Nem régiben a sok NER megfejtés egyikeként olvastam, hogy valaki Francisco Franco Spanyolországához hasonlította. A logikát értem és kétségtelen, hogy a NER ezerszer inkább hasonlítható a francoi Spanyolországgal, mintsem az antiszemita, forradalmi ideológiájú Harmadik Birodalommal, ahogyan azt a liberális oldalon szeretik, azonban Spanyolország sokszor elfeledett és lenézett "kistestvérénél" sokkal pontosabb párhuzamra találtam. Ez pedig az 1933 és 1974 között fennálló Portugália, azaz az Estado Novo.
Mint minden történelmi hasonlat, ez is sántít valahol és messze nem tökéletes. Azonban ha már történelmi párhuzamokat akarunk vonni a NER-el, akkor az egyik legjobb az Estado Novo példája. A történelmi helyzet természetesen teljesen más és a társadalmi, geopolitikai viszonyok merőben eltérnek, de a létrejöttének alapjai a két rendszernek, hasonlóak.
A NER a Harmadik Magyar Köztársaság válságos, ingatag, morálisan és gazdaságilag teljesen szétzüllött, reményvesztett, rendszerváltás utáni világban és reményeiben végletekig csalódott társadalmának romjain nőtt ki és jelentette be 2010-ben Orbán Viktor, hogy " nem egy új kormány, hanem egy új rendszer" született. A választást és az idáig vezető utat pedig forradalomnak minősítette. Ezt a nemzeti forradalmat és új rendszert pedig nem is volt rest azonnal alkotmányos alapokra fektetni és 2011 tavaszán elfogadni Magyarország új alaptörvényét. Az államigazgatás intézményei és a gazdaság gyökeres átalakítása és lojálissá tétele pedig rögtön kezdetét is vette. A Nemzeti Együttműködés Rendszere hangzatos kiáltványokon hirdette minden intézmény falán, hogy új világ jött el és a nemzeti-keresztény rendszer egy erős, hagyományaira és értékeire büszke Magyarországot épít, az aljas, viszontagságos liberális métely korszakának romjain.
Az Első Portugál Köztársaság a 20. századi, monarchiát követő köztársasági próbálkozásokhoz hasonlóan csúfos kudarccal zárult. Társadalmilag, morálisan és gazdaságilag megingott és labilis államalakulat volt, amiben a portugálok döntő többsége nem bízott, nem hitt, annál inkább megvetette és kívánta pusztulását, ahogyan ugyanebben a Weimari Köztársaság is hasonló cipőben járt a németek körében, ami így könnyen jutott Hitler kezére. A portugálok mediterrán virtusa viszont nem lacafacázott sokat a választásokkal és a katonai vezérkar már 1926-ban egy könnyed puccsot szervezett a Portugál Köztársaság ellen és a katonai junta bevezette a "nemzeti diktatúrát". Igazán katonás megoldás volt ez, de katonai vezetőkhöz méltóan nem gondolták túl a dolgokat azon túl, hogy "rend lesz". Mert bizony a gazdasághoz annyira nem értettek és a puszta erő kevésnek is bizonyult annak megzabolázására, így Portugália fő anyagi gondjai nem oldódtak meg. Ennek okán 1928-ban pénzügyminiszterré tették António Oliveira Salazart, aki híresen jó pénzügyi szakember hírében állt, miközben megvesztegethetetlen jobboldali volt, nyakas katolikus erkölcsiséggel és konzervatív értékekkel. Salazar valóban gatyába is rázta egyhamar a portugál gazdaságot és tekintélye pár év alatt mind a politikai, katonai körökben, mind a társadalomban hatalmasra nőtt. Salazar hasonló problémával szembesült, mint bármilyen messiásjelölt a jobboldalon Magyarországon is. A mindenkinek való megfelelés kényszerű paradoxonának. Emlékezhetünk még, hogy 2006 után miféle brigádok szaladgáltak a budapesti utcákon, akikben csak a balliberális oldal és a posztkommunisták gyűlölete volt a közös. Kezdve a mérsékeltebb nemzeti konzervatívoktól, a szélsőjobboldal megannyi ágán keresztül a királyságpártiakon át, az újmagyar vallású fejedelemséget kiáltó sámánokig. Aztán szépen lassan a Fideszbe és a NER-be végül mindannyian vagy így, vagy úgy, de megtalálták helyüket. Budaházytól, Bede Zsolton át, az ortodox, konzervatív zsidókig. Orbán-rendszere lett a legtöbbek számára a legkisebb közös minimum. Salazarnak a királyságpárti revizionistákkal, a nacionalista köztársaságpártiakkal, a fasiszta és náci szimpatizánsokkal kellett valahogy közös nevezőre vergődnie. Ezt pedig viszonylag ügyesen lavírozta ki az 1932-es új alkotmánnyal és lett első, diktátori rangú miniszterelnöke a frissen alakuló Új Államnak azaz az Estado Novonak, 1933-ban.
Az Estado Novo formálisan köztársaság maradt, ahogyan az 1926-os puccs előtti (de közjogilag utána sem rendezett) Első Portugál Köztársaság. Salazar a miniszterelnök volt, de gyakorlatban diktátori befolyással. Köztársasági elnöke pedig szintén volt, mérhetetlenül szimbolikus rangként. Személye pedig mindig Salazar akaratától függött. Salazar viszont nem Orbán Viktor volt, s nem állt mögötte addigra 20 évnyi politikai pályafutás, így nem volt egy saját Fidesz sem a háta mögött. Ezért az Estado Novo-val egyetemben létrehozta a Nemzeti Unió nevű pártot. A Nemzet Unió tömörítette magában azt a széles jobboldali világnézeti spektrumon elhelyezkedő tömegeket, akiket a Salazarban való hit kötött össze. Kivételt képeztek természetesen a legelszántabb monarchisták, akik a korabeli Mi Hazánk lehettek volna, ha pártalapítása lehetőségük lett volna. Ez azonban a '30-as évek Estado Novo-jában nem volt lehetséges. Kezdetben az egyetlen legális párt a Nemzeti Unió volt.
A portugál Nemzeti Uniónak nem volt kifejezetten ideológiája, filozófiája. Sokkalta inkább egy "életérzés" volt ez, ami adott világnézeti halmazon belül lévő embereknek, csoportoknak a legkisebb rossz, vagy a legracionálisabb még működő formáját jelentette az elveik megvalósulásának. A 20. század közepén sokkal inkább a kommunizmusellenesség volt az, ami összefogó erőt képzett a Nemzeti Unióban. Konkrét ideológia helyett, sokkal inkább valami/ valakik ellen határozta meg magát. Ennek az ellekultúrának az építóanyaga pedig az antikommunizmus, antiliberalizmus, szabadkőművesellenesség, antiprogresszivizmus volt. Fontos kiemelni, hogy a korabeli áramlatokkal ellentétben Salazar és rendszere sohasem volt antiszemita, a zsidóságot semmiféle negatív kontextusban nem illette. Az olasz fasizmust és Franco Spanyolországát sok tekintetben példának látta, a hitleri Németországgal és a nemzetiszocializmussal nem volt kibékülve. Feloldhatatlan ellentét volt Salazar makacs feudális, katolikus, konzervatív társadalmi nézetei és a neopogány, forradalmi, tudományos és olykor szocialista rigmusokkal kooperáló nácizmus között.
Az Estado Novo a második világháború után enyhülésre kényszerült és engedélyezte az ellenzéki pártokat. Azok azonban csak jelképes, szimbolikus gőzlevezetői voltak a rendszernek valódi parlamenti jelenlét és befolyás nélkül. Ahogyan kimondatlanul a mindenféle baloldali vagy épp összellenzéki összefogások is tengették a mindennapjaikat a parlamentben a NER alatt. Salazar Portugáliájának bukását éppen a saját maga régóta fennálló belső, morális rothadása okozta. Salazar eszmeisége, ami egy puritan katolikus értékvilágot kívánt az egész társadalomra projektálni - függetlenül attól, hogy ezt a társadalom kérte-e-, azt eredményezte, hogy a jóléti, szociális szolgáltatásokat, de az emberek számára érezhető gazdasági fejlődést is messzemenően háttérbe szorították. A maradék Portugál Birodalom nagyságánák kétségbeesett védelme emésztette fel erejüket azzal, hogy a gyarmatok függetlenségét igyekeztek minden erővel meggátolni. A portugálok pedig belefáradtak az évtizedes harcba és háborúba külső ellenségeik ellen, akkor is valótlan, akkor is ha valós volt. Puritán katolikus erkölcs ide vagy oda, 1968-ban a rendszert megrázta egy pedofilbotrány is, ami a Nemzeti Unió magasabb rangú tagját érintette. Salazar maga ugyan 1970-ben meghalt, rendszerét még fenntartották kétségbeesetten pár évig, mikor is fellázzadt ellene az a bázis, amire a jobboldali militarista szellemisége legjobban támaszkodott, ez pedig a katonaság volt. 1974-ben baloldali érzelmű katonatisztek a szegfűforradalomnak nevezett tömegtiltakozásokkal együtt végül véget vetettek az Estado Novo-nak és pillanatok alatt tűnt el az évtizedek óta fennálló monolit úgy, hogy jobboldali pártok egészen azóta nem rúgnak labdába a Portugál nagypolitikában.
"Ez a rohadt Gyurcsányi..." - cseng a fülembe még nagyanyám ősfideszes méltatlankodása több, mint 20 évvel ezelőttről. Így i betűvel a végén. Gyurcsányi. Ekkoriban választotta meg a parlament Gyurcsányt először miniszterelnöknek 2004 táján. Utána csakhamar minden magyar ember megtanulta pontosan a nevét.
