A jobboldal halála

A jobboldal nem a NER bukásával omlott össze, még csak nem is ebben az évszázadban. A jobboldal már a 20. század elején az utolsókat rúgta, mint valódi, hiteles és komoly társadalmi befolyással rendelkező világszemlélet. Amit jobboldalnak hívunk azóta pedig valójában nem is az. Ez nem feltétlen baj. Azonban ha már jobboldali megújulásról beszélnek sokan, jó lenne tisztázni egyáltalán mit is jelent a jobboldal. Miközben a centrizmus gyakorlati semmit sem gondolásának lagymatag trendjében vannak oly sokan, s hangoztatják, hogy a jobboldal és a baloldal idejétmúlt fogalmak, ennél nagyobb félreértése a világnak nem is lehetne. A jobboldal és a baloldal egy világnézeti, metapolitikai fogalom, amely a világhoz, élethez, társadalomhoz való hozzállást jelenti. Nem pártokat és nem is ideológiákat. Nem kell természetesen egyik vagy másik világnézeti oldal "vívmányait" vallani maximálisan, azonban ismerni, hogy mit is jelentenek ezek a fogalmak és milyen szemléletmódok tartoznak hozzájuk, annál inkább. Ahogyan Konfuciusz mondta: Ha egy dolgot tehetnék a világért, a fogalmak tisztázása lenne az. 

Ha valaki olvasott már kicsit is René Guénontól vagy Julius Evolától, akkor hallhatott arról a tradícionalista megállapításról, hogy ami 1789 után van az baloldali, és, ami előtte volt az jobboldali. Ez a kissé túlzónak ható megállapítás valóban abból ered, hogy a jobboldal és a baloldal politikai fogalmai az 1789-es francia forradalomból erednek, mikor a francia képviselőház jobboldalán a konzervatív, régi rendet támogatók ültek, baloldalon pedig a forradalmi társadalmi újitást szorgalmazók. Innen jön tehát, hogy a konzervatív, régi értékek, társadalmi rendszer megőrzésére törekvők jobboldaliak, míg a progresszív újítók baloldaliak. Mivel kezdetben ez a régi rendszer, maga a szakrális, isteni jóváhagyásból erdeztetett uralkodó és arisztokrácia uralma volt, a demokrácia teljes elvetésével, vallási identitás mentén szerveződő és domináló többnemzetiségű birodalmakkal, ezért - Guénon és Evola gondolatmeneténél maradva-, minden, ami ettől eltér az már baloldali elhajlás. Ha ezt komolyan vesszük, akkor mára meglehetősen kevés jobboldali maradt, akik a demokráciát, választásokat, köztársasági formát, nemzetállamok létét is elvetik, mindezt konzervatív és vallási okokból. Ez a fajta társadalomszervezési és világszemlélet általános és normális volt gyakorlatilag a szervezettebb emberi társadalmak kialakulásától az ókortól kezdve a 19. századi felvilágosodási hullámig mindenütt a világon. Azonban legkésőbb a Nyugati kultúrkörben az I. világháború végével szinte teljesen megszűnt. Minden, ami utána van, az baloldali társadalmi és politikai irányzat.

Ezt az egyébként nagyon jó megállapítást kiegészítve, a jobboldalnak és a baloldalnak van egy sokkal mélyebb, filozófiai olvasata és definíciója. Ha a gyökerénél fogjuk meg a kérdést, akkor a jobboldal számára a világ abszolútum, az egyén pedig relatívum. A baloldalnak fordítva, az egyén az abszolútum, a világ realtívum. Magyarán a jobboldal számára a világnak van egy adott rendje (isteni, természeti) amihez az egyénnek alkalmazkodni kell és így, ennek a rendnek szellemében épül fel a társadalom. A baloldal számára pedig az egyén szükséglete felülír mindent, és az egyének vágyaihoz, igényeihez kell igazítani a minket körülvevő világot. Ezek a vágyak és igények kezdetben az alacsony társadalmi státuszú néprétegek jogaihoz kötődtek, mára ezek aztán eljutottak akár a woke-al a minket körülvevő biológiai alapvetések megkérdőjelezéséig a transz-identitások képében. Tehát a nemesi kiváltságok, a társadalom hierarchikus felépítésének megkérdőjelezéséből eljutottunk a nemzeti, vallási hovatartozások megkérdőjelezésén át, egészen a nemi, biológiai fogalmak megkérdőjelezéséhez. Majd később a technológia és a transzhumanizmus közeledtével eljutunk az emberi lény alapfogalmának megkérdőjelezéséhez is. A fokozódó, permanens progresszíó következtében a jobboldalnak nem volt más választása, mint alkalmazkodni a körülményekhez és végül engedni a saját elveiből. Elsőként a választójoghoz, demokráciához füződő viszonyában, hiszen miután a forradalmi hevület elérte, hogy általános legyen mindenütt a választás és, hogy pártok juthatnak hatalomra a demokráciának nevezett társadalmi kísérlet keretében, nem tudtak volna még annyi befolyást sem gyakorolni, ha ebből kimaradnak. Így elsőként a politikai szerkezet átalakításához alkalmazkodtak és engedtek a maguk hierarchikus irányítású felfogásából. A jobboldaliság legnagyobb problémája és csapdája így kezdetektől fogva az, hogy ha a hitelesen képviseli az elveit, akkor az a társadalmi többséget nem nyeri meg - tekintve, hogy a társadalom többségének egyetértéséhez kötött államberendezkedést kárhozhatja-, viszont ha olyan dolgokat kezd képviselni, ami a társadalom többségének szimpatikus, az szükségszerűen nem jobboldali téma és hozzáállás. Ezt a problémát elsőként Mussolini és a fasiszták ugrották meg jól, akik a populizmust használva egész sikeresen hatottak a tömeg érzései úgy, hogy végül a maguk hierarchikus, birodalmi víziója és koncepciója lett támogatott szélesebb néprétegek által. Így meghekkelve a baloldal választójogi csapdáját. 

Miután a hitleri nemzetiszocializmus (aminek bal-jobb tengelyen való elemzése egy külön téma lehetne) megmérgezte ezt a jobboldali populista trendet, a jobboldaliság 1945 után gyakorlatilag majdnem teljes visszavonulót fújt Nyugaton. Elindult a jobboldal fogalmának teljes, totális és szándékos félreértelmezése. Ez pedig a gazdasági jobboldal fogalmának dominanciáját jelentette. 1945 után olyan általános, az eredeti jobboldaliság értékeivel szembehelyezkedő konszenzus született, hogy nem volt más módja két oldal megkülönböztetésének, mint a gazdasági vetületű értelmezés. A baloldali az állami beavatkozás híve inkább, míg a jobboldal a piaci kapitalizmus szószólója. Minden eddigi és értelmes definíciónk szerint pedig ez a különbség teljesen értelmezhetetlen. Szellemi értelemben mindkét oldal baloldali. Az, hogy gazdasági, anyagi, materiális, praktikai szempontból vizsgáljuk kizárólag a társadalomszervezést, már önmagában baloldali szellemi megközelítés, mely az egyéni igényt helyezi fókuszba. A gazdasági jobboldal ha úgy tetszik, a baloldaliság legnagyobb trükkje, ami egy olyan baloldali világnézet, ami valami korcs logika mentén jobboldalinak nevezheti magát. Így elorozva a fogalmat és elszívva a levegőt valódi, baloldaliságra veszélyt jelentő jobboldali tendenciák elől. A kapitalizmus és a szabad piac, a piac láthatatlan önrendező keze olyan fogalmak, amivel az eredeti jobboldaliság köszönőviszonyban sincs. Eredendően a jobboldal gazdasági struktúrához való hozzáállása feudális, a hierarchikus szakrális hatalmi rendhez lojális kisebb gazdasági centrumok kezében öszpontusoló anyagi javakat preferáló koncepció. Ebben a gazdaság nem cél, csak eszköz, mely a fennálló - szerinte szent és szakrális eredetű-, hatalom céljait szolgálja ki. Ez pedig semmiképpen nem szabad piac. Még archaikusabb példákat nézve, vagy a jobboldali birodalmak jobb napjait figyelembe véve, másik lehetőség, hogy egy decentralizált, alacsonyabb néprétegeket is bevonó gazdasági koncepció lehetséges, mint a céhek. Azonban a céhek is bevannak csatornázva és felügyelve, koordinálva a jobboldali hatalom által, nem pedig a céhek szabadon saját anyagi haszonszerzésük mindent felülíró mámorában azt tesznek és úgy versenyeznek ahogy akarnak, mindegy mi a hatása a nagyobb közösségre. A gazdasági jobboldal a legaljasabb trükkje a baloldaliságnak, amiben jobboldalnak hívhat valamit, ami nem az. Ez pedig Nyugaton az utóbbi időkig mainstreammé vált. Miközben kulturális és szellemi kérdésekben ez a "jobboldal" teljesen átadta a terepet a szellemi baloldaliságnak. A Republikánus párt az USA-ban fél évszázadon át képviselte ezt, s ma sem enegdett gazdasági téren ebből a tévútból, de a német CDU-n keresztül az összes magát jobboldalinak, keresztény-konzervatívnak aposztrofáló nagy európai párt ide sorolható. Ez a kapitalista téboly pedig megmérgezte a kulturálisan jobboldali témákkal kacérkodó frakciókat is, mint a már említett Republikánusok, a magyar Fidesz, a német AFD, a francia Nemzeti Front és a többi, mára szélsőjobboldalinak hívott koncepciót. 

