2019. július 16., kedd

Boldogok a lelki szegények...

Két dologtól szenved élete során általában az emberek zöme. Az egyik ha az ember vonzalmat érez egy másik iránt, ez pedig rengeteg kínt, feszültséget, kattogást szül, ami önmagában is szenvedés, főleg ha végül a vonzalom viszonzatlan marad és beteljesületlenen a vágya. A másik szenvedés ha ez a vágya mégis beteljesedik és megkezdődik a kapcsolatokkal járó elvárások, megfelelések halmaza és a megannyi kis probléma, csalódás, viták, aggodalmak és feszültségek. Az emberek többsége, akik nem szakítással vagy későbbiekben válással fejezik ezt be, azok általában valami másik vágy beteljesülésének érdekében teszik túl magukat a gondokon. Ami nem feltétlen megoldást jelent, hanem elfojtást. Ilyen másik vágy legtöbbször a család, a gyermek(ek) vágya. Ennek érdekében rengetegen képesek valami mérgező kapcsolatban élni, amely végül azt eredményezi, hogy sem a normális család vágya nem teljesül, sem a gyermeknek nem lesz jó és a (normális) család utáni vágy még inkább kínzó lesz. Nem kevésbé kínzóbb a folyamatos tökéletes társ utáni kutakodás sem, mikor nem marad az ember a mérgező kapcsolatban a "magasztosabb" cél érdekében, hanem folyton váltogatja a partnereit és keresi a nagy Ő-t. S mindig beletud kötni a következőbe és a következőbe is, miközben az ideáiban lévő kapcsolat megvalósulása egyre kínzóbban reménytelennek tűnik. Sokan le is tesznek róla mondják. Sokan rábízzák a sorsra, vagy Istenre, ki hogy nevezi. Vagy jön, vagy nem jön. Ha adja az élet/sors/Isten, akkor majd él vele. De miközben kimondja ezt, valójában érződik, hogy mindig csak erre a pillanatra vár. Folyton szeretné, ha végre adná már azt a személyt és alkalmat a mindenhatóság. Nem nyitott valójában, nem érzi, hogy "vagy jön, vagy nem". Csak kényszerből áll a nullán. De ő is a nagy Ő-t várja és vágyja, szenvedések közepette.
Valójában pedig tényleg a nullpont kell nekünk. Rájöttek a hindu mesterek, rájött a buddhizmus és megannyi keleti filozófia és igen, tudja ezt a kereszténység is jól. Az életben a szenvedés oka a vágy maga. Bármi után vágyni. Mert olyan paradox az élet, hogy ha az ember valamire vágyik, akkor nem teljesül. Vagy nagyon rosszul. Nem működik. Ha pedig az ember lemond róla és nem vágyik rá, akkor az ölébe pottyan. Amíg vágyunk rá és örülnénk neki, addig nem következik be. Amint már nem leljük benne örömünk és nem vágyjuk, megvalósul és működik. De amint újra örülünk neki és nagy hangsúlyt fektetünk rá, elromlik. Nem lehet átverni a létezés rendjét, nem lehet szándékosan nem vágyni. Úgy tenni, mintha már nem vágynánk rá, rájőve erre a logikára, hogy majd ha nem vágyok rá, akkor teljesül. Hisz akkor még mindig vágyok. Őszintén le kell mondani róla. Őszintén elérni azt a lelkületet, hogy a boldogságunk ne függjön tőle. Ehhez pedig az kell, hogy a boldogságunk ne függjön semmitől. Mindenkor annak lenni. "Megtanulni bővölködni, és szűkölködni" ahogyan Pál apostol. Mindig a mostban lenni. "Mindig a küszöbön állni, folytonos átlépésben lenni" amint azt Hamvas írja. Örülni annak, ami van és örülni annak, ami nincs. Örülni az élet alapesszenciájának, örülni magának a létnek önmagának. Nem vágyni, nem függővé tenni semmitől a boldogságot. Ez Isten. Mert csak benne lehet a boldogságunk, csak benne lehet az örömünk mindenkor. Ő pedig ott van mindenkor, mindenben. Így lehetnek boldogok a lelki szegények és övék a Mennyek országa.

