Horváth Martin- Szexuális projekciók ködfátyla

Lassan lecsengett az idei Budapest Pride és a szokásos ekörüli reakcióhadjárat, úgyhogy itt az ideje kicsit higgadtan kivesézni ezt az egész szexuális orientáció dolgot. De ha azt hiszi valaki, hogy ez a sokadik melegekkel foglalkozó írás lesz akkor téved.  Elsősorban spirituális szemszögből nézve elmélkedjünk el a szexualitásról. Azért nem mondom, hogy keresztény mert a következő gondolatmenet nem csak kifejezetten a kereszténységre áll, hanem valamennyi nagyobb vallásra és spirituális tanításra. Természetesen a mai modern, ezoterikus, new age baromságok nem értendők ide.

A kereszténység helyzete talán némileg mégis sajátosabb és ezért foglalkozik annyit a melegházasság, LMBTQ jogok témájával pró és kontra. A kereszténység  történelme során egyértelműen hozzátapadt a jobboldali értékekhez, holott azok felett kellene állnia. Aztán persze nyugaton most hozzátapadt a baloldali értékekhez, melynek keretében a melegházasság elfogadottá vált például a protestáns nyugati egyházakban. Erre csak mindinkább válaszreakció a konzervatív keresztények részéről, az ettől való elhatárolódás. Ahhoz, hogy ebből az öngerjesztő folyamatból kilépjünk felül kell kerekednünk mind a jobboldali, mind a baloldali kereszténység berögzött értékein. Egyszóval az egyetlen ezek felett álló szellemiséghez kell nyúlnunk: Krisztushoz.

„Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” (1Kor 6:9-10)

Konkrétan a Bibliában igen kevésszer szerepel a homoszexualitás, de ez az egyike azoknak akkor is, ha a magyar fordításból nem tűnik ki rögtön. A „fajtalanok” kifejezés eredeti görögben úgy szerepel:  ἀρσενοκοῖται, vagyis nagyjából „férfival hálók”. Mit szűrhetünk le tehát ebből? Igen, hogy a melegek és tágabb értelemben leszbikusok, biszexuális stb. nem örökölhetik Isten országát. Csakhogy ez a felsorolásban csak egy tulajdonságot képez a sok másik között. Egyenértékű problémának van feltüntetve, nem csak a heteroszexuális paráznaságokkal, hanem az alkoholizmustól kezdve a legtöbb lelki indíttatású önös, élvezeti tevékenységig. Magyarán a kereszténység semmivel sem kritizálja jobban a homoszexualitást (és társait), mint a házasságon kívüli heteroszexuális kapcsolatokat. Az egyetlen különbség, hogy a férfi és nő közötti kapcsolatot biblikusan lehet olyan mederbe terelni, ami biblikusan megengedett. Viszont minden olyan szexuális tevékenység egy férfi és egy nő között, mely az életen át tartó házasság kötelékén kívül valósul meg az egyazon szinten van a homoszexualitással. Tömören bármilyen szexuális tevékenység (legyen bármilyen nemű emberek között is) amely házasság keretén kívül zajlik, az ugyanúgy problémás. Házasság alatt pedig ne valamiféle formális, bürokratikus, kirakat baromságot értsünk, hanem az Isten szellemében és szeretetében egybeforrott lelkeket. Persze könnyebb az egyházaknak felháborodni a homoszexuálisokon, mint a házasságon kívül nemi életet élőkön, mert az egyház háza táján is sokaknak a mézes bödönben ragadt a keze. Gondoljunk bele a hívek közül mennyien támogatnák az egyházukat, ha olyan vehemenciával kelne ki az, a házasságon kívül szexuális életet élők ellen, mint a melegek ellen. Pedig biblikusan ez lenne a helyénvaló.