Ha már szélsőjobboldal, akkor ez mindig is a populista jobboldaliságra utalt, ahol - mint már említettük-, Mussolinitől fogva arra törekedett a jobboldalibban gondolkodó réteg, hogy bizonyos trükkökkel a legszélesebb társadalmi réteg szimpátiáját megnyerje egy olyan koncepció számára, ahol a széles társadalmi rétegnek viszont nem osztanak lapot, és az eredeti jobboldali hierarchikus, birodalmi, antidemokratikus irányba tereli a társadalmat. Ha nem nézzük azt, hogy a gyakorlati, praktikai hatalomra jutás trükkjei baloldaliak, akkor ezeket a formációkat nevezhetjük még leginkább jobboldalinak. Ugyan a jobboldal eredeti nacionalizmusellenessége már nem érhető tetten, ennek történelmi okai vannak. A nacionalizmus kezdetben remek fegyver volt a baloldal kezében, hiszen ezzel szakították szét a többnemzetiségű jobboldali birodalmakat, de később teherré vált a fokozódó progresszíó számára és a nemzeti identitás betársult minden más konzervatív érték mellé, amit megkell haladni és eltüntetni. A nemzeti identitást jóesetben a jobboldaliság sohasem üldözte, csak nem emelte piedesztára, így felkarolta azt, minthogy birodalmak hijján, nemzetállamokba kényszerülve ez az identitás valóban felértékelődött a régi rend értékei közül, amit a baloldal támad. A nemzeti konzervativizmus így egyfajta furcsa torzszülött jobboldaliságként jelent meg, ami már a baloldal által átalakított világ kényszerű következménye. Leszámítva, hogy ezen (szélső)jobboldali formációk még mindig hajlamosak a baloldal által kreált gazdasági jobboldaliság kapitalista tébolyára, még két fontos problémájuk van. 

Az egyik jobboldalisággal nem összeegyeztethető atribútumuk a túlkompenzálás. Ez a túlkompenzálás azt jelenti, hogy betegesen nem akarják, hogy hasonlítsanak a 20. század sikertelen és lejáratódott jobboldali mozgalmaira. Tehát ne lehessen őket fasisztának, vagy nácinak nevezni, hiszen az a köztudatban már egy nagyon rossz brand és nem lehet vele széles szavazóréteget kiépíteni. Emiatt az antiszemitizmus látszatát is kerüli, de ezt már úgy teszik, hogy konkrét filoszemitizmusba csap át. A zsidó-keresztény kultúrkörre való hivatkozással, Izrael kritikátlan támogatásával és a cionizmus teljes mellszélességű pártolásával teszik ezt. Nem szükséges antiszemitának lenni a jobboldaliságnak sőt, faji és etnikai szempontok sohasem domináltak a jobboldalban eredetileg, azonban ugyanezen okból teljesen irracionális a pozitív viszonyulás ilyen foka is a zsidóság kultúrájához és a cionizmushoz. Ez alapvetően semmilyen módon nem kötődik az eredeti jobboldalisághoz, csupán a baloldal kultúrális boszorkányüldözésének ellencsapása és előre menekülő megelőzése. Bővebben itt: Nácizmustól megtisztított fasizmus újjáéledése

A másik jelentős probléma, hogy a baloldal permanens progressziója már olyan régóta tart és olyan messze lökte a társadalmat az eredeti jobboldali kiindulóponttól, hogy a mai szélsőjobboldali formációk nem is nevezik meg ideális célnak ezt az állapotot. Ezt vagy nem merik megtenni, mert népszerűtlen, vagy ők maguk is szellemi fogságában vannak a több száz éve tartó baloldali szellemi leuralásnak. Ezért a populista jobboldal maximum a baloldali progresszió előző fázisait tűzi ki jobboldali ideának. Magyarán, ami az 1960-as években még forradalmi, baloldali és újító, antikonzervazív volt, mint a férfi és női szexualitás nyíltsága, a miniszoknya stb. az mára a baloldal előrehaladó folytonos változásában már konzervatívnak számít. Toxikus nemi szerepnek, patriarchálisnak és a ciszhetero emberek dominanciájának. Ezrét a jobboldal ezt a korszakot jelöli meg ideának. Tipukus példa erre az Alt-right, ami az '50-es, '60-as évek amerikáját tűzi ki példaképnek. Pedig a szexuális forradalom, a miniszoknya és társai eredendően mérhetetlenül nem konzervatív értékek, s a korabeli konzervatívok ellenérzéseket is tápláltak a szexus ilyen mértékű popkulturális bálványozása ellen. Mára ott tartunk, hogy konzervatívnak lenni elég ahhoz, hogy nyílt homoszexuális kapcsolatban éljen valaki, s a mai szélsőjobb felkarol, mint ideális példa, hiszen nem transzgender koncepciója van az illetőnek, csak "klasszikus" homoszexualitása. Amennyiben a progresszió továbbgyűrűzik, eljutunk oda, hogy jobboldalinak nevezik azt, aki transzszexuális és saját maga éli ezt meg, nem pedig transzhumanista és félig gép. Ez úgyszintén már a baloldali szellemi behatás eredménye és csapdája. Eképpen a jobboldal mindig a baloldaliság előző megvalósult fázisához akar csak visszatérni, nem pedig a valódi jobboldali világképbe. 

Mindezeket végigvéve leszögezném, hogy az írás nem a fent taglalt jobboldaliság védelmében íródott, csupán a fogalmak tisztázásának és a helyes világkép értelmezésének vágyával. Keresztényként elkell ítélnünk minden olyan próbálkozást, amely a hitet, Istent bármilyen politikai, filozófiai oldal mellé is kívánja rendelni. A jobboldalban és a baloldalban egyaránt megjelennek Isten atribútumai, ahogyan mindkettőben jelen van annak teljes elutasítása is ha önmagában nézzük. A jobboldal a tekintély és a rend (mely megvan Istenben) a baloldal pedig a kegyelem és a szolidarítás (mely megvan Istenben), ezek azonban csak egyszerre érvényesülhetnek Krisztusban, szétválasztva semmiképpen nem Isten felé vezetnek. A jobboldal annak a világnak a rendjéhez igazodik és tartja szentnek, amely egy leromlott világ, s a Sátán a fejedelme. A baloldal pedig Isten nélkül akar utópiákban Mennyországot alakítani torzan, ebben a leromlott világban. Mindkét út a pusztulásba és a sötétségbe vezet. De ehhez fontos tudnunk és értenünk mit is jelentenek ezek a világnézetek és milyen okból, merre tartanak. Csak ezután lehetséges kiszabadulni a fogságukból és felülemelkedni rajtuk és ezek szintéziseként meglátni, hogy Krisztus az egyetlen út és az egyetlen jó oldal, melyre választásunk van. 

A nacionalizmus szembenállása a jobboldallal az Ororszországhoz fűződő viszony tükrében

Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a francia törvényhozás két részre volt tagolható. A forradalom megannyi fajta támogatójára és a régi rend híveire. Előbbiek a bal, utóbbiak a jobb oldalán foglaltak helyet a parlamentnek. Innen ered a baloldal és jobboldal kategóriája a politikában. A baloldalon voltak a liberálisok, szocialisták, nacionalisták. A jobboldal pedig a konzervatívokat jelentette. Elsőre talán különösnek tűnhet napjainkban, hogy a nacionalisták vagyis a nemzetiek, szembenálltak a konzervatív, tradícionalistákkal. Azonban eredendően a nemzeti függetlenségi mozgalmak és a nacionalizmus nagyon is baloldali, progresszív jelenség volt, amely a tradícionális, soknemzetiségű, konzervatív társadalmi berendezkedésű birodalmakat szétrombolta. Egy konzervatív számára a nemzetiség sokadlagos kérdés volt, s elsősorban az értékrend és a hierarchikus államhoz való lojalitás határozta meg az identitását. A nacionalizmus csak sokkal később, a 20. században csapódott a jobboldalra, a konzervativizmus mellé, mikor az egyéb baloldali ideológiák, a marxizmussá fajult szocializmus, majd a liberalizmus a nemzeti identitás ellen fordult.

A legutolsó pillanatig minden baloldali törekvésnek ellenálló feudális Orosz Birodalom 1917-ben elesett. Több száz év felvilágosodását kihagyva, azonnal szélsőbaloldali, kommunista diktatúra vette kezdetét. A több száz évnyi gazdasági és társadalmi progresszíó hiánya azonban olyan gyökeréig hatolóan jobboldalivá konzerválta az orosz népet, hogy azon a kommunizmus bicskája meghajlott. A marxizmusból hamar bolsevizmus lett, a proletár élcsapatból pedig parasztság. Felületes olvasónak ezek között nem tűnik fel a tátongó ideológiai szakadék, amelyben az orosz bolsevizmus ( Sztálin alatt végérvényesen) az orosz cári imperializmus és a hagyományos orosz népi kultúra vörös csillaggal letakart továbbélésévé torzult. Nyugat-Európa marxistái ezt hamar érzékelték és ennek ellenében hozták létre a Frankfurti Iskolát, ami a valódi, kulturális marxizmust képviseli. Ebben az értelemben az a bizarr helyzet állt elő, hogy a kommunizmus jelszavaival és jelképeivel, de a Szovjetunió az Orosz Birodalom torz szellemi örökösévé vállt és politikafilozfófiai értelemben jobboldali lett.