2019. július 11., csütörtök

Johannes Tauler OP: A hittudós és a koldus beszélgetése

Volt valaha egy jeles hittudós. Ez nyolc éven át állandó könyörgésekkel azt kívánta elnyerni Istentől, hogy mutasson neki olyan embert, aki őt az igazság útjára meg tudná tanítani. Amikor egy alkalommal ez a vágy hevesen gyötörte, egy égből jövő hang így szólt hozzá: Menj ki a templom bejáratához. Találsz ott egy embert, aki majd megtanít az igazság útjára. – Kiment tehát a hittudós, és ott talált egy mosatlan lábú koldust, akinek az egész ruházata néhány obulust sem ért. Ráköszönt, és így kezdett vele beszélni: – Adjon Isten jó reggelt!
A koldus ezt válaszolta: – Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna rossz reggelem.
A hittudós erre így szólt: – Ejha, tegyen szerencséssé az Isten! Miért beszélsz így?!
A szegény így válaszolt: – Szerencsétlen sem voltam soha.
A hittudós így folytatta: – Légy boldog! Mit jelentenek ezek a szavak?
A szegény így felelt: – Sohasem voltam boldogtalan.
A hittudós ismét így szólt: – Segítsen meg az Isten! Beszélj már érthetően! Egyáltalán nem értem, amit beszélsz.
A szegény így felelt neki: – Doktor uram, jó reggelt kívántál nekem. Erre én azt feleltem, hogy soha nem volt rossz reggelem. Ugyanis amikor az éhség nyomorgat, dicsérem az Istent. Ha hideg miatt szenvedek, hó, jégeső vagy eső esik, ha az ég derült vagy viharos: dicsérem az Istent. Ha nyomorúságom miatt lenéznek, hasonlóan dicsérem az Istent. Ezért soha nem virradt rám rossz reggel. Kívántad azt is, hogy szerencsés legyek. Én azt feleltem, hogy soha nem voltam szerencsétlen. Ugyanis tudok Istennel élni: biztos vagyok abban, hogy Ő bármit tesz, lehetetlen, hogy az ne a legjobb legyen. Ezért Isten bármit adott vagy megengedett, hogy velem történjék: akár jó volt, akár rossz, akár édes, akár keserű: vidáman fogadtam tőle, mint a lehető legjobbat; ezért soha nem voltam szerencsétlen. 
Azonkívül azt mondtad, hogy tegyen engem boldoggá az Isten. Mint az előzőkhöz, ehhez is hozzáfűztem, hogy soha nem voltam boldogtalan. Elhatároztam ugyanis, hogy csak Isten akaratához ragaszkodom, s abba hiánytalanul annyira átömlesztem a magam akaratát, hogy bármit akar, én is azt akarjam. Ennek következtében soha nem voltam boldogtalan. Amint mondtam, csupán az Ő akaratához szeretnék odatapadni, s bárcsak teljes egészében neki juttathatnám vissza a magam akaratát.

Mivel a koldus befejezte mondanivalóját, a hittudós ismét hozzá fordult: – Kérlek, mit szólnál ahhoz, ha a fönséges Úr a pokol fenekére akarna taszítani téged?
A koldus így válaszolt: – A pokolba taszítani – engem? De ha mégis azt tenné: van két karom, azokkal átölelném őt. Az egyik karom az igazi alázatosság; ezzel átkarolnám, s így az Ő szent emberségével egyesülnék. A másik – mégpedig a jobb karom – a szeretet, amely az Ő istenségével egyesül; ezzel úgy körülölelem, hogy kényszerülne velem együtt a pokolra szállni. Nekem pedig sokkal kívánatosabb lenne Istennel együtt a pokolban lenni, mint nélküle az égben.
Ezekből tehát a hittudós megtanulta, hogy az Istenhez vezető legelőnyösebb ösvény a valódi alázatosságban gyökerező őszinte megnyugvás Istenben.
A hittudós ezután újra puhatolódzott a koldusnál: most afelől, honnan jött. A koldus azt válaszolta neki, hogy Istentől. Amikor pedig a magiszter az iránt érdeklődött, hol talált rá Istenre, ezt válaszolta: – Ott, ahol minden világias gondtól megváltam.
Majd a magiszter ezt kérdezte: – Jártadban hol hagytad Istent?
A szegény azt felelte: – A tiszta szívekben és a jóakaratú emberekben.
A magiszter tovább faggatta: – Ugyan ki vagy te? Azt felelte, hogy ő uralkodó.
A magiszter érdeklődésére, hogy hol van az országa, azt válaszolta, hogy a saját lelkében. Majd így folytatta: – Külső és belső érzékeimet megtanultam úgy kormányozni, hogy lelkem minden szenvedélye és ereje nekem engedelmeskedik. Senki sem kételkedik abban, hogy ez az ország a világ minden országánál valóban kiválóbb.
A magiszter még megkérdezte: – Mi vezetett el téged erre a tökéletességre?
A szegény ezt a választ adta: – Kétségtelenül hallgatásom, magasztos tárgyú elmélkedéseim és Istennel való szoros egyesülésem. Semmiféle dologban nem tudtam megnyugodni, ami Istennél kisebb. Istenemet már valóban megtaláltam. Őbenne van békém és örök nyugalmam.
(Fordította: Danczi Villebald József. Forrás: Vigilia, 1977. 7. sz. 453-454. o.)