A másik probléma – és ez a fő- amiért a vallás homoszexuálisok elleni magatartása okolható, hogy megerősíti azt a hibás, téves és abszolút világi elképzelést, hogy a fizikai testem adottságai, a testem kívánalmai, vágyai azonosíthatóak az ÉN-el. Azt a hibás gondolatot eredményezi, hogy az embert a veleszületett identitása határozza meg. A nemi identitásunk, hogy kihez vonzódunk, de még maga a nemünk is másodlagos. Az embert a lelke határozza meg. Ezzel a mércével pedig nincs heteroszexuális, homoszexuális, biszexuális, transzszexuális vagy bármi, hanem jó szándékú ember és önző ember. Valaki vagy jó ember vagy nem. Ez a mérce, amivel az Isten mér és ebben a tekintetben bármelyik is az ember, csak egy másodlagos tulajdonság, hogy milyen a nemed és milyen a szexuális orientációja, ahogyan az is, hogy milyen a haja színe vagy hányas a lába. Semmivel sem több, semmivel sem kevesebb. A Biblia a paráznaságot a homoszexuális tevékenységgel együtt azért emeli ki negatívan, mert aki ezeket teszi az önző. Önző, testi vágyai után jár és azt éli ki. Azért szerepel a Korinstusi levél felsorolásában is egyenértékűen egymás után mind a paráznaság, mind a házasságtörés, mind a homoszexualitás, más bűnökkel, mint az alkoholizmus, mert egy olyan lelkiállapotot fejez ki a művelése, mikor saját önös vágyainkat éljük ki, ahelyett, hogy Krisztus példáját követnénk és más emberekért élnénk. Ha a nemiségünk, szexualitásunk alapján határozzuk meg az identitásunk és önmagunk, akkor mi is ilyen önös, földhözragadt emberek vagyunk, akik nem látják Krisztus példáját és nem a lelkek indítékait vizsgáljuk, hanem az anyagi világ külsőségei szerint definiáljuk magunkat és másokat, testi adottságok, ösztönök és identitások szerint. És ez a definiálás a probléma, nem az, hogy ezt büszke melegként, vagy mellünket verő heteróként tesszük e.

A nemi identitás egyébiránt olyannyira másodlagos Istennél, hogy maga Jézus mondja ki mikor a szaddaceusok arról kérdezik, hogy egy férfi, akinek a földön több neje is volt, a Mennyországban melyikkel lesz együtt, hogy „Amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok az égben.” (Mk 12: 25)”. Ugyanezt erősíti meg később Pál apostol is „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3:28).

A hindu Mája filozófia szerint semmit nem látunk a világban valóságosan, mert mindenre ráhúzzuk a saját tudatunk projekcióit. Ez a mája. Egyfajta fátyol mellyel letakarjuk a valóságot és nem látjuk azt tisztán. A hinduk maguk is a szexualitást hozzák fel ennek szemléltetésére példaként. Ha egy férfi kíván egy szép nőt, annak szép idomait, mellét, fenekét, combját, akkor valójában a férfi ösztöneinek projekcióját látja. A férfi ösztöneinek projekciója fátyolként borítja le a valóságot. A valóságot, mely szerint az a nő sem más, mint hús, vér, széklet, vizelet térből helyet foglaló anyagi összessége. Ebben az értelemben a mell nem más, mint zsír és mirigyek összessége, ahogyan a smárolás is objektíven két ember szájszervének összeérintése mely alatt az ízérzékelésre szánt szájszervüket összeérintgetik és keveredik az emésztést elősegítő váladékuk. Ugye milyen undorítóan hangzik? Pedig ha nem lennének evolúciós ösztöneink és ebből fakadó projekcióink, akkor a valóság ez. Éppen ezért is hiba, ha valakihez kizárólag szexuálisan vonzódunk, mert az semmimás, mint az ember állati lényének eluralkodása a szabad akarat és tudat felett. Gyakran pedig felnemesítjük ezeket az ösztönöket és szerelemnek nevezzük. Persze nem nehéz vonzódni egy szép nőhöz, egy karakán férfihoz, csak ha valóban a lelkét szeretjük, a személyét, akkor érdemes belegondolni, szeretnénk és együtt lennénk vele akkor is ha 70 éves és öreg és ráncos? Mert úgy gondolom többnyire nem így vannak az emberek. Ahogyan Jaqueline Saburido-t is elhagyta a barátja, miután egy autóbalesetben brutálisan összeégett a felismerhetetlenségig. Ő nem a lányt szerette, csak azt, ami a „mája”, az ő ösztönös projekciója. 

