Isten paradox

Isten paradox. Ebben is van az ő csodája. Nincs még egy olyan tanítás, amely ennyire ösztön, biológia és anyagellenes, mint a kereszténység. ( Itt most ne az eltorzult nagycsaládmániás, pogány szaporodási fétisben úszó, konzi társadalmi tradíciót éltető mainstream egyházi vonalra gondoljunk.) Jézus és Pál tanításaiból tudjuk a legjobban, hogy a szexuális önmegtartóztatás a legmagasztosabb, hogy a család nem egy vérségi közösség. Mégis Isten a testi, Ádám és Éva történetével szimbolizált létállapotromlás utáni torz anyagi világ keretein belül a testté levést választja. Annak a lealjasodott világnak a keretébe merészkedik a legtisztább szubsztancia, amely világ fejedelmének a Sátánt nevezi (Jn 12:31). A világ megváltása a bűnös matéria eszközeivel kezdődik. Maga az abszolútum válik kiszolgáltatottá és elesetté. Dicsőítik, aztán megvetik. A halála pedig az időtlen élet kezdete, mely az időhöz ragadt síkban veszi kezdetét. A legnemesebb tanítás beteljesedéséhez a legaljasabb árulás kell. Isten kegyelmének győzelmét a kereszten a Sátán bosszúszomja viszi véghez. A Paradicsomi szabad akarat a bűn világát eredményezte, s a bűn világában bekövetkezett megváltás a Paradicsomnál is tökéletesebb létállapotot eredményez. Lélekben és végül ténylegesen is meg kell halnunk, hogy megtapasztaljuk a valódi életet, s senkivé kell vállnunk, hogy valakik legyünk. Lelkileg szegénynek lennünk, hogy Isten lelke helyet leljen bennünk. Az utolsókból lesznek az elsők, s elsőkből az utolsók. A legkisebbek, a legmegalázottabbak tudják csak, hogy mi a valódi nagyság és dicsőség. Az igazság bolondság itt, s bolond az, akinél igazság van. A halál a valódi élet, s ezen élet a halál. A test és a lélek szüntelen tusakodik egymással ezért. Nincs nemesebb harc és nincs gyönyörűbb paradoxon, mint amit Isten a jászolnál elindított. Isten paradox. S ez a legnagyobb csoda. Minden logika azt mondja lehetetlen, s minden szív azt súgja, csak így lehetséges.

Ellenzéki vitakultúra

Mindig ledöbbenek az ellenzéki oldal "vitakultúráján". Nem, nem baloldal és nem liberálisok, mert ezen értékeknek híján vannak, pedig igény volna rá. És pont azért is zavar náluk sokkal jobban az idióta megnemértése a másik félnek, mert elméletileg az elveikből éppen a másik megértése következne. Ehelyett ugyanolyan kistílű sablondurrogtatással találkozunk, mint a másik oldalon.

Megint végig néztem egy vitát, ahol a nem oroszgyűlölő (szélső)jobboldalit megpróbálták meggyőzni Putyin Szovjetunióról tett kijelentéseivel. A klasszikus, rántsuk le a leplet, hogy azokat a komcsikat szereted, akik ellen '56-ban harcoltak a magyarok. A vita egy lakótelepi közgyűlés szellemi nívójára süllyedt, azzal, hogy a Putyin Oroszországa inkább a cári Oroszországhoz hasonlít, vagy a Szovjetunióhoz. Az ebet pedig kötni kellett a karóhoz, hogy a jobbert szembesítsd a paradoxonával, ezért mindenáron a Szovjetunióhoz kellett hasonlítani. Mintha a cári Oroszország olyan mérföldekkel jobb lett volna és mintha azzal nem lenne semmi gond. De a Szovjetunió soha a büdös életben nem volt tartalmában kommunista. Már az 1920-as években a német marxisták felháborodtak azon, hogy annak nevezi magát. A Szovjetunió mindig is egy orosz imperialista állam volt, csak vörös rongyokba bugyolálta magát. A Szovjetunióban ez is volt az egyetlen dolog, ami taszított egy (szélső)jobboldalit Nyugaton. (Francis-Parker Yockey-t még ez sem.) Ha nincs ott a vörös csillag, tartalmában nincs sok kifogásolható egy tisztes fasiszta számára a SZU-ban. Miután pedig ez a külső álca lehullott, hirtelen el is kezdték a jobberek tisztelni Oroszországot. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy imperialista jobber ország megszállását utólag helyeselnék a saját hazájukban és nem fogja Orbán Viktor sem visszafele lejátszani a '89-es Hősök terén elmondott beszédét, hogy megidézze a visszavonuló orosz csapatokat.

Ezen viszont nem jutunk tovább. Sokkal logikusabbnak gondolják az ellenzékben, hogy a nyugati világ széljobberei egy emberként megőrültek és elfelejtették, hogy hát basszus, az oroszok azok kommunisták. Ebből a 2000-es években villámcsapásként érkezett hipnotikus állapotból pedig szent kötelesség őket felrázni Putyin 2005-ös Szovjetuniót sirató idézetével. Ha ezzel nem sikerül, akkor a kollektívan megőrült szélsőjobboldal, Franciaországtól, Olaszországon át, hazánkig, teljesen menthetetlen.

Minap reggel valami furcsa mazochizmus nyomán Trombitás Kristóf kommentszekcióját olvasgatva, megláttam Déri Stefi - Fidesz központban gyártott és szabadalmaztatott-, nagyban egyetértő, bólogató kommentjét. Déri Stefi ugyebár szintén a Megafonon keresztül adta el a lelkét a NER-nek, így hát ő maga külön is kapott egy jó adag ellenzéki fejmosást kommentekben. Aminek a lényege az volt, hogy legyen olyan kedves a Stefi és nézze már meg, hogy kik voltak a Soros-ösztöndíjasok '89-ben, aztán majd koppan nagyot!

Képzeljük el, hogy Déri Stefi Fidesz-propagandistaként még nem olvasta minimum a Wikipédia szócikkét a Fideszről a 6. mondatnál tovább, és máshonnan sem értesült arról, hogy Orbán Soros-ösztöndíjas volt. De most megtudta, így hétfő reggel a kommentszekcióból. Összeomlott benne egy világ, bement a kerületi pártirodába, zavarodottan válaszokat keres, az emberek pironkodva elfordulnak tőle, odaér Orbán Viktorhoz, aki nem mer a szemébe nézni, zavarodottan vakargatja az orrát és nyalogatja a száját és tudja, hogy nincs mit tenni, Stefi megtudta a sötét titkot, lebuktak, itt a vége. Ez a kommentelő ezt gondolta, hogy valami ilyen hatása lehet az ő 237. kommentjének. Bodnár Józsi Cserszegtomajról egy két soros kommenttel beadta a piros pirulát a Déri Stefinek és megmentette a lelkét a kárhozattól. Ezt a varázsinformációt pedig nem rest megosztani heti három-négy alkalommal minden egyes fideszessel, akivel találkozik a neten. Így harcol a NER ellen és menti meg a lelkeket, akiket a köztévé vagy a krumpliszsák a sötét oldalra húzott.

Ameddig a magát liberálisként és baloldaliként definiáló emberek és közösségek zöme, annyi megértési szándékot sem tanúsít az ellenoldal felé, hogy ne ugyanolyan primitív panelek szerint érveljen és gondolkodjon, mint a legaljasabb kormánypropaganda, addig a valódi érvekről, nézőpontokról nem lesz szó. Azok megvitatása nélkül pedig mindig marad annyi millió ember ebben az országban, hogy még az unokánk is ezeket a meddő vitákat és üres lózungokat hallgassa érvként a 13. Orbán-kormányban.

Kit kell tisztelni?

 Minap belebukkantam az alábbi, sztereotip "boomer" képbe. Kisdobosok állnak, és az érték, ami hozzá van fűzve a "rend és a fegyelem". Kevés ember érti meg, hogy ezek, és más hasonló jelzők csakis bizonyos szituációkban jelentenek értéket. Más szituációkban átkot. És ezek kizárólag belső késztetés eredményeiként értékelhetők, nem pedig egy hatalom rákényszerítése nyomán, legfőképp ha azok gyerekek. A Hitlerjugendben is ugyanilyen rend és fegyelem volt. És a fegyelem megmaradt a halálig. Nem tört meg a rend és a fegyelem, mikor felkellett pakolni marhavagonokba később az embereket sem. Sem a rend, sem a fegyelem sem más jelző nem érték önmagában, mindig és mindenkor. Ha Jézus korának rendjét és fegyelmét ilyen szép összezárt lábakkal megtartotta volna, ma senki nem ismerné se őt, se a tanítását, se a megváltást.