2019. július 1., hétfő

Horváth Martin- A politika által megfojtott környezetvédelem


Eljött a július és ezennel most a „műanyagmentes július” akció vette kezdetét, amely a sokadik figyelemfelhívó és esetleg némi jótékony hatással is kecsegtető projekt, amely a környezetvédelem céljaiért történik. Megmondom őszintén az eredményességével kapcsolatban szkeptikus vagyok hiszen hasonló akciók voltak szép számmal és valljuk be egy ideje a csapból is az éghajlatváltozás témája folyik, lassan pedig több kinevezett nap, hónap, alkalom van a naptárba, amely a környezetvédelem valamely területére hívja fel a figyelmet, mint ahány napunk még van a folyton jósolt klímakatasztrófáig. Én már egy olyan generáció tagja vagyok, amely úgymond a „klíma terror” hatása alatt nőtt fel, mind ténylegesen érzékelve az időjárás viszontagságait, mind a kulturális hátterét tekintve. Emlékszem már gyerekkoromban is az Albert mondja című fura rózsaszín madárszerű lény riogatott a klímakatasztrófával nem kis bűntudatot okozva a gyermeki lelkemnek, ahogyan egy B-kategóriás sc-fi is, amiben az idegenek Mexikóba titokban szén-dioxidot engednek a légkörbe, hogy felgyorsítsák a felmelegedést és maguknak terraformálják a bolygót. Akárhogy is ezeknek már két évtizede és alighanem nem csak én nőttem fel ilyen gyerekkori emlékekkel, azonban a helyzet változatlan. Nem váltotta meg a klímapropaganda a világot, nem termelt ki egy generációt, amely valami csoda folytán tudatosan él és megfordítja a folyamatokat. Az okai ennek egyrészt pszichológiaiak, másrészt politikai természetűek.

Elsősorban az ember ha minél többször hall valamit, annál inkább kezd immúnis lenni rá. Mindenki ismeri a jelenséget, hogy egy rohadtul kedvenc számunkat annyira rongyosra hallgatjuk, hogy szinte megutáljuk a végére. De a propaganda is mindig így működött. Lehet, hogy a bolsevik elvtársakba nagy erőt öntött a győztes forradalom után a Patyomkin páncélosról szóló szovjet filmtörténeti csoda, azonban mikor az 1970-es évek végének gyermekei, akik az elvtársozó, szocialista dalokat éneklős világban cseperedtek fel, azoknak a minden évben kötelezően levetített Patyomkin páncélos aligha az eszme felvirágzását jelentette a szívükben, sokkal inkább az unalmat, közömbösséget, vagy akár szenvedést. A mi Patyomkin páncélosunk pedig az ökológiai katasztrófa rémképe és a környezettudatos életmód megteremtése. Mikor megjelentek a szelektív hulladékgyűjtők még volt azért nagy lelkesedés, de aztán ahogy telt, múlt az idő és láttam, hogy mondjuk nagyanyám mennyire magasról tesz erre az egészre, aki pedig nem, az sem tudja rendesen beletenni előírás szerint széttaposva a flakont, kupak nélkül, na meg, hogy az istenért se jegyezte meg senki, hogy a tejes dobozt nem a papírhoz kell dobni, akkor lassan bennem is alábbhagyott a lelkesedés.

Persze nem csoda, hogy ide futott ki a környezetvédelmen nevelt generáció, hiszen semmiféle feltétel nem volt adott arra, hogy akármilyen buzgó hatása is lett volna ennek a sok tájékoztatásnak, akkor sincs semmiféle mód arra, hogy megvalósítsd. Mert a politikai vezetés dolga lenne, hogy körülményeket teremtsen ennek. Mert hát én hiába szerettem volna vonattal menni a közeli városban lévő középiskolámba, hogy a káros anyag kibocsájtást csökkentsem részemről, mint kiderült, képtelenek voltak villamosítani a 21. századra azt a szakaszt és egy dízelfüstöt okádó szörnyeteg volt az alternatívája az Ikarus C56-osnak. De ha esetleg villamosítva is lett volna a közlekedés olyan katasztrofális volt és olyan időközönként indult olyan menetidővel, hogy teljes képtelenség volt ezt kivitelezni. Meg persze vígan szelektálhatom én a tejes dobozt is helyesen ha mikor a rokonokhoz mentünk, akkor Ajka mellett gyönyörűen okádta a füstöt a gyár, ami már akkor is elég tragikusan nézett ki, pedig nem tudtuk még, hogy pár év múlva nyakon önti vörösiszappal is a környéket. Ehhez a gyárhoz pedig a szép tájon folyton folyvást iszonyatos mennyiségű erdőhektárokat vágtak, hogy azzal füstöljenek egy jót. Bármit is próbáltak ennek a generációnak a szívébe önteni környezettudatosság néven, az ember mindenhol azt látta, hogy ennek semmi értelme nem lesz. Nem is a Patyomkin páncélos propagandája volt ez, sokkal inkább a Berlin ostromában harcoló Hitlerjugendesek győzelemről vizionáló beszédének reménytelen, groteszk jellegére hasonlított.