Egyszer egy aszexuálissal készített interjúban olvastam az aszexuális válaszaként, hogy többfajta vonzalom létezik. A szexuális, az esztétikai és az érzelmi. Én magam is éreztem már mind a hármat. A szexuális és az esztétikai vonzalom egyértelműen külsőségre, az anyagi testre megy rá, de az érzelmi vonzalom kilóg a sorból. Az érzelmi vonzalom, ha valakit a személyiségéért és a lelkéért szeretünk olyan jelenség, amiről nem lehet lerántani a hinduk májáját. Sőt, pont fordítva, a belső lelki lényege szépíti meg a külsőt is akár és fed el olyan hibákat vagy adottságokat, melyekért ösztönösen akár nem is vonzódnánk. Ez az „anti-mája”. Ezt a hinduk már nem ismerték. Ez a Jézus Krisztus. S ha már lélek és személyiség iránti vonzalom, akkor elmondhatjuk, hogy ennek legmagasabb formája a barátság. Igen, ha valaki személyiség, lélek alapján szeret bele valakibe az is fantasztikus és a krisztusi házasság egyetlen lehetséges alapja. Azonban velejárója, hogy ez az érzelmi vonzódás előhozza az esztétikai vonzódást és végső soron a szexuálist is. A barátságnál ez a helyzet nem áll fenn, nincs benne semmiféle szexuális vonzódás, sem ösztönök. Barátot az ember mindig annak lelke miatt választ és mást nem vesz figyelembe. C.S Lewis is azt mondja a Szeretet négy arca c. művében, hogy „A szeretet valamennyi válfaja közül csak a barátság által lettünk istenekhez vagy angyalokhoz hasonlókká.” A tiszta, igaz barátságon kívül minden kapcsolatban van ösztön, vagy érdek, vagy birtoklási vágy. A barátunkat csak a lelke miatt szeretjük és ezt a szeretett lelket bárkivel meg is osztjuk és még sokak barátja lehet. A szerelmünk, még ha a legnemesebb és igazabb módon is a szerelmünk, akkor is birtokoljuk és nem képzelhető el, hogy megosztjuk a társasága örömét és más szerelme is legyen úgy, ahogy a miénk. Hamvas Béla ezen a témán úgy értekezik, hogy a szerelmet két lélek egybeolvadásának fogja fel, míg a barátságot egyazon lélek két külön testben való lakozásának: A szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.

Bárhogy is nézzük egyértelmű, hogy az Isten a lelkeket vizsgálja. Azt, hogy az adott lélek az adott helyzetekben miféle módon, milyen indítékkal reagál és cselekszik, érez, vagy dönt. Hogy az a lélek a jó szándék útján jár, vagy a maga világi projekciói zsákutcáiban önös érdekei mentén tévelyeg. Ha pedig Isten ezt vizsgálja, akkor mi sem tehetünk másképpen, minthogy a lelkeket látunk. Mert mindannyiunk lényének magva csak is ez. Mind lelkek vagyunk, szeretni való és szeretni képes lelkek, öltsön is ránk bármilyen testet, identitást, vonzalmat a sors.

Horváth Martin

Boldogok a lelki szegények...