Amikor a II. világháború 1945-ben véget ért, egy amerikai spenglerianus, strasserista, szélsőjobboldali, Francis Parker Yockey hasonlóképpen vélekedett és arra a következtetésre jutott, hogy a nacionalizmust háttérbe szorítva, egy nemzetközi szélsőjobboldali szövetségre van szükség, mely a Szovjetunióval és a keleti blokkal összefog a konzervatív értékeket pusztító, progresszív baloldali Nyugat ellen. Yockey nem csak filozofált, de tevékenyen kémkedett is a szovjeteknek, amiért az FBI végül elfogta, majd öngyilkosságot követett el. Francis Parker Yockey filozófiája nagy hatással volt az 1960-as években születő Új Jobboldalra és ebből adódóan később az Alt-Right-ra, amelyek ma eszmei alapjait szolgáltatják nem csak a Republikánus Pártnak, de megannyi európai szélsőjobboldali pártnak is, ide értve most a Fideszt is. Az USA dominálta globális hegemónia kora után a világ újra polarizálódik és több hatalmi tömb alakul ki. Ezek a törésvonalak ismét a klasszikus értelemben vett jobboldali és baloldali felfogások mentén történnek. A progresszió, vagy a konzervatív társadalmi és államstruktúra eszméje mentén. Ebben az új hidegháborúban Ororszország most már nyíltabban foglalta el a helyét ugyanott, ahol a Szovjetunió állt az elsőben. Ahogyan eredetileg 1789-ben is, olybá tűnik a nacionalizmus ismét nem a jobboldalon foglal helyet, s száz évnyi románca a konzervativizmussal véget ér. A (szélső)jobboldali nemzetközi unió ideája, mely szövetségben áll a progresszív Nyugat-ellenes Oroszországgal és Kelettel mára közelfogadott koncepcióvá vállt a magukat konzervatívnak, jobboldalinak tituláló politikai csoportosulások körében. Francis Parker Yockey koncepciója végül győzött.

A jobboldal szuverenitásfelfogásáról

Orbán Balázs kijelentése az 1956-os forradalom és az orosz-ukrán háború vonatkozásában, természetesen teljesen elfogadhatatlan, a több hírportálon megjelent idézetet tekintve. Minden ilyen idézethez jár viszont egy kontextus és egy univerzum, amiben megszületett. A Fidesz univerzuma 30 éve épül és létezik, és noha sokak számára szinte evidenciává vált, hogy Orbán 5 évente szöges ellentmond magának és változtatja a nézőpontját, ebben az univerzumban 30 éve teljesen koherens ez az ideológia. Ennek oka nem kizárólag az, hogy mindenki teljesen hülye és nem képes belátni az ellentmondásokat, hanem az is, hogy nincsenek ellentmondások, ha valaki behatóan követi az univerzum világszemléletét. Minden egyes politikai tömörülésnek, sőt egyéneknek megvannak a maguk univerzumaik, amiben minden dologra koherens válasz van. Ha valaki mélyrehatóan beleássa magát a magyar társadalom 1990 utáni szociológiai alakulásába, ezen belül a jobboldali és orbáni személyes és politikai események lélektanába, akkor anélkül, hogy fideszessé vállna is, megérti, hogy valóban létezik egy 30 éve koherens értelmezése a történéseknek. Aki ebben az univerzumban él és baráti, elvtársi beszélgetést folytat egy műsorban, hamar tömörít és fogalmaz úgy, hogy az univerzumon kívüliek számára teljesen más jelentéssel fog bírni. Aki a fideszes univerzumban benne, vagy legalábbis érti, annak a kotnextusában ez a mondat inkább hangzott annak, hogy az USA 1956-ban minket átvert, és ma nem játszanánk el furkósbot szerepét, a geopoltikai csatáiban, miközben kivérzünk, ahogy az urkánok teszik(Legalábbis fideszes/szélsőjobboldali értelmezésben biztosan).

De ez nem mentség. Ne feledjük, a jobboldaliság nagyon sok esetben nem feltétlen jelent nacionalizmust. A nacionalizmus elsősorban baloldali eszme volt, mely a felvilágosodáskor segített lebontani a tradícionális (jobboldali) birodalmakat, szétaprózva azokat a nemzeti identitás mentén. A jobboldaliság sokkal inkább egy konzervatív értékrend, hieararchikus társadalmi struktúra, és bizonyos identitásoktól, ideológiáktól való teljes elzárkózás. A 20. századtól a nacionalizmussal szembefordult többi baloldali eszme közös ellenségképe miatt a jobboldaliság a nacionalizmussal frigyre lépett, ám nem minden esetben. 1944 márciusában, mikor a Nagynémet Birodalom katonailag megszállta hazánkat, azt rengeteg jobboldali vezető politikus a Horthy-rendszerben üdvözölte, vagy nem tartotta problémának. Megengedhetőnek vagy egyenesen hazánk jövőjének zálogaként tekintett erre az eseményre a kommunizmussal szemben.

Amennyiben a Keletet, Oroszországot látja ma a jobboldal a normális, tradícionális társadalom és állammodell zálogának a radikális baloldali-liberális őrületbe vesző Nyugattal szemben (amiben van logika a maguk szemszögéből), akkor könnyen elképzelhető az 1944-es német megszálláshoz hasonló viszonyulás a magyar jobboldal részéről, egy orosz hadi esemény kapcsán, egy megfelelő világpolitikai szituációban. Sokadszorra is: a NER-el nem az a probléma, hogy ellentmondásos, hazug és ál-jobboldali, hanem az, hogy nagyon is következetesen az.

(Kép: Német csapatok a budai várban a Margarethe hadművelet keretében 1944. március 18.-án)

Kurucinfó zéró cukor

 Nem rég a NetLegendák Youtube sorozatban megnéztem a Cuki vagyok c. ős-meme-ről szóló videót, és a lelkem visszarepült a 2000-es évek végére, így újból meglátogattam annak politikai "ősmémjét" a kurucinfót. Részben elképesztő, hogy még létezik és működik, másrészt elképesztő, hogy valaha is létezett és hatalmas nimbusza volt. Az akkori kormánypárt volt, hogy napi szinten foglalkozott az oldallal, kormányzatilag próbálták lekapcsolni, éveken át sikertelenül. Közéleti személyek, politikusok, celebek magántelefonszámát hozta nyilvánosságra és bujtogatott a zaklatásukra. A zsigeri, legalávalóbb antiszemitizmus és rasszizmus melegágya volt, ahol a legvulgárisabb velőig hatoló gyűlölet tocsogott, miközben akár százezreknek szolgált irányadó portálként. A 2010-es választásokon magasan rekordott döntött, és itt követték a legtöbben az interneten a részeredmények érkezését. Neves, elismert történészek, mint Ungváry Krisztián folytatott a lapon nyilvános vitasorozatot a holokauszttagadó megboldogult Lipusz Zsolttal. Akkor mikor még nem ütközött törvénybe ez. Bár a kurucinfót azután sem érdekelte a törvény, sem az előtt bármilyen más jogszabály. Az első magyar oldalak egyike volt, ami meghonosította az azóta 444-en, Origón és 888-on lévő tróger újságírást. Ahol mielőtt hagynánk az olvasót eldönteni, hogy mit gondol a hírről, már a címében és cikkben tele aggatjuk szuggesztív jelzőkkel. Ami a kurucon " hazaáruló, cionista, zsidóbérenc, ÁVH-s gyilkos unoka" jelzősorban öltött testet, az már a 444-en egy Bencsikről szóló cikkben is " volt-MSZMP tag, besúgóból lett konzervatív" jelzőkben köszön vissza. Ami a Harmadik Birodalomban a Der Stürmer gyűlölködő, fizikai jegyeken gúnyolódó, fél-pornó, lejárató újságírása volt, az lett a kurucinfó a 21. században és örökölte meg hamar a NER sajtó propaganda-bulvár részlege, s vált a mindennapjaink részévé. Talán ez az "áldásos" hatás is hozzájárult, hogy ma már a kutyát nem érdekli a kurucinfó. Hiába áll nyilvánosságra Novák Előd, hogy ő áll a háttérben, nem történik semmi, holott régen gyakorlatilag ádáz elfogadó hadjáratot indított a titkosszolgálat, hogy anno ezt kiderítse. A kuruc stílusa és grafikája semmit sem változott 15 év alatt. Egyedül az egykori szlogen, " a legolvasottabb jobboldali hírportál" került cserére. Persze ehhez a kurucinfó sajátos jobboldaliság értelmezése is kellett, hogy igaz legyen, de mára tarthatatlanná vált számukra is. Ma már olyan, mint a MyVip. Egy generáció emlékszik rá, s meglepődik, ha rájön, hogy még mindig működik és fellehet keresni. Amit szlogenként feltud mutatni a legádázabban üldözött szélsőjobboldali korszakmeghatározó portál az az, hogy nincsenek rajta felugró ablakok, reklámblokkoló nélkül sem. Hát így múlik el a világ dicsősége. Kár, hogy ez a dicsőség azért vált köddé, mert zanzásított formában, de szétáradt az egész magyar mainstream médiában és a kurucinfóság zéró cukor változata, a mindennapi életünk észrevétlen részévé vált.

