Horváth Martin- Generációs különbségek senki földje

Nem tudtam elmenni egy barátom esküvőjére nem régiben. Fel is hívott, megbeszéltük. Később még aznap messengeren pontosítottunk, hogy ez most biztos nem jön össze és még jó kedélyűen beszélgettünk vicceskedve pár sort. Hétvégén pedig elugrottam egy jó nagymamás ebédre, ahol beszámoltam nagy vonalakban apró-cseprő életem eseményeiről, köztük az esküvőről való lemaradásról. Mire drága nagyanyám azt mondja: Táviratot azért nem küldesz? Táviratot… Nyilván nevéből és a szituációból adódóan eltudom képzelni mi az a távirat de amúgy még életembe nem láttam. De hallani se nagyon hallottam róla. Megdöbbenve válaszoltam egyszerűen, hogy „nem”. Aztán eszembe jutott, hogy neki hogyan magyarázzam el, hogy még aznap délelőtt messengeren dumáltunk a barátommal és ha akarok ebben a szent pillanatban is ráírhatok, meg fotót és videót küldhetek vagy épp élőben videón beszélhetünk egymással? Úgy érezne, mint én a távirattal. Úgy nagyjából felfogná miféle jelenség lehet ez, de át nem érezné. Két generáció a különbség és szakadéknyi távolság van mégis világszemléletben. Sajátos történelmi helyzet ez a társadalomban. Nem volt mindig így.

Az ipari forradalom előtt, mielőtt a technika berobbant volna a társadalomban oly mértékben, hogy azt gyökeresen át is alakítsa még koránt sem voltak a generációk között ekkora különbségek. Ha egy jobbágy voltam akkor fogtam az ekét, meg szántottam, tehenet legeltettem, fejtem, szőttek a rokkán, mostak a patak vízéből. Az én apám/anyám ugyanezt csinálta ugyanennyi idősen. Az ő apjuk és anyjuk is ugyanezt csinálta és az ő ükapjuk és ükanyjuk is már nagyjából ugyanazt az ekét és rokkát használta, mint én. Na jó, nem ugyanazt de mechanikájában és logikájában szinte teljesen megegyezőt. Ha pedig valami gondom volt azzal a nyomorult ekével, akkor segítségért fordultam volna apámhoz, aki készséggel meg is oldja, hisz van benne tapasztalata. De ha nincs otthon, akkor a nagyapát kérdezem meg ugyanerről az ekéről, sőt néha előnyösebb is mert még több tapasztalata van erről. A dédapáról ne is beszélve. Persze ez egy leegyszerűsített jobbágypélda. De a lényegét értjük. Manapság ez elképzelhetetlen. A technika folyamatos fejlődésével és a társadalmat átalakító hatásával ez a láncolat megbomlott. Többé nem tudta a nagyapa, hogy mit kezdjen a gőzgéppel vagy a gépkocsival. A 20. században is rengeteg változás állt be, de még mindig maradt a társadalomnak annyi alapja, ami megegyezett a generációk között, hogy valamicske azonosulás létezett. Nem volt az én nagymamám és a dédmamám között akkora különbség, mint most én és az anyám között van. Az internet  olyan társadalmi változásokat okozott, mint a 19. században az ipari forradalom. Vagy talán sokkal nagyobbat is annál. De nem csak társadalmi és technológiai változásokról van így szó, hanem szocializációs és pszichés változásai is vannak az emberekre nézve. Nézzük azt az egyszerű tényt, hogy az ember alapvetően, ösztönösen, biológiailag úgy van kódolva, hogy gyermekként, fiatalként a szüleire hagyatkozzon, vagy úgy a családjára, mint nagymama, nagypapa. Ösztönösen az idősebb generációk tapasztalataira hagyatkozunk és ha nem tudjuk egy helyzetben mit és hogyan kell cselekedni, a szüleinktől, nagyszüleinktől kérünk segítséget. Ez javarészt a természetben is tökéletesen működik az állatok körében. Így alakulnak ki a tanult viselkedésminták is. Azonban míg egy kisvaddisznónak egyszerűbb megtanulnia, hogy mettől meddig szabad elmenni és mit lehet megenni amit kitúrtál és mit nem, addig a bonyolult emberi társadalomra ma már ez nem jellemző. A szüleim generációjának nagyrészt halvány gőze sincs mi történik a neten, mit csinál a gyerek az okostelefonon.