Két dologtól szenved élete során általában az emberek zöme. Az egyik ha az ember vonzalmat érez egy másik iránt, ez pedig rengeteg kínt, feszültséget, kattogást szül, ami önmagában is szenvedés, főleg ha végül a vonzalom viszonzatlan marad és beteljesületlenen a vágya. A másik szenvedés ha ez a vágya mégis beteljesedik és megkezdődik a kapcsolatokkal járó elvárások, megfelelések halmaza és a megannyi kis probléma, csalódás, viták, aggodalmak és feszültségek. Az emberek többsége, akik nem szakítással vagy későbbiekben válással fejezik ezt be, azok általában valami másik vágy beteljesülésének érdekében teszik túl magukat a gondokon. Ami nem feltétlen megoldást jelent, hanem elfojtást. Ilyen másik vágy legtöbbször a család, a gyermek(ek) vágya. Ennek érdekében rengetegen képesek valami mérgező kapcsolatban élni, amely végül azt eredményezi, hogy sem a normális család vágya nem teljesül, sem a gyermeknek nem lesz jó és a (normális) család utáni vágy még inkább kínzó lesz. Nem kevésbé kínzóbb a folyamatos tökéletes társ utáni kutakodás sem, mikor nem marad az ember a mérgező kapcsolatban a "magasztosabb" cél érdekében, hanem folyton váltogatja a partnereit és keresi a nagy Ő-t. S mindig beletud kötni a következőbe és a következőbe is, miközben az ideáiban lévő kapcsolat megvalósulása egyre kínzóbban reménytelennek tűnik. Sokan le is tesznek róla mondják. Sokan rábízzák a sorsra, vagy Istenre, ki hogy nevezi. Vagy jön, vagy nem jön. Ha adja az élet/sors/Isten, akkor majd él vele. De miközben kimondja ezt, valójában érződik, hogy mindig csak erre a pillanatra vár. Folyton szeretné, ha végre adná már azt a személyt és alkalmat a mindenhatóság. Nem nyitott valójában, nem érzi, hogy "vagy jön, vagy nem". Csak kényszerből áll a nullán. De ő is a nagy Ő-t várja és vágyja, szenvedések közepette.

Valójában pedig tényleg a nullpont kell nekünk. Rájöttek a hindu mesterek, rájött a buddhizmus és megannyi keleti filozófia és igen, tudja ezt a kereszténység is jól. Az életben a szenvedés oka a vágy maga. Bármi után vágyni. Mert olyan paradox az élet, hogy ha az ember valamire vágyik, akkor nem teljesül. Vagy nagyon rosszul. Nem működik. Ha pedig az ember lemond róla és nem vágyik rá, akkor az ölébe pottyan. Amíg vágyunk rá és örülnénk neki, addig nem következik be. Amint már nem leljük benne örömünk és nem vágyjuk, megvalósul és működik. De amint újra örülünk neki és nagy hangsúlyt fektetünk rá, elromlik. Nem lehet átverni a létezés rendjét, nem lehet szándékosan nem vágyni. Úgy tenni, mintha már nem vágynánk rá, rájőve erre a logikára, hogy majd ha nem vágyok rá, akkor teljesül. Hisz akkor még mindig vágyok. Őszintén le kell mondani róla. Őszintén elérni azt a lelkületet, hogy a boldogságunk ne függjön tőle. Ehhez pedig az kell, hogy a boldogságunk ne függjön semmitől. Mindenkor annak lenni. "Megtanulni bővölködni, és szűkölködni" ahogyan Pál apostol. Mindig a mostban lenni. "Mindig a küszöbön állni, folytonos átlépésben lenni" amint azt Hamvas írja. Örülni annak, ami van és örülni annak, ami nincs. Örülni az élet alapesszenciájának, örülni magának a létnek önmagának. Nem vágyni, nem függővé tenni semmitől a boldogságot. Ez Isten. Mert csak benne lehet a boldogságunk, csak benne lehet az örömünk mindenkor. Ő pedig ott van mindenkor, mindenben. Így lehetnek boldogok a lelki szegények és övék a Mennyek országa.

Johannes Tauler OP: A hittudós és a koldus beszélgetése

Volt valaha egy jeles hittudós. Ez nyolc éven át állandó könyörgésekkel azt kívánta elnyerni Istentől, hogy mutasson neki olyan embert, aki őt az igazság útjára meg tudná tanítani. Amikor egy alkalommal ez a vágy hevesen gyötörte, egy égből jövő hang így szólt hozzá: Menj ki a templom bejáratához. Találsz ott egy embert, aki majd megtanít az igazság útjára. – Kiment tehát a hittudós, és ott talált egy mosatlan lábú koldust, akinek az egész ruházata néhány obulust sem ért. Ráköszönt, és így kezdett vele beszélni: – Adjon Isten jó reggelt!