Gyurcsány már 1990-ben nagyot álmodott és megalakította az Új Nemzedék nevű fiatalos baloldali pártot, ami ahogy jött, űgy is tűnt el észrevétlenül, hogy aztán Gyurcsány is eltűnjön 10 évre a politikából és csak 2000-ben lép be az MSZP-be. Már fiatalon, a rendszerváltásnál radikális, reformer vonalat képvisel. Nem azonosul a posztkommunista, dohos, posványos kádári milliővel, ami Magyarországon a baloldalt jelentette. 2004-ben mikor miniszterelnök lesz ismét, teljes erővel és már hatalommal vág neki a baloldal megreformálásának és a Horn és Medgyessy-korszakokkal fémjelzett vérbeli posztkommunista avitt baloldaliság leszámolásának. Modern, lendületes, nyugatias, nyitott baloldaliságot akart behozni, ami egyszer és mindenkorra leszámol azzal, hogy a baloldali ember a kommunista szinonímája legyen ebben az országban.
Gyurcsány nagyot álmodott. De csakhamar visszahúzta az avitt, dohos, állampárti posztkommunista világ technikája, taktikája és a költségvetési statisztikák hamisításán át, választási hazugságokon, arrogáns lekezeléseken és érzékeny nemzeti identitáskérdések gyalázásán át vezetett az út a hírhedt szemkilövető, antidemokratikus rendőrterrorig, majd a teljes bukásig. Gyurcsány leakart számolni a posztkommunizmussal, de átitatta végül annak esszenciája. A baloldal megújulására esküdött fel, végül annak csúfos bukását és a jobboldal évtizedes reneszánszát idézte elő.
Orbán Viktorral egyetemben a modernkori magyar politikatörténet legmeghatározóbb alakja. Sorsuk különös módon hasonlatos és összeér. 20 évig jelentette a magyar közélet, ennek a két embernek egymáshoz füződő viszonyát. Tragikus szimbiózisuk rengeteg párhuzamot is rejt. Orbán is lelkes reformerként kezdte, aki nagyot álmodott és úgyszintén a posztkommunizmus leszámolására esküdött fel Magyarországon. Ennek érdekében az ellenség taktikáját is átvette és a győzelmet a posztkommunista baloldal felett Orbán végül azzal érte el, hogy annak retorikáját, tematikáit és technikáit is átvette. Orbán mire legyőzte a posztkommunistákat, magát is átitatta a posztkommunizmus esszenciája. Tevékenységének vége pedig - amely a jobboldal diadalát hivatott elérni-, nagyon könnyen a jobboldal csúfos bukása felé robog, amely évtizedekre idézheti majd elő Gyurcsány álmát, a baloldal reneszánszát.
Ez az interjú a Hetek hetilap 2001 májusi számában jelent meg Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa címmel. Pikáns időutazás, amely részben cáfolja azt a nézetet, hogy Orbán és a Fidesz a 2002-es választási vereség, avagy még ezután következő években vett volna egy erős radikális jobb kanyart. Érdekes látni, hogy 21 évvel korábban milyen tűpontosan leírja azokat a fő irányokat, amelyek ma a NER alapjai. Innen a cikk részlet következik.
Interjú Hegedűs István európai uniós szakértővel, a Fidesz
egykori vezetőségi tagjával és parlamenti képviselőjével, aki a kilencvenes
évek elején a Liberális Internacionáléhoz való csatlakozás egyik előkészítője
volt.
A konzervatív táboron belül melyik trendhez lehet
hasonlítani a Fidesz-MPP-t?
A fideszesek a 90-es évek közepétől egyre jobban
hangsúlyozzák a család jelentőségét, emellett gyakran keresztény-nemzeti
ideológiai retorikát használnak, sőt, "rendről" beszélnek. Mindennek
jelentős része egybevág a nemzetközi konzervatív erők nézeteivel és
üzeneteivel, bár a nyugati konzervatív pártok többsége azért meglehetősen
liberális. A liberális "minimumhoz" tartva magukat, a
"rend" követelményét például nem nagyon emlegetik modern felvilágosult
konzervatív körökben, mivel tekintélyelvűség csendül ki a szóból. Természetesen
a "law and order", azaz a "törvény és rend" jelszava, vagy
a becsület, a tisztesség használatos kifejezések a modern politikában. De a
"rend" szó erős hangsúlyozása ókonzervatív kifejezésnek számít.
A legfontosabb kérdés a konzervatív táboron belül a
radikális jobboldalhoz, a szélsőjobbhoz való viszony. Nagy zavar van ezen a
ponton a világban, nehéz megmondani, hol húzódik a határ a szalonképesség
szempontjából. Az európai konzervatívok többsége ugyanakkor elég egyértelműen
elhatárolódik a radikális szélsőséges jobboldali erőktől. Ez többé-kevésbé igaz
a francia Chiractól a spanyol Aznarig. Nem igaz már az osztrák Schüssel és, úgy
tűnik, az olasz Berlusconi esetében.
Ennek mi a jelentősége, egyébként fontos lehet-e ez a
közeljövőben?
Azt hiszem arról van szó, hogy Orbán számára a konzervatív
tábornak - ideértve a cseh Vaclav Klaus-t is, akivel szintén jó viszonyt
alakított ki - éppen ez a szárnya vonzó, amely pragmatikus alapon ki tud egyezni
a radikális jobboldallal, bázisát ki akarja terjeszteni a radikális választókra
is, mert nem lát olyan típusú kuturális-ideológiai szakadékot, hogy ezt ne
tenné meg. Gyanítom, hogy Orbán számára Berlusconi és Schüssel jó partner lehet
annak az elképzelésnek a megvalósításához, hogy ez a konzervatív oldal a mai
Európában erős szociáldemokratákkal szemben harciasabb jobboldali álláspontot
fogalmazzon meg. Olyan alternatívát, amely visszatér a konzervatívok kevésbé
liberális hagyományaihoz.
Ezeket az új jobboldali politikusokat ideológiai rokonszenv
is összeköti egymással - a pragmatikus politizálási stílusukon kívül. A
baloldallal és a liberális médiával szembeni ideológiai ellenérzéseik is
erősebbek lehetnek a centrumba húzódó más jobboldali politikusoknál.
Egyre többet lehet olvasni, hogy vannak, akik Európában
konzervatív hullámot várnak.
Nem tudjuk, milyen irányban változik a következő egy-két
évtizedben a világ. Nagy kérdés, hogy lesz-e konzervatív ellen-offenzíva
Európa-szerte a mostani centrista, majdhogynem liberális poltikát folytató
szociáldemokráciával szemben. Egy erős radikális konzervatív alternatíva - Bush
Amerikájától Magyarországig - sok mindent megváltoztathat. Egyáltalán nem
mindegy, hogy mennyire erősödik meg Nyugat-Európában ez az új jobboldali
gondolkodásmód, illetve hogy Orbán Viktor nemzeti érdekeket hangoztató, gyakran
az Európai Uniót nyűgnek, "muszáj-feladatnak" tekintő mentalitása
találkozik-e hasonló felfogással nyugati politikusok körében.
Egyébként, tudomásom szerint, komoly esély van erre.
Orbán Viktor számára kedvezőbb helyzetet teremtene, ha ez a
európai integrációt, mindenekelőtt a politikai unió létrejöttét lassító, a
tagállamok nemzeti szempontjait hangsúlyozó, euroszkeptikus csoport erősődne
meg. Különben folytatódna az európai egységesülés 80-as évek közepe óta
felgyorsult folyamata, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is.
Márpedig Orbán politikai attitűdjeinek jobban felelne meg az, ha a kormányok
döntési kompetenciái erősödnének az európai közös intézményekkel szemben.
Ön a Fidesz azon szakpolitikusai közé tartozott, akik
szervezték a párt Liberális Unióba való belépését. Mi volt akkor a motiváció?
Már 1989-ben világossá vált, hogy a Fidesz magát liberális
politikai erőnek tekinti. Ahogy jobban megismertük a külföldi politikusokat és
pártokat, eléggé magától értetődő volt, hogy a nemzetközi politikai életben is
a centrumban van a helye, nem a baloldalon vagy a konzervatívok között.
A napokban döntött a Fidesz-MPP kongreszusa, hogy átlépjenek
a konzervatív szervezetbe. Ez hidegfejű számítás, vagy őszinte döntés?
Vannak, akik azt mondják, hogy ez a döntés csak politikai
számítás, trükk. Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Orbán Viktor és a Fidesz-MPP
vezetői ma már egyértelműen konzervatív, sőt, néhány kérdésben radikális
konzervatív beállítottságúak. Identitásuk erősen antiliberális. Főleg a 92-94
közötti időszak párton belüli konfliktusai, a nagy népszerűség utáni választási
vereség, a csalódás és a sértettség, a magyar értelmiség nagy részével való
összeveszés nyomán lettek egyre konzervatívabbak, nem csupán taktikai
megfontolásból, hanem "belül" is.
Mivel a tavalyi évet egy NER előtti listával indítottuk, így idén sem lesz ez másképpen. Mivel az emberek memóriája igencsak rövidtávú tud lenni, illetve rengeteg zoomer cseperedett már fel, akiknek a magyar közéletet és politikát maga Orbán Viktor és rendszere jelenti, így ideje megnézni milyen is volt a világ előtte. Igencsak sokat kritizálják a NER felállása óta a médiaviszonyokat, amelyek tagadhatatlanul nagyrészt átalakultak. Így első körben nézzük is, milyen volt a 2010 előtti média és annak hatása a társadalomra. Nem a tulajdonviszonyok érdekelnek, nekem édesmindegy, hogy Mészáros, vagy Soros tartaná a kezében az egészet is. A lényeg, hogy milyen hatást gyakorolt tömegek mindennapjaira, közgondolkodására, lelkületére.