Nehéz úgy hagyatkozni az idősebb generációk tapasztalatára, hogy ha anyád jön oda segítséget kérni, mert a vírusirtó ezt és ezt írta, most mit csináljon vele… A nagyszülőkről meg ne is beszéljünk, akik a táviratban gondolkodnak. A lényeg, hogy azon a dolgokban melyek körülvesznek és az életünk alapjait képezik, nem igazán várhat el egy generáció olyat, amit biológiailag az ösztöne diktálna, hogy segítséget kérjen a szüleitől. Ellenkezőleg, még inkább a szülei kérnek tőle. Azonban biológiailag ez egy természetellenes állapot. Rendben, most már reflexből a buszon utazva intéztem a Slayer koncertjegy vásárlását, de mikor először fizettem PayPal-on keresztül, akkor az ebben már jártasabb barátaim segítettek. Pontosan tudtam, - és talán ennél mostohább érzés nem is lehet- hogy a szüleimre ebben a kérdésben nem számíthatok. Persze tudom, hogy szeretnének is segíteni de nyilvánvalóan nem tudnak, ha akarnak sem. Ezek pedig még csak sima egyszerű dolgok. De mi van ennek a világnak az árnyoldalaival? Mindig is kegyetlenek tudtak lenni a gyerekek és a kamaszok adott esetben, szerettek kipécézni embereket és megalázni, gúnyolni. Ez az iskolában való beszólogatásokban és durva esetben a tesiöltözős verésekben nyilvánult meg. Egy szóval nem mondom, hogy ez valami laza és normális dolog lenne, de manapság egészen más dimenziókat szabhat ez a gúnyolás és megalázás. Teszem azt van egy 15 éves kamaszlány. Az instagramjáról a képeket leszedik majd csinálnak a rosszakarói egy kamu-insta profilt az kamaszlányunk nevével. Ugyanezeket a képeket, ugyanezen a néven pedig ellátják olyan hashtagekkel, hogy #szeretekszopni, #ribancvagyok, #slut, #bitch vagy valami hasonlók. Ha valaki pedig a világ bármely pontjáról rákeresek az olyan taggelésekre, hogy #bitch akkor ott fog virítani a szerencsétlen kamaszlányunk fotója. Ez olyan szintű pszichikai megterhelés egy 15 éves vagy bármilyen gyereknek, amilyen szintű megalázás és ezzel járó stressz nem érhette még  a történelem során az ember gyerekét. Az, hogy Szingapúrtól, Üzbegisztánon, Dél-Afrikán, Franciaországon át egészen az USA-ig bárki láthatja az ő képét úgy, mint egy kurva az példátlan szituáció és szociális teher. A legmegalázóbb szituációkban pedig nem arról híres a kamasz, hogy megnyílik épp a szüleinek, de tegyük fel ha mégis akkor mi történik? Mi van ha segítséget kér a szüleitől vagy akár egy tanártól? Legtöbb esetben onnan indulnak, hogy „mi az a hashtag?”. Fogalmuk sem lesz az instagram működéséről, a taggelés és kamuprofilok mikéntjéről. A segítségnyújtás legelső fázisában véreznek el. Ott, hogy egyáltalán megértsék mi a probléma. De nem kell ilyen szélsőséges esetekig elmenni. Elég ha azt vesszük, amiben elvileg tudnának segíteni. Például tetszett 16 évesen egy lány. Nos, apám nyilvánvalóan átérezte ezt a helyzetet és bizonyosan tudott tanácsokat is adni volna. Csakhogy nem tudta volna belekalkulálni az olyan problémákat, hogy „ nem ír vissza MSN-en pedig látta”. (A mostani tizenéveseknek már most nem tudja a zöme, hogy mi az az MSN) Még ha egy barátnő szerzésben tud is tapasztalatokkal szolgálni egy szülő, már nem tudjuk kivonni magunkat olyan vetületei alól, amit csak is a posztmodern kor szült.