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin

Magyar szélsőjobboldal 10 év távlatból avagy nemzeti radikalizmus akkor és most

Nagyon fordult a magyar szélsőjobboldaliság körül a világ 10 esztendő alatt. Talán mi sem mutatja ezt jobban és szimbolikusabban, mint a gyöngyöspatai romák ismét politikai célú felhasználása. Azonban míg 2011-ben az akkori radikális Jobbik és Magyar Gárda utód szervezetek keltették a hullámokat a faluban és hangolták hol szofisztikáltan, hol kevésbé a cigány lakkosság ellen a helyieket és ezzel az egész magyar társadalmat, mára ez a Jobbik és egyéb szervezetek sehol sincsenek és az akkori akciójukat elítélő Orbán Viktor lett a cigányság ellen hangoló húrok pengetésének mestere 2020-ra. Mondjuk ki tömören, az egykoron szélsőjobbosok által cigányozott Orbánból, egy cigányozó Orbán lett. Ami azt illeti az elmúlt évtized semmi másról nem szólt, mint a régi Jobbik és a Fidesz helycseréjéről, azzal a különbséggel, hogy utóbbi sokkal mesteribben kommunikálja, juttatja célba és valósítja meg a jobboldal szélének eszmei gyöngyszemeit. A Fidesz anno 2011-ben elítélte még a romák elleni akciókat, de azóta a Fidesz gyönyörűen csúszott ki a jobbszélre és élte meg azt sokkal hatékonyabban, mint a Jobbik valaha. A Jobbik elég egyértelmű, de burkolt zsidózásai helyett a Fidesz árnyalta a képet és „jó zsidókra és rossz zsidókra” osztotta a kérdést, anélkül, hogy ezt nyíltan kimondta volna. A Mazsihisszel jól összerúgta a port, de az ortodox EMIH-vel, Köves Slomó vezetésével világi cimborák, és miközben remek kapcsolatok ápol a szintén populista jobboldali Izraellel, mégiscsak a legfőbb ellensége a világban a liberális, nemzetközi háttérhatalom melynek célja elpusztítani a nemzeteket és kultúrákat, mindezt pedig egy zsidó üzletember irányítja. A migránsok tökéletesen lettek ebbe az egész történetbe beillesztve, hogy nem csak a konspirációs teóriák, de a hétköznapi rasszizmus is átlegyen ültetve a szubkulturális szintről, a mainstream közéletbe. Alternatívának pedig minden ellenségre ott a tradicionális sokgyermekes család és a „keresztény” kultúra. Ahogyan egy évtizede a Jobbiknál is.

Ami, most fordulópont, hogy Orbán először használ olyan szélsőjobbos narratívát, ami csak és kifejezetten a Jobbik sajátja és megkülönböztetője volt annak idején. Az a filoszemita, Izrael-barát politika, mellyel társul a nemzetközi liberális háttérhatalom és Soros György utálatával leginkább a szélsőjobboldalnak egy nyugati terméke volt. Idehaza ezt a NER honosította meg. Azonban a Jobbik cigánybűnözés szlogenje óta, ez az első, hogy kifejezetten a már jól megszokott, klasszikus magyar szélsőjobb húrjait pendíti meg Orbán. Természetesen ebben szintén zseniálisabb és kezdem azt hinni, hogy a Fidesz stratégiáját maga az ördög írja, annyira aljasan mesteri. Nem folyamodik, holmi egyszerű és visszatetsző cigánybűnözés címszóhoz, hanem egyszerre kezdi el a gyöngyöspatai romák (egyébként szegregált oktatásáért kapott) kártérítését és a börtönviseltek kártérítését egyszerre emlegetni. A közös pont, hogy mindegyik a liberális árnyékelit által mozgatott, destruktív, társadalompusztító jelenségként van tálalva. Azonban, ha a bűnözők kártérítéséről és cigányok kártérítéséről beszélünk egy időben sokszor és sokat, akkor a magyar társadalom fejében igen hamar összeáll az ingyenélő, semmiért pénzt kapó, börtönviselt, bűnöző cigányok képe. S, mint az okos lány, Orbán cigánybűnözőzött is, meg nem is. Most pedig, hogy a NER előtti szélsőjobboldal utolsó témáját is felhasználta a Fidesz, nosztalgiázzunk egyet azon, milyen is volt ez NER által bedarált, klasszikus nemzeti radikalizmus. 

1. Magyar Gárda

Kezdjük is a legemblematikusabbal: Vona Gábor és a Magyar Gárda. 2007-ben mutatták be először az árpádsávos oroszlános címert, lobogót, egyenruhát. Igencsak hamar országos felzúdulás lett belőle, az árpádsáv történelmi megítélése napi téma lett és a cigány falvakba felvonulósdi csak ezután kezdődött. A Magyar Gárda már 2008-ban kettészakadt, Őrző Magyar Gárdára, akik szerint a Jobbik csak politikailag használja fel a gárdát, és a hivatalos Magyar Gárdára, akik vígan asszisztáltak a Jobbikhoz. Aztán ezt be is tiltották és lett a híres 2009-es Erzsébet téri feloszlatás, ahonnan Vona Gábort is bilincsbe vitték el. Aztán újra is alakították Új Magyar Gárda néven és a Jobbiknak és Vonának olyannyira szívügye lett a gárda, hogy még a 2010-es kampányplakáton is szerepelt Pörzse Sándoron és maga Vona Gábor is egy gárdamellény utánzatba ült be a parlamentbe. 

Ez persze a gárdának sokat nem segített és az Új Magyar Gárdát sem engedélyezte a bíróság, így 2010-ben megalakult a Magyar Nemzeti Gárda. Hogy kicselezzék a betiltást, lecserélték a híressé vállt fekete-fehér, milicista néptáncos ruhát és a vadász style-t választották, így lett a zöld felső és terepnadrág kombináció. 

Egy gyors kapitánybotrány után azonban Ináncsi József került a gárda élére, aki nem volt ugyan a legfotogénebb ember és a megboldogult IWIW-ről leszedett előnytelen képei körbejárták a sajtót, mégis lelkiismeretes embernek bizonyulva szembe helyezkedett a Jobbikkal, ahogy annak idején az Őrző Magyar Gárda "spinn-off" is tette. A Jobbik így nem sokkal később megalapította az új Új Magyar Gárdát, amely hozzá volt hű. Szerencsére még parodisztikusabb nem lett a szervezet sorsa és újnál is újabb vagy legeslegújabb Új Magyar Gárda már nem alakult, hanem szépen csendben elhalt az egész és atomjaira hullott. A Jobbik is elkezdett a parlamenti ideje alatt magasról tenni a gárdára, a gárda pedig enélkül elkezdett morzsolódni és mindenféle helyi szervezetek saját néven futottak tovább, mint pl.: Somló Védpajzs szövetség, amelyek a 2010-es évek alatt végleg eltűntek, vagy katona sírokat gondozó baráti társaságokká redukálódtak. Vona Gábor és a Jobbik útja pedig szépen ívelt a gárdisták által egykor szidott ATV stúdióján át, a Spinoza házon keresztül a Youtuberségig. 

2. Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület

A Magyar Gárda sorsától szigorúan szét nem választható a Szebb Jövőért polgárőrségnek nevezett formáció. Ez volt a sokadik Magyar Gárda széthullása után a leginkább életképesebb és vízfelszínen maradt utódszervezet, amely külalakjában, viseletében erősen hajazott az eredeti Magyar Gárda öltözetére és, mint önkéntes polgárőrség is az eredeti gárda céljaival egyezett. Persze tudjuk, hogy ez  a polgárőrködés egy halom nacionalistát jelent, akik cigányok által lakott településeken katonásan végigsétálnak. Erre lehetőségük is nyílt párszor, mikor 2011-ben Gyöngyöspatán reflektorfénybe kerültek. 

Gyöngyöspatán aztán akkora szélsőjobboldali dzsembori kerekedett, amit rég látott a világ és a Szebb Jövőérthez csatlakozó, egymásra különböző médiabekerülésekkel licitáló szélsőjobbos alakulatok aztán olyan országos feszültséget csaptak, aminek a levét a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület itta meg és, minthogy ők voltak az első legények a gáton, egy pár éves jogi huzavona után feloszlatták.

3. Véderő

A Véderő volt az egyik a Gyöngyöspatán egymásra licitáló szélsőjobbos alakulatok közül. Hogy a Véderő, mikor és hogyan alakult, arról maga a Véderő egykori tagjai tudhatnak csak. Ami biztos, hogy a szervezetet Eszes Tamás vezette és önbevallása szerint a sorkatonaság eltörlése után hozták létre a szervezetet, hogy katonailag felkészítsék a haza fiataljait. A pártpolitikától elvileg magát távol tartó, de "nemzeti oldalhoz hű" alakulat valóban katonás volt. Jellegzetes piros barett sapkában és terepmintás egyenruhában gyakorlatoztak a faluban, melynek eredményeként jó pár roma család hagyta el a falut.

A Véderő sorsa végül megpecsételődött Eszes Tamás személyes sorsával, aki 2011 őszén tartandó gyöngyöspatai időközi választáson indult a jobbikos polgármester-jelölttel szemben, aki fölényes győzött. Eszes Tamást nem sokkal később gyöngyöspatai otthonában holtan találták. A Véderő ezután feltehetően feloszlott. 

4. Nemzeti Őrsereg

Talán a Nemzeti Őrseregre emlékeznek a legkevesebben pedig a róluk készült fotókat, videókat többször láthatták, mint hinnék. A Nemzeti Őrsereg, magát hagyományőrzőnek és polgárőr egyesületnek definiálva 2007 tavaszán alakult, azaz fél évvel a Magyar Gárda előtt. A Jobbikkal azonban hasonló jó kapcsolatot ápolt, az egész szervezet szellemi atyja is a nyírségi jobbikosok fejéből pattant ki. Az utána megalakuló Magyar Gárdával is jó kapcsolatot ápolt és közösen tartották első felvonulásaikat, melyben a Nemzeti Őrseregnek jutott az a dicső feladat, hogy fizimiskájával lejárassa a Magyar Gárdát és remek alapot nyújtson arra, hogy újnyilas szervezetként aposztrofálják az Őrsereg frappánsan megálmodott, a nyilas jelképekre és ruhára csöppet sem emlékeztető külalakjával.

A szervezet talán legemblematikusabb arca Bodrog László, aki egyfajta szóvivő volt, szintén saját bőrén tapasztalta a magyar jobboldal csavarodását és 2014-ben már a Fidesz képviselőjeként indult Kisvárdán.

Nerseviksége már csak azért sem lehetett összeegyeztethetetlen a Nemzeti Őrsereggel, mert a szervezetet nagyon hamar lenyomta a Magyar Gárda hírértékben és gyanítom el is szívta előle a hazájukért tenni akaró frusztrált kamaszokat és volt katonatiszteket, így a szervezetről 2009 után, nem igazán lehetett hallani. Utolsó életjelük archivált egykori honlapjuk szerint 2013 májusa. Mindenesetre a világsajtót is bejárt karszalagos, rovás H betűs mintás zászlós képeikkel, még hosszú évtizedekig demonstrálják az egykori magyar szélsőjobboldalt. 