1. Mónika show és Balázs show
Muszáj volt Mónikával indítani, hiszen olyannyira meghatározta a 2000-es évek mindennapjait, hogy a mai napig is keringenek a neten részletei, sőt, beépültek a társadalom nyelvi eszköztárába kifejezések az adásokból. A mémek és coubok formájában fennmaradt részletek, azonban soha nem fogják átadni azt az érzést, milyen haza érni iskolából, munkából délután, és meghallani a Mónika show intróját ( ami eredetileg a Venus-Élem az életem c. dalának instrumentális részlete. Maga a dal egyébként legalább annyira prosztó és proli, mint maga a műsor volt). Egyébiránt megmerem kockáztatni, hogy a magyar televíziózás történetének legkártékonyabb hatású darabjával állunk szemben. A műsor alapötlete eleve az, hogy behívnak a stúdióba szerencsétlen sorsú embereket, akik nyilvánvalóan körülményeik, szocializációjuk és rengeteg tényező végett rettentő alávaló minőségű életet folytatnak. A lényeg, hogy ő magukat, a problémáikat, hőzöngéseiket, vitáikat, verekedéseiket nézze az átlagember. Az átlagember, akiről tudni kell, hogy szintén nem valami nívós életet él szintén, de legalább a legalját, minden délután, munkából hazaérve látva azt érezheti, hogy ő valaki. Valaki fölött áll. Kollektívan nyugtatott meg milliókat a Mónika show által nap, mint nap bemutatott színvonal arról, hogy a helyzete úgy jó ahogy van. Az átlagembernek változni szellemileg, lelkileg, életvitelében nem kell. Közösen nevetni szerencsétleneken, akik nálunk is alávalóbbak, annál inkább. Oroszlánrésze van ennek a műsornak ( és a Balázs shownak), hogy a magyar társadalom zöme abba a posványba kényelmesen elringatta magát, amiben volt. Ráadásul nem csak elringatta, hanem még lejjebb is csúszott. Azokhoz, aljasodott, akiken nevet. Addig mondogatták rengetegen mémből a Mónika és Balázs show szállóigévé lett magyartalan buta mondatait, míg szépen, lassan, tudattalanul beépült a köznyelvbe. A züllés spiráljának ékes példája ez a két műsor. A NER előtti Magyarország leghatékonyabban kártékony elemei, amik még a NER után is éreztetni fogják a hatásukat emberek sokaságán.
2. Big Brother és Való Világ
Ugyan a Való Világnak még most is vannak szériái, de közel sem olyan társadalmi hatást váltanak ki, mint 2002-ben a Big Brother, majd nem sokkal utána az első Való Világ. Magyarország első országos valóságshowit tényleg túlzás nélkül egy ország nézte. Rémisztő visszagondolva, hogy milyen katartikus lázban úszott esténként a társadalom. Az egymáshoz fűzött viszonyunkat még nem a pártpolitikai törzsiség szabta meg igazán, hanem, hogy BB-t nézel, vagy VV-t. Aztán Pongo-s vagy, vagy Renátós, vagy Évis. Avagy Majkás vagy Okis. Bár lényegét tekintve ugyanaz a fertelmes törzsiség. Abban szánalmasabb, hogy még a világról alkotott képünket, országról gondolt jövőképünket sem tudjuk hozzá társítani. Csak esténként képernyőn látott random idegenek bálványozásában merült ki. A lényege ugyanaz volt, mint egyébként a Mónika shownak és társainak. Nézz idegen embereket, szánalmasabb gondokkal és a magad fejlődésével ne foglalkozz cserébe. Azt persze meg kell jegyezni, hogy minden ezek után következő Való Világ mélységes sötét zuhanás volt ezekhez képest. Rideg egymás mellé rakni 2002 és 2020 valóságshow-ját. Ne feledjük, ezt az igénybeli zuhanást a Mónika showban ordibáló prolikon való szórakozás termelte ki lassan. Persze nem kell ezeket sem mentegetnünk, ez is a pokol aljassága volt nívóban. Csak, mint tudjuk, a "pokolban a zuhanás örök" Ezek is sötét, aljas lelkületű műsorok voltak, sőt ez az első kettő, fényévekkel nagyobb behatást gyakorolt a magyar társadalomra.
3. Heti Hetes
Nincs még egy műsor, amivel leírható lenne az egész NER előtti közállapot, mint a Heti Hetes. Minden, ami ellen az Orbán-rendszer és általánosságban a magyar jobboldal kikel, ellenez és, mikor arra a szent küldetésre gondol, hogy "ezek nem jöhetnek vissza többé", akkor valami olyasmi hangulatra gondol, mint ez a műsor. A belpesti balliberális értelmiség illusztrációja volt ez a szélsőjobboldali körökben a menóra hét ágának is gúnyolt közszereplő. Abban pár évben, mikor még az első-Orbán-kormány alatt futott kíméletlenül kritizálták (egyébként joggal), az akkori hatalmat. Majd a műsor fennállásának további éveiben a szocialista-liberális kormányok alatt, már kevésbé, vagy egyáltalán nem mutatta ennek nyomát. Sokszor inkább a baloldal szószólóinak szerepét játszották el. Természetesen voltak viták a résztvevők között, olyan mértékben, ami manapság egy fideszes sajtóban elképzelhetetlen. Az is tény, hogy egy kereskedelmi televízión futott és nem volt célja a politikai pluralizmus a műsornak. Önmagát teljesen objektívnak és függetlennek tartotta világnézetileg, de hangsúlyosan írja le, milyen balliberális zsongás volt a valamire való magyar közéletben és közösségi szereplők körében, akik magukat függetlennek tartották. Volt valami mérhetetlen arrogancia, ami az egészet körbelengte és nem csoda, ha "kinyílt a bicska" a vidéki, konzervatív érzelmű emberek zsebében. A műsor tematikája egyébként jó volt, azóta is azt próbálja utánozni minden Szabadfogás, Kötöttfogás és Öt. Azonban világnézetileg sokkal sokszínűbb társaságokkal, holott szinte mind NER-ellenes. Ez pedig pozitív, reménykeltő a NER utáni jövőre nézve.
4. Legyen ön is Milliomos!
Egy műsor, ami azért valljuk be, kicsit hiányzik. Nem csak azért mert, akkor még abba a kényelmes illúzióba ringathattuk magunkat, hogy Vágó István egy kultúrember, aki soha nem állna például egy DK nevű baloldali szűk látókörű szekta élvonalába, hanem mert üde színfolt volt, a mai vetélkedők színvonalához képest. Hiába rombolta az RTL azzal a pár talkshow-val a tömegek szellemi nívóját, ezzel talán, valamennyit ellensúlyozott. A későbbi vetélkedőket elnézve, grandiózusan magasabb színvonalon állt. Nem kellett semmin ugrálni, habos süteményt az arcba nyomni és hasonlók, hogy vetélkedőnek minősüljön valami, ahogyan napjainkra ide süllyedt. Egyszerű kérdések és válaszlehetőségek. Pusztán attól, hogy az emberek nézték otthonaikban ülve, akkor is ragadt rájuk valami információ. Esetleg maguk is törték a fejüket jó páron. Ami, tagadhatatlanul jobb program, mint gumiruhába öltöztetett celebek szánalmas vergődését nézni, vagy az "tudás központú" kvízműsor mai verzióját az Észbontót, ahol szándékosan sötét embereket, hívnak be, hogy kiröhögd, mennyire alap kérdéseket sem tudnak. Hasonló tematikában a rivális csatornán is futott Multimilliomos és társai. Egy olyan tendenciát indított be, ami pozitív volt. Ez a műsorfajta határozottan szomorú, hogy eltűnt.
5. Esti Showder Fábry Sándorral
Az egyszemélyes Showder Klub, még a Showder Klub előtti időkből, mikor gyerekek tömegei várták otthon, hogy a számukra érthetetlen politikai poénok után még megnézhessék a dizájncentert lefekvés előtt. Az RTL mivel rideg piaci alapokon működött - és ez most pozitívumára van értve-, képes volt egyszerre népszerűvé tenni, az egyértelműen balliberális Heti Hetes bagázst és a nem titkoltan jobber Fábry műsorát. Fábry legalább annyira nem rejtette véka alá merre húz a szíve világnézetileg, mint a Heti Hetes, csak éppen az ellenkező oldal irányába. S, ahogyan az előbbi műsornak, úgy Fábrynak is megvoltak a maga ízléstelen pillanatai, mikor ordított róla, hogy a Fidesznek drukkol. Az egész NER előtti közélet pozitívumának legyen mindemellett mondva, hogy egyszerre tudott Fábry és a Heti Hetes is sikeres lenni. És, sokak számára mindkettő követendő műsor volt, még ha egyiken, vagy másikon néha húzta is a száját. De hát ilyen a világ, ki erre, ki arra húz inkább. Ellenben ma végletesen széthúzott a társadalom és humoristából is Bödőcsön kell nevetni, ha ellenzéki vagy, ha pedig kormánypárti, akkor nem szabad nevetni sem. Maximum gúnyosan Bayer Zsolt alázó, vállalhatatlan kijelentésein.
6. Irigy Hónaljmirigy Show
Szívem szerint egy fájdalmas sóhajjal kezdeném, bármit is akarok írni erről. Utólag belegondolva szinte hihetetlen, hogy mekkora hatást gyakoroltak az emberek mindennapjaira ezek. Gyakorlatilag pedig semmi más nem történt, mint az aktuális populáris rádiós dalokat vették és ráírtak valami paródia szöveget. Zömét egy komplett stáb írta, ők csak elripacskodták a műsorukba pár hetente. Gyerekként ezeken az éppen aktuális témakörű adásokon jót lehetett vigadni. Meg akkor nagyon viccesek voltak a dalbetétek is. Csak ahogy cseperedik az ember és visszanézi/hallgatja ezeket, hát lefagy a vigyor az arcáról. Akkoriban a secunderszégyen fogalma nem dívott, de pontosan ez illik arra a tényleges szó szerinti infantilis ripacskodásra, ami ezekben zajlott. Riasztó belegondolni, hogy a felnőttek emlékeim szerint legalább ugyanolyan jól mulattak ezeken. Iskolákban és munkahelyeken első téma volt másnap, hogy mi volt a tegnapi "mirigyben". Rettenetesen alávaló humornak szánt valamit testesített meg és terjesztett olyan sikeresen, ami generációkat rontott meg azzal, hogy a humor és a paródia kifejezések, számára egyet jelentenek a középsulis nagyszünetben összedobott, rögtönzött vicceskedések színvonalával.