Katasztrofális helyzet ez a szülőnek is, aki gondoskodni akarna a gyermekéről, segíteni neki és egyengetni az útját de bármilyen szándék és akarat is van benne egyszerűen nem tud. Nincs rá lehetősége, nincs rá meg a készlete. Az Y és Z generációnak pedig hiába jön genetikailag kódolva, hogy figyeljen az idősebbek tapasztalataira, nem kap semmiféle választ tőle. Ezeknek a generációknak maguknak kell megtalálni a válaszaikat és lehetőségeiket. Maguknak kell kialakítani a határaikat. Sötétbe tapogatózunk. Közösen az idősebb generációkkal, akik életük későbbi szakaszán csöppentek a virtuális világ adta lehetőségekbe. Nincs tapasztalat, nincs kire hallgatna, nincs kitől tanácsot kérni. Ebben a helyzetben pedig felértékelődnek a testvéri és baráti kapcsolatok, akikkel a leginkább azonos helyzetben és problémákban van az ember. Ebből pedig Isten kegyelme révén, még valami sokkal jobb dolog is kisülhet. Aztán majd a mi gyerekeinknek már talán tudunk tanácsot adni. Elvégre volt osztálytársamnak már lassacskán általános iskolás a gyereke és ha egyszer Snapchaten valaki zaklatja, az anyja már biztosan tud valamit hozzá fűzni, még ha nem is Snapchaten, hanem MSN-en látott anno hasonlót. Csak ez az ezredfordulós generáció ragadt így két világ között. A generációs tapasztalatok senki földjén. Így hát ennek a generációnak minden eddiginél összetartóbbnak kell lennie, hogy komoly lelki és szociális torzulások nélkül vészelje át ezt a helyzetet. Ha pedig így lesz, akkor ebből az egészből valami minden eddiginél fantasztikus társadalmi jövőkép is kisülhet.

Horváth Martin

A kokárda és a tisztelet

Tegnap volt egy beszélgetésem egy kokárdás lánnyal. Liberális lánnyal. Kérdeztem, minthogy láthatóan a '48-asokkal azonosulni látszik, vajon úgy gondolja-e, hogy amit ő képvisel az a '48-as forradalom szellemiségének hiteles továbbvitele? Csak mert a fideszes tömegben ugyanezzel a meggyőződéssel rakják ki a kokárdát. Valljuk be érezhetően van a liberális lány és a "fehér faj fenyegetettségéről" interjúzó mami világnézete között különbség. Mindkettő egyszerre nem lehet ugyanaz a szellemiség. Akkor melyik a helyes? Melyikkel értene egyet Kossuth vagy Petőfi? Nyilván a maguk korában ők baloldalinak és liberálisnak számítottak. Manapság az a világnézet konzervatívnak minősül. De vajon megálltak volna akkori világnézetüknél akkor is ha napjainkban éltek volna és lennének konzervatívok? Vagy napjaink liberalizmusát is magáénak vallaná Kossuth? Igazából az őszinte válasz az, hogy halvány fogalmunk sem lehet erről. A NER folyamatosan a szabadságharc ünnepén a szabadság iránti vágyat párhuzamba állítja a Brüsszeli elit, Európai Egyesült Államok víziója és a napjaink liberalizmusa elleni szabadságharcával. Ugyanezt a szabadság eszményt az ellenzék párhuzamba állítja az Orbán-rendszer és a keresztény-konzervatív nacionalista retorikával szembeni fellépésével. Mindenki úgy csűri és csavarja egy történelmi kor értékeit, ahogy számára megfelel. Budaházy György, Bobby Sands B-kategóriás magyar verziója egyszer azt nyilatkozta, hogy Kossuth azért lett csak szabadkőműves, hogy ott is lobbizzon Magyarországért, de véletlen sem elvi meggyőződésből. Budaházy kognitív disszonanciája nem képes elfogadni, hogy tiszteljen egy embert aki hithű szabadkőműves lett volna. Azt viszont nem akarja elfogadni, hogy ne tisztelje Kossuthot. Mert hát megtanultuk és beleszocializálódtunk, hogy őt tisztelni kell. Ez a magyarságunk egyik alappillére. Pedig ha Kossuthot valaki tiszteli a tetteiért, mit változtat azokon, hogy szabadkőműves volt? A probléma valójában az, hogy ezeket a történelmi ikonokat és eszméket magunknak akarjuk tudni. Kiakarjuk sajátítani. Mindenki a saját maga világlátására akarja ráhúzni ezeket az ikonokat és eszméket. Azt akarják érezni, hogy Petőfi lélekben ott van mellette a parlament előtti tüntetésen és lelki szemei előtt a mi Sándorunk fújja fel az O1G-t a térkőre. Ahogy mások szeretnék maguk mellett tudni lélekben és látni lelki szemeikkel, ahogyan Petőfi megy le határvadásznak migránsokat fogni és nyakában egyben lobog a 888-as sajtóigazolvány, ahová szabadidejében EU ellenes verseket ír. A helyzet az, hogyha nem akarjuk véletlen sem meggyalázni ezeknek az embereknek és eseményeknek az emlékét, akkor nem szabad párhuzamot vonni a mai kor és köztük. Kizárólag a saját maguk történelmi szituációjában értelmezhetjük gondolataikat és tetteiket. Se több se kevesebb. Akkori tetteikért pedig igenis tisztelhetjük őket, anélkül, hogy megfordulna a fejünkben, hogy ma hol állnának ezek az emberek. Ha a kokárda ezt a tiszteletet jelentené, akkor a liberális lánytól a fideszes mamáig lenne egy közös érzés és közös pont. Ha pedig egyszer már vannak történelmi eseményeink akkor ezek így jelenthetnék a magyarság pozitív megélésének legalapvetőbb egységélményét. És lehet, hogy sem Petőfi, sem Kossuth, sem Árpád apánk nem így képzelte a pozitív magyarságot, de ez nem is kell számítson, ha a békességet, a megértést és a szeretetet valamennyire megtudtuk élni így egymás között ebben a kis hazánkban.