Ha már itt tartunk. jut eszembe ehhez a mentalitáshoz szorosan kapcsolódó "tiszteld az idősebbet" frázis. Bene László a Skálás-gyilkos elég idős már, s mikor az interjút néztem vele, hát nem a tisztelet volt az első reakcióm az irányába. Rákosi Mátyás is a 80-hoz közelített mikor meghalt, de nem igazán váltotta volna ki a tiszteletet az életkora, mint puszta tény. Ellenben az idős Márai Sándort mélységesen tudom tisztelni, csakúgy, mint fiatalkori önmagát. És Radnótnit, vagy József Attilát is, akik sohasem lehettek végül idősek.

Általában ezekkel a frázisokkal frusztrált emberek jönnek, akik mélyen belül érzik, hogy személyükben olyan igazán tiszteletreméltó végülis nem nagyon akad. Ki fogja tisztelni a videókból ismert habzó szájú, sátáni tekintetű fideszes öregasszonyt, aki fröcsögve a dühtől kívánta MZP halálát. Ugyanígy a jobberek akasztásával hőzöngő DK-s nyuggerek is szánalmat váltanak ki, sem mint tiszteletet. Na, ők azok, akik előszeretettel jönnek azzal, hogy az idősebbet tisztelni kell. Meg az alkoholista ex-katonatiszt, aki kéjjel szivatta értelmetlen feladatokkal a szerencsétlen közkatonákat, s most hőbörög a válása után egy kisfröccs mellett. Aki, tisztelet érdemel, az kisebb párbeszéd után, tiszteletet is sugároz. Meggörnyedt háttal is egyenesebben jelenség, mint a habtákba vágott kisdobos.

Ha már tisztelet. " Tiszteld apádat és anyádat!". Szól az Ószövetség. Mindig is irritált engem ez így önmagában. Ugyan, akit vernek, megaláznak, molesztálnak, lelki terrorban tartják a szülei, mégis, hogy várhatja bárki, hogy tisztelje? Erre a rohadt lelketlen benyomásra persze általában nem adnak magyarázatot hittanórákon, így legalább fortyoghat magában az érintett gyerek, s ha minden "jól megy" remek ateista válik belőle. Ennek oka, hogy félnek kimondani, hogy az Ószövetség önmagában, - ha nem is mindenütt- de sok helyen, gagyi, elavult. Újszövetség nélkül nincs értelme. Abban pedig Jézus választ ad minden ilyen kérdésre. " Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért". Szeretni pedig felülmúl minden tiszteletet. A legmagasabb emberi viszonyulás, mert a legmélyebb megértés szükségeltetik hozzá. A szeretet nem érzelem a kereszténységben. Nem szentimentális vagy ösztönös ragaszkodás és kötődés, hanem nagyon is tudatos hozzáállás. Megérteni minden egyes egyén személyes történetét, belső lelki motivációját, tévedését, bűnét, baját és érdemét. Az ilyen fokú megértés pedig a szeretet. Így látni a vérben forgó szemű fideszes nyanyát, a DK-s nyuggert, az alkesz katonatisztet, a szülőnek nem való szülőket. Aki erre képes, annak jár a tisztelet. Mert ez a piszok nehéz feladat, nem pedig sípszóra vigyázban állni.

Katar bojkott

 Külön misét megérne, hogy a foci, hogyan változott olyan kulturális, gazdasági és politikai métellyé, amellyé, más sportág közel sem. Ahogyan - bár más sportágakban is részben jelen van-, a foci privilégiuma az az archaikus, ösztönös, pogány indulat, hogy a klubfoci révén leképezze az egykori törzsi konfliktusokat és rivalizálást, míg a válogatott a nemzetek közötti összecsapások szimbolikáját jelenítse meg.

Paradox módon míg ezek az indulatok végletekig jobboldali, sőt szélsőjobboldali sajátosságok, addig a futball gazdasági háttere és a játékosok motivációja (amit a csapatok összetétele származásilag is mutat) egyértelműen a jobboldalisággal köszönőviszonyban sincs, ilyen elvektől teljesen mentes érdek és haszonalapú jelenség. Ennek legmagasabb szinten megjelenő ékes példája a Katari világbajnokság, ami az általános emberi jóérzéstől is távol áll, nem csak a futball "kultúrától".

Noha a nacionalista keménymag, mely az afrikai légiósoknak való szurkolásban már megedződött, talán megbirkózik azzal, hogy egy erőteljesen iszlám ország rendezi a VB-t, a látogatókra pedig a saría törvényei vonatkoznak, ez a nyugati liberalizmussal még annyira sem összeegyeztethető. Ugyanis azok a nemzetközi sportszervezetek, melyek egy autoimmunbetegség irreális hevességével lépnek fel a rasszizmus legkisebb vélt vagy valós jele ellen, és az LMBTQ jogok mellett harciasan, most nagyon erős kognitív disszonanciával néznek szembe.

A VB előkészületek alatt közel 10 000 vendégmunkás halt meg a katari körülmények között, az odalátogató nőkre is az első generációs feminizmust sem megközelítő szabályozások vonatkoznak, a homoszexualitást pedig pár nappal a nyitány előtt a világbajnokság szóvivője agykárosodásnak nevezte egy nemzetközi interjúban. Noha pár nyugati ország felvetette a bojkott ötletét, végül nem lett belőle semmi. Valójában tökéletesen beleillik abba a kétszínű, aljas woke-politkai korrekt kultúrába, amely Love is love szivárványplakátokat helyez el Nyugaton, de iszlám országokban és Kínában nem teszi a piaci veszteségtől tartva. Amelyik a BLM és feminizmus mellett a legvadabb marxi tételeket veszi elő érvként, miközben ázsiai gyerekmunkásokkal szerelteti össze termékeit napi 16 órában.

A valódi liberálisoktól kezdve, valójában következetes, önazonos szélsőjobboldaliaktól a szélsőbaloldaliakig el kell, hogy utasítsa a futball kultúra lealjasodásának eddig mélypontját, a Katari vb-t. Minden jóérzésű embernek kötelessége bojkottálni ezt az eseményt, ha már az erkölcs és a morál nevében szószóló politikai és gazdasági szereplők nem teszik. Sem nézettséget generálni, sem bármilyen terméket vásárolni ennek az eseménnyel kapcsolatban nem szabad. Ha már mindenki szembe köpte a nyilvánosan vallott elveit, egyének szintjén legalább ez a minimum.

A Nyugat, a magyarok és az oroszok

1956 kapcsán rengetegen vonnak párhuzamot az akkori, és a jelenlegi Ukrajnai helyzet között. A magyar társadalom döntő többsége, ha nem is oroszbarát, de abszolút nem oroszellenes. A legkevésbé oroszellenes réteg pedig kifejezetten a jobboldali, nacionalista tábor. Ez a szöges ellentéte a lengyel társadalomnak, de igazán egyik ex-KGST ország társadalmi helyzetéhez nem hasonlítható. Orbán propagandájával ezt magyarázni a legkisebb megértést is mellőzi, s inkább Orbánt szokta formálni a tömeg, sem mint fordítva. Ez a folyamat pedig jóval a NER előtti időkben kezdődött. 

1849-ben már az orosz cári egységekkel tudták leverni a magyar szabadságharcot a Habsburgok. Igazán mély oroszellenességet ez mégsem váltott ki, hiszen a fő ellenségünk a Habsburgok voltak. Az oroszok csak egy politikai paktum részeként szívességet tettek a Habsburgoknak, mely uralkodóház magyarok elleni megtorlását később elítélte és igyekezett diplomáciailag megállítani azt Oroszország. Beszédes az is, hogy a Görgei vezette utolsó magyar csapat csak azért baktatott kilómétereket, hogy az oroszoknak adhassa meg magát és ne az osztrák erőknek. 