A helyzet az, hogy ha megakarjuk érteni a politika viszonyulását ehhez a kérdéshez, újfent vissza kell mennünk az világnézetek alapjaihoz. Nevezetesen, hogy a jobboldal számára a világ az abszolútum, melynek rendjéhez az embernek igazodni kell, a baloldal számára pedig az ember az abszolútum, melyhez igazítani lehet a világ rendjét. Érdekes paradoxon ez mégis a környezetvédelem kapcsán látszólag, hogy az abszolút baloldali politikai téma lett. A Zöld pártok gyakorlatilag kultúrbaloldali, szélső-liberális pártok egyben és valamennyi balliberális portál igencsak rá is van pörögve a környezetvédelem témájára. Holott a baloldal alapmentalitása, hogy az emberhez igazítja a világ rendjét nem pedig fordítva. Persze a környezetvédelem olyan politikai termék is számára, amely az egyetlen jogos témája még a baloldalnak, hiszen értjük a 70. nem elfogadásáért vívott harc kevésbé releváns. Valamint a globális felmelegedés egy globális probléma és mi sem jön jobban a nemzeti, kulturális, lokális identitásokat legjobb esetben is másodsorban fontosnak tartó eszmeiségnek, mint egy globális téma. Persze közben a baloldal viszonyulása nem tud más lenni, minthogy a környezetet alakítsa az ember igényeihez és igazán minden aggodalom nélkül pörögnek a nemváltó műtétek, furcsa sejtkísérletek, mesterségesen kikotyvasztott műhúsok támogatásai részükről. Amik valljuk be, a természet rendjébe való alapos kontárkodás. Szóval minden amellett érvel, hogy a jobboldalnak kéne ezt a témát uralnia és komolyan is vennie. Ugyan ki másnak kellene gondolhatjuk, ha egy világszemlélet azon alapul, hogy a világnak van egy teremtett rendje, a természet törvénye stb. Ha a homoszexualitástól is azért irtózik, mert abnormális, természetellenes, a természet teremtett rendjével nem kompatibilis. A legszélsőségesebb jobboldaliság pedig, ami a tudomány által kontárkodott, szintén a természet darwinista rendjének elősegítéséért kontárkodott, hogy übermenscheket hozzon létre, nem pedig nemváltó műtéteket. Erre mit látunk? A jobboldal legjobb esetben magasról tesz a témára, úgy csinál mintha nem is létezne ez a probléma, vagy kifejezetten tagadja. Hihetetlen népszerűsége van nyugaton a jobboldaliak körében a globális felmelegedés tagadásának. Ezt rögtön megértjük, ha tudjuk, hogy nyugaton a jobboldallal gyakorlatilag egybe vannak fonódva a különböző nagy ipari vállalatok érdekei. Olyan vállalatok, amelyek fő profilja serény szénégetésen, olajkitermelésen és robbanómotoros autógyártáson alapszik. Létezik viszont ennek egy kicsit lélektani, tudattalan hozzáállása is. Ha ugyanis a jobboldali a világ rendjét abszolútnak tartja, melyhez az embernek kell igazodnia, akkor a globális felmelegedés ennek az ellenkezőjét jelenti. Itt jött az ember és úgy széttrollkodta az „Isten által teremtett természeti rendet”, hogy csak na. Mégpedig minden ember. A jobbos is. Persze a természet „erkölcsi rendjét” könnyen nem szegi meg mert hát nem homoszexuális, meg transz, meg nem vonul a Pride-on, így le van tudva. De a természet fizikai rendjének bomlásához igenis hozzájárult akaratlanul is. Ez a világhoz való hozzáállásának pedig alapvető ellentéte. Így hát a legkönnyebb megoldás a tudattalanba úgy intézhető el, ha tagadjuk a látottakat, tagadjuk a felmelegedést.

Pedig a probléma megoldása nem abban van, amit a baloldal által uralt média önt ránk nap, mint nap. A baloldal nyílván csak azzal a szemlélettel tud dolgozni, ami a baloldal alapja, nevezetesen, hogy az emberhez igazítaná a környezetét. Ha valaki LMBTQ ember, akkor elkell fogadtatni, lehetőséget kell adni az ilyen életre a társadalomban, nemváltoztató műtétekre, hormontablettázásra miegymás. Semmi mást nem alkalmaz a környezetvédelemben is, mint ezt a taktikát. Az ember alakítsa a körülményt. Ugyanaz, mint egy LMBT lobbi. Vállald fel, mutasd meg, változtass az életeden, legyünk egyre többen és változtassuk meg a többi ember gondolkodását, változtassuk meg a világot. Mindenben ez a taktika kap helyet. Csak ahogyan a Pride-al sem váltották meg a világot, sőt évről évre vannak ellenzői, akik csak jobban hergelődnek attól, hogy még nagyobb és még színesebb Pride-ot rendeznek, úgy nem változtatott meg semmit és senkit a „változtass az életmódodon”, „mutass példát”, „gyűjts szelektíven, egy ember is számít” taktika. Valójában a nagyvállalatoknak, vagy úgy általában a rendszernek kéne változnia alapjaiban, amelyek olyan körülményeket és lehetőségeket kínálnak, amely egy élhető és környezetbarát mindennapok lehetőségét tartogatja számunkra. Ezzel nem a felelősséget akarom az egyéntől elvenni és azt mondani, hogy minden mindegy már, nem rajtad múlik, más, nagyobb kutyáknak kell megoldania a problémát. Éppen ellenkezőleg. Nekünk kell tenni azért, hogy kialakuljanak olyan rendszerszintű változások, melyek ezt az élhetőbb jövőt jelentik. Az, hogy zöld pártra szavazunk pedig még nem számít semmit, akkor még nem tettél semmit. Akkor csak egy újabb baloldali lobbibrigádnak lesz nagyobb befolyása, hogy terjessze az „egy fecske is csinál nyarat” bűntudat generáló propagandáját, miközben az egész rendszer vígan marad olyan, amilyen eddig. Olyan változásokért kell tenni, amelyek rendszerszintűek, olyan körülményekért harcolni, amelyek lehetőséget adnak egy alapjaiban más, a természettel kompatibilisebb emberi társadalom létrehozására, olyan világért, amelyben nem a nagyvállalatok, a profit, a politikai és gazdasági érdekek, háttéralkuk szablyák meg a végletekig centralizált bürokráciát. Akkor, csak is akkor lehet esély változásra. Nem csak műanyagmentes júliusra van szükség, hanem ettől a rendszertől mentes összes többi hónapra.