Horváth Martin- A kulturális befagyás elmélete

Nem rég jelent meg a Bomfunk Mc’s- Freestyler című eredetileg 1999-es számának új, 20 évvel későbbi, 2019-es klip rebootja. Élvezettel néztem végig, hogyan köszönnek vissza az eredeti klip elemei és megöregedett szereplői akár. Vagy hogy miképpen csempésznek bele valami újat, ami maivá teszi. Egy szó mint száz nosztalgikus volt. Nosztalgikus? Mi a franc az, hogy nekem nosztalgikus volt? Hiszen éppen csak iskolába mentem és elkezdtem tanulni olvasni mikor ezt a számot játszották a tv-ben. De nem „az ön készülékében van a hiba”. Nem vagyok ezzel egyedül és számtalan más területén az életnek vehetjük észre azt, hogy időhurokba keveredtünk. Mintha a ’90-es évek végétől kulturálisan megállt volna az élet.

A legtöbben már hallottak a Necc partykról. A 20-on éves generáció többsége is ezer szálék, hogy halott. Sőt annak fele járt is már ilyenen. De mi az a Necc party? A Necc party pontosan a befagyott kultúra jelképe és az időhurok körbe-körbe forgásának csodálatos szimbóluma. A ’90-es és 2000-es évek híresebb slágerei, zenéi pörögnek. Gyakorlatilag olyan, mintha 2003-ban buliznál az akkori új slágerekre, vagy akkor még pár éves híres dalokra. Csak itt olyanok buliznak Chertől a Believe-re, akik akkor születtek, mikor Cher ezt megcsinálta, vagy olyan homályos emlékeik vannak róla, mint mikor a Trabant hátsó ülésén ültem gyerekként és mentünk le a Balatonra, akkor szólt ez. Akik esetleg pedig nem jártak még ezen a necces „csodán”, azok mondjuk voltak mainstream discoba például. Sajnos nekem is volt részem ebben az élményben és ha nem számítom, hogy minden számnak ugyanaz a „refrénje”, amely egyenletes, dübörgő, elektronikus basszust jelent nagyjából, vagy a torzításokat, akkor ezek ugyanazok a 20-25 éves számok csak felmixelve. Vagy nézzük meg a híres slágereket, amik a rádióban mennek. Oké vannak új számok, vannak egyedi számok. De nem lehet elmenni olyanok mellett, amiken egyértelműen érződik, hogy egy újrafeldolgozás. A Bastille-tól ha valaki meghallgatja az Of the Night-ot, akkor tessék meghallgatni utána a Corona- Rhythm of the night-ot is. Igen ugyanaz lesz nagyjából, lelövöm a poént csak más a sebessége, az énekes és a hangzás. Ilyen „új” slágerekre pedig rengeteg példát lehetne mondani a rádiós top listákból. Apropó rádió. Nagyon nagyrészt játszák ők is ezeket a Necc partys zenéket. Simán felcsendül az autóba, a bevásárlóközpontba a Britney One More Time-ja, vagy a Butterfly a Crazy Town-tól. Ezeket a számokat korosztálytól függetlenül mindenki ismeri hallásból és nem egyszer csendül fel teljesen mainstream fiatalokból álló bulikon. Hogy érthetőbb legyen a dolog. 1999-ben mennyire volt elképzelhető, hogy bármilyen 1979-es slágert nyomjanak az akkori fiataloknak a bulikba, vagy maguknak a házibuliba, vagy úgy egyáltalán a rádiók? Ugye milyen abszurd gondolat.