5. Pannon Nemzeti Gárda

Ezt már igazán csak a jobboldali underground bugyraiban jártas személyeknek csenghet ismerősen. Ha minden igaz Pap Lajos sámán-szívsebész is közösséget vállalt ezzel a szervezettel, amely 2007-ben alakult, ahogyan minden "gárda" néven futó nemzeti radikális csoportosulás. 2008 után azonban eltűntek, mint szürke szamár a ködben és pár kurucinfós rendezvény hirdetményen kívül még ez előtt sem talál az ember sokat róluk. A két daliás úriember az alábbi fotón minden bizonnyal az egyik kuriózumnak számító fotó a szervezetről. 

Nem csodálkozunk ha hamar elhalt a nemes kezdeményezés, hiszen a nemzetközi hírnevet szerzett Magyar Gárda mellett is ők már a harmadik ilyen kezdeményezés voltak. Megemlítendő a volt kapitány úr is Poszpischek Tamás is, aki a PNG beszédeitől, eljutott a CEU-ellenes tüntetésekig és a már szintén megboldogult Echo Tv fideszes propagandáját szolgálhatta ki önszántából, 2017-ben. 

6. Budaházy és Toroczkai

Ugyan melyik két névvel lehetne jellemezni, a magyar radikális jobboldal felívelésének időszakát és fénykorát is, mint Budaházy György és Toroczkai László. A magyar nacionalizmus Starsky és Hutch  párosa a 2000-es évek második felének ominózus alakja, akiknek a NER után sem tört meg a nimbuszuk. Budaházy karrierje 2002-ben az Erzsébet-híd blokádjánál kezdődött, majd az EU csatlakozás elleni népszavazáson folytatódott  és 2006-ban a tüntetések során érte el csúcsát, ahol az MTV-ostroma közben verte le a szovjet emlékművet. Toroczkai MIÉP-es tudósítóként kezdte és 2001-ben megalakította a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, amely máig talán a legrégebb óta működő szélsőjobboldali szervezet, csak idő közben megbabonázta őket a metafizikai tradicionalizmus filozófiai iskolája. A HVIM keretében aztán rengeteg határon túli akciót és programot szervezett és időközben ki is tiltották pár kisantant országból, míg el nem jött az MTV-ostrom pillanata, mikor is ő kívánta átadni a tüntetők petícióját a televíziónak és ő is hívta át a több tízezres tömeget a székház elé, amiből a csetepaté lett, miközben Budaházy tőlük pár méterre verte le a sarló kalapácsot. A kettejük nevével összeforrt 1956 2.0 után Budaházynak masszív bujkálás következett, Toroczkainak egykét eljárás és televíziós szereplések. Budaházyé a nyers erő és a romantikus ellenálló, forradalmár imidzse volt, aki eltakart arccal hőzöng "zsidó-cigány összeesküvésről" színpadon, míg Toroczkai a megbízható, erős, határozott, kiegyensúlyozott vezető higgadtabb képét öltötte fel. Ennek megfelelően Budaházy hamarabb futott bele egy kiadós letartóztatásba és a végtelenítettnek tűnő előzetes letartóztatása olyan mártírrá és jobboldali ikonná tette, aminek szintjét csak Che Guevara és Bobby Sands kultusza ugrotta meg más népek körében.

S míg Budaházy a mártír betyár szerepét töltötte be, Toroczkai nem habozott nem sokkal ez előtt 2008-ban valóban betyársereget verbuválni, azokból az emberekből, akik egy HVIM-hez vagy Magyar Gárdához képes is túlságosan betyárok voltak. 

Budaházy eljárása és ítélete aztán még jobboldalisággal kicsit sem vádolható Puzsér Róbertet és Schiffer Andrást is kiakasztotta. Pár év házi őrizet után azonban, már a 2019-es Budapest Pride elleni tüntetésen is részt vett egy szó szerint maréknyi radikálissal, de régi nimbuszát már sem a radikalizmus, sem ő nem szerezte vissza. Ezért persze ő is tett, mikor több interjúban is olyan szép szavakkal beszélt a NER-ről, ahogy lánglelkű betyár még biztosan nem.

Toroczkai egy 2012-es IMF-székház balhé után aztán Ásotthalom polgármesterének csapott fel és nyakába kapta a 2015-ös migráns válságot a frontvonalban. Toroczkaiból így lett országos, sőt nemzeti ikon mindinkább, ahogyan a déli határkerítés tövében adja az interjúkat tucatnyi magyar és külföldi médiumnak. Ezt a népszerűséget meglovagolva kérte fel Vona Gábor a Jobbik alelnökének, hogy az éppen néppártosodását megkezdő Jobbik radikális szavazói se pártoljanak el a láttán. Toroczkai beadta a derekát de végül a Jobbik irányát ő maga is elítélte és 2018-ban egy kis belső harc után kivált a Jobbikból, vitte a régi vágású jobbereket és megalakították a Mi Hazánk-at. 

Úgy néz ki, hogy a Mi Hazánkban sűrösödött össze minden abból a letűnt, klasszikus magyar szélsőjobboldaliságból, amely a 2010-es években vívta haláltusáját, majd hamvai táptalajából kinőtt a NER. A 2010-ig tartó nemzeti radikalizmus úgy viszonyul a NER-hez, mint a V2-es rakéta a szovjet űrprogramhoz. Tudjuk, hogy belőle lett a kiforrott program, tudjuk, hogy belőle merítettek és enélkül nem jött volna létre a kész program, még akkor is, ha ezt letagadják. Mindenesetre jó kiállítani egy kis pavilonba a régit, nosztalgiázni egyet rajta és leszűrni a tanulságokat, hogy miből, mi következik. 

Horváth Martin

Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző részei itt tekinthető meg:

 A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész

 A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala(Rendszerváltás 30.) II.rész

A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása(Rendszerváltás 30.) III.

A nagy várakozásokkal teli Európai Uniós tagfelvételünk után járunk, ahol az EU tagság reményébe vetett bizalmon kívül egy végletekig megosztott társadalom szemlélte végig az MSZP-SZDSZ kormányválságát, melyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége rendezett, a ciklus közepén. Medgyessy öröksége nagyon terhes volt a magyar gazdaság számára olyannyira, melynek kaotikus állapotáról csak a legbeavatottabbak tudhattak. Mindenki más cicomázott adatokat kapott, nehogy a ciklus felénél a kivételesen jól szereplő szocialista-liberális koalíció rossz esélyekkel induljon a következő választásokon. Ez a politikai mismásolás és hozzáállás, bármilyen akár nemes szándék vezérelte is, már rég egy pusztuló demokratikus közélet árnyait vetítette előre. Kialakult az ország kettészakadása, megszilárdult a két ellentétes érzelmi tábor. A Fidesz vezette jobboldal és az MSZP fémjelezte baloldal szellemi térbe helyezett feszültsége állandósult a mindennapokban és sajnálatos módon társult ehhez a narratívához a nemzet kontra liberális demokrácia felfogás is. A demokráciát a balliberálisok jelentették a maguk felfogásában. Az ellensége az autoriter nacionalista fenyegetettség volt, mely Orbán Viktort és pártjának szinonimája volt. Eközben Orbán Viktorék felfogásában ők maguk jelentették a nagybetűs nemzetet, míg a balliberális oldal a nemzetvesztő, hazaárulókat. A legszomorúbb az egészben, hogy részben mindkét oldalnak igaza volt. Az ellenségképük igaz volt, de a magukra húzott jelző nem állt meg. A balliberálisok messzemenően több problémával küszködtek, hogy a liberális demokrácia ékköveként tüntessék fel magukat, Orbán Viktorék pedig egyértelműen nem fedték le az egész magyar nemzetet. A balliberális narratívában Orbánék mint autoriter-nacionalista veszély azonban már sokkal inkább megállta a helyét. 2003-tól „Fidesz- Magyar Polgári Szövetség” néven futott a párt, mely azt jelentette, hogy rengeteg jobboldali, konzervatív szervezetet maga alá gyűrt és egyeduralkodóvá kívánt válni a jobboldalon. Masszívan megszerveződtek már a „polgári körök”, melyek Orbánnak a civil társadalomban elhintett kiskatonái voltak és mindezek centrumában egy végletekig elnöki központosítás alá hajtott Fidesz állt, élén az egyre inkább hívei körében messianisztikus vonásokkal felruházott Orbán Viktorral. Azzal az Orbán Viktorral, aki a  2002-es törés óta már nem hitt az akkor meglévő demokratikus keretekben. Ugyanakkor igaz tudott lenni a hazaáruló jelző is a balliberális kurzusra, hiszen az szándékosan határolódott el minden olyan szimbolikus és nem szimbolikus dologtól, amelyet a Fidesz egyszer már a szájára vett. Erre ékes példa volt a 2004 decemberében tartott határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás. Világos, hogy egy normális országban a baloldal ugyanúgy, minden saját nemzetéhez tartozó, de történelmi okokból másik országban ragadt polgárok ügyét szívén viselje. Az MSZP-SZDSZ által a hazai cigányság ügyében sűrűn hangoztatott kisebbségvédelem teljesen logikusan érvényesülhetett volna a határon túli magyarok esetében is. A Gyurcsány-kormány mégis úgy döntött, hogy ellenséget farag belőlük és az Orbán-szektával vívott szellemi harc egyik frontvonalává teszi a kérdést. Erőteljes demagóg, piti anyagi érdekeltségekkel összefüggésbe hozható riogatás és kampány kezdődött el a balliberális kormány részéről, annak érdekében, hogy ne szavazzák meg az itthoniak, a határon túli magyarok állampolgárságát. A határon túli magyarok az állampolgárság utáni tömegesen meginduló, az itthoniak munkáját elvevő ellenségképpé váltak. Természetesen, ha akkor és ott a baloldali pártok nem így reagálnak a kérdésre, a határon túli szavazók 95% biztosan nem Fidesz szimpatizáns lenne és nem érzelmi alapon utasítanák el a baloldali pártokat a történelmi sérelem miatt, hanem bizonyosan nagy számban szimpatizálnának határon túl is velük. Ezt a szimbolikus harcot azonban a baloldal nyerte és gyalázatos módon egy anyaország lakossága egyrészt érdektelenség miatt érvénytelenné tette a népszavazást a határon túliak állampolgárságáról, másrészt hatalmas volt az elutasítók aránya a voksoláson. A nemzet versus demokrácia hibás szembenállás bebetonozottá vált a társadalomban.