1956-ban a helyzetet javában bonyolította a kommunizmus jelensége. Noha világos volt, hogy az oroszok a megszállók és akkoriban jelentős oroszutálat volt a magyar társadalomban, ezt a képet a kommunista ideológia árnyalta. 1956 elsősorban a kommunista terror elleni forradalom volt, sem mint egy adott nemzettel való kifejezett harc. Akkor is, ha ezt a kommunista rendszert egy nép reprezentálta. De legalább annyira, ha nem jobban reprezentálták azok a magyarok, akik az ÁVH-t működtették és az MDP sorait erősítették. 1956 “ruszkik haza” mentalítása jobban kidomborodott volna később, ha 1990-ben a ruszkik mellett az egykori kommunista pártfunkcionáriusok is eltakarodnak a politikai, gazdasági és kulturális életből. De egy bő 20 évet adtak a jobboldalnak, hogy 1956 szellemiségében sokkal aktuálisabbnak lássák a belső, kommunista elnyomók elleni jogos ( és befejezetlen) küzdelmet. Immár orosz csapatok nélkül. A “ kimentek a tankok és bejöttek a bankok” mentalitás általánossá vált. A főellenség a posztszocialista körök maradtak, akik mindegy milyen külső hatalommal, de megtámogatják hatalmukat. Ezzel az oroszok ‘56-os szerepe másodhegedűs szereppé devalválódott a jobboldali köztudatban. 

Ugyanakkor ott van az is, mely 1849-ben is, 1944-45-ben is már jelen volt, hogy mi az oroszoktól nem várunk semmit. Az orosz nagy, idegen, zord világ. Semmi jóra nem számítunk tőle. Ha agresszív, csak azt teszi amit feltételeztünk róla. Ellenben a Nyugat! A Nyugat az, amitől mindig vártunk valamit. Sokszor irreális csodát. Tudatalatt ez a társadalom mindig is tudta, hogy a Nyugathoz akar tartozni, de a Nyugat végül Trianont jelentette, az ‘56-os amerikai hazug bíztatást és ígéreteket, majd az 1990 utáni világ teljes gazdasági-politikai megaláztatását és arroganciát. 1956-ban jobban fáj a magyar népléleknek az, hogy a Nyugat cserbenhagyott, minthogy a ruszki leverte a forradalmat. Utóbbitól ezt vártuk, de a Nyugatban reményünk volt. Az, hogy mára a magyar jobboldal Nyugat-ellenes ( ellenben 1956-al) nincs semmi csoda. Ebben a kollektív tudatalattiban a Nyugathoz fűződő viszony olyan, mint egy örökbeadott kisgyerek, aki találkozni akar vérszerinti szüleivel de sok hitegetés után realizálja, hogy le se szarják őt. 

Mindezek ellenére teljesen érthető a rideg geopolitika szempontjából, hogy az USA miért hitegetett, majd hagyott cserben. Az ellenséges szovjet tömböt bomlasztani politikai realitás, de ténylegesen katonailag támogatni őrültség és egy nukleáris háború kockázata. Az USA-t a józan, rideg, számitó racionalitás vezette. Ez Ukrajna esetében mintha eltűnt volna. A magyarok viszont, - Orbán véleményével ellentétben- nem a nagyhatalmak béketárgyalását akarták kiharcolni ’56-ban, hanem igenis egy idealisztikus álom vezette őket.  S bár ez nem volt reális, ma mintha ennek az idealizmusnak irmagja sem lenne meg. Úgy tűnik, hogy míg a Nyugatot a racionális hozzáállása miatt megvetettük ‘56 miatt, most ennek a Nyugatnak elment a józan esze is. S a magyarok annyira megtörtek és a rideg racionalitást tették zsinórmértékké, hogy elvesztették az álmaikat.

A Nyugat háborús képmutatása

 Most nagyon könnyen úgy tűnhet, hogy az oroszpárti és/vagy jobboldali Nyugat ekéző álláspontot képviselem, pedig még talán sohasem voltam ennyire liberális és az úgynevezett európai értékek hitelességének és fontosságának szószólója. 

Miután az ukrán hivatal fél nap alatt bejelentette, majd le is szedte a Munkács jelképének számító Turul-szobrot, - amit nem mellesleg 2008-ban állítottak a többnemzetiségű Kárpátalja magyar-ukrán együttélésének jelképéül), helyére pedig az ukrán címer kerül, elgondolkodtam. Nem ez az első eset. Ukrajna már rengeteg kisebbségi jogokat súlyosan korlátozó törvényt hozott az utóbbi években, kezdve a magyar (és orosz) nyelv használatának korlátozásától a nem ukrán nemzetiségű iskolák korlátozásáig. Ezen törvényeket még lehetett magyarázni az oroszajkú lakosság szimpátiájának meggátolásával, amely oroszajkú lakosság jelentős részéről bebizonyosodott, hogy annyira nem is szimpatizál Oroszországgal. Úgy gondolom, hogy európai léptékkel nézve még ez esetben sem kellene kisebbségi jogokat korlátozni, ahogyan méltatlannak tartjuk például az 1940-es évek Amerikájában azt, hogy az USA-ban élő japánok jogait megvonták csak mert Japánnal állt háborúban az ország. Mindemellett az Oroszországgal hadban állú Ukrajna esetében a magyar kisebbség jogainak és jelképeinek korlátozása, egyáltalán nem indokolható sem racionálisan, sem más jóérzésű módon.

Ukrajna, a nyugat-európai liberálisok szűrőjén keresztül nézve, egy soviniszta, korrupt ország. A Nyugat hevesen ítél el országokat a negyedéért annak, amit Ukrajna képvisel. Teszem hozzá ezek az elítélések a liberális eszmeiség szemüvegén keresztül sok esetben teljesen jogosak. Ami nem jogos, hogy míg Magyarországot egy tartalomnélküli szimbolikus Isten szóért (ami ráadásul a Himnuszból vett idézet) ítélik el és kezelik valami reakciós torzszülöttnek, addig a legnagyobb morális fölénnyel, büszkén szórják haditechnikával azt az Ukrajnát melynek Nemzeti Gárdájába inegrálva létezik egy Fekete Nap szimbólummal megáldott ( SS jelkép), vállaltan neonáci nézeteket (is) valló Azov ezred. Mellé pedig olyan nemzetiségi törvényeket alkot Ukrajna, ami az Ororszországgal meglévő geopolitikai ellenségeskedés nélkül, valószínűleg őt tenné a főgonosszá az EU szemében. Kérdés persze, hogy morálisan mennyire indokolható a Nyugat számára az, hogy a hazai szélsőjobboldalt a valamilyen nemzetiszocialista szimbólumra esetleg emlékeztető jelképek miatt is elítéli, míg más országok nyíltan nemzetiszocialista, hivatalos hadrendbe állított csapataihoz fegyvert juttat. Mielőtt teljesen orosz propagandának titulálnánk az ezt (ami valóban minden nacionalista ukrán törekvést nácizmussal azonosít), álljon itt a 24.hu 2014-es, helyi beszámolója a Kelet-Ukrajnai harcokról. 

"Artion kiköp, amikor az AZOV nevét kiejtem a számon. „Bűnözők, rablók, náci gyilkosok” – mondja. Sokáig orosz propagandának tartottam, hogy az ukrán oldalon konkrétan náci fajvédők is harcolnak, amíg nem láttam, kik alkotják az AZOV zászlóalj magját és nem láttam, miket nyilatkozgat Szergej Bileckíj, az alapítójuk a fehér faj felsőbbrendűségéről. Ez tényleg egy felfegyverzett náci hadosztály. Pont. Ezt nem lehet mosdatni sehogy sem."

A teljes cikk itt található, ahol még a Mariopuli "lakosság 10% támogatja az Ukrajnához tartozást, csak nem mernek szólni, mert lelövik őket" típusú ukrán katonai beszámolók találhatók: https://24.hu/kulfold/2014/09/29/tudod-mi-vagyok-en-magyar-egy-ukran-vadallat/

Egyébiránt a Nyugattól nem idegen a neonáci jellegű csapatok támogatásáról való direkt

megfeledkezés. Már az 1991-ben kitört horvát-szerb háború alatt számos nyugat európai önkéntes áramlott a fegyverek mellett a HOS-hoz. A HOS egy horvát szélsőjobboldali, usztasa és náci hagyományokat felelevenítő paramiritális szervezet volt. 

