A hippokratészi eskü

A héten tanakodtunk a barátaimmal a mai napig az orvosi eskü alapját képező Hippokratészi esküről. Ez a legnagyobb hivatkozási alapja annak, hogy az orvosok a mai napig küzdenek az utolsó utáni lehetetlen helyzetben is a beteg életben tartásáért. Akkor is ha az nyilvánvalóan egy szobanövény állapotot jelent és akkor is ha nevezetesen a 9. emeletről leugrott emberről van szó - ami jó pár éve történt a környékünkön-, és szerencsétlen módon nem hal meg. Őt még három napig kínozták emberre alig nem emlékeztető torzóként ebben a világban.

Mert hát a hippokrateszi eskü szerint az élet szent és a legfőbb. Az életet védeni kell minden áron gondolat azonban legalább akkora bullshit, mint a "munka nemesít" szlogen, amit a Kádár-rendszer kollektív 101-es szobájában vertek egy generáció fejébe. Nem valamiféle nemes kihívás, hivatás nemesít. A gyártószalag mellett lelketlen forrasztgatás, a biztos csőd felé tartó tervgazdaság megolajozása picit egy apró fogaskerékként. Avagy a boomerek szavazásra buzdítása az "állampolgári kötelesség" címszavával. Nincs ilyen kötelesség, jogilag értelmezhetetlen. Kötelesség adót fizetni, de azzal már senki nem veri a mellét. Vagy kötelesség bevonulni, ha háborús helyzet van, persze a lelkiismeretet akkor sem írhatja felül holmi állam. Ha a lelkiismeretünket kioltjuk, akkor biorobotként létezni és klikkek érdekéért vérbe fulladni valahol, az nemes. Nos, pont így nemes az élet minden áron való védelme. Szépen hangzik a kifejezés, míg eldurrogtatjuk, csak aztán az életet pokolnak megélő torzóknak nem lenne képünk a szemébe mondani.

Pontosan tudjuk és érezzük, hogy az eskü szövegével az orvosok sem értenek egyet minden helyzetben. Jóérzésű, nem fanatikus ember nem ért egyet vele. Jó lenne végre az emberek sorsa a tudomány korában nem több ezer éves papiruszmaradványokon múlna, hanem a racionális belátás és a tiszta lelkiismeret szaván. Mert a fő cél jót tenni másokkal. Mert kinek az élet jelenti a megváltást, kinek már a halál.

Irgalom és kegyelem

Irgalom és kegyelem. Két rokonértelmű szó, de mégis van egy leheletnyi, ám annál fontosabb különbség közöttük. Kegyelmet adni királyok, elnökök is szoktak halálra ítélteknek, vagy más büntetésben részesülőknek. Kegyelmi kérvényt is az nyújt be, aki már elítélt, tehát bűn súlya van rajta. Tudatában van annak, hogy bűnös és ítélet alatt van az élete. Kegyelmet akkor adnak, ha valaki kéri, bocsánatot kér, belátja a saját hibáit és vétkeit és kívánja, olykor könyörgi a bocsánatot, a bűn következményének elengedését. Kegyelmes akkor tud lenni valaki mással szemben, ha az a másik belátta a bűnét és változtatni akar. Mindennapi szituációkban és Isten és ember viszonylatában is ugyanez a helyzet áll fenn. Isten kegyelmes velünk, mikor tudjuk, hogy elcseszettek vagyunk, hogy hibázunk, hogy valami baromságba belementünk, pofán köptük magunkat és Őt is, s mindezt mégis elnézi nekünk.

Az irgalom valami elementárisabb. Sokkal több a megmagyarázhatatlan és megérthetetlen erő benne. Az irgalomhoz nem szükséges, hogy belássa a bűnös fél a bűnét. Nem szükséges, hogy kérje a bűn következményének elvetését, hisz lehet a bűnnel sincs tisztában. Az irgalmas az, aki már akkor megbocsájt, mielőtt bárki kérné a bocsánatát egyáltalán. Megbocsájtani, kegyelmet gyakorolni nehéz sokszor, ám könnyebb, hiszen valaki belátta már a hibáját. Benne van a pakliban, hogy, amit megbocsájtunk, többet nem fordul elő. Irgalmat gyakorolni viszont sokkal istenibb eszencia. Lehet, hogy gyűlölnek minket, habzó szájjal szidnak, kisemmiznek, éppen vernek, leköpnek, gyaláznak és még örömüket is lelik benne beteg módon. Mégsem haragudni. Szánni őket, a szó legpozitívabb értelmében. Szánni és nem lenézni, a gyilkost, az erőszakolót, aki nem mutat megbánást sem. Az irgalom az empátia, az együttérzés, a másik helyzetébe való beleélés képességének maximuma. Milyen hihetetlen is ezt elképzelni sokszor. Istennek pedig ez az alapállapota. Hiszen mindenkit teljesen átérez és ismer, s szeret, s néha szán. Ezért Isten maga az irgalom. Nincs is rá jobb definíció, mint Pál apostol szavai:

"Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk." (Róm. 5:6-8)