Ebben a közhangulatban indult el a 2006-os választásokra való készülés, mely minden addigi kampánytól elütött abban, hogy a Gyurcsány vezette MSZP a népszavazáson megismert agresszív, demagóg kampányát folytatta, míg a veresége óta meghasonlott Orbán is Habony Árpád segítségével a demagóg, prolilózungok kampányához fordult a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogennel. Érezzük, hogy a korábbi „polgári Magyarország” szlogenhez képest mennyivel alávalóbb intellektuális színvonalon szólt, alávalóbb intellektuális színvonalon álló szavazókhoz ez az új stílus. A politikai programok ütköztetése és szakmai víziók és viták igénye mindkét oldalon lekerült a napirendről. Ezek ellenére még 2006-ban sor került, az utolsó miniszerelnök-jelölti vitára, amely sokkal inkább kettő, marketingesen által összerakott báb színjátéka volt, mintsem valódi vita. Orbán Viktor itt még vagy nem épült föl a 2002 utáni összeomlásából és/vagy nem helyezkedett el a marketingesek által szabott új stílusában, de látványosan alulmaradt a tv-nézők előtt ebben a vitában. Ebben a két fanatizált oldal közötti hangulatban még kis reményforrásnak látszódhatott az MDF mely igyekezett kiszállni ebből a két szekta közötti állásfoglalásból. Ennek eredményeként egy mindkét oldaltól elhatárolódó, magát függetlenítő politikai erőnek tüntette fel magát, melyhez a Political Capitaltól jött tanácsadó képében jött segítség. Ez pedig jó volt arra, hogy az egykori legnagyobb rendszerváltó párt hosszú idő óta először tudott önállóan bejutni az Országgyűlésbe. A választást egyébiránt az MSZP szintén a 2002-eshez hasonlóan épphogy csak megnyerte a Fidesszel szemben. Utóbbi ismét próbált közeledni az MDF-hez koalíciókötés érdekében, de az MDF új, független jobboldali imidzse ezt nem engedte. Így kétségtelenül az MSZP-SZDSZ újrázhatott a rendszerváltás történetében először és megalakulhatott a második-Gyurcsány-kormány. Gyurcsány hangzatos ígéretekkel nyert választást és annál látványosabban nem tartott be belőle semmit. Az ország lakossága igen hamar megindult a csalódás lejtőjén és az új Gyurcsány-kormány hivatalának megkezdése után nem egész egy hónappal, már a Fidesz volt a legnépszerűbb párt, mely egyre nagyobb népszerűséggel, de évtizeden átívelő időintervallumban így is maradt. Gyurcsánnyal szemben az elégedetlenség igen hamar nagy lett és 2006 nyarán már több demonstráció indult a lakosságot negatívan érintő reformok ellen. Gyurcsány Ferenc víziója egyfajta magyar „Tony Blairség” volt, miközben erre a becsontosodott mentalitással és korrupciókkal teli pártja alkalmatlan volt. Legfőképp egy olyan végletekig feszült, gyakorlatilag mindenki számára hazugságokkal megnyert választás utáni környezetben, ahol az emberek 1990 óta folyamatosan minden kormánynál csak egyre jobban vesztették el a demokráciába vetett hitüket. Arról pedig még szót sem ejtettünk, hogy ha nem is így lett volna, a lassan de biztosan fúvódó globális piaci lufi nem sokára úgy szúrt szíven minden „tonyblairséget”, mint vámpírt a karó. De ez még semmi volt, ahhoz képest, ami a Harmadik Magyar Köztársaság közéletére nem sokára várt és a globális gazdasági világválság előtt 2 évvel Magyarországon sokkal több vetületű válság állt be.

2006. szeptember 17.-én este minden nagy internetes hírportál és televízió beszámolt Gyurcsány Ferenc májusban zárt ajtók között elmondott beszédéről, a hírhedtté vált „öszödi beszédről”. A felvételen, melyben Gyurcsány beismeri nem csak azt a mindenki által érezhető tény, hogy a választásokon szándékosan hazudtak, hogy megnyerjék a választást, de az elmúlt évek gazdasági adatait is meghamisították, az egyébként romokban lévő gazdasági állapot eltitkolásáért. Az öszödi beszéd a magyar közhangulatban olyan volt, mint egy kipattanó szikra egy lyukacsos benzineshordó mellett. Budapest utcáit azonnal tömeg lepte el és az Országház előtti Kossuth téren több tízezrek követelték Gyurcsány Ferenc lemondását. Azt a lemondást, melyet egy egészséges demokráciában minden további nélkül megtett volna az aktuális miniszterelnök. De ebben a beteg, világnézeti pszichózisban kettéosztott országban ez nem történt meg. Az Magyar Televízióhoz beolvasás miatt vitt tüntetői követelések át nem vétele miatt a frusztrált, főként a jobboldali ideológiai fanatizálás alatt több éve álló, egész rendszerben csalódott, dühös tömegnél elpattant a húr és megkezdődött a Magyar Televízió székházának ostroma. Az rendőrökkel, vízágyukkal, (hálisten) emberéletet nem követelő éleslőszer bevetéséig jutott rohamosztagosokkal vívott több órás kialakult ostrom végül sikerrel járt és hajnalban a követelések beolvasásra kerültek. A felgyújtott rendőrautók, macskakővel kidobott ablakok, kibelezett vízágyúk árnyékában megszületett a Harmadik Magyar Köztársaság egész szellemiségével és rendszerével szembeni jobboldali radikális ellenállás. A Kossuth téren a jobboldal széles palettájáról érkeztek szervezetek és személyek, ahol még Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására is kísérletet tettek. A Fidesztől, a radikális jobboldali Jobbikon, ultrajobboldali Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom keresztül, az újnyilas Ekrem Kemál Györgyig az egész jobboldal felvonultatta magát és az elkövetkező napokban, hetekben az utcai összecsapások rendszeressé váltak Budapesten és vidéken is számtalan demonstráció vette kezdetét. 16 év fájdalma és csalódottsága csapott fel ott és akkor a magyar társadalom egy jelentős részében. Gyurcsány ettől a pillanattól kezdve senki volt. Senki, csak a hazugság, a csalódás, a hamis remények, egyszóval a Harmadik Magyar Köztársaság szimbóluma. 

Ha ott 2006 őszén Gyurcsány lemond talán még megmenthette volna a magyar baloldalba, a liberalizmusba vetett maréknyi hitet és a Harmadik Magyar Köztársaságot. Bizonyosan sokan látták a Csernobil sorozatot, melyben bemutatják, hogy a hibásan, szabályokat átszegve működtetett és egyre katasztrofális állapotban lévő reaktor robbanását még egy utolsó ponton meglehetett volna állítani, mikor a teljesítménye hirtelen lezuhant és leállt. Ha ekkor nem erőltetik tovább a teljesítményt a katasztrófa még elkerülhető lett volna, de e pont után nem volt, ami megakadályozza. Ugyanez volt a helyzet a magyar demokráciával is, melyet hibásan, szabályokat átszegve működtettek és egyre katasztrofálisabb állapotba került, de egy utolsó ponton menthető lett volna, mikor a belé vetett bizalom hirtelen a 0-ra csökkent. Ez a pont, ahol Gyurcsány még lemondhatott volna. De onnantól kezdve, hogy ezt nem tette a társadalomban végleg eltört valami és a Harmadik Magyar Köztársaság kérlelhetetlenül menetelt végzete felé. A 2006. október 23.-ikai – szimbolikusan az 1956-os forradalom 50. évfordulóján- az összecsapások a tetőfokukra hágtak, ahol a tüntetők feléről egy beüzemelt ’56-os T-34-es tank állt szemben a hatalmas számban kivezényelt karhatalommal. Ebbe a Fidesz demonstráció békés résztvevői is áldozatul estek és a rendőri rohamokban megtaposott, megvert, kilőtt szemű emberek a Gyurcsány-éra és az egész balliberális politikai korszak szinonimájává váltak. Gyurcsány és a liberális demokráciát magával azonosító baloldal a társadalom zömének szemében hasonlatossá vált a rendszerváltás előtti kommunista megtorlókhoz. Mondani sem kell az, hogy a liberális demokráciát magukkal azonosították a balliberálisok, így a társadalom nagy része számára is a liberális demokrácia szintén a sötét kommunista időszakhoz hasonlítható megvetendő rendszerré vált. Azzal, hogy Orbán Viktor és szektája valójában évek óta letett a liberális demokráciáról, így az védtelenné vált ettől a hibás azonosítástól a társadalom szemében. Az alternatívája a rendszerváltás utáni évtizedeknek így az emberek számára nem a liberális demokrácia keretei között rajzolódott ki.