2019. június 20., csütörtök

Buddhista szocializmus

Bizonyára hallottatok már a keresztényszocializmusról. Viszont a buddhista szocializmusról?
“Nézzük meg a madarakat: láthatjuk, hogy csak annyit esznek, amennyit a hasuk elbír. Annál többjük nincs, mivel nincsenek magtáraik. Nézzük meg a hangyákat és a bogarakat: ők csak ennyire képesek. Nézzük a fákat: a fák csupán annyi táplálékot és vizet szívnak fel, amennyit a törzsük tárolni képes, annál többet nem képesek befogadni. Emiatt egy olyan rendszer, amelyben az emberek nem rondíthatnak bele mások jogaiba és nem rabolják el mások tulajdonát, teljesen természetes és a természettel harmóniát képez.”
Bhikkhu Buddhadasza, aki a “dharmikus szocializmus” kifejezést megalkotta.

Úgy tűnik ezt a jelenséget maga a dalai láma is támogatja. Azonban úgy, hogy megjegyzi azt, amiről több esetben is született írás illetve egy vlog is, nevezetesen, hogy a Szovjetunió által megismertetett kommunizmus, valójában nem is volt kommunizmus.
"Az összes modern gazdasági elmélet közül a marxizmus épül morális elvekre, míg a kapitalizmust főleg a növekedés és a jövedelmezőség érdekli. (…) Számomra a Szovjetunió korábbi rendszerének bukása nem a marxizmus bukása volt, hanem a zsarnokságé. Emiatt még mindig félig marxistának, félig pedig buddhistának tartom magam." 

(Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma)



2019. május 23., csütörtök

Sárkány Zsombor- Új környezet a környezetért

Az évek során sok vitában volt részem a környezet/természetvédelemmel kapcsolatban. Néhány igazán nagy butaságon kívül, sokszor megfigyelhető egyfajta mintázat a szkeptikusok, kételkedők körében; Míg magában az alapfeltevésben -hogy a természetet óvni kell és környezetünk egészséges, és fenntartható mivolta fontos- ugyan megvan a konszenzus, a dolgok mikéntjén viszont parázs viták tudnak kialakulni. Főként a személyes felelősség vitatásakor, az emberek hajlamosak egyfajta sértődött makacsságba menekülni, például egy adott technológiával kapcsán folyton kifogásokat keresni, hipokráciára hivatkozni, hajmeresztő mentális tornamutatványokat bemutatni és a kákán is csomót keresni. A vita előrehaladtával aztán előkerülnek, a “Kinek van erre pénze/ideje/lehetősége”, féle érvek és társaik. Az egyszeri mezei állampolgárnak többnyire igaza is van ezekben az aggályaiban. Nagyon keveseknek van lehetősége, a zöldek által prédikált fogyasztói magatartásra. Az más kérdés persze, ha valaki például, megteheti, hogy elektromos autót vesz, de mégis a segg fekete BMV terepjáró mellet dönt. Mégis az emberek többsége számára a környezetvédelem, egy költséges úri mulatságként tűnik fel, amire hiába nincs lehetősége, mégis morális elvárás vele szemben. Ekkor főhősünket elkezdi idegesíteni, minden, ami a zöld gondolathoz kapcsolódik, megjelenik a már említett, kekeckedő sértődött magatartás, és a pálya végén ott van a klímaszkepticizmus, és a kezdetben konszenzusnak számító problémák puszta létének tagadása.