Angol nyelvű videó a francia és német neonáci önkéntesekről és a horogkeresztes zászlós kis falujukról a festői dalmát tengerparton itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=5ofq8fd9rMQ

A '90-es években az EU-ban volt még annyi tartás, hogy ezen csoportok felszámolását kérte a horvát kormánytól a támogatásokért cserébe. Persze mindenki tudta, hogy ez a felszámolás azt jelenti, hogy integrálták őket a horvát hadseregbe, új ruhát adtak rájuk és rangjelzéseiket is megtartva folytatódott minden tovább, csak a Harmadik Birodalom zászlaja nem az ablakból lógott ki, hanem csak a laktanya és a házak szobáinak falát díszitette. 1995 után aztán a szerbek valóban brutális népirtásaival tele harsogták az étert a nyugati politikusok és médiumok, míg az általuk támogatott horvát esetekről és neonácikról csendben megfeledkeztek. Mikor az önellentmondásuk tarthatatlanná vált akkor pedig becitálták Hágára az egyetlen horvát katonát bűnbanként, Ante Gotovina tábornokot, aki a legkevésbé volt érintett ilyen ügyekben, majd ebből sem lett végül semmi. Szerbia egyébként olyannyira a geopolitika rossz oldalán állt, hogy a koszovói albánok több ezer szerb civilt és cigányt(!) mészárolhattak le 1999 nyarán a NATO felügyelete mellett. 

Felemlegethetnénk még az geopolitikailag Iránnal rivális USA támogatását Szaúd-Arábia felé, ahol középkori strukturális viszonyok vannak, nők jogai és minimális szólás és sajtószabadág nincsenek, ellenben politikai érdekekből való civilek kivégzése van. A Katalánok függetlensége senkit nem érdekel, mert a spanyol központi kormányzattal túl jó viszonyt ápol az EU-s bürokrácia. Skócia függetlenségének drukkolnak, mert az EU tagja kíván lenni és gyengíti a riválissá vált Nagy-Britaniát. A helyzet az, hogy a Nyugat végtelenül álszent módon beszél le magaslóról a maga morális fölényével, és oktat ki országokat olyan kérdésekben, melyek nüánsznyi problémák azon országok politikájához képest, melyeket rideg, puszta geopolitikai, gazdasági érdekek szerint támogat. Az EU központi intézményrendszerét irányító körök szüntelen követelnek meg olyan értékeket és rendelkezéseket a tagállamaiktól, melyeket adott esetben racionális és pénzügyi érdekből rendszeresen pofánköpnek Brüsszelben is.  Az EU és az USA működése külpolitikában valójában nem különbözik semmiben Oroszország vagy Kína működésétől, azzal a különbséggel, hogy az USA és az EU morális köntösbe csomagolja rideg geopolitikai érdekeit. Viszont annál visszásabb és annál több ellenérzést vált ki, mikor kilóg a lóláb. 

Oroszország, Kína, Irán is arra hivatkozik, hogy a Nyugat nem jobb náluk, csak morális cukormáz leplével borítja le rideg tetteit, hogy a jó képében tetszelegjen a tömegek előtt. Ebben pedig részint igazuk van. Bár belső berendezkedésük és ideáik a nyugati hatalmaknak sokkal élhetőbbek minden nyűgjükkel együtt, világban való károkozásukat, ténykedésüket, kavarásukat tekintve, valóban egyenlőség jel tehető a hatalmak közé. Az oroszok, kínaiak és sokan mások a nyílt erő, és érdekek aljas, erőszakos érvényesítése mellett foglalnak állást. Ezt a világ alapvető velejárójának tekintik, és kendőzetlenül eszerint is cselekednek. A Nyugat a jó és a rossz nemes harcáról beszél, de ugyanezen rideg, aljas logika szerint működik. Amíg ezt teszi igazat ad ellenségeinek abban, hogy a világ szükségszerű működése ez, s ameddig ez a világ szükségszerű működése, az azt jelenti, hogy a Nyugat eszméi csak fantazmagóriák, melyet nem kell komolyan venni, ha ő maga sem teszi. S míg a Nyugat külső és belső ellenségei azért teszik ezt szóvá, mert szeretnék az ördögi nyers erő világának korlátlan uralmát, addig én valóban őszintén szeretném, ha a Nyugat az lenne, ami elviekben. Ha a végre gyakorlatban is az érvényesülne, melyet eszméi hirdetnek, s  kétszínűség, képmutatás és saját nemes elveinek szembeköpése véget érne. 

A keresztény hatalom, mint Antikrisztus

 Kirill pátriárka az orosz ortodox egyház feje, azt nyilatkozta nem régiben, hogy az Ukrajna elleni harcokban meghalni, egyenes út az üdvösséghez. Ez a középkori keresztes hadjáratok gyalázatos hangulatát idéző mondat minden jóérzésű ember lelkében visszatetszést kelt, akibe Krisztus legalább nyomokban jelen van a kultúra és a nyugati társadalomban való szocializáció okán. Ellenben a keresztény jelzővel megbillogozott kormányunkkal, aki nem csak ezt a Kirillt külön megmentette a személyes EU-s szankcióktól, de ezen mondata után sem kezdett jelezni a keresztényi lelkiismeret bennük. Sőt, Semjén Zsolt teológus kolléga vígan fogadja el a háborút istentelen aljassággal istenitő pátriárka kitüntetését. 

Akárhogyan forgattam, nyálaztam a katolikus és protestáns dogmatikákat, melyek igyekeznek megindokolni, hogy bizonyos esetekben miért lehet, sőt kell ölni háborúban, nem igazán győztek meg. Annak a Megváltónak a követői igyekeznek izzadságszagúan összelogikázni az önvédelemből elkövetett háborút, gyilkosságot, amely Megváltó soha semmilyen körülmények között nem alkalmazott erőszakot, akkor sem, mikor igaztalanul megvádolták, megverték, megkínozták és kínhalálra küldték. Kifejezetten megdorgálja Pétert, aki karddal akarja megvédeni mesterét. Annak a Krisztusnak a névleges követői kampányolnak évszázadok óta nemes és Istennek tetsző önvédelemből elkövetett személy és nemzetvédelem mellett, amely Krisztus utolsó erejével is igaztalan megkínzóinak és gyilkosainak annyit kívánt, hogy " Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják mit cselekszenek". Lehet oldalakon át logikázni a kivételes ölés mellett, de nincs az az oldalszám, sem hivatkozás és lábjegyzet, ami meggyőzne erről, ha Jézus Krisztusra gondolok. Nincs gyilkosság. Soha, semmikor. Nincs nemzet védelmében, sem önvédelemből sem. Krisztust követő ember nem félti a mulandó életét ebben a porfészek világban. Azért Krisztus követő, mert követi Krisztus útját, ha kell úgy, ahogy maga Jézus, a világ szemében dicstelen, gyáva, megalázó halálba.

Kevés mérgezőbb dolog van, mint az intézményesedés egy keresztény közösség esetében és főként az állammal való szimbiózisnak. Persze ilyenkor azok, akik szeretnének kényelmes életet a földön és közben még keresztényként is pózolni, azok foggal körömmel kapaszkodnak ilyen kijelentések esetében a Róma 13.-ba, mint megváltójukba. Mert ugyan a jóérzésű lélek érezteti, hogy az intézményesedett egyház és az állammal való bizniszelés rohadtul nem krisztusi, azért szeretnék megindokolni ennek az ellenkezőjét. 

"Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen; akik pedig ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra. Mert a jócselekedet miatt nem kell félni az elöljáróktól, hanem csak a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle: mert Isten szolgája az a te javadra. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi." ( Róm 13. 1-4)

Pál itt nem mond újdonságot abban a tekintetben, hogy minden hatalom Istentől származik. Ezt már Jézus is mondja Pilátusnak, mikor azt mondja neki " nincs más hatalmad, csak, amit fentről kaptál". Minden, ami történik Isten tudtával történik, még a Sátán tevékenysége is, de ez nem azt jelenti, hogy ezen dolgok és "kapott" hatalmak jók lennének és Istennek tetszők. Az a rész már izgalmasabb, hogy ennek a kapott világi hatalomnak nem szegülhet ellen egy hívő. Azonban ez pár pillanatig lehet meglepő, hiszen mégis miért akarna egy hívő ember lázadozni, kormányokat dönteni és rendszertváltani itt a világban? Keresztény ember értékrendje és perspektívái teljesen más dimenzióban mozognak. Hitének alapja, hogy ezen világ romlott, ideiglenes állapot, melynek vége és újjászületése szükségszerűen bekövetkezik. Aki forradalmasdit játszik, az az ebbe vetett hitének hiányáról tanúskodik. Ennek kontextusában érthető mikor Pál arról beszél, hogy ezen hatalmi rendszeren keresztül, úgymond büntetésben részesül a rossz. Fontos, hogy itt hívők csoportjáról beszél, nem pedig univerzálisan rossz emberekről. Istentelen rossz embereknek sok esetben éppen kedvez ezen világ rendszere. Azt a szakaszt azonban, melyben, mint Isten szolgáját mutatja be az államhatalmat, amely a javadat szolgálja ha jót teszel, s megjutalmaz, egy másik igeszakasz segít megérteni. 

"Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak, mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái. Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek. Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében."(1.Pt. 12-20)

Péter apostol itt eleve olyan szövegkörnyezetben beszél már, melyben arra szólít fel, hogy a pogányok között ne okozzanak megbotránkozást a keresztények. Ezért beszél a nem hiábavalóan lázadozó, ellenben tisztességes, higgadt életmódról. De későbbiekben érkezik el az a rész, ahol magyarázatot kap egyben az is, hogy a Biblia miként érti azt, hogy az államhatalom a keresztény ember javát szolgálja ha jót cselekszik. Itt már megjelenik az, hogy ha az ember jót cselekszik, akkor is szenvedést kap érte. Péter mind a rosszért, mind a jóért retorziót helyez kilátásba a felettes hatalmak részéről. A hibáért kapott retorizó, mint jellemfejlődési lehetőség, a jóért kapott szenvedés, mint nemes kiállás a hitben abban a világban mely megveti a jót. Krisztus példáját és szenvedését követve és abban azonosulva. A pozitívumok kizárólag úgy értendők, mint nemes mártírhalál az arénákban és a levert vesék az ÁVH fogdáiban. Az államhatalom és intézményrendszerek ebben a kontextusban értelmezhetők helyesen Krisztus lelkületének fényében. Ezek pedig nem olyan pozitívumok, melyekre az ember jószívvel azt mondja, hogy helyesli a létüket, sőt kooperál velük. Külön érdekességként megjegyezném, hogy egyik kontextus sem beszél úgy a hatalomról, mint amiben keresztények foglalnak helyet. A hatalom minden szövegkörnyezetben valami nem-keresztény entitás a szenvedő, kiszolgáltatott keresztények felett. 

Ennek fényében (is) keresztény államról, kontinensről beszélni nonszensz. Keresztény honvédő háborúról pedig végképp. Egy másik hosszú téma lenne, de bizonyos berkekben nagy vitát kavar, hogy mit is jelent az Antikrisztus. Sokak szemében az Antikrisztus maga a romlottság, a gender-ideolgóia, az LMBTQ, a muszlimok, az ateizmus stb. Viszont ezekben semmi újdonság nincs, ezek egyszerű pogány dolgok. Az istennélküli ember hétköznapi életének velejárói, nagyobb folyamatokban és cím szavakba kihelyezve. Az Antikrisztus éppen úgy akar kinézni, mint Krisztus. Annak álruhájában jön el és az ő nevében beszél. Ahogy a Biblia is mondja a Sátán " a fényesség angyalának álruhájában jön el". Ott ahol pedig a háború, gyilkosság néha helyeslendő, az állami vagyonok pedig felhasználandók, egyre inkább úgy tűnik, hogy az igazi sötétség és istenkáromlás minden olyan dolognál lelhető fel, ami a neve elé "keresztény" billogot biggyesztett. 

Jó semminek és senkinek lenni

 Minap beszélgettem egy amerikai egyetemistával. Érdeklődtem mennyire gyásznap ez, s milyen formában zajlik a megemlékezés az USA-ban. Nem tudta miről beszélek hirtelen. Elfelejtette 2001. szeptember 11.-ének az évfordulóját. Gyors kalkulálás után realizálódott, hogy ő már 911 után született. Nincs konkrét emléke róla. Semmi. Számára ez nem több, mint archív felvételek, száraz történelemórai tananyag, nyögvenyelős, unalmas, kötelező megemlékezések ciklikus örvénye. Az én esetemben valami hasonló volt a rendszerváltás. A magasztosnak szánt dohos hangulatú megemlékezések pedig 1848 és 1956 témakörét silányították. Pedig ezek az események is valakinek még eleven, húsbavágó emlékek voltak. Rengeteg drámával, sorsokkal, életutakkal vagy épp derékba törött életekkel. 911, három szám. Ennyi lett a dráma, az ablakon kiugró emberek, az utolsó telefonhívások a halál előtt, az elmormolt imák a gépen és az irodaházak asztalai alatt bújva. A történelem bedarálta az embert a történetben. 911 egy szlogen és egymagában jelent egy világtörténelem béli korszakhatárt. Rideg ténnyé devalválva a tragédiát és egyben átélhetetlenül felmagasztalva azt.

Ami valakinek személyes sorstragédia egy hétköznapon, az a világ számára ikonná válik, egy szlogenné, címszalaggá, amibe mindenki azt lát bele, amit akar és olcsó világnézeti viták sarokkövévé züllik. Egy dolog szerencsétlenebb annál, ha az ember egy ikonikus eseményben utólag elveszik, mégpedig ha maga válik ikonná. Che Guevara távoltba tekintő arca, a merengő Albert Einstein és még sorolhatnánk. Egy kimerevedett kép és mellé társított, beleprojektált ezernyi világnézet, gondolat és blődség. A személy és gondolatai valós ismerete nélkül. Egy lélek így degradálódik cégérré. Nem véletlen mondta Hamvas, hogy a hullagyalázás újkori módja, hogy a halott személyről szobrot állítanak. Az Evangélium is mennyivel tisztább és érhetőbb lenne minden külsőséges sallang nélkül. Ha nem a formalitásra, jelképekre, díszletekre, liturgiákra koncentrálnánk hanem csak a tiszta esszenciára. Minden manifesztáció torzít. Minden képes bálvánnyá válni. Nem véletlen, hogy évezredekig szájról szájra adták csak át a brahmanák a Védák bölcsességét és az ókeresztények sem törekedtek a Biblia mint könyv szisztematikus megalkotására. Isten maga is láthatatlan és megfoghatatlan a matériából nézve. Empirikusan vizsgálva: semmi. Nincs nagyobb erő a semminél és nincs, aki jobban ember, mint a senki.

Fajok, rasszok, népek

 Mindig is idegesített, mikor valaki egy jó jobber "fajozás" után elővette az előregyártott egymondatos sablonokoskodást: Csak egy emberi faj van, a Homo Spaiens (sapiens)". Ezt már 2007-ben a Magyar Gárda idején is fontosnak tartották az antifasiszta punk tüntetők beböfögni egy Piros 21 nevű borkülönlegességgel a kezükben, majd az emósból Dupstep fanná transzformálódó lányok a Facebook hajnalán ezt megosztani, s végül napjainkban a szubkultúra ( és Piros 21) nélkül maradt fiataljai is odahányni a kommentszekcióba. Valamint a volt országos főrabbi állt még be ebbe a nemes repertoárba. De miért is idegesít ez engem azon kívül, hogy rémesen rühellem az előregyártott sablonokoskodásokat?

Először mert rémesen rühellem a tájékozatlanságból fakadó, felesleges okoskodásokat. Másodszor pedig iszonyatosan kisiklatja a témát és eltereli olyan irányba, amely kikerüli a kardinális pontját az egésznek. Cholnoky Jenő, a legendás magyar földrajztudós, annak idején 4 kötetben írta mega Magyar föld, magyar faj című tudományos munkáját. Nem azért, mert tudósként nem tudta volna a prosztó facebook kommentek egyszavas bölcsességét, hanem azért mert a "faj" egy több százéves magyar kultúrtörténeti fogalom, jóval megelőzve azt a kontextust, amiben a biológia elkezdte használni. Ezt a kifejezés évszázadokig minden tudományos elmélettől mellőzött, rasszizmustól mentes, semleges kifejezés volt a mai nép/népcsoport szavunkra. Ez csak a 20. század közepén kezdett kikopni a magyar köz - és kulturális nyelvezetből. Ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk ezt az ominózus beszéddel kapcsolatban. Tudjuk, hogy a nagymester és a jobberek zöme sem az emberiség rendszertani besorolását kívánja újradefiniálni, mikor "fajozik" egyet. A probléma is az, hogy ha erre " csak a Homo Spaiens" van bölcselettel reagálunk, akkor úgy csinálunk, mintha a vita lényege ezen állna. Ha Orbán  rasszoknak, népeknek vagy akár krumplinak (matektanár örökzöldek) hívta volna a beszédében az embereket, talán jobb lenne a helyzet? Hát nem. 

