2019. február 6., szerda

Serfőző Dániel- Az idő válsága


A modern ember élete nagyon sok tekintetben válságos. Ezek a válságok itt a "fejlett nyugaton" már inkább szellemiek, mint sem anyagiak. Félreértés ne essék, a hiány és a válság az emberi lét sajátja, nincs egy olyan történelmi korszak, amiben ne lett volna jelen valamilyen módon. Ami speciálisabbá teszi a jelenkor emberét, a régi kor emberéhez képest, az a technikai fejlettségi fok, ami ezeket a válságokat felnagyítja. Az egyik ilyen válságos tényező az idő kérdése. Egy egészen váratlan és szokatlan változás lépett be e téren. Az idő felgyorsult mind, ha a közlekedést vizsgáljuk, mind, ha az emberi kapcsolatokat, de legfőképpen a saját magunk időfogalma bomlott meg. Hogy lássuk mennyire új keletű és radikális ez a változás csak gondoljunk bele, hogy az utóbbi mindössze 100 év technikai újítása milyen újdonságokat hozott az életünkbe: egy óra alatt megtehetünk egy olyan távot, amit régen fél nap alatt tehettünk volna meg, azonnali üzeneteket válthatunk egymással, időtől és távolságtól függetlenül, minden információt megkaphatunk másodpercek alatt a világhálóról. Kérdéses, hogy az ember mennyire tud erre a gyorsaságra berendezkedni. Szellemileg, lelkileg, kulturálisan, biológiailag.

 Mi a célunk az időben? Mekkora távlatokban tudunk gondolkodni? Mennyire vagyunk türelemmel? Mennyi időt vagyunk képesek egy döntés előtt mérlegelni? Az időelképzelésünk végtelenül lineáris lett. Kész tényként kezeljük azt, hogy a világ változik, halad valamerre. Pedig, ha belegondolunk ez a régi kor ciklikusságban gondolkozó természetközeli emberének egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Neki nem voltak elképzelései a jövővel kapcsolatban, hogy az bármiképpen is más lenne, másnak kellene lennie, mint a ma. Egy évben gondolkozott. Ez alatt az év alatt ritmusosan lejátszódott újra az egész teremtés és megváltás, a vetés és az aratás, az öröm és a bánat, a szűkölködés és a bőség, a szent és a profán. Az egész kozmosz mondhatni a kor emberével lélegzett. Az egész világ évről évre újra indult. Számomra, aki már e kor szülötte mindig problémát okozott az, hogy ezek az emberek miért nem fásultak bele a mindennapokba, a "mókuskerékbe". Én szinte mindennap úgy kelek fel, hogy már megint ugyan ez, mikor lesz ennek már vége? Mikor érek célhoz? Meddig kell még ugyanazokat az örömöket és bánatokat kiszámíthatatlan időközönként elszenvednem? Mindig várok valami mást, valami egészen újat, ami eddig nem volt, egy megváltást. Pedig a megváltás már megtörtént. Vagy inkább folyamatosan történik! A személet a probléma. A modern ember úgymond, elúriasodott. Az egész világnak a terhét magunkon érezzük. Naponta böngésszük a hírfolyamot, és az egész világ bűne gyakorlatilag ránk nehezedik. Előbb kezd el motoszkálni bennünk az ISIS aktuális kiterjedése Szíriában, mint hogy vajon jól van e édesanyánk? Ezek a magasztos gondolatok régen az úri réteg kiváltságai voltak, ők rágódtak rajtuk a kastélyokba zárva, és ők is sokkal lassabb ütemben kapták meg ezeket a terheket. És ezek a nagy események azok, amik azt az illúziót táplálják bennünk, hogy valamiféle nagy cél felé tartana a világ. Ezzel párhuzamosan a mi életünkben is célokat állítunk, amikről azt hisszük, kötelező elemei egy értelmes életnek. Az álom és álmodozás nemzedéke vagyunk. Ha nem látjuk megvalósulni ezeket a célokat hamar letargiába esünk. Pedig nem feltétlenül kéne a világban elgondolnunk célokat, vagy bármilyen nagy tervet. Elérhetetlen álmok helyett, magát a jelent, az átlagost mindennapot kéne álommá szentelnünk. Sokkal nagyobb figyelmet kéne fordítsunk a mára, a pillanatra. „Élj a pillanatnak.” Mint egy elcsépelt idézet valami olcsó plázás pólón, de mégis hatalmas igazság. A pillanatnak, a mának élés összefonódott egyfajta élethabzsolással, testi gyönyörben való fürdéssel, pedig ennek nem feltétlenül kell így lennie. Maga Jézus mondja, hogy minden napnak megvan a maga gondja és dolga, és hogy ne tekintsünk állandóan a jövőbe, hanem itt és most figyeljünk sokkal jobban magunkra, cselekedeteinkre, gondolatainkra, és azok Istennel való kapcsolatára.