7. Banánhéj, avagy túlélni Bagi-Nacsát
Ha már humor, meg kell említeni még a Bagi-Nacsa duót is. Műsorukban egyesítették a Fábry Show, az Irigy hónaljmirigy és értelmesebb paródiák és talkshow-k elemeit. Mindegyiket szerény emlékeim szerint, valamivel nívósabban. Fő attrakciójuk mégis minden esetben a híres közéleti szereplők utánzása volt. Mondani sem kell, hogy manapság a TV2 ilyesmit nem engedne a képernyőre. Egyrészt mert fideszest parodizálni bűn, ellenzékit meg azért, mert még ismertté teszik ezáltal is. Ekkoriban azonban oldalaktól függetlenül, politikusok, színészek, énekesek, bemondók, mindenki sorra kerülhetett egytől egyig, akit kilehetett parodizálni. Akkoriban még (az alább látható videón is) az aktuális miniszterelnök Medgyessy Péter is elment egy adásra. Orbán Viktor hogy elmenne e hasonlóra, az költői kérdés. Persze miután elfogytak a közszereplők, így a parodizálni valók is és még pár műsoros próbálkozás után eltűnt a páros a nagy reflektorfényből. Azóta pedig Fábryval karöltve lettek a NER csatlósai, így bebiztosított humoros műsoruk van állami adókon, amit alig néz valaki. Így van pár műsor amiben szerepelnek, de sem politikai objektivitással, sem humorral, sem nézettséggel nem vádolhatók.
8. Frei Dosszié
A humortól elkanyarodunk, mert a Frei Dossziénál nyomasztóbb egy gyerek számára, talán csak az Akták c. műsor főcíme volt ijesztőbb. Az viszont nem volt akkora hatással a társadalomra, hogy itt megemlítsük, így maradt Frei és az ő hihetetlen történetei. Olyannyira hihetetlen, hogy ki is derült, valóban kamu interjút forgatott egyszeriben legalábbis biztosan. Nevezetesen éppen az akkor első kormányával regnáló Orbán Viktor miniszterelnökre kérdezett rá egy "bérgyilkosnál", hogy mennyiért és hogyan ölné meg. A tény önmagában botrányt keltett. Aztán végül kiderült, hogy a bérgyilkos nem is bérgyilkos, hanem egy fizetett statiszta volt. Frei hitelén ez sokat koptatott, de a műsora nem állt le és inkább távolabbi országokat utazott körbe, hogy ott folytassa az oknyomozást. Ugye messziről jött ember azt mond, amit akar szokták mondani. Lehet itt is ez volt a megfontolás. Mindenesetre valamiért a fél országot továbbra is feszülten érdekelték azok, a minden esetben grandiózusnak beállított történetek, amiket Frei tolmácsolt. És valahogy a történetben mindig volt egy magyar, aki éppen arab felhőkarcolókat épített, buddhista kolostorban meditált, vagy Che Guevara rokona volt szegről végről Kubában. Minden hülyeségével együtt, inkább ez is negatív, hogy a műfaj kikopott. Oknyomozó újságírás, még ha nem is feltétlen a hazai ügyeket feszegeti, úgy igazán a nyilvánosság előtt nincs. A Direct36-ot is csak nagyon elvetemült ellenzékiek ismerik. Meg persze ismét ott van, hogy ha a távoli történeteknek is csak a fele igaz volt, már értelmesebb és ismeretekben gazdagítóbb műsor volt, mint bármi napjainkban.
9. Napló
Hasonló a helyzet a Napló esetében is. Ez már zömében magyar közéleti eseményekkel és témákkal, személyekkel foglalkozott. Nem ásott a dolgoknak igazán mélyére, a célja mindössze egy 10 percben összefoglalható, tömör, velős bemutatása volt egy témának, eseménynek. Aki kicsit is olvasottabb volt, annak sok újdonságot nem jelentett a műsor, mégis azoknak a tömegeknek, akik a munka után csak a verekedős showműsorokra számíthattak, az esti hírek után egy remek gyorstalpaló volt, hogy legalább tisztában legyen az őket körülvevő országgal és világgal. Olyan tekintetben hiánypótló volt, hogy még a Magyar Gárda és egy cigány vajda között is összehozott egy találkozót. Az, hogy világnézetileg két ellentétes oldalon álló, konfliktusoktól terhelt viszonyú felet egy kereskedelmi televízió leültessen beszélgetni, pedig mostanság lehetetlen. Pláne, ha a TV2-ről van szó.
10. Napkelte
Némiképpen kakukktojás, mert töredéke nézte csak a lakosságnak ezt a műsort, mint az előzőek bármelyikét. Ellenben a nyugdíjas korosztályban hasított. Márpedig a választásokon már akkor is ez a réteg volt a mérleg nyelve. Másrészt tűpontosan írja le, mi volt a probléma a NER előtti kulturális és médiaközeggel. Tökéletesen festette le a rendszerváltás után és 2010 előtt, milyen volt a magyar közmédia, államapparátus helyzete. Tömören: egy rakat exkommunista funkcionárius és szimpatizáns, a '80-as évek retorikájába és szellemiségébe beragadva arrogánsan néz le és burkoltan gúnyolódik mindenen, ami az ő világnézetükbe nem fér bele. Ékesen mutatja, hogy a köztévé, már akkor sem volt független, objektív és a közé volt a legkevésbé. Exkomcsi és balliberális (itt komoly átfedés van) emberek hesszelő platformja volt, ahol az ember, a díszletekkel, az arcokkal, a fogalmazásokkal, a tartalommal együtt, abszolút úgy érezhette, mintha nem is lett volna rendszerváltás. Nem kis alapot adva annak a jobboldali nézetnek, hogy gyakorlatilag nem is történt rendszerváltás és a kulcspozícióban ugyanazok maradtak és a háttérből óriási befolyásuk van, valamint, hogy a liberálisok ezekkel összefonódott, szellemi örökösök. Ezek pedig sajnálatos módon nem voltak légből kapott gondolatok, kicsit sem. Drasztikusan fogalmazva, a Napkelte ágyazott meg a NER kulturális bosszújának és adott alapot annak, hogy a közmédiát úgy darálják be ahogy, és irtsák ki az írmagját is nem csak a rég befészkelt baloldaliaknak onnan, hanem még a kicsit is objektív embereknek is.
10+1. Győzike Show
Nem tudtam megállni, hogy ne biggyesszem ide még utoljára Győzikét. Ugyan semmi újat nem tudok róla elmondani, mint, amit fentebb már ne fejtettünk volna meg más műsorok esetében, de mégis olyan hatással volt a 2000-es évek közepén a magyar nézőközönségre, amitől olyan pozícióra tett szert, hogy innen hiba lenne lehagyni. Ugyanaz volt a logika, mint a Mónika vagy a Balázs Show esetében. Úgy néz ki, aminek a neve Show-al kezdődött akkoriban, az rossz ómen volt. A különbség, hogy itt mindig ugyanazt a pár embert kellett nézni olyan alantas szituációkban, melynél jobbnak, különbnek érezhette magát az átlagember. Itt bónuszként az a morális mocsok is közrejátszott, hogy tudatosan árusította ki valaki, aljas szégyenkezni valónak a családját egy ország elé. Nem mellesleg oroszlánrészt játszott közre a cigányságról kialakuló összes negatív sztereotípia megerősödéséhez, ami az évtized végére tragikus mértéket öltött. Hatása szintén abban a szomorú társadalom romboló jelenségbe érhető tetten, hogy Győzike mind magyartalan, mind sok esetben cigánytalan kifejezései váltak a magyar közbeszéd szerves részévé. Generációk nőttek fel már úgy, hogy a "dikk" és "dicsak" és "ezt kell csinálni-e" és társai már alapvető szókészletük részei. A 2000-es évek szórakoztató műsorai kismértékben olyan hatást gyakoroltak a magyar nyelvre, mint annak idején Kazinczy. Ebben pedig, van valami rohadt szomorú.
A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.
