági személy jut eszébe, hanem az utcán üvöltöző bölcsészhallgató „save the planet kill yourself” felirattal. A baloldal nem felkarolta az ügyet, hanem takaródzik vele, időt nyer magának, és -mint ahogy mindent az utóbbi százötven évben, amihez csak hozzá ért- ezt is fekáliává változtatja.

Más kérdés, hogy ha őszinte lenne a szándék, akkor se lenne kompatibilis a baloldal és a környezetvédelem. A rövidlátó és gőgös materialista nem képes a szemléletmód sarkövét adó lelki elköteleződésre, magyarul a természet tiszteletére. Inkább a manapság jellemző szélsőséges individualizmus képtelenné teszi az embert a „nagyobb közös jó” meglátására. Az anyagi világba zárt ember végső soron elveszti időérzékét is, a hit kigyomlálása pedig az absztrakciókban való gondolkodás képességét rontja. Így hiábavaló fáradság azzal próbálkozni, hogy igazán átérezzék a jövőben ránk váró kihívásokat, vagy rávenni őket, hogy higgyenek a problémában és a megoldásban, amit nem látnak a szemükkel. Az áldozatvállalás pedig végképp messze esik a bagázstól.

Nem csoda hát, ha a jobboldali elemek ellenséges próbálkozásként tekintenek a környezetvédelemre, nem ismerve annak igazi természetét. Nagy port kavart és értetlenkedést szült Donald Trump egyik első intézkedése, nagyjából tavaly ilyenkor. Az Egyesült Államok újdonsült elnöke kilépett a párizsi klímavédelmi egyezményből és klíma-szkeptikusként határozta meg magát, vagyis az emberiség által okozott éghajlatváltozás valódiságát vitatta. Bár Trump úr egy nagy mókamester, de ez a húzás még sem ostobaságnak volt köszönhető hanem pontosan az előbb aposztrofáltaknak. Itt Európában hasonló nyilatkozatokra azért furcsán néz a társadalom egésze, és a jobboldal legrosszabb esetben is neutrális a témát tekintve. De a huszonegyedik században a neutralitás nem lesz elegendő sajnos.

Mindezen felül szerintem egy óriási ziccer a jobboldal részéről a zöld gondolat ignorálása. Először is az ellenfelet utolsó legitimnek mondtható érvétől és védőbástyájától fosztaná meg, ha a zöld gondolat, a környezetvédelem ügyét nyíltan felvállalná és zászlajára tűzné. Másodsorban pedig mindenképpen több egyezést látok értékek és célok terén, mint a baloldallal. A felelősségtudat, a kötelesség és fegyelem, az önmegtartóztatás és áldozatvállalás, a szerény életre való törekvés mind-mind mind közösek. A környezetvédelmi intézkedéseket nem lehet a magánszektorral betartatni csakis egy erős nemzetállammal. Egy nemzetállam feladata és érdeke a polgárai védelme és ehhez mi se járulhatna hozzá jobban az ember egészséges környezetének megóvásánál? A fogyasztói szemléletmód életképes alternatívája a tradicionális szemléletmód. Az önzés és a tunya pióca életmód elhagyása egyaránt segíthet a fenntarthatóság kialakításában és az új közösségek valódi emberi kapcsolatok kialakításában, ami a jobboldal örökös értéke is egyben. És az önfenntartás már a manapság is sok jobboldali közösség mottója.

Az összefüggések és egybevágó síkok garmadáját lehetne még felhozni. És mégis, az emberek szájízét nagyon nehéz megváltoztatni valamivel kapcsolatban. Ha csak nincs személyes tapasztalat, akkor az ember sokszor nagyon is jogosan a közös tudásra vagy ebben az esetben érzületre támaszkodik. Ezzel a kis szösszenettel a célom, hogy közelebb hozzak mindenkit a környezetvédelméhez. Akinek eddig esetleg a mellékelt illusztráció jelentette a zöld ügyet az most indíthat új fejezetet. Meg kell ragadni a lehetőséget és a potenciált, ami a világ legnagyobb alulról indult kezdeményezésében van.

Sárkány Zsombor