Persze hagyjuk a zenét, ott vannak a filmek. Csak az elmúlt pár évet is elnézve. Volt itt Jurassic World, ami a ’90-es évek Jurassic Parkjának folytatása/újragondolása. Godzilla újra filmvásznon, ami első körben az 1950-es évek Japánjában futott fel majd tette populárissá az 1997-es amerikai verzió. A Star Wars, hogy nosztalgia és egy régi bevált világot dolgoz fel újra gondolom senkinek nem kell magyarázni. Ez pedig a Mad Max-re, a Rocky filmek új leágazásaira, vagy a Feláldozhatók nosztalgikus akciófilmjeire, a Terminátorokra, gyalázatos új Predator filmre és Alian univerzumban játszódó filmekre is igaz. De a szuperhős filmek sem találták fel a spanyolviaszt, hiszen mind már meglévő, évtizedek óta a kulturális térben lévő szereplőket dolgoztak fel újra, vagy raktak össze egymással. A sort pedig még hosszan lehetne sorolni. Persze mindig is része volt az újrafeldolgozás és az ihletmerítés a filmművészetben és a zenevilágban is, azonban lehetetlen nem megfigyelni az új ötletek eltűnésének tendenciáját és a nosztalgiavonat gyorsuló száguldását az utóbbi évtizedben.

Arra, hogy a politika és a közélet is abszolút megragadt a múlt század vitáiban és retorikájában, vagy, hogy mekkora mém ereje van egy 30 éves Szomszédok nevű sorozatnak is a neten már nem is beszélek. Kérdés miért van ez? Mi a jelenség oka? Erre kétféle opciót tudok, amelyek egyáltalán nem zárják ki egymást.

Első variáció szerint az ember egy szellemi csalódottság állapotában van. Ha végig nézzük a történelmünket azt látjuk, hogy az ember hosszú évszázadokon át élt a feudalizmus rothadó világában mindenféle kilátás és alternatíva nélkül. A felvilágosodás hatalmas reménysugárként hatott és az emberek megváltó ideológiák tucatjaival találták szembe magukat. Az ideológiák a 20. századra lecsaptak és mindenki világmegváltó eszmeisége összecsapott. A 20. század a maga két világháborújával, fanatizmusával, kegyetlenségével, hidegháborús feszültségével mondjuk úgy „túl tolta a biciklit” az ideológiák terén. Szenvedést és halált hoztak a világmegváltó próbálkozások. A 20. század végére nem maradt más ebből a 18. század végén indult nagy reményből, mint csalódottság, kiégés, apátia. Az emberek többé nem hisznek nagy eszmékben. Nem hisznek ideológiákban. Talán már úgy általában nem is hisznek. Semmiben, senkiben. Ami maradt, a boldog nosztalgia olyan korok után, mikor még az emberben volt remény és hit egy boldogabb élet felé. Ebből a pszichológiából fakadhat a hagyományőrzés. Ahogy a Harcosok Klubbjában mondja Tyler: „ Nekünk nincs háborúnk, nincs válságunk”. Ha van is háború, már nem olyan háború. Modern, kimért, kevés a valódi tét. Nem egy partraszállás, nem egy Barbarossa-hadművelet a tajgán. A válság sem olyan válság, mint egy 1929-es. Ma minden lassú, minden bürokratikus, minden olyan sunyi, olyan mű. Meghalni is silányabb érzés. Nyomorúságosabb a bukás is. Részben mondhatjuk, hogy ennek örülnünk kell. Így is van. De sokan szeretnék azért a tétet. A tétet, amitől érzik az élet súlyát. Mert nemesebb elképzelniük, hogy magyar bakaként harcolnak, mint a mindennapi céges előbbre jutásért harcolni. Ebben gyökeredzik a szélsőjobboldali szubkultúra de a szélsőbaloldali is. Eszmékben akarnak hinni az emberek úgy, ahogy régen. Az airsoft, a paintball, a hagyományőrzés de még a videojátékok harcai is nosztalgia. Utóbbival pedig el is érkeztünk a másik szemponthoz.