Nyilvánvaló tehát, hogy a környezet/természetvédelem rossz kezekben van. Nevesül a nemzetközi, kultúrbal rossz kezeiben. Ha a komolyabb szakmai része a dolognak nem is, de a kommunikáció és az az oldal, amivel a hétköznapi ember is találkozik, bűzlik az utópista, az embert természetét kiforgatni kívánó, és az egyént fogyasztóként értelmező új baloldali maszlagtól. Rendkívül súlyos hiba, a problémát az egyének fogyasztói kosara szempontjából megközelíteni, a társadalom nagy része ugyanis kényszerpályán mozog, amikor fogyasztási szokásait kialakítja. Példának okáért: nem jókedvében vásárol mindenki hipermarketekben, és nem pedig a termelői piacokon. Ilyen téren tehát változást elvárni az emberektől, mérhetetlenül elitista és a valóságtól elszakadt hozzá állás. A példánál maradva, hogyha a pálya a hipermarketek felé lejt, nem lehet elvárni az emberektől azt, hogy egy ideológiától áthatva, árral szemben ússzanak, helyette azt kéne megvizsgálni miért lejt a pálya az élelmiszer multik felé. Semmi értelme az átlagember idegeit felhúzni a szokásos balos megszégyenítő taktikákkal. “Oh nem költekezel erőn felül, hogy megfelelj az elvárásainknak? Nahát te egy igazán felelőtlen ember vagy!” Nem ez így nem mehet tovább, ha a pálya nem a zöld megoldások felé lejt akkor nem az embereket kell felrugdalni a lejtőn, hanem új pályát kell alkotni. A rendszer megpiszkálása azonban nem a kultúrbal fogára való dolog, így hát amíg ők tematizálnak az ügyben, továbbra is a sárban pörögnek a kerekek. Hazugság az a kapitalista alapfeltevés, miszerint a kereslet határozza meg a kínálatot. A fogyasztási szokások változása és zöld irányba való hajlása, utópia egészen addig amíg a kínálat nem zár ki minden más lehetőséget. Hogy is gondolhatja bárki is, hogy akármely mega-vállalat a kukába dobja a hegemóniáját és hatalmát, az emberek új szokásai miatt? Maximum leönti magát zöld festékkel, képletes értelemben.

A hangsúlyt tehát egy olyan környezet kialakítására kell fektetni, ami a megfelelő fogyasztási szokásokat támogatja, nem pedig a fogyasztóktól elvárni, hogy a szokásaikkal változtassanak a rendszeren. E környezet kialakítása érdekében kell közösség, és nem egyén szintjén, lépéseket tegyünk. Ilyen lépések, a helyi gazdaság támogatása, ami függetlenül annak jellegétől, nagyon meg könnyíti a környezet védelmét. A protekcionizmuson kívül, a leghatékonyabb eszköz egy közösség kezében, a “sima” törvényi tiltás. Hogyha szeretnénk egy ragyogó példát látni erre, ott van Magyarország GMO mentessége. Hogyha nem tiltaná a törvény, hiába téphetné a száját ezernyi aktivista, az emberek bizony a GMO termékeket választanák. Ilyen és ehhez hasonló lépések kierőszakolására lenne szükség  mind a civil, mind pedig a szakmai részről. A környezet/természetvédelem igazi ellenfele nem az öntudatlan vagy önös érdekű, fogyasztó, hanem maga a rendszer. Csakhogy egy olyan stábbal (új bal), aki a rendszer fennmaradásában érdekelt ez nem megvalósítható. Az ügynek új képviseletre és új irányokra van szüksége. Egészen addig amíg ez be nem következik, marad a pitiáner “Húzd ki a telefontöltődet, ha nem használod.” szintű kioktató kommunikáció és rossz piár.  