Gondoljunk Istenre. Ő maga az idő felett áll, leginkább úgy képzelhetjük ezt el, hogy egyfajta örök Isteni pillanatban lakozik. Számára kezdet és vég egy kör, vagyis inkább egy pont, amelynek kiindulása Önmaga, és vége is Önmaga, de mégsem ugyan olyan értelemben. A kezdet és a vég nem egyezik, nem ugyan az. A teremtés és a megváltás is kijelölhető, mint egyszer megtörtént, soha meg nem ismételhető origó. Valami olyasmi lehet, mind egy színváltó LED-pont. Mi a szélén menetelünk, és csak azt látjuk, hogy van előttünk egy számunkra egyenes út és miközben lépdelünk rajta, meg-meg változik az út színe. De valójában mi egy nagyon kicsike kis kör szélén haladunk körbe-körbe,és Isten az, aki a teremtett lét minőségét befolyásolja célszerűen, folyamatosan keveri a színeket. Van egy „világvége”, de az nem a LED eltűnése, csak a végső színének elnyerése. Gondoljunk bele abba, hogy minden nap halljuk, hogy bolygónk számára X év van hátra, amíg lakhatatlanná nem válik. Ez a folyamat, a mi művünk, és annyit kéne csak tennünk, hogy nem menetelünk sehova tovább, csak megállunk. Megállunk és élünk. Nem termelünk profitot, nem halmozunk vagyont, nem akarunk a világ királyai lenni. Csak élni akarunk, boldogan. A világ azért pusztul, mert valójában nem menetel sehova, mi vagyunk azok, akik masíroznak rajta. Isten a világot az ember kezébe adta a teremtés után az ember pedig saját bűnének rabszolgaságába hajtotta azt. Isten azt is mondja, hogy ne törődjünk, azzal mit veszünk fel holnap vagy mit eszünk, mert, ahogy az ég madarait is eltartja a természet, úgy minket is el fog.

Ez az egész gondolatmenet akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ma egy gyönyörű szép, elő tavaszi, hűvös, de napos délutánon megcsodáltam az eget és a lassan visszatérő vadludakat. Elmerengtem azon a csodálatos ciklikusságon, amiben léteznek. Az évről évre megismétlődő vándorlásról, megérkezésről, megpihenésről, majd újra elindulásról, mindezt óramű pontossággal. A természet csodája. És volt egyfajta ellentét a ludak módszeres és szervezett vándorlásában és a kék ég végtelensége között. Valami olyan másság, ami Isten és ember között is fennáll. A végtelen Istenben mozgó ember. A fáradhatatlan újrakezdés. A látszólag soha célhoz nem érés, de valójában már a célnál levés. Mert igazából egy vadlúdnak nincsen célja emberi értelemben. Csak magáért az életért létezik. Sose lesz az, hogy úgy érkezik meg, hogy onnan többé soha nem kell tovább indulnia. Mégis teszi és él. A természet Isten órája. Az ember pedig valahol az iparosodás kezdeténél elcserélte ezt az órát, a vas, fogaskerék, és gőz ritmikus, monoton, hangos üzemére. Azáltal, hogy elszakította magát a természet ciklikus élettelisségétől, elszakította magát a szenttől is. Érdekes látni, hogy az iparosodással jelentek meg az embertelen munkaórák. A 16 órákat dolgozó munkások. Ugyanis a technikának nincs igazán élő ritmusa. Nincs benne árnyalat, hangulat, elkülönülés, változás. Csak ugyan az a ritmikus, életidegen zakatolás. Nincs ebben a zakatolásban semmiféle ciklikusság, ugyanis a ciklus különbségekre épül, változásokra, amik egy ritmus szerint épülnek egymásra, harmonikusan. Itt csak zakatolás van, és az egyetlen különbség az csupán annyi, hogy napról napra hangosabb ez a zakatolás. Addig az ember a szentek ünnepei között élt. Történészek megállapították, hogy egy középkori jobbágynak, akiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szinte rabszolgaként létezett, több pihenőnapja volt, mint egy mai átlag dolgozónak. Társadalmi szinten úgy vélem már késő visszafordulni. Pesszimista vagyok a jövőnkkel kapcsolatban, az egyén itt már nem képes változtatni. Messzemenően túl nőtt a rendszer az emberen, hihetetlen bonyolult kapcsolatrendszerek tartják fenn, és mozgatják előre. Ez egy olyan vonat, ahol már leszakadt a fék. Az egyén viszont még leugorhat erről a halálvágányról és magával viheti közvetlenebb környezetét is. És így is kell tennie, mert már látszik, hogy a sínek nem tartanak örökre, ott a fal, aminek egyenesen a közepébe robog az emberiség mozdonya. De a jó hír, hogy nem a sín a világ egésze, mert a sín is fut valamin. A kozmosz még itt van körülöttünk, a vadludak még vándorolnak, a virágok hajtanak, a természet megújul. Isten haragjának még nem jött el az ideje, a tisztítótűz még nem emésztette fel világunkat, hogy aztán újjá szülje azt. Van még mibe kapaszkodnunk, van még időnk élni, igazán élni. De mindez csak rajtunk múlik. Próbáljunk lecsöndesedni, meglassulni. Felvenni magunkban egy kiegyensúlyozott ritmust. Arra szánjunk csak időt, ami valóban fontos. Éljünk úgy, mintha minden egyes nap végén eljönne az ítélő Krisztus, a másnapot pedig hálával kezdjük, amiért mégse tette és még létezhet ez a szedett-vedett, elfecsérelt, tákolt világunk. Legyünk vadludak, akik csak mennek tovább, mert az életben maradás van előttük, ez az ősi ösztön, ami kérdés nélkül nagyobb, mint a nemlét, Isten teremtő munkájának bizonyítéka. Mert az állat Istentisztelete az életben maradás ciklikussága, míg az emberé az örökkévaló megismerésének célhoz érése.