A ’90-es évek végén megjelent az internet. Az informatika világa robbanásszerűen tört be a mindennapokba. Szépen lassan, fokozatosan de az emberiség kultúrája a valós térből átköltözött a virtuális térbe. A virtuális tér pedig evidens, hogy abból tud dolgozni, ami már a valóságban megteremtődött érték. Csakhogy a virtuális térbe való kulturális költözés után, a valós térben egyre kevésbé alkottak értéket, majd végül mára szinte el is feledkeztünk erről. Ezért a társadalom kultúrája a ’90-es évek, kisebb részt a 2000-es évek közepéig alkotott tartalomból dolgozik tovább. Olyan ez mint a Mátrix. Emlékszünk, hogy a Mátrix alaptörténete az, hogy az emberek egy szimulációban élnek, ami szerint 1999 van. A valóságban odakint azonban egy elpusztult világot uralnak a gépek és száz évvel később van, mint 1999. Csak a szimulációt az embereknek abból a világból építették fel, ami a pusztulásuk előtt volt. De mi lesz ha elérkezik a szimuláció szerint is 2100? Lemodellezik a szimulációban az összeomlást újra vagy visszaugranak az elejére és mondjuk 1900-ban kezdődik újra  a szimuláció? A helyzet, hogy kicsit velünk is ez történt. Az internettel egy mátrixba kerültünk, egy virtuális térbe. Ez pedig csak abból tud modellezni, ami a valós térben és kultúrában már érték volt. A helyzet az, hogy kicsit tényleg ott ragadtunk 1999-ben. Kulturálisan biztosan. Csak a technológiánk változott, ami megjeleníti nekünk ezt a kultúrát. Ahogyan az internet egyre nagyobb teret hódított a 2000-es évek végére, úgy készült valódi kulturális tartalomból egyre kevesebb is. 2010 után pedig az internet totálisan átvette a kultúrát. 2010 után pedig úgy is érezzük, hogy kulturálisan megállt az idő. Egy végtelen időhurokba kerültünk, ami folyamatosan az utolsó internet előtti állapot kulturális termékeit játssza újra meg újra, vagy újra csomagolva.

A mátrixból azonban néha ki kéne nézni. Mert az internet adta lehetőségek hatalmasak. Soha nem juthatott el ennyi információ és kulturális termék ilyen széles tömegekhez, mint most általa. De meg kell tanulnunk ezzel együtt is alkotnunk valóságosan érvényes kulturális vívmányokat, emberi kapcsolatokat és minden más értéket. Mert egyértelmű, hogy az intellektuális, kulturális fejlődése az embernek megtorpant. Új művészeti ágak, zenei stílusok sincsenek. Maximum minden „poszt” vagy „neo” jelzővel van ellátva. A világ itt van körülöttünk és mind tényleges értelemben, mind pedig szellemi síkon omlik össze. De még állni látszék az idő, bár  a szekér szalad… Így pedig ki tudja hol áll meg…A labda a Z-generáció térfelén pattog és vannak ígéretes jelek a Spotify-on befutó zenei stílusok és előadók tekintetében. Ahogyan az internetes (pl.: Netflix) filmek vagy sorozatok is sok reménységgel kecsegtetnek, hogy képes lesz az emberiség kulturális értelemben felhasználni az internetet pozitív alkotásokra és a virtuális térrel szimbiózisban tovább gazdagítani az emberiség szellemi alkotásainak repertoárját. 

Horváth Martin