A koldus ezt válaszolta: – Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna rossz reggelem.

A hittudós erre így szólt: – Ejha, tegyen szerencséssé az Isten! Miért beszélsz így?!

A szegény így válaszolt: – Szerencsétlen sem voltam soha.

A hittudós így folytatta: – Légy boldog! Mit jelentenek ezek a szavak?

A szegény így felelt: – Sohasem voltam boldogtalan.

A hittudós ismét így szólt: – Segítsen meg az Isten! Beszélj már érthetően! Egyáltalán nem értem, amit beszélsz.

A szegény így felelt neki: – Doktor uram, jó reggelt kívántál nekem. Erre én azt feleltem, hogy soha nem volt rossz reggelem. Ugyanis amikor az éhség nyomorgat, dicsérem az Istent. Ha hideg miatt szenvedek, hó, jégeső vagy eső esik, ha az ég derült vagy viharos: dicsérem az Istent. Ha nyomorúságom miatt lenéznek, hasonlóan dicsérem az Istent. Ezért soha nem virradt rám rossz reggel. Kívántad azt is, hogy szerencsés legyek. Én azt feleltem, hogy soha nem voltam szerencsétlen. Ugyanis tudok Istennel élni: biztos vagyok abban, hogy Ő bármit tesz, lehetetlen, hogy az ne a legjobb legyen. Ezért Isten bármit adott vagy megengedett, hogy velem történjék: akár jó volt, akár rossz, akár édes, akár keserű: vidáman fogadtam tőle, mint a lehető legjobbat; ezért soha nem voltam szerencsétlen. 

Azonkívül azt mondtad, hogy tegyen engem boldoggá az Isten. Mint az előzőkhöz, ehhez is hozzáfűztem, hogy soha nem voltam boldogtalan. Elhatároztam ugyanis, hogy csak Isten akaratához ragaszkodom, s abba hiánytalanul annyira átömlesztem a magam akaratát, hogy bármit akar, én is azt akarjam. Ennek következtében soha nem voltam boldogtalan. Amint mondtam, csupán az Ő akaratához szeretnék odatapadni, s bárcsak teljes egészében neki juttathatnám vissza a magam akaratát.

Mivel a koldus befejezte mondanivalóját, a hittudós ismét hozzá fordult: – Kérlek, mit szólnál ahhoz, ha a fönséges Úr a pokol fenekére akarna taszítani téged?

A koldus így válaszolt: – A pokolba taszítani – engem? De ha mégis azt tenné: van két karom, azokkal átölelném őt. Az egyik karom az igazi alázatosság; ezzel átkarolnám, s így az Ő szent emberségével egyesülnék. A másik – mégpedig a jobb karom – a szeretet, amely az Ő istenségével egyesül; ezzel úgy körülölelem, hogy kényszerülne velem együtt a pokolra szállni. Nekem pedig sokkal kívánatosabb lenne Istennel együtt a pokolban lenni, mint nélküle az égben.

Ezekből tehát a hittudós megtanulta, hogy az Istenhez vezető legelőnyösebb ösvény a valódi alázatosságban gyökerező őszinte megnyugvás Istenben.

A hittudós ezután újra puhatolódzott a koldusnál: most afelől, honnan jött. A koldus azt válaszolta neki, hogy Istentől. Amikor pedig a magiszter az iránt érdeklődött, hol talált rá Istenre, ezt válaszolta: – Ott, ahol minden világias gondtól megváltam.

Majd a magiszter ezt kérdezte: – Jártadban hol hagytad Istent?

A szegény azt felelte: – A tiszta szívekben és a jóakaratú emberekben.

A magiszter tovább faggatta: – Ugyan ki vagy te? Azt felelte, hogy ő uralkodó.

A magiszter érdeklődésére, hogy hol van az országa, azt válaszolta, hogy a saját lelkében. Majd így folytatta: – Külső és belső érzékeimet megtanultam úgy kormányozni, hogy lelkem minden szenvedélye és ereje nekem engedelmeskedik. Senki sem kételkedik abban, hogy ez az ország a világ minden országánál valóban kiválóbb.