Serfőző Dániel

2019. február 3., vasárnap

Szkopje a legbizarrabb főváros - élménybeszámoló

Gruevszki Magyarországra menekülése, Észak-Macedóniává való átnevezés, görög-macedón diplomáciai párharcok, politikai feszültség. Csak pár dolog ami végett az ember Macedóniáról hall az utóbbi időben. Mi azonban jóval ezek előtt elhatároztuk, hogy meglátogatjuk ezt a „lángoktól ölelt kis országot”, az utóbbi idők eseményei csak még inkább felkeltették az érdeklődésem, hogy hová is fogunk mi menni.

Macedóniáról amit tudni érdemes, hogy 1991-ben vált ki Jugoszláviából, amely akkor a hasonló függetlenedési törekvések következtében a modern Európa legvéresebb háborúját vívta. Nos, Macedónia esetében ez nem volt így, mondhatni nem sokakat zavart, hogy az Észak-Dunántúl méretű hegydarab többé nem a Jugoszláv államkasszából él meg. Ellenben Macedónia lakosságát inkább aggasztotta ez, hiszen ők is tudták, hogy gyakorlatilag egy hegydarab az országuk és a Jugoszláv pénzek nélkül nem lesz olyan rózsás a jövő. Még inkább nem örültek a görögök, hiszen a történelmi régiójuk nevével alakult egy új állam és innen indult az évtizedes politikai és diplomáciai görög-macedón csörte. Ami azt illeti, egykét macedón nacionalistától eltekintve senki nem látta indokoltnak ezt a függetlenedést. Apropó macedón nacionalisták. A macedónok gyakorlatilag bolgárok, akik szerb fennhatóság alá kerültek a történelem egy pontján. A 20. század elején voltak macedón függetlenedési törekvések, ők azonban még rendesen bolgárnak definiálták magukat és Bulgáriával akartak egyesülni. 1945 után a jugoszláv politika (geopolitikai okok miatt) döntött úgy, hogy a macedón az bizony egy külön nép. A macedónok pedig azóta szeretnék elhinni és bizonyítani, hogy ők az ősi Makedónia és Nagy Sándor birodalmának leszármazottai. Körülbelül olyan a helyzetük, mintha a székelyek kitalálnák, hogy semmiféle közük nincs a magyarsághoz, sőt Bizánc kultúrájának örökösei. Ha pedig az identitásproblémás kis ország helyzete nem lenne elég bizarr, a lakosság felét albánok képezik, akik aztán teljesen más vallásúak, kultúrájúak, nyelvűek.