2019. május 13., hétfő

Horváth Martin- Szláv szellemtől szétszabdalt szocializmus


Mivel kis hazánkban kiváltképp, de egyébként világszerte nagy divat a vitapartnerünk, vagy csupán egy számunkra nem szimpatikus személy lekomcsizása, vagy lenácizása (meg számos más tisztázatlan jelentésű fogalom rádobálása) így nem győzök eleget utána járni, hogy ténylegesen mit is jelentenek valójában ezek a fogalmak. Valahol olvastam egyszer, úgy emlékszem Konfuciusztól, hogy ha egy valami csodát tehetne a világban, amely varázsütésre teljesül, az az lenne, hogy minden ember tisztába lenne a fogalmak valódi jelentésével, amit használ és egycsapásra rengeteg konfliktus megoldódna. Szívembe zártam ezt a gondolatot és már számtalan esetben próbáltam felderíteni, hogy mit is jelentenek valójában olyan ideológiák, mint a kommunizmus. Több alkalommal írtam így az oroszok és a (kamu)kommunizmusuk kapcsolatáról (ide kattintva) és még vlogot is készítettem a kommunista címszó alatti jobboldali rendszerekről (ide kattintva). De most tovább ástam és az érdekelt, hol és főleg miért és hogyan csúszott el a dolog.
Mint tudjuk a jobboldali ideológiákban és rendszerekben a közös, hogy a világ rendjéhez kívánnak igazodni, azt az emberre, egyénre alkalmazandónak és érvényesnek tartja. A baloldali eszmeiségek közös vonása egyfajta álmodozás, ha úgy tetszik, mely számára az elsődleges magának az egyénnek, az embernek a belső vágyainak megtestesítése, amihez a körülötte lévő világot kell alakítani és ennek érdekében nem állhat útba semmiféle világi rend. Tehát a feudalizmus értelemszerűen a leginkább működőképes világ és természet törvényeit figyelembe vevő rendszer volt. (Na, jó a vérmérgezett uralkodók a 17. századtól talán a természet darwini törvényeinek már nem annyira feleltek meg). Persze korábban a világ rendjét, elsősorban tudományos ismeretek hiányában, másrészt még ősi időkből maradt ösztönös spiritualitásuk révén, nem annyira a természet rendjéből vezették le, hanem a vallásból. Erre természetesen az eredeti pogány vallások alkalmasak is voltak a maguk értékrendjével, mely egyébként a természet rendjéből indult ki és jelentős panteista vonásokkal rendelkeztek. Így végső soron tényleg mindig a természet rendjéből építkezett a konzervativizmus és a jobboldal. Aztán a keresztény megjelenésével, majd államvallássá váló „elprostituálódásával”, megpróbálták ezek a rendszerek annak alapján levezetni a hatalmi rendjüket. Ehhez természetesen a krisztusi tanrendszert erősen megkellet erőszakolni és szelektálni belőle, mert bizony sajátos, izzadságszagú magyarázat kellett ahhoz, hogy a kereszténységből levezethető legyen a hierarchikus hatalmi, „igazodjunk a világ rendjéhez” kultúra. Persze nincs mit csodálkozni, az ember alapjelleme ilyen. Ha úgy tetszik, alapvetően, ösztönösen jobboldali. Ezzel azonban a krisztusi tanok szociálisan érzékeny részei és a megértés, elfogadás részei erősen mellőzve lettek. Tisztelet a pár kivételes szerzetesrendnek, akik a legsötétebb korszakokban is életben tartották ezt is. A kegyelem, egyenlőség érzés, szociális kérdések azonban menthetetlenül úgy tűntek az ezekre érzékeny emberek, gondolkodók számára, hogy ezek nem az egyház, nem a kereszténység, nem az Isten hatáskörei. A baloldal így lett szükségszerűen materialista, ateista filozófiai alapokon nyugvó eszmeiségek összessége. Ahogy szoktam mondani, a jobboldal megértette Krisztusból a tekintélyt, a baloldal pedig a kegyelmet. Csak utóbbi nem tudta, hogy ebből Krisztus egy részét értette meg. A baloldal ezért menthetetlenül Isten nélküli Mennyország másolatokat gyárt ideológiában, ahol az egyenlőség, szabadság dominálnak. A jobboldal pedig Jézus Krisztus elől happolja el magának a Mennyei Királyság szerepet, amit pedig Krisztusnak kéne betölteni, minthogy csak is egyedül övé minden hatalom, abból eloroz magának, hogy igazolja a saját hatalmát, és kicsi földi helytartó, fenntartó szerepeben tetszeleg. Ennek okán a jobboldali gondolkodás ilyen értelemben meggyalázza Istent, holott ráhivatkozik, míg a baloldal nyíltan gyalázza Istent de közben idealistább, krisztusibb ember-ember viszonyon alapuló utópiákat farag.

Hogy jön ez a sok agymenésem a kommunizmushoz meg a szlávokhoz? Úgy, hogy amint egy ilyen Mennyország „copy” baloldali ideát gyakorlatban próbálunk megvalósítani, rögtön elkezd jobbra tolódni és a világrendjéhez igazítva megfolytja annak kiteljesedését. Ebből a szempontból igaz az a lózung, hogy „ a kommunizmus jó, csak megvalósíthatatlan”. Az, hogy kinek mi lenne a jó már szubjektív, de, hogy megvalósíthatatlan ilyen módon valós. Ez a folyamat a kommunizmus esetében pedig már nagyon korán tetten érhető. Marx még egy idealista volt a maga módján, mikor az úgynevezett marxizmus elméletét megalkotta. Lenin már egy reálpolitikus volt, akinek ahhoz, hogy a hatalmát igazolja erősen belekellet piszkálni a marxizmus elméletébe. Ő maga természetesen úgy nevezete ezt, hogy tökéletesítette és a 20. század kihívásainak megfelelően módosította Marx elméleteit. Így született meg a leninizmus, vagy bolsevizmus. Amit aztán később marxizmus-leninizmus néven tettek ismertté, de Marx nem biztos, hogy asszisztált volna már ehhez. Számos magát kommunistának tartó személy gondolja úgy a mai napig, hogy a lenini út egy elhajlása az eszmének. Köztük Rosa Luxemburg talán a leghíresebb, vagy későbbiekben Trockij. Nézzük is, hogy mik ezek a jobboldali torzulások:

-  Marx úgy vélte, hogy a világforradalom a legfejlettebb tőkés államokban fog elindulni, ahol a proletariátus megelégeli a kapitalista kizsákmányolást. Lenin ezzel szemben azt vallotta, hogy nem kell a legfejlettebb országokban indulnia, sőt a legelmaradottabb országokban reális. Nyilván ezt Oroszországban nem is gondolhatta volna másképp, különben esélye sincs arra, hogy igazolja a hatalomra jutását.  Egyik jelentős következménye még így egy új különbség, hogy Marx koncepciójában a kapitalista hatalmat megdöntő munkások egy iparilag és gazdaságilag fejlett országot kaptak volna meg, melyet a saját szükségleteik szerint használnak fel. Ezzel szemben Leninnél a feudális romhalmazból kell kiépíteni még szerencsétlen munkásoknak azt, hogy épkézláb körülményeik legyenek. Arról nem beszélve, ha már jobboldali torzulás, hogy egy feudális államban, amely sem struktúrájában, sem kultúrájában nem szakadt még el a konzervatív tradícióitól sokkal inkább megmaradnak ezek a jobboldali berögződések.