A magiszter még megkérdezte: – Mi vezetett el téged erre a tökéletességre?

A szegény ezt a választ adta: – Kétségtelenül hallgatásom, magasztos tárgyú elmélkedéseim és Istennel való szoros egyesülésem. Semmiféle dologban nem tudtam megnyugodni, ami Istennél kisebb. Istenemet már valóban megtaláltam. Őbenne van békém és örök nyugalmam.

(Fordította: Danczi Villebald József. Forrás: Vigilia, 1977. 7. sz. 453-454. o.)

Horváth Martin- A politika által megfojtott környezetvédelem

Eljött a július és ezennel most a „műanyagmentes július” akció vette kezdetét, amely a sokadik figyelemfelhívó és esetleg némi jótékony hatással is kecsegtető projekt, amely a környezetvédelem céljaiért történik. Megmondom őszintén az eredményességével kapcsolatban szkeptikus vagyok hiszen hasonló akciók voltak szép számmal és valljuk be egy ideje a csapból is az éghajlatváltozás témája folyik, lassan pedig több kinevezett nap, hónap, alkalom van a naptárba, amely a környezetvédelem valamely területére hívja fel a figyelmet, mint ahány napunk még van a folyton jósolt klímakatasztrófáig. Én már egy olyan generáció tagja vagyok, amely úgymond a „klíma terror” hatása alatt nőtt fel, mind ténylegesen érzékelve az időjárás viszontagságait, mind a kulturális hátterét tekintve. Emlékszem már gyerekkoromban is az Albert mondja című fura rózsaszín madárszerű lény riogatott a klímakatasztrófával nem kis bűntudatot okozva a gyermeki lelkemnek, ahogyan egy B-kategóriás sc-fi is, amiben az idegenek Mexikóba titokban szén-dioxidot engednek a légkörbe, hogy felgyorsítsák a felmelegedést és maguknak terraformálják a bolygót. Akárhogy is ezeknek már két évtizede és alighanem nem csak én nőttem fel ilyen gyerekkori emlékekkel, azonban a helyzet változatlan. Nem váltotta meg a klímapropaganda a világot, nem termelt ki egy generációt, amely valami csoda folytán tudatosan él és megfordítja a folyamatokat. Az okai ennek egyrészt pszichológiaiak, másrészt politikai természetűek.

Elsősorban az ember ha minél többször hall valamit, annál inkább kezd immúnis lenni rá. Mindenki ismeri a jelenséget, hogy egy rohadtul kedvenc számunkat annyira rongyosra hallgatjuk, hogy szinte megutáljuk a végére. De a propaganda is mindig így működött. Lehet, hogy a bolsevik elvtársakba nagy erőt öntött a győztes forradalom után a Patyomkin páncélosról szóló szovjet filmtörténeti csoda, azonban mikor az 1970-es évek végének gyermekei, akik az elvtársozó, szocialista dalokat éneklős világban cseperedtek fel, azoknak a minden évben kötelezően levetített Patyomkin páncélos aligha az eszme felvirágzását jelentette a szívükben, sokkal inkább az unalmat, közömbösséget, vagy akár szenvedést. A mi Patyomkin páncélosunk pedig az ökológiai katasztrófa rémképe és a környezettudatos életmód megteremtése. Mikor megjelentek a szelektív hulladékgyűjtők még volt azért nagy lelkesedés, de aztán ahogy telt, múlt az idő és láttam, hogy mondjuk nagyanyám mennyire magasról tesz erre az egészre, aki pedig nem, az sem tudja rendesen beletenni előírás szerint széttaposva a flakont, kupak nélkül, na meg, hogy az istenért se jegyezte meg senki, hogy a tejes dobozt nem a papírhoz kell dobni, akkor lassan bennem is alábbhagyott a lelkesedés.