Elég ramaty időben érkeztünk és rögtön szembesülhettünk a klasszikus balkáni életérzéssel, mikor a reptéren a repülő leszállása után kezdik el a havat eltakarítani, hogy legyen hova beállni a gépnek, illetve a lépcsőt oda tudják hozni. Ahhoz képest, hogy egy ember egy lapáttal végezte ezt a munkát és nem valami intenzíven, viszonylag kis várakozás után juthattunk le a gépről. Gyors dénárra váltás után a reptéri buszhoz siettünk, ahol a balkáni mentalitás pozitív oldalával szembesülhettem. Mivel túl nagy címlet volt nálam a buszjegyhez, kisebb bankjegyekből pedig nem jött ki az ár, így a buszsofőr legyintett és azt mondta jó lesz az a pár kis címlet a többi mindegy. Egy 650 forintnyi értékkel utaztam olcsóbban, mint mindenki más. Mivel az ország magasan fekszik és tél is van, elég sokszor érheti őket havazás, még is úgy viselkednek, mintha sosem láttak volna még. Az utak takarításáról még autópálya esetében sem igazán beszélhetünk.

Azért sikerrel beértünk Szkopjébe és elsőként csodálhattuk meg talán az utóbbi időkben a legnagyobb látványosságát az új belvárost. Ez Gruevszki barátunk műve, igyekezett történelmi külsőt kreálni a macedón nemzetnek ezzel a betonklasszicista csodával. Természetesen minden koncepció nélkül nőnek egymás mellé a monumentális neoklasszicista, neobarokk vagy bármilyen historizáló épületek és szobrok. Giccs-giccs hátán, rengetek dísz, szobrok minden mennyiségben és aranyozott lámpavasak. Valamiféle szépsége azért van de még is groteszk, mikor jól láthatóan új, tömör betonból öntött korinthoszi oszlopokkal épült házakra van római számokkal felírva az építési dátum, amely azt mutatja: 2011. Maga Szkopje két részre osztható. A folyó déli része a macedónok lakta rész, ortodox templomokkal és a szocialista építészet remekműveivel, amely a nagy szkopjei földrengés után épültek. Az északi rész nagyrészt az albán negyed, a földrengést túlélt óváros kis zegzugos utcáit tartalmazza és rengeteg mecsetet. Mi az utóbbi részen voltunk és naponta öt alkalommal élvezhettük a hangszórókból kihangosított müezzineket énekelni a városban. Ugyanúgy macedón részen a harangszó és az istentiszteleti ének is megafonból szól. Ez amolyan kulturális farokméregetés a város eltérő nációi között. Maga az albán negyed és az óváros természetesen kihagyhatatlan. Enni olcsón lehet és egész korrekt mennyiségben szinte bárhol. Na meg az úton útfélen meglévő burekezők is a Balkán kihagyhatatlan részei. Az albán bazárban egyedi hangulatban kapható szinte tényleg bármi. Gyümölcsöltől, zöldségektől kezdve a ruhákon, bicskákon és magyar árhoz képest fél áron kapható cigarettáig. Kivéve az alkoholt. Az albán/muszlim részen nagyon nehezen beszerezhető portéka. Úgy általában a bevásárló központ nem létező jelenség a közelben ezen a részen. Nagy bevásárláshoz átkellet sétálni a folyón a Veróba. A Vero egy Spar hasonmás, stílusra, betűtípusra stb. Ez is a balkáni sajátosságok egyike, bár olyan mértékű kopizást nem találtam itt, mint Albániában a McDonalds hasonmást Kolonat néven, sárga M betűvel más stílusban, Happy Kids menüvel és szlogennek „ I like it”.
Aranyozott kandeláberek 


                                              Az albán negyed és az óváros kis utcái

         A38 másolat kamuhajó. A folyó nem hajózható. Mellette ezüst ládában fák a közepén.
 Az albán negyed valósága

Macedóniában és a hasonló helyeken persze mindig a helyiek mindennapi élete az érdekes. Miután találtunk helyi söröket, majd teszteltük őket (nagyjából a Kőbányainak megfelelőek) bevetettük magunkat páran az éjszakai Szkopjébe. Itt találkoztunk a macedón Friderikusszal. Legalábbis gesztusai és hanglejtése miatt óhatatlanul így maradt meg. Mint kiderült számukra még az EU-s tagság utópisztikus jövőképet táplál, bennük van még az egykor Magyarországon is érezhető megváltás remény ettől a dologtól. Majd idővel rájönnek. Fridinek még elképzelhetetlen volt, hogy Magyarországon kb egy nép van és az a magyar és kulturálisan mind keresztények is. A homogén nemzet fogalma ismeretlen, elképzelhetetlen, fantasy kategória arrafelé, ahol magukat görög leszármazottaknak gondoló, cirill betűvel író bolgárok élnek együtt megannyi muszlim albán ordító müezzinnel és kis részt törökkel. Ezután a „bulinegyedbe” érkeztünk, ami a pestitől azért jóval alulmarad de így is találkozhattunk identitásukra büszke fiatalokkal. A lezajlott párbeszéd úgy zajlott:

- Honnan jöttetek?
- Magyarországról.
- Az jó hely!
- Fogjuk rá.
- Hát jobb mint ez.