A nagy várakozásokkal teli
Európai Uniós tagfelvételünk után járunk, ahol az EU tagság reményébe vetett
bizalmon kívül egy végletekig megosztott társadalom szemlélte végig az
MSZP-SZDSZ kormányválságát, melyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége
rendezett, a ciklus közepén. Medgyessy öröksége nagyon terhes volt a magyar
gazdaság számára olyannyira, melynek kaotikus állapotáról csak a
legbeavatottabbak tudhattak. Mindenki más cicomázott adatokat kapott, nehogy a
ciklus felénél a kivételesen jól szereplő szocialista-liberális koalíció rossz
esélyekkel induljon a következő választásokon. Ez a politikai mismásolás és
hozzáállás, bármilyen akár nemes szándék vezérelte is, már rég egy pusztuló
demokratikus közélet árnyait vetítette előre. Kialakult az ország
kettészakadása, megszilárdult a két ellentétes érzelmi tábor. A Fidesz vezette
jobboldal és az MSZP fémjelezte baloldal szellemi térbe helyezett feszültsége
állandósult a mindennapokban és sajnálatos módon társult ehhez a narratívához a
nemzet kontra liberális demokrácia felfogás is. A demokráciát a balliberálisok
jelentették a maguk felfogásában. Az ellensége az autoriter nacionalista fenyegetettség
volt, mely Orbán Viktort és pártjának szinonimája volt. Eközben Orbán Viktorék
felfogásában ők maguk jelentették a nagybetűs nemzetet, míg a balliberális
oldal a nemzetvesztő, hazaárulókat. A legszomorúbb az egészben, hogy részben
mindkét oldalnak igaza volt. Az ellenségképük igaz volt, de a magukra húzott
jelző nem állt meg. A balliberálisok messzemenően több problémával küszködtek,
hogy a liberális demokrácia ékköveként tüntessék fel magukat, Orbán Viktorék
pedig egyértelműen nem fedték le az egész magyar nemzetet. A balliberális
narratívában Orbánék mint autoriter-nacionalista veszély azonban már sokkal inkább
megállta a helyét. 2003-tól „Fidesz- Magyar Polgári Szövetség” néven futott a
párt, mely azt jelentette, hogy rengeteg jobboldali, konzervatív szervezetet
maga alá gyűrt és egyeduralkodóvá kívánt válni a jobboldalon. Masszívan
megszerveződtek már a „polgári körök”, melyek Orbánnak a civil társadalomban
elhintett kiskatonái voltak és mindezek centrumában egy végletekig elnöki
központosítás alá hajtott Fidesz állt, élén az egyre inkább hívei körében messianisztikus
vonásokkal felruházott Orbán Viktorral. Azzal az Orbán Viktorral, aki a2002-es törés óta már nem hitt az akkor meglévő
demokratikus keretekben. Ugyanakkor igaz tudott lenni a hazaáruló jelző is a
balliberális kurzusra, hiszen az szándékosan határolódott el minden olyan
szimbolikus és nem szimbolikus dologtól, amelyet a Fidesz egyszer már a szájára
vett. Erre ékes példa volt a 2004 decemberében tartott határon túli magyarok
kettős állampolgárságáról szóló népszavazás. Világos, hogy egy normális
országban a baloldal ugyanúgy, minden saját nemzetéhez tartozó, de történelmi
okokból másik országban ragadt polgárok ügyét szívén viselje. Az MSZP-SZDSZ
által a hazai cigányság ügyében sűrűn hangoztatott kisebbségvédelem teljesen
logikusan érvényesülhetett volna a határon túli magyarok esetében is. A
Gyurcsány-kormány mégis úgy döntött, hogy ellenséget farag belőlük és az
Orbán-szektával vívott szellemi harc egyik frontvonalává teszi a kérdést.
Erőteljes demagóg, piti anyagi érdekeltségekkel összefüggésbe hozható riogatás
és kampány kezdődött el a balliberális kormány részéről, annak érdekében, hogy
ne szavazzák meg az itthoniak, a határon túli magyarok állampolgárságát. A
határon túli magyarok az állampolgárság utáni tömegesen meginduló, az itthoniak
munkáját elvevő ellenségképpé váltak. Természetesen, ha akkor és ott a
baloldali pártok nem így reagálnak a kérdésre, a határon túli szavazók 95%
biztosan nem Fidesz szimpatizáns lenne és nem érzelmi alapon utasítanák el a
baloldali pártokat a történelmi sérelem miatt, hanem bizonyosan nagy számban
szimpatizálnának határon túl is velük. Ezt a szimbolikus harcot azonban a
baloldal nyerte és gyalázatos módon egy anyaország lakossága egyrészt
érdektelenség miatt érvénytelenné tette a népszavazást a határon túliak
állampolgárságáról, másrészt hatalmas volt az elutasítók aránya a voksoláson. A
nemzet versus demokrácia hibás szembenállás bebetonozottá vált a társadalomban.
Ebben a közhangulatban indult el
a 2006-os választásokra való készülés, mely minden addigi kampánytól elütött abban,
hogy a Gyurcsány vezette MSZP a népszavazáson megismert agresszív, demagóg
kampányát folytatta, míg a veresége óta meghasonlott Orbán is Habony Árpád
segítségével a demagóg, prolilózungok kampányához fordult a „Rosszabbul élünk,
mint négy éve” szlogennel. Érezzük, hogy a korábbi „polgári Magyarország”
szlogenhez képest mennyivel alávalóbb intellektuális színvonalon szólt,
alávalóbb intellektuális színvonalon álló szavazókhoz ez az új stílus. A
politikai programok ütköztetése és szakmai víziók és viták igénye mindkét oldalon
lekerült a napirendről. Ezek ellenére még 2006-ban sor került, az utolsó
miniszerelnök-jelölti vitára, amely sokkal inkább kettő, marketingesen által
összerakott báb színjátéka volt, mintsem valódi vita. Orbán Viktor itt még vagy
nem épült föl a 2002 utáni összeomlásából és/vagy nem helyezkedett el a
marketingesek által szabott új stílusában, de látványosan alulmaradt a tv-nézők
előtt ebben a vitában. Ebben a két fanatizált oldal közötti hangulatban még kis
reményforrásnak látszódhatott az MDF mely igyekezett kiszállni ebből a két
szekta közötti állásfoglalásból. Ennek eredményeként egy mindkét oldaltól
elhatárolódó, magát függetlenítő politikai erőnek tüntette fel magát, melyhez a
Political Capitaltól jött tanácsadó képében jött segítség. Ez pedig jó volt
arra, hogy az egykori legnagyobb rendszerváltó párt hosszú idő óta először
tudott önállóan bejutni az Országgyűlésbe. A választást egyébiránt az MSZP
szintén a 2002-eshez hasonlóan épphogy csak megnyerte a Fidesszel szemben.
Utóbbi ismét próbált közeledni az MDF-hez koalíciókötés érdekében, de az MDF
új, független jobboldali imidzse ezt nem engedte. Így kétségtelenül az
MSZP-SZDSZ újrázhatott a rendszerváltás történetében először és megalakulhatott
a második-Gyurcsány-kormány. Gyurcsány hangzatos ígéretekkel nyert választást
és annál látványosabban nem tartott be belőle semmit. Az ország lakossága
igen hamar megindult a csalódás lejtőjén és az új Gyurcsány-kormány hivatalának
megkezdése után nem egész egy hónappal, már a Fidesz volt a legnépszerűbb párt,
mely egyre nagyobb népszerűséggel, de évtizeden átívelő időintervallumban így
is maradt. Gyurcsánnyal szemben az elégedetlenség igen hamar nagy lett és 2006
nyarán már több demonstráció indult a lakosságot negatívan érintő reformok
ellen. Gyurcsány Ferenc víziója egyfajta magyar „Tony Blairség” volt, miközben
erre a becsontosodott mentalitással és korrupciókkal teli pártja alkalmatlan
volt. Legfőképp egy olyan végletekig feszült, gyakorlatilag mindenki számára
hazugságokkal megnyert választás utáni környezetben, ahol az emberek 1990 óta
folyamatosan minden kormánynál csak egyre jobban vesztették el a demokráciába
vetett hitüket. Arról pedig még szót sem ejtettünk, hogy ha nem is így lett
volna, a lassan de biztosan fúvódó globális piaci lufi nem sokára úgy szúrt
szíven minden „tonyblairséget”, mint vámpírt a karó. De ez még semmi volt,
ahhoz képest, ami a Harmadik Magyar Köztársaság közéletére nem sokára várt és a
globális gazdasági világválság előtt 2 évvel Magyarországon sokkal több
vetületű válság állt be.
2006. szeptember 17.-én este
minden nagy internetes hírportál és televízió beszámolt Gyurcsány Ferenc
májusban zárt ajtók között elmondott beszédéről, a hírhedtté vált „öszödi
beszédről”. A felvételen, melyben Gyurcsány beismeri nem csak azt a mindenki
által érezhető tény, hogy a választásokon szándékosan hazudtak, hogy megnyerjék
a választást, de az elmúlt évek gazdasági adatait is meghamisították, az
egyébként romokban lévő gazdasági állapot eltitkolásáért. Az öszödi beszéd a
magyar közhangulatban olyan volt, mint egy kipattanó szikra egy lyukacsos
benzineshordó mellett. Budapest utcáit azonnal tömeg lepte el és az Országház
előtti Kossuth téren több tízezrek követelték Gyurcsány Ferenc lemondását. Azt
a lemondást, melyet egy egészséges demokráciában minden további nélkül megtett
volna az aktuális miniszterelnök. De ebben a beteg, világnézeti pszichózisban
kettéosztott országban ez nem történt meg. Az Magyar Televízióhoz beolvasás
miatt vitt tüntetői követelések át nem vétele miatt a frusztrált, főként a
jobboldali ideológiai fanatizálás alatt több éve álló, egész rendszerben
csalódott, dühös tömegnél elpattant a húr és megkezdődött a Magyar Televízió
székházának ostroma. Az rendőrökkel, vízágyukkal, (hálisten) emberéletet nem
követelő éleslőszer bevetéséig jutott rohamosztagosokkal vívott több órás
kialakult ostrom végül sikerrel járt és hajnalban a követelések beolvasásra
kerültek. A felgyújtott rendőrautók, macskakővel kidobott ablakok, kibelezett
vízágyúk árnyékában megszületett a Harmadik Magyar Köztársaság egész
szellemiségével és rendszerével szembeni jobboldali radikális ellenállás. A
Kossuth téren a jobboldal széles palettájáról érkeztek szervezetek és
személyek, ahol még Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására is kísérletet
tettek. A Fidesztől, a radikális jobboldali Jobbikon, ultrajobboldali
Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom keresztül, az újnyilas Ekrem Kemál
Györgyig az egész jobboldal felvonultatta magát és az elkövetkező napokban,
hetekben az utcai összecsapások rendszeressé váltak Budapesten és vidéken is
számtalan demonstráció vette kezdetét. 16 év fájdalma és csalódottsága csapott
fel ott és akkor a magyar társadalom egy jelentős részében. Gyurcsány ettől a
pillanattól kezdve senki volt. Senki, csak a hazugság, a csalódás, a hamis
remények, egyszóval a Harmadik Magyar Köztársaság szimbóluma.