2007-től rendszeressé váltak minden nemzeti ünnepnapon a radikális jobboldaliak és a karhatalom közötti összecsapások. Még a reformok bevezetéséről sem tett le Gyurcsány, aki mögött a forró 2006-os ősz után is összezárt az MSZP-SZDSZ. Morálisan a szocialista-liberális koalíció a béka valaga alá került, de a megszorítások bevezetésével semmiféle más tekintetben nem örvendezhetett népszerűségnek. A folytonos tüntetést megakadályozandó kordonnal körülvett Kossuth teret Orbán Viktorék performansz szerűen kezdték bontani, de az egész Fidesz frakció meghekkelte a parlamenti ülést is rendszeresen, ha Gyurcsány szólalt fel. A rothadó demokrácia keretei között ugyanez a frakció még elérte, hogy a legújabb gyurcsányi reformokról népszavazást tartsanak. Ezt 2008 tavaszán meg is tartották, ahol meglepetés nem történt. Hatalmas részvétel mellett a voksok közel 80%-ával utasították el a Gyurcsány-kormány intézkedéseit. Mivel a népszavazás kötelezte a kormányt, hogy eleget tegyen annak eredményének így a helyzetet tetézve kormányválság állt elő az SZDSZ és az MSZP között. Utóbbiak fölmondták a koalíciót mivel körömszakadtáig ragaszkodtak a neoliberális, leszavazott programjukhoz. Mindeközben élre tört a Jobbik, mely először 2007-ben került igazán rivaldafénybe a Magyar Gárda megalakításával és a cigánybűnözés kifejezés használatával. A kifejezetten szélsőjobboldali formáció drasztikus előretörése népszerűségszinten jelezte a liberális demokrácia halálát egyértelműen. Egy brutálisan erősödő, autoriter jobboldali Fidesz és egy középpárt szintjére semmiből feltörő szélsőjobboldali Jobbik jelentette és mutatta Magyarország jövőjét. Ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor 2008 őszén rárúgta az országra az ajtót a gazdasági világválság. Ha nem eleve egy morális, bizalmi, gazdasági válságban lévő országról beszéltünk volna, akkor is hatalmas sokk egy globális gazdasági válság, azonban az akkori omladozó Magyar Köztársaság számára az utolsó koporsószöget jelentette. Az addig is totális válságban lévő, senki által nem kívánt kormány a magyar miniszterelnökök között a valaha volt leggyűlöltebb kormányfőjével az élén, kénytelen volt még népszerűtlenebb, fájó intézkedéseket tenni a lakosság számára a válság kezelése érdekében. Orbán folyamatosan előrehozott választásokat követelt, miközben biztosra vehette brutális győzelmét egy választáson. Mind a Fidesz tájáról, a Jobbikból pedig egyértelműen lebbentek fel hírek egy új, konzervatívabb, nacionalistább alkotmány tervéről. Az ekkortájt a háztartásokban mindennapivá vált internetes világ társadalomra gyakorolt hatása is kihagyhatatlan. A videómegosztókat elöntötték a nacionalista üzenetű videók, illetve nacionalista zenei együttesek és dalok. A kuruc.info szinte a maga abszolút szélsőjobboldali retorikájával a kor fiatal generációjára óriási hatást gyakorolt. A fideszes kötődésű televíziókban és sajtóorgánumokban is elmosódott végleg a határ a szélsőjobb és a jobbközép között, mely utóbbi lassan kisebbségbe is szorult, csak mutatóba maradt. Az Echo tv rendszeres vendégei lettek a Betyársereggel tüntető, akciózó Budaházy György és társai. Az ősmagyar, ezo-ultanaciolaista nézeteket propagáló Szaniszló Ferenc külön műsort kapott. Az árpádsávos zászlók és a nacionalista pszichózis kitakart minden más perspektívát az egész magyar jobboldalon. Erre erősített rá, hogy ellenreakcióként a haldokló balliberális oldal a korszak legprovokatívabb melegfelvonulásaihoz asszisztált, melyek szintén folytonos fizikai csatákhoz vezettek az utcán. A kultúrában igyekeztek minél provokatívabbak lenni, amely biztosan kicsapja a biztosítékot minden jobboldalinál. Ilyen volt Alföldi Róbert Nemzeti Színház élére való kinevezése, vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényessé tétele azonos neműek számára. Közben pedig törvényileg tiltották a Magyar Gárda nevű formációt, amelyet 2009-ben látványosan oszlattak szét a Deák téren, és produkálták a Rákosi kor óta megtörtént legnagyobb számú letartozást egyszerre. A szocialista-liberális koalíció minden egyes perccel, amit még hatalomban töltött egyre több embert terelt a jobboldali ellentáborba és minden egyes perccel egyre inkább a jobboldal szélére radikalizálta a már ott lévőket.

2009 tavaszán Gyurcsány Ferenc, mikor már senki nem kérte, lemondott. A miniszterelnök a párton kívül érkezett Bajnai Gordon lett, akinek válságkezelése még unszimpatikusabb és a társadalmat negatívan érintő volt. A 2009-es EP-választásokra az országot ellepték Habony Árpád narancssárga plakátjai, melyek az egész fennálló Harmadik Magyar Köztársaságnak üzentek valójában, s rajtuk ennyi állt: Elég! Az EP-választás eredménye a Fidesz brutális fölényét jelezte, a szocialisták drasztikus visszaesését és a Jobbik markáns előre törését. Az SZDSZ a hajdani nagy rendszerváltó párt eltűnt a politikai térképről, és az időközben rengeteg botrányba keveredett, irányváltáson átment MDF még életjelet produkált. De neki sem volt sok hátra. A 2010-es választásokra Habony Árpád új táblái lepték el a tereket. Az új plakát jelet adott a Harmadik Magyar Köztársaság kivéreztetésére. Ezt jelentette a Fideszes kétharmadot hozó plakát az „ Itt az idő!”. Orbán Viktor és a Fidesz óriási mértékű, egymagában kétharmados, alkotmányozó többséget hozott. Az MSZP és a Jobbik mellett még az új, zöld politikával kampányoló LMP tuszkolta be magát a parlamentbe. Az MDF és az SZDSZ a két rendszerváltást meghatározó párt lekerült a politikai térképről, majd meg is szűntek. Jelezvén a nyomorúságos Harmadik Magyar Köztársaság végét. Ezt Orbán Viktor sem habozott tisztázni, mikor választási beszédében kijelentette, hogy nem új kormány, hanem új rendszer született, mely a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata hamar ellepett minden közintézmény falat. Orbán Viktor és a magyar társadalom is erőteljesen jobbra tolódott, csalódva a liberális demokráciában, le is mondva arról. Ami a Kádár-rendszerből jó volt a társadalom számára az annak autoriter jellege. Ebből a magyar társadalom sosem nőtt ki. De ezt az autoritást nem a ’89 előtti baloldali formájában óhajtották, hanem jobboldali, nacionalista verziójában. Orbán Viktor és a nép vágya itt találkozott és ezt meg is adta a népnek. Az 1990-es első szabad választások után kereken 20 évvel a kör bezárult, a liberális demokrácia, a Harmadik Magyar Köztársaság szakasza véget ért. Helyét a NER vette át. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-ben elfogadott alkotmánya egy ideiglenes alkotmány volt. Mire az Orbán-rendszer megalkotta több, mint 20 évre rá az újat az már a NER-t alapozta meg. Nem csak a Harmadik Magyar Köztársaság alkotmánya, de maga a Harmadik Magyar Köztársaság is ideiglenesnek bizonyult. Úgy született meg, hogy igazán senki sem akarta, de nagyon várta, és úgy halt el, hogy mindenki a pusztulását kívánta, de szinte senki nem fogta föl mikor véget ért.

Horváth Martin

Horváth Martin- Jobboldal és a "kamujobboldal" különbsége

Gyakran lehetünk tanúi annak, hogy különböző jobboldali pártok Európában, vagy a nagyvilágban nem értenek egyet egymással. Miközben mindegyik konzervatív, kereszténydemokrata és jobboldali jelzővel illeti magát, hatalmas világnézeti feszültségek vannak a két fél között. Ennek oka, hogy jelenleg a jobboldaliságnak és a baloldaliságnak többfajta értelmezése van, s egyik értelmezés szerint a másik értelmezés szerinti jobboldal, valójában az ő szemében baloldali.

Mi is a jobb illetve a baloldal közti alapvető különbség?

A filozófiai, szellemi irányultságú megközelítés egyben a legalapvetőbb értelmezése is a két világszemléletnek. El kell fogadnunk egy általánosan érvényes értelmezést, amely lényegi magvát ragadja meg ennek a két világnézet különbözőségének. Ilyen általános érvényű definíció, ha úgy tetszik, lehet az, hogy a baloldal számára a világ szubjektum, az ember pedig abszolútum. Ezzel ellenben a jobboldal számára az ember szubjektum, míg a világ abszolútum. Ez az elsőre roppant elnagyoltnak és elvontnak tűnő meghatározás ragadja meg e két világszemlélet különbözőségének gyökerét. Magyarán fogalmazva tehát, a baloldal számára az „ember”, sőt kifejezetten az „egyén” mindennek az alapja. Ehhez képest a világ, és a világban létező ezernyi minket körülvevő tényező az másodlagos. A jobboldal esetében ez pont fordítva történik. Számára a világ rendje az elsődleges. Legyen az a természet törvénye, vagy Isten, vagy egyéb univerzális értékek, princípiumok. Ebben a hatalmas, mindenkire érvényes rendszerben pedig evidens, hogy az ember és kifejezetten az „egyén” másodlagos. Másodlagos, hiszen ebben a tökéletes, mindenkire érvényes világrendszerben már eleve rendelt helye van, eleve rendelt szabályokkal, amik között élhet, tevékenykedhet, gondolkodhat. Még egyszerűbben fogalmazva: a jobboldaliság szerint létezik abszolút igazság, egy univerzális-, vagyis mindenkire érvényes-, igazság, amely tértől és időtől függetlenül létezik. Az ember számára pedig az ehhez való viszonya jelenti, hogy mi „helyes” és mi „helytelen. Értelemszerűen, ha az ember ehhez az univerzális igazsághoz igazodik, az „helyes”, míg ha eltér tőle az „helytelen”. A baloldal világlátásában ez teljesen máshogy néz ki.