Majd elköszönt. Hiába járkáltunk a historizáló belvárosban, a nemzeti identitás kérdése ilyen szinten mozog sokaknál. Nem csodálom mert jobban szemügyre véve ezt a monumentális belvárost engem sem hazafias érzelmek fognának el. A Nagy Sándor gigantikus szobra a giccses oszlopon, az indokolatlan diadalív és a folyó menti egész látvány ezekből az épületekből sokkal inkább emlékeztetett Hitler új fővárosának terveire, Germániára. Mindenesetre valamiféle groteszk disztópikus film kellékének nézett ki, amelyben valami orwelli diktatúra van, mint dicső, ősi, hangulatos városkának. Ezen a monumentális téren pedig ha ismernének más borítást, mint a márványt, vagy egyszerűen csak a sózást, vagy a jég takarítását, akkor nem kisebb térdficammal ér véget az estém. Másnap a bedagadt, de működő lábammal vágtunk neki a Szkopje melletti hegynek, amelynek a tetején a Balkán legnagyobb keresztje van felállítva. Buszpályaudvaron egy A4-es lap pár celluxszal rögzítve az oszlopon, rányomtatva cirill betűvel a végállomás (ezt fejtsd meg) alatta pedig pár indulási dátum. A buszok persze legendásak Szkopjében. A londoni emeletes buszok mintájára legyártott, kínai kamuváltozat Yutong néven még bizarrabb összképet ad a város amúgy is furcsa arculatának. Egy kis libegőzés után a hegyen a téli, hófödte táj amúgy pazar kilátást nyújt.





Kulturális téren megnéztük a nagy mecsetet, Teréz anya gyermekkori házát és a Macedón Nemzeti Múzeumot is. Nos ez egy furcsa kis utcán és egy murvás parkolón át közelíthető meg, az épület pedig olyan, mintha Pripjaty valamelyik kultúrházát látnánk. Nem csak stílusra, minőségre is. Beleértve a kitört ablakokat is. És persze a látogatók száma is megegyezett a pripjatyi létszámmal, tehát voltunk mi és a portás gyakorlatilag. Mint megtudhattuk az egész kiállítás 1976-ban nyílt meg és azóta totálisan változatlan. Ezt a stílusról és az állapotról nem volt nehéz megállapítani mégis lenyűgöző volt. A macedónok amúgy szeretnek kicsit blöffölni az amúgy nyilván nem túl hosszúra nyúló történelmükkel kapcsolatban. Minden ami a mai Macedónia területén történt azt saját macedón érdemüknek tekintik. Függetlenül attól, hogy az égvilágon semmi közük ahhoz a néphez, ami akkor ott volt. Ezenkívül pedig az ókori Makedónia értékeit is nyilván magukénak próbálják feltüntetni. Sok esetben ezek a próbálkozások elég kínosak és izzadságszagúak. Nem messze a várat is meglátogattuk. Egy kis alkudozással kihoztuk, hogy ha nem kérünk idegenvezetést csak körbejárjuk, akkor lehetséges-e, hogy nem kell fizetnünk. „Itt minden lehetséges”- szólt a válasz, amely a balkáni életérzést ismét egy mondatba tömörítette. Azért még megtudhattuk az úriembertől, hogy Magyarországról ismeri Attilát a hunt. Ebbe nem akartunk belemenni, hogy Attila mennyire volt magyar, elvégre az ő példaképük Nagy Sándor sem volt épp egy szláv de lényegtelen. Valamint elmondta, hogy a monumentális betonklasszicista főváros azért épült, hogy bemutassanak a görögöknek. Képzelem az orwelli giccsektől, hogy becsicskítva érezték magukat a görögök.