Ha ott 2006 őszén
Gyurcsány lemond talán még megmenthette volna a magyar baloldalba, a
liberalizmusba vetett maréknyi hitet és a Harmadik Magyar Köztársaságot. Bizonyosan
sokan látták a Csernobil sorozatot, melyben bemutatják, hogy a hibásan,
szabályokat átszegve működtetett és egyre katasztrofális állapotban lévő
reaktor robbanását még egy utolsó ponton meglehetett volna állítani, mikor a
teljesítménye hirtelen lezuhant és leállt. Ha ekkor nem erőltetik tovább a
teljesítményt a katasztrófa még elkerülhető lett volna, de e pont után nem volt,
ami megakadályozza. Ugyanez volt a helyzet a magyar demokráciával is, melyet
hibásan, szabályokat átszegve működtettek és egyre katasztrofálisabb állapotba
került, de egy utolsó ponton menthető lett volna, mikor a belé vetett bizalom
hirtelen a 0-ra csökkent. Ez a pont, ahol Gyurcsány még lemondhatott volna. De
onnantól kezdve, hogy ezt nem tette a társadalomban végleg eltört valami és a
Harmadik Magyar Köztársaság kérlelhetetlenül menetelt végzete felé. A 2006.
október 23.-ikai – szimbolikusan az 1956-os forradalom 50. évfordulóján- az
összecsapások a tetőfokukra hágtak, ahol a tüntetők feléről egy beüzemelt ’56-os
T-34-es tank állt szemben a hatalmas számban kivezényelt karhatalommal. Ebbe a
Fidesz demonstráció békés résztvevői is áldozatul estek és a rendőri
rohamokban megtaposott, megvert, kilőtt szemű emberek a Gyurcsány-éra és az
egész balliberális politikai korszak szinonimájává váltak. Gyurcsány és a
liberális demokráciát magával azonosító baloldal a társadalom zömének szemében
hasonlatossá vált a rendszerváltás előtti kommunista megtorlókhoz. Mondani sem
kell az, hogy a liberális demokráciát magukkal azonosították a balliberálisok,
így a társadalom nagy része számára is a liberális demokrácia szintén a sötét
kommunista időszakhoz hasonlítható megvetendő rendszerré vált. Azzal, hogy
Orbán Viktor és szektája valójában évek óta letett a liberális demokráciáról,
így az védtelenné vált ettől a hibás azonosítástól a társadalom szemében. Az
alternatívája a rendszerváltás utáni évtizedeknek így az emberek számára nem a
liberális demokrácia keretei között rajzolódott ki.
2007-től rendszeressé váltak
minden nemzeti ünnepnapon a radikális jobboldaliak és a karhatalom közötti
összecsapások. Még a reformok bevezetéséről sem tett le Gyurcsány, aki mögött a
forró 2006-os ősz után is összezárt az MSZP-SZDSZ. Morálisan a
szocialista-liberális koalíció a béka valaga alá került, de a megszorítások
bevezetésével semmiféle más tekintetben nem örvendezhetett népszerűségnek. A
folytonos tüntetést megakadályozandó kordonnal körülvett Kossuth teret Orbán
Viktorék performansz szerűen kezdték bontani, de az egész Fidesz frakció
meghekkelte a parlamenti ülést is rendszeresen, ha Gyurcsány szólalt fel. A
rothadó demokrácia keretei között ugyanez a frakció még elérte, hogy a legújabb
gyurcsányi reformokról népszavazást tartsanak. Ezt 2008 tavaszán meg is
tartották, ahol meglepetés nem történt. Hatalmas részvétel mellett a voksok
közel 80%-ával utasították el a Gyurcsány-kormány intézkedéseit. Mivel a
népszavazás kötelezte a kormányt, hogy eleget tegyen annak eredményének így a
helyzetet tetézve kormányválság állt elő az SZDSZ és az MSZP között. Utóbbiak
fölmondták a koalíciót mivel körömszakadtáig ragaszkodtak a neoliberális,
leszavazott programjukhoz. Mindeközben élre tört a Jobbik, mely először
2007-ben került igazán rivaldafénybe a Magyar Gárda megalakításával és a
cigánybűnözés kifejezés használatával. A kifejezetten szélsőjobboldali formáció
drasztikus előretörése népszerűségszinten jelezte a liberális demokrácia
halálát egyértelműen. Egy brutálisan erősödő, autoriter jobboldali Fidesz és
egy középpárt szintjére semmiből feltörő szélsőjobboldali Jobbik jelentette és
mutatta Magyarország jövőjét. Ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor 2008
őszén rárúgta az országra az ajtót a gazdasági világválság. Ha nem eleve egy
morális, bizalmi, gazdasági válságban lévő országról beszéltünk volna, akkor is
hatalmas sokk egy globális gazdasági válság, azonban az akkori omladozó Magyar
Köztársaság számára az utolsó koporsószöget jelentette. Az addig is totális
válságban lévő, senki által nem kívánt kormány a magyar miniszterelnökök között
a valaha volt leggyűlöltebb kormányfőjével az élén, kénytelen volt még
népszerűtlenebb, fájó intézkedéseket tenni a lakosság számára a válság kezelése
érdekében. Orbán folyamatosan előrehozott választásokat követelt, miközben
biztosra vehette brutális győzelmét egy választáson. Mind a Fidesz tájáról, a
Jobbikból pedig egyértelműen lebbentek fel hírek egy új, konzervatívabb,
nacionalistább alkotmány tervéről. Az ekkortájt a háztartásokban mindennapivá
vált internetes világ társadalomra gyakorolt hatása is kihagyhatatlan. A
videómegosztókat elöntötték a nacionalista üzenetű videók, illetve nacionalista
zenei együttesek és dalok. A kuruc.info szinte a maga abszolút szélsőjobboldali
retorikájával a kor fiatal generációjára óriási hatást gyakorolt. A fideszes
kötődésű televíziókban és sajtóorgánumokban is elmosódott végleg a határ a
szélsőjobb és a jobbközép között, mely utóbbi lassan kisebbségbe is szorult,
csak mutatóba maradt. Az Echo tv rendszeres vendégei lettek a Betyársereggel
tüntető, akciózó Budaházy György és társai. Az ősmagyar, ezo-ultanaciolaista
nézeteket propagáló Szaniszló Ferenc külön műsort kapott. Az árpádsávos zászlók
és a nacionalista pszichózis kitakart minden más perspektívát az egész magyar
jobboldalon. Erre erősített rá, hogy ellenreakcióként a haldokló balliberális
oldal a korszak legprovokatívabb melegfelvonulásaihoz asszisztált, melyek
szintén folytonos fizikai csatákhoz vezettek az utcán. A kultúrában igyekeztek
minél provokatívabbak lenni, amely biztosan kicsapja a biztosítékot minden
jobboldalinál. Ilyen volt Alföldi Róbert Nemzeti Színház élére való kinevezése,
vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényessé tétele azonos neműek számára.
Közben pedig törvényileg tiltották a Magyar Gárda nevű formációt, amelyet
2009-ben látványosan oszlattak szét a Deák téren, és produkálták a Rákosi kor
óta megtörtént legnagyobb számú letartozást egyszerre. A szocialista-liberális
koalíció minden egyes perccel, amit még hatalomban töltött egyre több embert
terelt a jobboldali ellentáborba és minden egyes perccel egyre inkább a
jobboldal szélére radikalizálta a már ott lévőket.
2009 tavaszán Gyurcsány Ferenc,
mikor már senki nem kérte, lemondott. A miniszterelnök a párton kívül érkezett
Bajnai Gordon lett, akinek válságkezelése még unszimpatikusabb és a társadalmat
negatívan érintő volt. A 2009-es EP-választásokra az országot ellepték Habony
Árpád narancssárga plakátjai, melyek az egész fennálló Harmadik Magyar
Köztársaságnak üzentek valójában, s rajtuk ennyi állt: Elég! Az EP-választás
eredménye a Fidesz brutális fölényét jelezte, a szocialisták drasztikus
visszaesését és a Jobbik markáns előre törését. Az SZDSZ a hajdani nagy
rendszerváltó párt eltűnt a politikai térképről, és az időközben rengeteg
botrányba keveredett, irányváltáson átment MDF még életjelet produkált. De neki
sem volt sok hátra. A 2010-es választásokra Habony Árpád új táblái lepték el a
tereket. Az új plakát jelet adott a Harmadik Magyar Köztársaság
kivéreztetésére. Ezt jelentette a Fideszes kétharmadot hozó plakát az „ Itt az
idő!”. Orbán Viktor és a Fidesz óriási mértékű, egymagában kétharmados, alkotmányozó
többséget hozott. Az MSZP és a Jobbik mellett még az új, zöld politikával
kampányoló LMP tuszkolta be magát a parlamentbe. Az MDF és az SZDSZ a két rendszerváltást meghatározó párt lekerült a
politikai térképről, majd meg is szűntek. Jelezvén a nyomorúságos Harmadik
Magyar Köztársaság végét. Ezt Orbán Viktor sem habozott tisztázni, mikor
választási beszédében kijelentette, hogy nem új kormány, hanem új rendszer
született, mely a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A Nemzeti Együttműködés
Nyilatkozata hamar ellepett minden közintézmény falat. Orbán Viktor és a magyar
társadalom is erőteljesen jobbra tolódott, csalódva a liberális demokráciában,
le is mondva arról. Ami a Kádár-rendszerből jó volt a társadalom számára az
annak autoriter jellege. Ebből a magyar társadalom sosem nőtt ki. De ezt az
autoritást nem a ’89 előtti baloldali formájában óhajtották, hanem jobboldali,
nacionalista verziójában. Orbán Viktor és a nép vágya itt találkozott és ezt
meg is adta a népnek. Az 1990-es első szabad választások után kereken 20 évvel
a kör bezárult, a liberális demokrácia, a Harmadik Magyar Köztársaság szakasza
véget ért. Helyét a NER vette át. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-ben
elfogadott alkotmánya egy ideiglenes alkotmány volt. Mire az Orbán-rendszer
megalkotta több, mint 20 évre rá az újat az már a NER-t alapozta meg. Nem csak
a Harmadik Magyar Köztársaság alkotmánya, de maga a Harmadik Magyar Köztársaság
is ideiglenesnek bizonyult. Úgy született meg, hogy igazán senki sem akarta, de
nagyon várta, és úgy halt el, hogy mindenki a pusztulását kívánta, de szinte
senki nem fogta föl mikor véget ért.