Persze nem csoda, hogy ide futott ki a környezetvédelmen nevelt generáció, hiszen semmiféle feltétel nem volt adott arra, hogy akármilyen buzgó hatása is lett volna ennek a sok tájékoztatásnak, akkor sincs semmiféle mód arra, hogy megvalósítsd. Mert a politikai vezetés dolga lenne, hogy körülményeket teremtsen ennek. Mert hát én hiába szerettem volna vonattal menni a közeli városban lévő középiskolámba, hogy a káros anyag kibocsájtást csökkentsem részemről, mint kiderült, képtelenek voltak villamosítani a 21. századra azt a szakaszt és egy dízelfüstöt okádó szörnyeteg volt az alternatívája az Ikarus C56-osnak. De ha esetleg villamosítva is lett volna a közlekedés olyan katasztrofális volt és olyan időközönként indult olyan menetidővel, hogy teljes képtelenség volt ezt kivitelezni. Meg persze vígan szelektálhatom én a tejes dobozt is helyesen ha mikor a rokonokhoz mentünk, akkor Ajka mellett gyönyörűen okádta a füstöt a gyár, ami már akkor is elég tragikusan nézett ki, pedig nem tudtuk még, hogy pár év múlva nyakon önti vörösiszappal is a környéket. Ehhez a gyárhoz pedig a szép tájon folyton folyvást iszonyatos mennyiségű erdőhektárokat vágtak, hogy azzal füstöljenek egy jót. Bármit is próbáltak ennek a generációnak a szívébe önteni környezettudatosság néven, az ember mindenhol azt látta, hogy ennek semmi értelme nem lesz. Nem is a Patyomkin páncélos propagandája volt ez, sokkal inkább a Berlin ostromában harcoló Hitlerjugendesek győzelemről vizionáló beszédének reménytelen, groteszk jellegére hasonlított.

A helyzet az, hogy ha megakarjuk érteni a politika viszonyulását ehhez a kérdéshez, újfent vissza kell mennünk az világnézetek alapjaihoz. Nevezetesen, hogy a jobboldal számára a világ az abszolútum, melynek rendjéhez az embernek igazodni kell, a baloldal számára pedig az ember az abszolútum, melyhez igazítani lehet a világ rendjét. Érdekes paradoxon ez mégis a környezetvédelem kapcsán látszólag, hogy az abszolút baloldali politikai téma lett. A Zöld pártok gyakorlatilag kultúrbaloldali, szélső-liberális pártok egyben és valamennyi balliberális portál igencsak rá is van pörögve a környezetvédelem témájára. Holott a baloldal alapmentalitása, hogy az emberhez igazítja a világ rendjét nem pedig fordítva. Persze a környezetvédelem olyan politikai termék is számára, amely az egyetlen jogos témája még a baloldalnak, hiszen értjük a 70. nem elfogadásáért vívott harc kevésbé releváns. Valamint a globális felmelegedés egy globális probléma és mi sem jön jobban a nemzeti, kulturális, lokális identitásokat legjobb esetben is másodsorban fontosnak tartó eszmeiségnek, mint egy globális téma. Persze közben a baloldal viszonyulása nem tud más lenni, minthogy a környezetet alakítsa az ember igényeihez és igazán minden aggodalom nélkül pörögnek a nemváltó műtétek, furcsa sejtkísérletek, mesterségesen kikotyvasztott műhúsok támogatásai részükről. Amik valljuk be, a természet rendjébe való alapos kontárkodás. Szóval minden amellett érvel, hogy a jobboldalnak kéne ezt a témát uralnia és komolyan is vennie. Ugyan ki másnak kellene gondolhatjuk, ha egy világszemlélet azon alapul, hogy a világnak van egy teremtett rendje, a természet törvénye stb. Ha a homoszexualitástól is azért irtózik, mert abnormális, természetellenes, a természet teremtett rendjével nem kompatibilis. A legszélsőségesebb jobboldaliság pedig, ami a tudomány által kontárkodott, szintén a természet darwinista rendjének elősegítéséért kontárkodott, hogy übermenscheket hozzon létre, nem pedig nemváltó műtéteket. Erre mit látunk? A jobboldal legjobb esetben magasról tesz a témára, úgy csinál mintha nem is létezne ez a probléma, vagy kifejezetten tagadja. Hihetetlen népszerűsége van nyugaton a jobboldaliak körében a globális felmelegedés tagadásának. Ezt rögtön megértjük, ha tudjuk, hogy nyugaton a jobboldallal gyakorlatilag egybe vannak fonódva a különböző nagy ipari vállalatok érdekei. Olyan vállalatok, amelyek fő profilja serény szénégetésen, olajkitermelésen és robbanómotoros autógyártáson alapszik. Létezik viszont ennek egy kicsit lélektani, tudattalan hozzáállása is. Ha ugyanis a jobboldali a világ rendjét abszolútnak tartja, melyhez az embernek kell igazodnia, akkor a globális felmelegedés ennek az ellenkezőjét jelenti. Itt jött az ember és úgy széttrollkodta az „Isten által teremtett természeti rendet”, hogy csak na. Mégpedig minden ember. A jobbos is. Persze a természet „erkölcsi rendjét” könnyen nem szegi meg mert hát nem homoszexuális, meg transz, meg nem vonul a Pride-on, így le van tudva. De a természet fizikai rendjének bomlásához igenis hozzájárult akaratlanul is. Ez a világhoz való hozzáállásának pedig alapvető ellentéte. Így hát a legkönnyebb megoldás a tudattalanba úgy intézhető el, ha tagadjuk a látottakat, tagadjuk a felmelegedést.