A nemzeti múzeum

Még pár burek és Makedonszkó sör lecsúszott a giccsbelváros és az albán negyed utcáin is. Mentek a kamulondoni buszok és a kóbor kutya falkák önkéntesen kinevezett útszakaszukat őrizték az arra járó autóktól, amiket 5-6 fős falkában támadtak meg és harapdálták a lökhárítóját. Utánozhatatlan és megfoghatatlan hangulat Macedónia fővárosa. Albániának is sajátos hangulata volt és utánozhatatlan, de Macedónia mégis más. Itt nem tudom mi volt a hangulat. Talán pont az, hogy nem volt egyértelműen hangulata. Kicsit a Balkán, kicsit keresztény, kicsit muszlim, kicsit albán, kicsit török, kicsit kamugörög, kicsit innen-onnan összelopott, leutánzott jármű, boltok miegymás. Nem tudom meddig állnak az oligarchák klasszicista betontömbjei és giccses szobrai és mikor bontják vissza esetleg, vagy meddig marad meg a délszláv balkáni hangulat az élet más területén a fejlődéssel szemben, de ameddig megvannak mindenféleképpen látni kell egyszer ezt a groteszk, a maga módján bájos világot.

Horváth Martin

2019. január 24., csütörtök

Hol van Isten?

Mint többen tudják, tegnap kigyulladt, majd leégett a Ráday utcai református kollégium nagy része, és sajnálatos módon egy életet is követelt. Kifejezetten személyes érintettségünk is van a dologban, ugyanis Dani, a Disszidens másik szerkesztője, több cikk és poszt szerzője, korábban podcastek résztvevője is a kollégium lakója volt és mindene porig égett. Így hát fogtam magam és Zsomborral, a Disszidens másik rendszeres résztvevőjével és még másokkal, igyekeztünk segíteni amennyire lehet. Sokan kérdezik ebben az esetben és hasonlókban is, hogy "hol van ilyenkor Isten?". Ilyenkor az okára kíváncsiak miért történhet ez, azonban kevesek vagyunk mi az ok-okozati összefüggések megállapítására ilyen távlatokban, összefüggésekben. Elméletek persze vannak rá és lehet rajtuk gondolkodni, de ezek a pillanatok nem a mély teologizálás pillanatai. De, hogy mégis hol van Isten ilyenkor? Ott van az összedobott pénzben, az ajándék ruhákban, a segítségnyújtás miatt elhalasztott programokban, a kölcsön adott töltőben, az ajándék pogácsában és kenyérben, az eddig ismeretlen diáknak adott májkrémben, az elszállásolás szándékában, a síró emberek ölelésében, pár biztató kedves szóban, minden szeretetből fakadó cselekedetben a bajban. Ha valaki tudni akarja, hol van Isten, s legfőképp milyen is az Isten, akkor ezekben a motívumokban keresse. Érteni nem fogja teljesen, de tudni fogja mégis milyen Ő, és hol keresse.

2019. január 23., szerda

Bauer Sándor 50.