- Marx úgy vélte a világforradalom – nagy meglepetés a nevéből adódóan-, egyszerre fog világszerte lezajlani. Talán nem percre pontosan, de a legfejlettebb országokból indulva, mint az 1848-as forradalmak söpörnek végig a világ jelentős részén. Lenin természetesen ezzel szembement és azt vallotta, hogy a proletárok forradalma egyetlen országban is elérheti a célját, függetlenül a világ többi részétől. Ez egyébként rögvest egy nacionalista jelleget is ad az egésznek. Marxnál a nemzetek, hagyományok gyakorlatilag majdnem egyszerre tolódnak a háttérbe és jön el az osztályok nélküli társadalom. Leninnél viszont úgy tűnhet, hogy egy-egy nemzet, nép tagjai hamarabb ismerik fel a forradalmat és előrébb is járnak benne, mint mások. A Szovjetunió himnuszába már meg is jelenik az a strófa, hogy „ a nagy Oroszország kovácsolta frigy”. Miféle nacionalista, imperialista beütés ez gondoljunk bele. Végül pedig a Szovjetunió ezzé is vált. A kommunizmus kirakata mögé bújtatott orosz birodalmi, nacionalista törekvéssé. Ez adhatott sokak szerint okot például a román Ceausescu-féle nacionalista diktatúrára, ahogy ez megjelent kisebb mértékben de Albániában is Enver Hoxa alatt. De ha  Észak-Korea helyzetére gondolunk, ahol a Kim-dinasztia uralkodik…gondoljunk bele, dinasztia! A koreai nép felsőbbrendűségét hirdetik és az általuk módosított bolsevizmus, a dzsucse alapján kijelentik, hogy nem osztályok, hanem nemzetek közötti versengés van a világban, mindehhez pedig a sajátos kreált vallásos mítoszaikat is hozzávesszük, már nem is kommunizmussal állunk szemben, hanem egy valóságos kelet-ázsiai nemzetiszocializmussal.

- Marx úgy vélte, hogy a proletariátus önmaga helyzetét tapasztalva tudatában lesz a forradalom mikéntjével és egyértelműen érzi majd, hogy hogyan kell megvalósítania az elnyomóikkal szembeni lázadást. Lenin már nem volt idealista ennyire, nem hitt az emberekben. Ő azt mondta, hogy kell egy élcsapat, a proletár élcsapat, mely alkotja a pártot, amely vezeti a népet a szocialista társadalom megvalósításának útján. Itt már megint az eredeti marxizmushoz képest jobboldali torzulással állunk szemben, mert elkerülhetetlenül egy hierarchikus társadalmat eredményez. Így lett Sztálin is a „vörös cár”, ahogyan a hűbérurakat felváltotta a pártitkár.

- Marx kifejezetten csak is a proletárokat, vagyis a 19. században létrejött munkásokat tekintette a forradalom megvalósító erejének. Lenin ezzel szemben, mivel nem volt elég ilyen munkása Oroszországban, azt mondta, hogy a parasztság is a proletariátus része és a munkások, velük kiegészülve alkotják ezt a folyamatot. Marx jogosan alapozott csak a munkásra, mely abban a korban egy valóban gyökértelen, minden korábbi tradíciójától elszakadt társadalmi réteg volt, ezzel szemben a parasztság mindig is a népi kultúra őrzője és melegágya volt, mely ezer szállal kötődött a Marx által megvetett vallási és nemzetiségi szokásokhoz. Mondanom sem kell, mi ebben a Lenini paraszt koncepcióban a jobboldali elhajlás. Egyébként a Mao féle kínai irányzat már abszolút kizárólag a parasztságra helyezi a hangsúlyt.

Így láthatjuk, hogy a kommunizmus és a Szovjetunió, de talán még Kína is és az összes csatlós ország, soha, egy pillanatnyira sem volt kommunista. A marxizmust egy tizedmásodpercig nem kezdték el megvalósítani a szocialistának magukat nevező országokban. Nem kisiklott a megvalósítása valahol. Hanem már elméletben megerőszakolták Marxot úgy, ahogyan a feudalizmus erőszakolta meg Krisztust, hogy tetszeleghessen a nevével és eredeztethesse onnan hatalmát. Mind a kettő egy sajátos jobboldali, pogány jellegű struktúrába torkollott és végül a keleti blokknak is meglettek a maga királyai, kiskirályai, hűbérurai és jobbágyai, ahogy a maga vallásos Marx, Engels, Lenin szentháromsága és a kommunista társadalom soha be nem teljesedő ígérete, mely a megváltást hivatott pótolni. Marx torz Mennyország másolatából így lett a kommunizmus. A kommunizmus megvalósításából pedig így lett feudalizmus másolat. A kör bezárult. Miközben pedig még mindig Putyinnal és a kínaiakkal meg az egyéb autoriter vezetőkkel vagyunk elfoglalva, hogy lekommunistázzuk őket, a marxizmushoz sokkal inkább közelebbi kommunista elveket a Nyugati mainstream pártok és popkultúra között kellene keresnünk.
Horváth Martin