A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.
1994-ben nagy fölénnyel nyert az
MSZP és minden addigi alulról szerveződő egykori rendszerváltó pártot
megbüntettek a szavazók, legyen az addig kormányon vagy ellenzékben.
Egyértelműen a társadalom mély csalódottságot élt át a rendszerváltással és az
azutáni demokráciával és piacgazdasággal kapcsolatban. Egyértelműen a
rendszerváltás véghezvitelében másik oldalról jövő formációt bízták meg jövőjük
reményével. A közvélekedéssel ellentétben nem nevezném egyértelműen ezt a
Kádár-rendszerbe való totális visszavágyással vagy restaurációs szándéknak.
Nyilvánvalóan benne volt az a közhangulat miatt, hogy „még a Kádár-rendszerben
is jobb volt”, azonban annak kis reménye, hogy valamit abból, ami jobb volt
visszahoznak az MSZP-sek, amelett ott volt a régi, bejáratott politikusok képe, akik
azért ha úgy is ahogy, de már részt vettek egykor egy államigazgatásban
valamilyen szinten. Na meg mégis, a drótkerítést átvágó akkori külügyminiszter
Horn Gyula és társai világos, hogy egy teljesen más oldalról vettek részt a
rendszerváltásban és perspektíváik is másmilyenek lehetnek. Természetesen Horn
Gyulának és a szocialistáknak is jól jött, hogyha nem tekint senki sem itthon,
sem külföldön rájuk úgy, mint a volt rendszer restaurációs rizikójára, ezért
léptek koalícióra a leghangosabb antikommunista rendszerváltó párttal, az
SZDSZ-el. Bár tény és való, hogy az MSZP-nek politikájában semmi köze nem volt
rég a kommunizmushoz, a „komcsi” jelző nem jött le róluk ekkor sem, sőt, az
SZDSZ-re is átkúszott. Ez pedig a magyar liberalizmus halálával volt egyenlő.
Az SZDSZ azzal, hogy elfogadta a koalíciót ’94-ben az egykori állampárt
utódjával, olyan mély hitelvesztést élt át, amit ezután sohasem volt képes
sehogy megindokolni, vagy helyrehozni. Mindazonáltal, akik valamilyen esetleges
volt rendszerből származó szociális intézkedést, vagy úgy általában bármilyen
szocialista politikát vártak egy nevében szocialista párttól, azoknak csalódni
kellett. A Horn-kormány egy az egyben egy nyugati politikai paletta szerinti,
gazdasági értelemben jobboldali, piacpárti, privatizációt mindinkább folytató,
neoliberális politikát vittek véghez. Az MSZP arca és az SZDSZ ideológiája így
alkotta meg a későbbiekben szitokszóvá váló „balliberális” kifejezést és
inflálta el, úgy általában a liberális jelzőt hazánkban.
Nem érezte ezt a társadalomhoz
hasonlóan máshogy Orbán Viktor és a Fidesz sem, mely egykor az SZDSZ
kistestvére volt, most már 1994-re hivatalosan is törölte a „liberális” kifejezést
a párt soraiból. Persze a liberalizmust lehetett volna megmenteni és kikérni is
magának, hiszen a liberalizmus nem kizárólagosan jobb vagy baloldalhoz kötődő
ideológia. Amennyiben az SZDSZ balliberálissá vált, úgy a Fidesz lehetett volna
a „jobbliberális” képviselet is. Bár a liberális jelzőt egyértelműen átengedte
a baloldallal összefonódó SZDSZ-nek, valójában az 1994-től következő időszak a
Fidesz életében joggal nevezhető liberális-konzervatívnak, ezt pedig mi sem
bizonyítja jobban, hogy nem csak a Liberális Internacionálé tagja volt a párt
2000-ig, de maga Orbán Viktor volt annak egyik alelnöke. 1995-től a Fidesz
hivatalosan is „Fidesz- Magyar Polgári Párt” néven szerepelt. Ez volt a „polgári”
jelző megszületése és a „Polgári Magyarország” szlogen hajnala is. Az ezt
követő jó pár év pedig kétségkívül a Fidesz egyik legsikeresebb és minőségileg
is legjobb éve volt. A polgári jelzőt, mely gyakorlatilag a nyugati jobbközép
pártok liberális-konzervativizmusát jelentette, sikeresen képzett hidat az
elmérgesedő urbánus-népi, azaz a nagyvárosi- vidéki ellentét között. Hiszen míg
a belpesti liberális-szocialista szalon vívta a harcát a legnagyobb megmaradt
jobboldali párt, az FKGP abszolút, paraszti-agrár vidéki habitusával és Torgyán
József korát megelőző troll-politizálásával, addig a fiatal, értelmes,
intelligens, tehetséges politikai erő benyomását keltő Fidesz a maga
polgári-libsikonzervatív feelingjével hatalmas népszerűségre tett szert mind a nagyvárosi
értelmiségi-polgárság (főleg Buda lakossága), a megyeszékhelyek népessége és a
kisebb városok lakossága körében vidéken. Tette mindezt úgy, hogy a ’94-es
parlamentbe épphogy csak bekerültek és a politikai, közéleti, média fősodor
szelei nem az ő vitorlájukat fújta. Természetesen a neoliberális politikának is
meglett a következménye, melyet a Horn-kormány vitt és a Bokros-csomag néven
elhíresült gazdasági megszorító csomag olyan mélyen a magyar társadalom
kollektív tudatába égett, mint negatív dolog, mint nem sok más. Természetesen a
csomag valóban hatékony állította talpra a padlón lévő gazdaságot, hogy
egyáltalán valahogy újra eltudjon indulni növekvő pályán, azonban ennek az ára
a lakosságra nézve túl súlyosnak bizonyult. Ez katasztrofális élet-színvonalbeli
állapot, társulva az általános csalódottsággal mind a jobb- mind a balliberális
pártok tekintetében, tetéződött a magyar maffiaháború betetőzésével is, melynek
csúcspontján 1996-ban Óbudán fényes nappal lőtték agyon Prisztás József
alvilági üzletembert. A politikusi személyekkel is tarkított alvilági
csetepaték és autófelrobbantások Budapesten és szerte az országban, nem éppen
egy szebb jövő és gyarapodó ország benyomását keltették. Erre jött még az
ország első nagy politikai-korrupciós ügye a Tocsik-ügy. S miközben a lakosság
életszínvonala és anyagi helyzete katasztrofálisnak tűnik, egy állami cég 800
milliárdokkal dobálózik kétes ügyekben ügyvédeknek, amely botrányba
belekeveredett nem csak az egyik MSZP-s politikus de egy SZDSZ-hez köthető
ügyvéd. Nem csoda, hogy az 1998-as választásokat nem várhatta éppenséggel
ugyanakkora bizalommal a két kormánypárt, mint az előzőt. Így került sor hát
1998 elején, az addigra egyértelműen kihívóvá magát felküzdő Orbán és a
kormányfő Horn Gyula vitájára, mely a mai Magyarországon már elképzelhetetlen
lenne. Ekkor azonban a balközép és jobbközép kurzus még kulturált módon képes
volt programpontok mentén haladó, szakmai elképzeléseket összeütköztető vitára.
A választásokat a Fidesz nyerte meg, bár önállóan nem tudott kormányt
alakítani. Akkor sem, ha a maradék MDF-fel koalícióra lépett, hisz inkább az
MDF mászott be a Fidesz hátán a parlamentbe, semmit, hogy utóbbi húzzon ebből hasznot.
Még az MDF-ből 1993-ban kivált Csurka vezette radikális jobboldali MIÉP is több
szavazatot kapott. Így, bár szeretett volna a Fidesz végig elkerülni minden
szövetséget a korábbi népi-plebejus jobboldali párttal az első kormány
idejéből, az FKGP-vel végül a politikai logika miatt koalíciót kötöttek és
ezzel megkezdődhetett az első-Orbán-kormány tevékenysége. Megindult
a Széchenyi terv, a családtámogatások, családi adókedvezmények, több hivatal
átalakítása, a GDP növekedése magasabb lett az előző időszakhoz képest, a
munkanélküliség pedig alacsonyabb, az államadósság az inflációval együtt
csökkent. Kijelenthető, hogy az első-Orbán-kormány gazdasági tekintetben jobban
teljesített, mind az előző, mind az utána következő kormányokhoz képest.