50 éve hunyt el Bauer Sándor, aki a Nemzeti Múzeum kertjében gyújtotta fel magát 1969 januárjában, tiltakozásul a szovjet elnyomás ellen. Korábban a szélsőjobboldali orgánumokban jelent meg tiszteletteljes megemlékezés felé, most pedig látom, a NER sajtója is harcosként, hősként, mártírként tekint rá, akit a modern, hitvány ember nem érthet meg. Bauer Sándor tette nekem mindig is megosztó volt kicsit. Látni tettében a magasztosságot, érezni, hogy ez valami önmagán túl mutató elvi dolog és ahogyan Martin Luther King is mondta, "ha az életben nincs olyan, amiért életedet adnád, nincs értelme élned". A mártírúság, az önfeláldozás akár hitünkért, akár elveinkért, de legfőképp mások életéért a legmagasztosabb emberi jellem ismérve. Jézus azt mondja: Nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. (Jn 15:13). De fontos megvizsgálni, hogy Bauer esetében biztosan ezek a nemes motívumok állnak fenn vagy csak szeretnénk azt hinni? Sőt, ő maga is ezt hitte. Pedig egy 17 éves srácnak nem biztos, hogy az önkéntes tűzhalál valami egészséges, nemes cél. A kamikázék esetében szintén érezni a nemes, életükön túlmutató célt és hitet, ami tiszteletre méltó mégis sokkalta inkább motiválta sokukat a kultúrájuk által beléjük tukmált morál, a szokások, a társadalmi elvárások és a szégyennek az a nyomása, amelyet mérne rájuk a családjuk és a többi ember, ha nem teszik meg. Máris nem olyan hitből fakadóan önkéntes és nemes önfeláldozásról van szó így. Bauer Sándor nem halt meg másokért, halála árán nem mentett meg másokat. Ha így lett volna egy mélységesen krisztusi halál. Ha sarokba szorítják és válaszút elé állítják, hogy vagy vallja hitét és elveit, vagy meghal, s akkor választja a halált szintúgy krisztusi tud lenni és nemes. Ahogy tették ezt az apostolok és a vértanúk is, s teszik mind a mai napig a Föld számos pontján. De nem muszáj keresztény narratívában maradni ahhoz, hogy mindkét esetre találjunk példát szintén. Azonban Bauer Sándort nem szorította sarokba senki, Bauer Sándor önként ment saját magát felgyújtani. Bauer Sándor mártír akart lenni. Nem az élet, a Mindenható, a sors, vagy nevezzük bárminek állította abba a helyzetbe, hogy azzá váljon. Ő elhatározta, hogy előteremt egy ilyen helyzetet. Ezért Bauer Sándor halála sokkalta inkább szomorú és sajnálatos. Nem tudjuk már meg valódi motivációit, lelki okait vagy, hogy mennyi volt ebben valódi elv, de azt érzem nem helyénvaló ha egy 17 éves kamaszfiú összeégve fekszik Budapest közepén, melyet önkezével okozott. Biztos vagyok benne, hogy az Isten szeretete és kegyelme magába fogadta Bauert és most odafentről nézi a frusztrált radikáljobbereket, akik hőst látnak benne és frusztrációjuk nyomán, akár példát is látnak egy nemes elvek álruhájába öltöztetett menekvésre a világból. Meg a NER kultúrharcosait, akik valóságos hősnek állítják be most, a kényelmes szobában és sajtóirodában, helyezkedve és pozíciókat vadászva rendszerből rendszerbe, életüket pedig fel nem áldoznák önként semmiért.

2018. december 20., csütörtök

Horváth Martin- A magyar társadalom alszik de álmodni nem mer


Új alkotmány elleni tüntetés, alternatív köztársasági elnök választás, internetadó, CEU, túlóratörvény. Pár olyan demonstráció, ami 2010 utáni Orbán érában történt az ellenzék részéről. Mindegyiknek hatalmas volt a füstje de igazán lángok csak az internetadónál és a túlóratörvénynél csaptak fel. Azok se valami tartalmasan. A baloldali ellenzéki pártok és úgy all zusammen a baloldal Magyarországon a padlón fekszik. És itt nem kifejezetten szervezetekre, mozgalmakra gondolok az csak a tünete. Maga a baloldali világnézet, szellemiség nem lelhető fel igazán a magyar társadalom kollektív lelkületében. Persze igény az volna rá. Erre azért döbbentem rá, mert a Disszidens keretében a jobboldali és a baloldali világlátás szinkretizmusa, azok felettiség, mindkét világnézetből kiemelt pozitívumok összehangolása lenne a cél. Ezen témákban pedig egyre inkább azon kaptam(tuk) magunkat, hogy lassan mi vagyunk a libsik meg a balosok egy-egy témában, mert olyan mérvű színtisztán jobboldali véleménytúlsúly dömping ömlik az emberre, hogy lassan nekünk kell helyettesíteni az objektivitás miatt a baloldali nézeteket. Mert egyszerűen nincs hiteles képviselete, sem meggyökeresedett lenyomata a jelen magyar néplélekben. Pedig a jobboldal és a baloldal olyan, mint az apa és az anya. Mindkettő képvisel valamit, amely a társadalom egészséges fejlődéséhez szükséges és csak együttesen hatva és egészséges összetételben lesz felnőtt társadalom belőlük.