Az emberi lény, a baloldali világképben alapvetően „kész” van. Vagyis az ember úgy, ahogyan van egy teljesen egész, változtatásra nem szoruló létező. Minden, ami körülveszi pedig,- tehát a világ-, egy olyas valami, amit ehhez a teljesen kész, egész emberi egyénhez kell igazítani. Mint, hogy a világ szubjektum ez azzal is jár, hogy egyen-egyenként az emberek teljesen mást látnak jónak, helyesnek, vagy normának a világban. A baloldaliság pedig evégett óhatatlan abba a megállapításba sodródik bele, hogy egy olyan társadalmat kell létrehozni, egy olyan világot kell alkotni, amelyben minden egyes egyén a lehetőségek szerint megélhesse a saját maga által jónak vélt életformát. A baloldal, így ha tetszik, ha nem, s ha beismeri, ha nem, önkéntelenül is tagadja, hogy örökérvényű igazságok és értékek léteznének. Hiszen, ha volna abszolút igazság, akkor az minden emberre érvényes volna, s az embernek kellene ahhoz igazodni. Ezzel szemben a baloldal az embert jelöli meg az abszolútumnak, amihez/akihez kell minden mást igazítani. Így tértől és időtől független princípiumok létezését szükségszerű tagadnia kell. Ezen egyszerű filozófiai állásfoglalás vezet ahhoz, hogy a baloldal szüntelen azon kapja magát, hogy a vallás, a nemzeti, kulturális hagyományok, társadalmi szokások ellen lép fel. Bár nyíltan a legtöbb baloldali mozgalom és csoportosulás egyáltalán nem így tekint önmagára, még is be kell látnunk, hogy a világ szubjektumként való értelmezése összeegyeztethetetlen egy emberek sorsába beleszólni kívánó Isten képével, és annak minden erkölcsi és társadalmi szabályával.

Gazdasági értelmezés, avagy a „kamujobboldal”

A gazdasági természetű értelmezése a jobboldaliságnak egy főleg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban elterjedt forma. Mifelénk Közép-Kelet-Európában szinte majdnem ismeretlen ez az irányultságú megközelítés, ez pedig sokszor okoz laikusok számára zavarodottságot, ha egy-egy külföldi jobboldali párt programját vagy nyilatkozatait megtekinti. A gazdasági értelemben vett jobboldal leginkább a laissez-faire féle felfogás híveire vonatkozik. A laissez-faire gazdaságpolitikai gondolat szerint a legfontosabb és elsődleges a szabad piac, a piaci verseny, ebbe pedig az államnak nincsen, vagy nagyon minimálisan van joga beleszólni. Adam Smith és a hasonszőrű közgazdászok szerint az állam szerepe korlátozódjon kizárólag a rend és a törvény fenntartására, a gazdaságban zajló cselekményeket pedig hagyja rá a szabad piacra, a piaci versenyzőkre. Nyilvánvalóan ezzel szemben áll a baloldali gazdaságpolitikai koncepció, amely pedig a minél nagyobb állami szerepvállalás híve a gazdaságban.

Az egyértelműen látszik, hogy a politikai spektrum gazdasági szemléletű felosztása teljesen más szempontok szerint indul el, és teljesen más értelmezést és képet ad a jobb és a baloldalról. Olyan képet mely az eddig tárgyalt jobb és baloldal jelentésének teljesen ellentmond, de úgy általánosságban az angolszász államok politikai életén kívüli országok számára is kevésbé ismert, vagy teljesen ismeretlen értelmezések ezek. A jobb és a baloldalt már tárgyalt általános értelmezésének fényében, tehetünk pár drasztikus megállapítást a gazdasági szempontból jobboldalnak nevezett politikai csoportosulásokkal szemben. A gazdasági értelemben vett jobboldal, szinte totálisan eltávolodott a jobboldaliság eredeti jelentésétől. Egészen pontosan a gazdasági jobboldal, a nem gazdasági értelemben vett, valódi baloldaliság előtt behódolt, fejet hajtott, térden csúszó jobboldal. Önmagában véve a jobboldal-baloldal felosztás gazdasági, és nem szellemi, elvek mentén történő értelmezése a baloldaliság érdeke volt.  A gazdaság, mint elsődleges, a politikát meghatározó tényező, a baloldalnak a szellemi terméke. A baloldaliság materialista, kizárólag anyagi érdekek mentén történő gondolkodása idézi elő, hogy a gazdaságot minden más társadalmat meghatározó tényezőnél fontosabbnak kezelje. A jobboldaliság alapvetően metafizikai jellegű világszemlélete az anyagi világot másodrendűnek tartja a principális elvek és a lelki-szellemi értékek megőrzése és érvényesítése mellett. Tehát a baloldal már akkor sokkal jobb pozícióval bír a jobboldalisággal szemben, ha nem ezen számára elvont és másodlagos, nem örök-érvényűnek gondolt jelenségek alkotják a politika és a közélet elsődleges kérdéseit. Sokkalta inkább az anyagelvű kérdések, melyeknek politikában leginkább látható formája a gazdaság. Kijelenthetjük, hogy a baloldal és jobboldal felosztás, gazdasági szemszögből való értelmezése egy baloldali vívmány. Szigorúan véve, aki gazdasági értelemben jobb vagy baloldali, az eredeti értelmezését tekintve a politikai palettának, mind baloldalinak mondható. A gazdasági jobboldal, valódi jelentését tekintve, nem jobboldal.

Bár nem a gazdasági értelmezéshez szigorúan kapcsolódó jelenség, de még is annak hozadéka valamelyest a jobboldali ideológiák átértelmezése. A konzervativizmus szenvedte el talán leginkább ezt az átértelmezést. Az angolszász mainstream politikában, ahol ugyebár a gazdasági értelmezésű politikai paletta lett érvényesítve már a múlt századtól, a konzervativizmus egészen mást jelent. A konzervativizmus immáron itt nem a hagyományos értékek konzerválását, megőrzését, azokhoz való ragaszkodást jelenti, hanem lassú átalakulást! A Nyugat-Európai jobboldal értelmezésében a konzervativizmus azt jelenti, hogy a lassú átalakulás elve. A hagyományos értékeket ideiglenesen megtartva, azokat figyelembe véve lassan halad és alakítja a társadalmat a valójában baloldal által kijelölt jövőkép felé. Tehát ez a konzervativizmus nem látja helytelennek a progresszívizmust, és a vele járó hagyományos értékek eltűnését, hanem asszisztált hozzá.  Magyarán ugyanazt szeretné, mint a baloldal, csak lassan vinné véghez. Miután pedig az Egyesült Államokban, Kanadában és Nyugat-Európában, beleértve a fejlett skandináv világot is, a liberális világnézet óriási diadalt aratott, s sem lassan, sem gyorsan nem maradt átalakítani való a társadalom szellemi alapjain, a konzervativizmus lassú átalakulásának funkciója is kiüresedett, feleslegessé vált. Az angolszász, gazdasági értelmezésű jobboldal így mégis csak hangsúlyozni kezdte a konzervativizmus eredeti nyelvi jelentését, azaz a régi értékekhez ragaszkodni, megőrizni. Igen ám, azonban már ezen értékek alatt nem a konzervativizmus megszületésekor eredetileg konzerválni kívánt értékeket érti, hanem a felvilágosodás értékeit. Azzal a paradox helyzettel szembesülünk itt, hogy eredetileg a konzervativizmus a felvilágosodás értékei ellenében jött létre, hogy a felvilágosodás progresszív elveivel szemben, megóvja az addigi hagyományos elveket. Ezzel szemben a nyugati, fejlett „jobboldal” a konzervativizmus alatt, éppen a felvilágosodás értékeihez és elveihez való ragaszkodást érti. Így lehetséges, hogy az eredeti konzervativizmust, manapság inkább külön jelzővel, „nemzeti konzervativizmus”-ként emlegetik.

Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a modern, nyugati, gazdasági értelmezésű jobboldal, a baloldaliságnak egyfajta bábja. Látszat jobboldal, melynek céljai megegyeznek a baloldallal, csupán módszereiben mások. Így jöhetnek létre jobb és baloldali pártkoalíciók, mint Németországban, CDU-SPD, vagy Ausztriában a Néppárt és a Szociáldemokraták. De ahol a rivalizálás megmaradt sem igazán láthatók a programok és a célok közötti különbségek, csupán a retorikában. AZ USA Republikánus és Demokrata ellentéte erre talán a legjobb példa. Valamint, így lehet a német Angela Merkel és pártja a CDU konzervatív és jobboldali jelzővel ellátva, csakúgy, mint a magyar Orbán Viktor és a Fidesz. Azonban míg Angela Merkel és a CDU gazdasági értelemben vett jobboldaliságot képvisel, és a konzervativizmusuk is a felvilágosodás értékeit konzerválná, addig Orbán Viktor és a Fidesz szellemi tekintetben jobboldali és konzervativizmusuk sokkalta inkább „nemzeti konzervativizmus”. A jobboldaliságnak és konzervativizmusnak ez a két ellentétes értelmezése pedig mindinkább több belső feszültséget szül az Európai Néppártban, mely Európa konzervatív jobboldali pártjait hivatott összefogni.

Horváth Martin