Arról van szó, - hívja akárki akárminek is-, hogy bizonyos személyeket a külső, fizikai, testi jegyeikben testet öltő genetikai tulajdonságai szerint ítéljünk meg. És ez katasztrofális. Mindannak ellenére, hogy a migrációt komoly problémának tartom. Mindannak ellenére, hogy abszolút nem zárom ki, hogy bizonyos gazdasági hatalommal bíró érdekkörök a kulturális baloldallal karöltve szándékosan pozitívumot látnak az európai társadalom etnikai keveredésében. Mindannak ellenére, hogy nem tartom elképzelhetetlennek, hogy létezhet kutatás mely kimutat fizikai, vagy szellemi különbséget bizonyos rasszok és népcsoportok között... A helyzet megértéséhez hozom példának, hogy van nekem egy tacskóm. A tacskók általában nem a legalkalmasabbak terápiás kutyának. Csökönyösebbek, makacsok és néha agresszívebbek is tudnak lenni. Ez egy fajtajellegből fakadó tény. És látott már valaki terápiás tacskót? Igen! Nem gyakori, de van. Mert még egy állat esetében is a személyisége a neveltetése és szocializációja olyannyira meghatározó, hogy bizonyos egyedek leküzdik ezt az általánosságban igaz hátrányt. (Ami amúgy más munkakörben éppen előny.) Mennyivel inkább ez az emberekre, akikben Istennek a szelleme lakik. Mennyire semmibe vesszük ezt a Szellemet, ha úgy döntünk, hogy valakit az etnikai, genetikai determinációját előrébb vesszük mindenkor a személyes, egyéni lelkénél. És nem érdekel, hogy ezt Orbán polgárpukkasztásból mondta, vagy őszintén, vagy gumicsontnak. Ez egy rideg, evolucionista logika, mely végtelenül ember, de borzasztóan nem isteni. Kiváltképp ha a keresztény mázban oltjuk ki a vérrel a Lélek szikráját. 

A bendő, szaporodás és a sárga csekk társadalma

 Ez a bendő, a szaporodás és a sárga csekk társadalma. Semmi nem rázza meg annyira, mintha e három közül bármelyiket is fenyegetettség éri. Ellenben nincs az az erkölcsi fertő, morális halottjárás, ami megingatná, amennyiben e három maradéktalanul teljesül. Nem csupán a rezsiárak vannak egy alacsony szinten tartva, hanem egy egész társadalom szellemi és lelki nívója.

Mérhetetlenül aggasztja, aggasztja és dühíti, frusztrálja, hogy ezen anyagi egzisztenciája veszélyben forog. Nem konkrétan napraforgóolajat sajnálja, vagy a forró fürdő élményét. Azt az illúziót sajnálja, hogy ő ura az életének, hogy a dolgokat meglehet tervezni, hogy a léte kiszámítható, a jövő tervezhető, a matéria világa élezhető és kényelmes. A boldogság itt a földön, s Én általam megteremthető. Erre a mérhetetlen hazugságra világít rá minden egyes világtörténelmi alkalom, regionális földindulás vagy egyéni tragédia. Az élet kiszámíthatatlan. Nem tudunk tervezni, nem tudunk kalkulálni. Ennek felemelő érzéséről beszél azonban Hamvas, mikor a frontkatonáról beszél, aki nem tud a kényelmes társadalomba visszailleszkedni. Mert noha a háború borzalom, mégis élete és személye valódi létkérdések között zajlott ott, ellenben a bendő, szaporodás és sárga csekk világával. Mert az ember élet és halál, helyes és helytelen között döntött szüntelen a kiélezett, válságos helyzetekben. A döntésének súlya volt. Valódi, igazi súlya. Felelősség. A felelősség pedig kockázat. S ott derül ki kik vagyunk, hogy helyes, avagy helytelen döntést hozunk e.

Nem felelősség, hogy meddig pácoljuk a húst, mielőtt grillre rakjuk. Nem felelősség, hogy termálfürdő, vagy strand. Nem felelősség, hogy dízeles vagy benzines. Amiben a ma embere él, az halál. Lelki halál. Erről szól Ádám és Éva bűnének következménye, miszerint többé nem örökké élnek, hanem meghalnak. Ez a lélek halála. A lélek halála a test karneválja. A ma embere nem él, csak létezik. Létezik, stagnál, pang, bűzös, poshadt tó csupán. Mert nincs súlya a döntéseinek. Mert amint helyes és helytelen között döntünk, s ha előbbire esik a választásunk, akkor az Ego, az Én, mindenkor feloldódik kicsit az objektív igazság, a "helyesség" tengerében. S amíg döntéseink csak az Ego, csak az Én növelését szolgálják, növelik azt a burkot, ami elválaszt ettől a tengertől. Nem a létezés, hanem a valódi élet tengerétől. Isten a szélsőséges, drasztikus élethelyzetek döntéseiben lakozik, s igaz szívű döntések révén fog Ő is bennünk lakozni, mi pedig ezáltal benne. Messze a bendőtől, a szaporodástól és a sárgacsekkek világától.

Konzervatív és progresszív kereszténység

A világ akárhogyan is nézzük, a konzervatív-progresszív világszemlélet spektrumán belül mozog. A kereszténység ezen a tengelyen valójában sosem találta a helyét, s mikor úgy döntött állást foglal, minden esetben katasztrofális tévútra tért. A legtöbb embernek - nem ok nélkül-, a keresztény jelzőről a konzervatív létszemlélet jut eszébe rögtön. A magyarországi egyházak ténykedését, ortodox egyházat vagy az amerikai evangéliumi mozgalmakat nézve, ez a kép reális. Ellenben sok észak-amerikai és európai protestáns liberális egyházat nézve, azonban ennek az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A katolikusok pedig valahol a kettő között táncolnak.

De Jézus Krisztus tanítása és szellemisége nem konzervatív és nem progresszív. Miközben Jézus Krisztus tanítása és szellemisége konzervatív és progresszív is egyben. A progresszív szellemiséget egy Krisztus követő ember nem adaptálhatja magába Jézus tanításai és életmódjának példája tekintetében. Az aktuális korszellem trendje nem befolyásolhatja és változtathatja meg egy krisztusi ember értékrendjét. Krisztus tanítása érvényes és örök példa, cél és minta minden korban, változatlanul. Ahogy Kirkegaarde mondta

"Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül."

Nincsen tehát lelkiismeretileg igazolt és legalizált poligámia, LMBTQ stb. egy Krisztust példának tartó és követő ember számára. Ebben a tekintetben a keresztény ember konzervatív. Önmaga felé befelé fordulva, magára tekintve mélységesen szigorú és konzervatív. Makacsul ragaszkodik minden világnézeti szélfúvás dacára ahhoz, hogy ránézve Jézus Krisztus és az apostolok példája és mintája irányadó és követendő. Ha pedig ezt komolyan vesszük, nem csak az LMBTQ-ról vagy poligámiáról beszélhetünk magunkra nézve negatívan, hanem bármely más szexuális tevékenységről is. Ha szigorúan Jézus és a legtöbb apostol életét és tanait tiszteljük, akkor az ilyen irányú aszkézisről kell beszélnünk. A keresztény ember tehát magára tekintve végletekig konzervatív.

Ugyanakkor, a Krisztus követő ember a saját magára és a többi Krisztus követőre vonatkozó elveit nem vetíti ki másra, és nem követeli meg, hogy az egész világ, társadalom eszerint éljen. Nem akarja a világot megváltani, (ellen)forradalmat véghez vinni és törvényekbe és paragrafusokba foglalva megkövetelni nem-keresztény emberektől is azt az erkölcsöt és életmódot, melyet önmaga helyesnek vél. Ebben a tekintetben a keresztény ember progresszív. Hiszen számára az ember az ember, a lélek az lélek és ugyan kit érdekel, hogy a pogányok egymás között azonos neműen vagy sem házasodnak. Kismillió hasonló kérdést fellehetne hozni, melybe ma "keresztények" teljes mellszélességgel ütik bele az orrukat a konzervatív oldal pártját fogva. A Római levél 2. fejezetében fejti ki Pál, hogy a nem hívőkre nem ugyanaz az ítélet vonatkozik, hisz nem ismerik Isten igazságát, ezért számukra a mérce mellyel megítéli őket Isten, a saját lelkiismeretük.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a keresztények elszeparálnák magukat a világban és magasról tennének a nem krisztusi emberek világára. A konzervatív és progresszív létszemlélet tökéletes szintézise itt mutatkozik meg. A Krisztus követő ember saját maga személyiségén végzett változással, hétköznapi szituációkban saját maga léte, élete, cselekedetei, szellemisége lesz az, amit látva, érzékelve, tapasztalva változást indíthat el a nem keresztény emberek körében. Csak a saját belső változásunk következménye késztethet másokat is változásra. Jézus szellemisége, tettei és élete is példa volt, mely másokat hozzá hasonlóvá formál. Erre vonatkozik, hogy " Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van."