Akárki akármit mond a NER hozzáállása lefedi a jobboldaliság fogalmát. Rendpárti, hagyományos értékeket hangoztat, társadalmi hierarchiában hisz. Nyilván ezer féle alfaja, válfaja van még ezek megtestesülésének és képviseletének de tagadhatatlanul teljesíti a jobboldali kritériumokat ez a rendszer. A magyar társadalom, ha nem is remekül érzi magát ebben, de elfogadja, szükségszerűnek tartja. Amolyan komfortosan otthonos, megszokott légkör ez neki. Időről időre ezért kitermel maga fölé egy ilyen rendszert, sőt még a kommunistákat is átkonvertálja ezzé (lásd itt). Valamiféle egységes tudatalatti belenyugvás van a feudális viszonyok és a konzervatív berögződések iránt. Vidéken (és itt most nem a pesti értelemben, ami százezres megyeszékhelyeket is jelent), kis falvakban még ma is szinte földesúri szinten, feudális habitus érvényesül. A polgármester a rendszerváltás óta ugyanaz, hiszen ő a falu ura, birtokosa, na meg mit gondolnának ha én nem arra szavaznék. Ehhez persze a helyi egyházi lelkészúr is asszisztál és akkor már égi nyomásként nehezedik az alföldi falucskára, hogy bizony itt változás nem kell, megvan a rendje ennek, hogy élete végéig xy vezesse a falut, döntsön anyagi beruházás felett és ha kicsit korrupt hát tudjuk ez mindig így volt hisz minden szentnek maga felé hajlik a keze. Végtelenül feudális gondolkodás ez és végtelenül a jobboldal legultrakonzervatívabb történelmi tüneteit produkálja. A jobboldal mindig is a világ organikusan kialakult rendszerét preferálta és igyekezett konzerválni társadalmilag. Ez sok tekintetben helyes és ésszerű, de bizonyos értelemben az ember veleszületett kishitűségét és gyarlóságát, abból fakadó negatív társadalmi képeket is konzerválja. A baloldal volt az amely mert álmodni többet, jobbat, másabbat. Persze legtöbbször ezek rémálmokká váltak és arról, hogy mi a „jobb” is megoszlanak a vélemények. Na meg persze a nagy álmaiban kiöntötte a gyereket is a fürdővízzel együtt, ahogy azt szokás mondani. Persze sokaknak eszébe juthat baloldaliakról a legvéresebb kommunista terror, vagy napjaink korcsliberális PC-diktatúrája. De ha azt mondom, hogy Kossuth, Petőfi, József Attila már árnyaltabb a kép. A jobboldali értékek és a baloldali megközelítések megfelelő szintézise nem véletlen hozott el egy dualista társadalmat a 19. században, vagy elég csak Széchényi Istvánt megneveznünk, aki korának nagy liberálisa volt. Nézzük meg napjaink liberálisai hol vannak ehhez képest. A probléma, hogy a liberális/baloldali szakított minden jobboldali értékkel, a jobboldal pedig elzárkózott minden baloldali módszertől és meghasonlott lélekként vívják háborújukat egymással.

A baloldal álmaiból is akkor lett rémálom, vér és terror, mikor kukába vágott minden konzervatív zsinórmértéket. A jakobinusok, a kommunisták, és napjaink kulturmarxista tolerancialiberálisai azért hordozták magukban a veszedelmet mert egy apakép nélkül felnőtt hisztis, realitásokat nem ismerő kisgyerekek. A valódi konzervativizmus és jobboldaliság pedig a becsontosodott, anyai szeretet és biztatás nélkül felnőtt komor, rideg katonajellemek. A gyermek a túlzott apai szigor ellen előbb utóbb fellázad és a kegyelmes anyai szeretet után indul, ahogy a feudális elnyomás után tette a társadalom a felvilágosodáskor. De ha csak az anyai szeretetet kapja meg akkor egy őrjöngő, frusztrált irreális akarnok lesz, mint a 20.-21. század baloldala. A magyar társadalom a kommunista terror és az elcseszett rendszerváltás utáni liberális 20 éve után kényelmesen bújuk vissza inkább a rend és a biztonság szoknyája alá. A nyugati világ ugyanezt teszi a ’68-asok baloldali véleményterrorja után lassacskán. Kényelmesen bebújik a jobboldaliság szoknyája alá, betakarózik vele és lelkének tündöklő vágyait elaltatva szundikál, de álmodni nem mer. Pedig nagyokat tudunk álmodni és meg is valósítani akár. Lehet és kell is. Kibújni a neofeudális megszokás lelki kereteiből és újra hinni olyasmikben, amiket akár a történelemben a csúfos, elfajzott baloldal lejáratott. Jézus Krisztus jobb oldala a tekintély és a rend, bal oldala pedig kegyelem és szolidaritás. Sokan csak az előbbit akarják látni és megvalósítani valamiféle mennyei hierarchiát, Isteni helytartó politikusokkal meg Mária országa szlogenű fél-teokráciákkal. Míg mások csak az elesettekkel való szeretetre figyelnek és hirdetnek „welcome refugees”-t boldog boldogtalannak, vagy Müzner-féle módon szítanak prekommunista parasztháborút. De a helyzet, hogy a kettő csak együtt működik és a tekintély(jobb) és a kegyelem(bal) oldalainak egysége hozza el az üdvösséget, mind az egyén lelkének, mind a társadalomnak.
Horváth Martin