Kultúrpolitikában és társadalmi kérdésekben pedig konzervatív, elsősorban a hagyományos
családmodellt támogató, ösztönző intézkedéseket hozott. Talán azt is
megállapíthatjuk, hogy az első-Orbán-kormány volt a Harmadik Magyar Köztársaság
fénypontja. Olyan fénypont, mely más jól működő demokráciában semmit sem
jelentene, jelentéktelen pont lenne csupán. Azonban a zavaros rendszerváltás
utáni évtizedekben, ez az időszak állt a legközelebb egy tisztességes, európai
szinten is értékelhető polgári-konzervatív kormányzáshoz. Természetesen mivel
egész identitása Orbánéknak a korabeli szövetségeseik, akiket árulónak
tekintettek és a volt rendszer maradványai elleni revanson és dacon alapul, ez minden
e mellé társuló identitást megmérgez. Így kibuktak az olyan „gyerekbetegségek”
kormányzásuk alatt, mint az addig szokatlan agresszív kormányzási módszerek, a
parlament szerepének lecsökkentése, a nyílt viták mellőzése vagy egyértelműen a
kolesszoba haveri köréhez tartozó káderek pozícióba helyezése, mint Simicska
Lajos Fidesz pénztárnok APEH elnökké tétele. Emellett társult egyéb kétes
megítélésű ügy is hozzájuk, mint a „Josip Tot- botrány”. Ahogyan az FKGP-vel,
(kifejezetten Torgyánnal) való finoman szólva sem elegáns leszámolásuk, melyben
a zsarolás és fenyegetés módszereit alkalmazva mondatták le miniszteri
posztjáról Torgyánt 2001-ben. Maga az FKGP is (ismét) kettészakadt és egy
Orbán-fan egység és egy független FKGP lett belőle. Így a jobboldali
kormánykoalíció lényegében felbomlott, ám az Orbán-fan kisgazdák és a MIÉP
külső támogatásával tudott kormányozni a Fidesz. A MIÉP támogatása külön
érdekes, hiszen később a 2002-es választásokon Csurka még a Fideszre való
szavazásra is buzdított, ezzel nem csak a saját pártjára adott szavazatokat
legyalulva és kiejtve a parlamentből, de a mainstream jobboldal és a radikális
jobboldal közötti határ (addig sem igazán kivehető) határának végső
elmosódásához járult hozzá a magyar politikában. Emellett az FKGP is eltűnt 2002 után a történelem homályában, szavazóit pedig felszívta a Fidesz csakúgy, mint '94 után az akkori MDF-ét. Orbán Viktor szentül hitte a
2002-es választásokhoz közeledve, - ahogyan azt minden közvéleménykutatás is
előre jelezte -, hogy a Fidesz egymaga is fölényes győzelemmel fog újra
kormányt alakítani. A szocialisták Medgyessy Pétert független (de volt
MSZMP-s), a Horn-kormány volt pénzügyminiszterét indították Orbán ellen, aki a
100 napos program és egyéb demagóg, gyakorlatilag populista proliszólamokkal
licitált rá az orbáni eredményekre.
Orbán azonban megingathatatlanul hitte, hogy
szakmailag, gazdaságilag elért eredményei magukért beszélnek és ha
szakpolitikailag nézzük valóban így is volt, azonban nem számolt azzal, hogy a
társadalom posztszocialista habitusa nagyon messze van a szakpolitikai megértés
és összefüggés meglátás jelenségétől. Így hiába indultak az időközben a kvázi
0-ról magát minimális támogatottságúra összeszedő Dávid Ibolya vezette MDF-el
közösen, számukra bosszantóan hajszál híján a Fidesz-MDF alulmaradt az MSZP-SZDSZ-el
szemben. Hiába minden Budaházy vezette Erzsébet-híd blokád és tüntetés, a
balliberális koalíció a 2002-es választásokon visszatért. Orbán pedig
összeomlott. Háttérbe vonult, gyakorlatilag újra kellett építenie magát.
Még a parlamentben sem szólalt fel évekig. Orbán törése és csalódása a
társadalomban és a közéletben pedig katasztrofális jövőt festett fel a Harmadik
Magyar Köztársaság számára, amit ekkor még kevesen véltek sejteni. Orbán
csalódott a médiában ismét, azonban már nem kívánta azt lenyűgözni (hiszen ezt
igyekezett tenni kormányzása alatt), hanem teljesen eloszlott a független
médiába vetett hite. Nem véletlen hiszen nem csak a posztkommunisták által
uralt közmédia és nyomtatott sajtó zöme, de az frissen bejövő internetes
médiumok, az akkori Origo és Index sem éppen volt okolható elfogulatlansággal a
baloldal irányába. Az új kereskedelmi TV-k melyek ’97-’98-ban jöttek be sem
voltak éppen ebből a szempontból mások, elég ha csak a 1999-ben induló közéleti
Heti Hetes műsorra gondolunk, ahol a balliberális értelmiség, színészi krém szembetűnően
Orbánfóbiás volt. Első lépésként Simicska Lajos pénzéből több lapot vásároltak
(pl. Magyar Nemzet) és egy televíziós csatornát is alakítottak (hírtv) maguknak
a fideszesek. Orbán nem csak a független médiába vetett hitével szakított de
gyakorlatilag az egész rendszerváltás utáni liberális demokrácia és jogállam
működési rendszerét kérdőjelezte meg. Ezek után a szabályok minimális betartása
sem igazán foglalkoztatta, az ideái megszűntek. Úgy ítélte meg ha őt demagóg,
proli habitussal lelehetett győzni, akkor ő neki is le kell szállnia a demagóg
és proli színvonalra. A jogállamiság keretei számára ezek után kényszeredett
keretek voltak, melyeket kijátszani és a benne lévő kiskapukat megtalálni
kellett, hogy az igazság, a nemzet, tehát (az ő felfogása szerint) ő és a
pártja győzedelmeskedni tudjon hosszútávon és végül leszámolhasson az áruló
liberálisokkal és a kommunizmusból itt maradt potyautasokkal. Ennek a dacnak,
revansnak és bosszúnak rendelődött ezután alá minden Orbán és a Fidesz
politikájában.
Orbán miután ismét a Fidesz
elnöke lett 2003-ban (miniszterelnöksége alatt átadta ezt a posztot), a pártot
minden addigi pártnál jobban centralizálta és autoriterebbé tette. Dávid Ibolya
és az MDF nem kívánt együtt haladni az egyre inkább beszektásodó Fidesszel és
külön frakciót alakított. Az MDF volt az egyetlen mely nem szavazta meg
Medgyessy 100 napos programját sem (mely a proliknak nagyon tetszett és ez volt
az első mozzanat a Fidesz prolisodásában, hogy megszavazta) amely a józan
gazdasági logika szerint totális csőd felé vezette az országot. Gyakorlatilag
az MDF meglepően az utolsó, pislákoló fénysugara maradt a klasszikus jobbközép
politizálásnak. De nem csak Orbán csúszott el egyre inkább jobbra és vesztette
el a hitét a liberális demokráciában, hanem párhuzamosan vele a jobboldali
szavazók és a társadalom nagy része is. Az ellentétek kiszélesedtek és többé
nem jobb és baloldali vélemény közötti politikai vitáké volt a főszerep, hanem
katartikus világnézeti háborúvá fajult a közélet. Az urbánus-népi ellentét
kiszélesedett a nemzet (Orbán és a jobboldal) és hazaárulók (balliberálisok)
ellentétévé, míg a másik oldal felfogásában a demokrácia (balliberálisok) és a
fasisztaveszély (mindenki más) narratívájává. A párbeszéd megszűnt, a két tábor
közötti hidak leomlottak, az elementáris szellemi háború kezdetét vette. Ez
azonban nem emlékeztetett már nyomokban sem egy jól működő demokráciára. Ahogy
Antall Józsefet a rák, úgy a friss köztársaságot a posztkommunista mentalitás
rágta belülről és 2002 után a végstádium tünetei jelentkeztek. Ebben a beteg
társadalmi állapotban derült ki Medgyessy Péter miniszterelnökről, hogy a
kommunizmus alatt III/II-es kémként működött, amely a rendszerváltás totális csődjével
volt jellemezhető, hogy Horn az egykori pufajkás után, most egy III/II.-es
kommunista ex-kém az ország kormányfője. A helyzetet tetézte, hogy az
antikommunizmusát még néha mindig hangoztató SZDSZ nem követelte a lemondását.
Evégett a pártból olyan prominens alapító tagok léptek ki, mint Kis János.
Csoda, hogy az SZDSZ halála nem itt kezdődött, de csak mert addigra a szellemi
polgárháború úgy áthatotta a közéletet, hogy a „fasisztaveszély” jobboldal még
mindig nagyobb rossznak tűnt a szavazóinak. Az utolsó momentum, ahol még
egységesnek tűnt az ország társadalma a 2003-as EU tagságról szóló népszavazás
volt, ahol mindkét oldal a csatlakozás mellett szavazott. Gyakorlatilag a
Harmadik Magyar Köztársaságot még ennek a nyugati integrációnak a reménye, az
ez utáni jólét ígérete tartotta össze. Csak a kommunisták és a pár hónappal
később alakuló Jobbik emberei kampányoltak ellene. Utóbbiak később radikális
jobboldali párttá alakultak, mert nem kívántak ölbe tett kézzel várni Orbán
Viktorra és a Fidesz nevű szektájára tettekben. 2004-ben az EU csatlakozás
megtörtént és egy ország várta oldaltól függetlenül a Kánaán beköszöntését,
amely végül sosem jött el. A sors fintora, hogy Medgyessy a kém múltjába nem
bukott bele az SZDSZ háttartásával, végül utóbbi vonta meg tőle a bizalmat
mégis, mikor összeveszett a kormányfő a pártjukkal. Elvekért nem, hát önös
érdekekből lemondatták. Helyét pedig az ambiciózus, relatíve fiatal, addigi
sportminiszter vette át, Gyurcsány Ferenc. Gyurcsány nevét akkor még sokan meg
sem tudták rendesen jegyezni majd később kitörölhetetlen lett mégis a magyar
kollektív tudatból. Gyurcsány tisztában volt a Medgyessy-kormány jóléti,
osztogató, hitelfelvevős, Kádár-rendszerből örökölt mentalitású ténykedéseinek
katasztrofális következményeivel és nagy terveket szövögetett, a magyar
baloldal átszabására és az ország jövőjével kapcsolatban. Kétségtelenül nyomott
hagyott a magyar baloldalban hosszú időre és az ország jövőjét is végső soron
megpecsételte kormányzása, de közel sem úgy, ahogy azt elképzelte volna. 2004
szeptemberétől megalakult a Gyurcsány-kormány és nevével összeforrva
megkezdődött a Harmadik Magyar Köztársaság utolsó felvonása. Kezdetét vette a
magyar liberális demokrácia haláltánca. Folytatása következik…