Csakis az önmagunk lelkisége által kiváltott változás az egyetlen, ahogyan egy Krisztus követő hathat a világra. Ugyanis Jézus példázatai azt tanítják, hogy másképpen megítélni az embereket, beavatkozni az emberek életébe törvényekkel, szabályokkal, bármilyen kényszerítéssel, trükkel és taktikával, helytelen. Ez kizárólag az Isten felségterülete, aki majd élete végén mindenkit a saját maga kvalitásai és lelkiismerete szerint vizsgál meg.

"A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. (...) A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” (Máté 13:26-30)

Kelet és Nyugat harca egymással, és önmagával

Francis Fukuyama tétele a történelem végéről megdőlt. Ma ez már tény. Samual P. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról pedig egyre inkább kezd kirajzolódni a valóságban. A kérdés inkább az, mégis miféle civilizációk azok, melyek összecsapnak? A Kelet-Nyugat ellentét rég nem ideológiai alapú. Nem a kommunizmus és a demokrácia, a tervgazdaság és a kapitalizmus versengése ez. Jóval mélyebb, zsigeribb létezőkről van itt szó már. Kollektív, társadalmi identitás és egzisztenciális válságnak vagyunk a tanúi mindkét oldalon.

Az USA-központú nyugati kultúra és társadalom létválságának oka, hogy retteg szembenézni a fájdalommal és a kétellyel a létezés iránt. Pedig az élet része a kétely, a fájdalom, az elkeseredettség, kétségbeesés, olykor a düh. A Nyugat minden hasonló negatív, kényelmetlen momentumtól és megéléstől retteg. Mind ismerjük a giccses, mézes-mázas vigyorgó sikeres amerikai álomban élő család sztereotipikus miliőjét. A kapitalista self-made man-ek világát, az önbizalom trainereket, a life coachokat, a higgy magadban ezoterizmust. A Nyugat fél szembenézni azzal a legégetőbb kérdéssel, hogy mégis mi a francért vagyunk ezen a világon? Miért létezünk egyáltalán? Van-e ennek értelme? És ha van, akkor micsoda? A Nyugatnak nagyon rég nincsenek erre válaszai, de rég nincs kérdésfelvetés sem. Homokba dugott fejek vannak, művigyor, kirakatélet, felszínes boldogság a fogyasztói társadalom sakktábláján valahol, és tökéletes fogaskerék lét a kapitalizmus gépezetében. De minden egyén lelke szomjazik a szellemre, és lelki, egzisztenciális válaszokra, a legbelül maró létkérdésekre. Az lelki és szellemi hullámvasutak és tapasztalatok hiányában viszont az emberi lélek válságba kerül, önmaga létének értelmével de még önmaga jelentésével sem lesz tisztában. Ennek az identitásválságnak a legkülönfélébb megnyilvánulásait tapasztaljuk Nyugaton és vérmesen őrli fel a társadalmat és a kultúrát is ez a válsága.

A Kelet - ebbe elsősorban Oroszországot, Kelet-Európát, Kínát de akár bizonyos mértékig a Közel-Keletet is értve) problémája éppen fordított. A Kelet társadalma nem fél a keserűségtől, a fájdalomtól, a bizonytalanságtól. A Kelet társadalma hosszú idő óta pontosan ezekben él. Nem, hogy nem fél ezektől, egyenesen dagonyázik a keserűség, fájdalom, harag önsajnálatában. Történelme során egyrészt az egyén mindig is gyalázatosak kiszolgáltatódott a fennálló hatalmi rend kénye kedvének, ezért az individuum, mint olyan, nem igazán tudott kifejlődni. Az egyén a maga önazonosságát sokkalta inkább találta meg a kollektívában, a tömegben, a nemzetben, a birodalomban. S ha bár már ez a társadalmi kép is beteg, balszerencséjükre a saját kollektívájukkal is csúnyán elbánt a történelem. Kollektívájukban való önazonosságuk is megaláztatott és lerombolódott. A Kelet ezután a kollektív sértettség, fájdalom és féktelen dac, harag és revans vágy elkeseredett kultúrája lett. Elkeseredett kapálódzás a hamis büszkeség után, mely egyéni, lelki szinten valójában sohasem létezett.

"Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés."

“Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. Harcoljatok úgy, ahogy azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki 19-én gyújtotta fel magát. Így tiltakozva az orosz megszállás ellen. Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés... Vigyázzatok az orosz vezetők és az USA tőkései felosztották a világot! Az USA-tól semmi jót ne várjatok.

Szüleimnek: Drága édes Anyám és édes Apám.

Bocsássatok meg ha néha rossz fiatok voltam. Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak."

Bauer Sándor saját kézzel írt búcsúlevele, mielőtt 1969. január 16.-án a Nemzeti Múzeum előtt felgyújtotta magát, tiltakozva az orosz megszállás ellen.

Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa (2001-es Hetek interjú)

Ez az interjú a Hetek hetilap 2001 májusi számában jelent meg Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa címmel. Pikáns időutazás, amely részben cáfolja azt a nézetet, hogy Orbán és a Fidesz a 2002-es választási vereség, avagy még ezután következő években vett volna egy erős radikális jobb kanyart. Érdekes látni, hogy 21 évvel korábban milyen tűpontosan leírja azokat a  fő irányokat, amelyek ma a NER alapjai. Innen a cikk részlet következik. 

Interjú Hegedűs István európai uniós szakértővel, a Fidesz egykori vezetőségi tagjával és parlamenti képviselőjével, aki a kilencvenes évek elején a Liberális Internacionáléhoz való csatlakozás egyik előkészítője volt.

 

A konzervatív táboron belül melyik trendhez lehet hasonlítani a Fidesz-MPP-t?

 

A fideszesek a 90-es évek közepétől egyre jobban hangsúlyozzák a család jelentőségét, emellett gyakran keresztény-nemzeti ideológiai retorikát használnak, sőt, "rendről" beszélnek. Mindennek jelentős része egybevág a nemzetközi konzervatív erők nézeteivel és üzeneteivel, bár a nyugati konzervatív pártok többsége azért meglehetősen liberális. A liberális "minimumhoz" tartva magukat, a "rend" követelményét például nem nagyon emlegetik modern felvilágosult konzervatív körökben, mivel tekintélyelvűség csendül ki a szóból. Természetesen a "law and order", azaz a "törvény és rend" jelszava, vagy a becsület, a tisztesség használatos kifejezések a modern politikában. De a "rend" szó erős hangsúlyozása ókonzervatív kifejezésnek számít.

A legfontosabb kérdés a konzervatív táboron belül a radikális jobboldalhoz, a szélsőjobbhoz való viszony. Nagy zavar van ezen a ponton a világban, nehéz megmondani, hol húzódik a határ a szalonképesség szempontjából. Az európai konzervatívok többsége ugyanakkor elég egyértelműen elhatárolódik a radikális szélsőséges jobboldali erőktől. Ez többé-kevésbé igaz a francia Chiractól a spanyol Aznarig. Nem igaz már az osztrák Schüssel és, úgy tűnik, az olasz Berlusconi esetében.

 

Ennek mi a jelentősége, egyébként fontos lehet-e ez a közeljövőben?

 

Azt hiszem arról van szó, hogy Orbán számára a konzervatív tábornak - ideértve a cseh Vaclav Klaus-t is, akivel szintén jó viszonyt alakított ki - éppen ez a szárnya vonzó, amely pragmatikus alapon ki tud egyezni a radikális jobboldallal, bázisát ki akarja terjeszteni a radikális választókra is, mert nem lát olyan típusú kuturális-ideológiai szakadékot, hogy ezt ne tenné meg. Gyanítom, hogy Orbán számára Berlusconi és Schüssel jó partner lehet annak az elképzelésnek a megvalósításához, hogy ez a konzervatív oldal a mai Európában erős szociáldemokratákkal szemben harciasabb jobboldali álláspontot fogalmazzon meg. Olyan alternatívát, amely visszatér a konzervatívok kevésbé liberális hagyományaihoz.