Pedig a probléma megoldása nem abban van, amit a baloldal által uralt média önt ránk nap, mint nap. A baloldal nyílván csak azzal a szemlélettel tud dolgozni, ami a baloldal alapja, nevezetesen, hogy az emberhez igazítaná a környezetét. Ha valaki LMBTQ ember, akkor elkell fogadtatni, lehetőséget kell adni az ilyen életre a társadalomban, nemváltoztató műtétekre, hormontablettázásra miegymás. Semmi mást nem alkalmaz a környezetvédelemben is, mint ezt a taktikát. Az ember alakítsa a körülményt. Ugyanaz, mint egy LMBT lobbi. Vállald fel, mutasd meg, változtass az életeden, legyünk egyre többen és változtassuk meg a többi ember gondolkodását, változtassuk meg a világot. Mindenben ez a taktika kap helyet. Csak ahogyan a Pride-al sem váltották meg a világot, sőt évről évre vannak ellenzői, akik csak jobban hergelődnek attól, hogy még nagyobb és még színesebb Pride-ot rendeznek, úgy nem változtatott meg semmit és senkit a „változtass az életmódodon”, „mutass példát”, „gyűjts szelektíven, egy ember is számít” taktika. Valójában a nagyvállalatoknak, vagy úgy általában a rendszernek kéne változnia alapjaiban, amelyek olyan körülményeket és lehetőségeket kínálnak, amely egy élhető és környezetbarát mindennapok lehetőségét tartogatja számunkra. Ezzel nem a felelősséget akarom az egyéntől elvenni és azt mondani, hogy minden mindegy már, nem rajtad múlik, más, nagyobb kutyáknak kell megoldania a problémát. Éppen ellenkezőleg. Nekünk kell tenni azért, hogy kialakuljanak olyan rendszerszintű változások, melyek ezt az élhetőbb jövőt jelentik. Az, hogy zöld pártra szavazunk pedig még nem számít semmit, akkor még nem tettél semmit. Akkor csak egy újabb baloldali lobbibrigádnak lesz nagyobb befolyása, hogy terjessze az „egy fecske is csinál nyarat” bűntudat generáló propagandáját, miközben az egész rendszer vígan marad olyan, amilyen eddig. Olyan változásokért kell tenni, amelyek rendszerszintűek, olyan körülményekért harcolni, amelyek lehetőséget adnak egy alapjaiban más, a természettel kompatibilisebb emberi társadalom létrehozására, olyan világért, amelyben nem a nagyvállalatok, a profit, a politikai és gazdasági érdekek, háttéralkuk szablyák meg a végletekig centralizált bürokráciát. Akkor, csak is akkor lehet esély változásra. Nem csak műanyagmentes júliusra van szükség, hanem ettől a rendszertől mentes összes többi hónapra.