Ezeket az új jobboldali politikusokat ideológiai rokonszenv is összeköti egymással - a pragmatikus politizálási stílusukon kívül. A baloldallal és a liberális médiával szembeni ideológiai ellenérzéseik is erősebbek lehetnek a centrumba húzódó más jobboldali politikusoknál.

 

Egyre többet lehet olvasni, hogy vannak, akik Európában konzervatív hullámot várnak.

 

Nem tudjuk, milyen irányban változik a következő egy-két évtizedben a világ. Nagy kérdés, hogy lesz-e konzervatív ellen-offenzíva Európa-szerte a mostani centrista, majdhogynem liberális poltikát folytató szociáldemokráciával szemben. Egy erős radikális konzervatív alternatíva - Bush Amerikájától Magyarországig - sok mindent megváltoztathat. Egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire erősödik meg Nyugat-Európában ez az új jobboldali gondolkodásmód, illetve hogy Orbán Viktor nemzeti érdekeket hangoztató, gyakran az Európai Uniót nyűgnek, "muszáj-feladatnak" tekintő mentalitása találkozik-e hasonló felfogással nyugati politikusok körében.

 

Egyébként, tudomásom szerint, komoly esély van erre.

 

Orbán Viktor számára kedvezőbb helyzetet teremtene, ha ez a európai integrációt, mindenekelőtt a politikai unió létrejöttét lassító, a tagállamok nemzeti szempontjait hangsúlyozó, euroszkeptikus csoport erősődne meg. Különben folytatódna az európai egységesülés 80-as évek közepe óta felgyorsult folyamata, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. Márpedig Orbán politikai attitűdjeinek jobban felelne meg az, ha a kormányok döntési kompetenciái erősödnének az európai közös intézményekkel szemben.

 

Ön a Fidesz azon szakpolitikusai közé tartozott, akik szervezték a párt Liberális Unióba való belépését. Mi volt akkor a motiváció?

 

Már 1989-ben világossá vált, hogy a Fidesz magát liberális politikai erőnek tekinti. Ahogy jobban megismertük a külföldi politikusokat és pártokat, eléggé magától értetődő volt, hogy a nemzetközi politikai életben is a centrumban van a helye, nem a baloldalon vagy a konzervatívok között.

 

A napokban döntött a Fidesz-MPP kongreszusa, hogy átlépjenek a konzervatív szervezetbe. Ez hidegfejű számítás, vagy őszinte döntés?

 

Vannak, akik azt mondják, hogy ez a döntés csak politikai számítás, trükk. Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Orbán Viktor és a Fidesz-MPP vezetői ma már egyértelműen konzervatív, sőt, néhány kérdésben radikális konzervatív beállítottságúak. Identitásuk erősen antiliberális. Főleg a 92-94 közötti időszak párton belüli konfliktusai, a nagy népszerűség utáni választási vereség, a csalódás és a sértettség, a magyar értelmiség nagy részével való összeveszés nyomán lettek egyre konzervatívabbak, nem csupán taktikai megfontolásból, hanem "belül" is.

Forrás és az teljes anyag: https://europatarsasag.hu/hu/open-space/oszinte-fidesz-konzervativizmusa

Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége részlet

 

"Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg.(...)

 

A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani. Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz.(...)

 

A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképpen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson."

(Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége részlet)

Az orosz az új náci

Az orosz az új náci. Az egy dolog, hogy a jelcini Oroszország a ‘90-es években tekinthető a Weimari Köztársaságnak, Putyin pedig az autoriter, sértett, dacos revizionista autokrata. De ezeket a kényszeredett, féligazságokkal teli párhuzamokat megteszi más. Ami sokkal szembetűnőbb, hogy az orosz lett az új náci a torzliberális cancelculture verbális és kultúrális hadviselésében is.

Ahogy a II. világháború után a németekkel, úgy bánik most a Nyugat az oroszokkal. Irtózva mindentől, ami hozzájuk kapcsolódik, leköpve, meggyalázva függetlenül attól, hogy a rezsimhez köze van e. Ennek legőrültebb jelenete mikor a közönség kivonult az előadásról, mikor Csajkovszkij darab csendült fel. Pedig aligha tehet a jelen helyzetről szegény Csajkovszkij vagy Dosztojevszkij, Tolsztoj. Ezzel kéz a kézben jár, hogy a mainstream média teljes egészében átvette és terjeszti az ukrán propagandát. Az ukránok lassan elfoglalják Moszkvát és minden szavát isszuk a sajnálkozó orosz hadifoglyoknak, akiket úgy ültetnek kamera elé sajnálkozni, mint Észak-Korea az amerikai diákot. Csak előbbit készségesen elhisszük.

Többet várna az ember azért a médiától, minthogy a legundergroundabb oldalakon kelljen találnom egy reális hadijelentést. A migránsválságnál, a COVID paránál és most is bemutatta a mainstream média, hogy valós, történelmi válsághelyzetben a hitelessége nem sokkal ér többet az általa ignorált orosz propagandánál. Amely orosz propaganda csak a nyugati média leplezetlen torz utánzata, Oroszország pedig a kendőzetlen, morális álarc nélküli Nyugat. Amely Nyugat így groteszk tükörképétől megriadva önmaga ellen harcol, s nagy riadalmában úgy elhatárolódna tőle, hogy csak mindinkább hasonlít rá.

 

 

A kijevi sziréna

Hajnal óta követtem az Ukrajna elleni orosz támadást. Mikor meghallottam a tudósításokban Kijevben a szirénákat, valami nagyon különös érzés fogott el. Emlékszem, mikor az iskolapadban ülve azt tanították nekünk, hogy az olyan klasszikus háború, mikor egy ország elfoglal egy másik országot tankokkal, katonákkal, bombázással, már a múlté. A gazdaság és a kibertér az új háborúk színtere. Hiszen ez is volt a hidegháború utáni globális világfelfogás. Ahogy Mussolini mondta: a vér hozza mozgásba a történelem kerekét. Ez a kerék pedig kegyetlenül forgott évezredek óta, generációról generációra. 1992-ben írta meg Francis Fukuyama az A történelem vége c. értekezését, melynek lényege, hogy a hidegháború végével ez a kerék megállt. A történelem elérte végét és csúcsát, s a modernizációval mindenütt a liberális demokrácia rendszere győzedelmeskedik szükségszerűen, így elhozva a szabadság, béke és vérrontás nélküli kompromisszumok korát. Fukuya értekezése a '90-es évektől a politológia és minden társadalomtudomány Bibliájává vállt. A délszláv háborút még a hidegháború utáni átmenet utórengésének betudták, a Közel-Keleti terrorellenes háborút és afrikai regionális konfliktusokat pedig olyan helyen vívták, melyek még nem értek arra a civilizációs fokra, hogy a "történelem végéről" beszélhessünk ott. De óhatatlanul oda tartanak és a Nyugat beavatkozásai csak ehhez segítik közelebb őket.

Kevésbé ismert, hogy Samuel P. Huntington írt egy kritikát Fukuyama tézisére. A civilizációk összecsapása c. iromány azonban sokkal sötétebb jövőképet vázolt fel. Huntington ebben azt állítja, Fukuyama téved, mikor azt hiszi, hogy a modernizáció automatikusan a liberális demokráciát hozza el mindenütt. A hidegháború végével pedig nem Mussolini véres kereke állt meg, s a történelem ért véget, csupán egy korszak. Az ideológiák összecsapásának korszaka. Azonban ezt váltja a kultúrák, civilizációs tömbök összecsapása és a történelem vészterhes kereke bizony zakatol tovább. Huntingtonra sokkal kevesebben figyeltek.

Kevesebben figyeltek, mert az ember óhatatlanul megakarja váltani ezt a világot. Azt akarja, hogy Fukuyama idilli tézisének legyen igaza, és egy békés, boldog, erőszakmentes világ magától bekövetkezzen. Az ember mindig is sóvárogva várta a Mennyország eljövetelét, de hite sosem volt elég ahhoz, hogy ne a két szemével akarja maga meglátni és elérni ezen a világon. Pedig már Jézus Krisztus is - sokak csalódására-, nem azért jött el, hogy a világot megváltsa, hanem az egyéni lelkeket. Krisztus a világot elveszettnek látta, mely szükségszerűen a pusztulás felé sodródik, mint egy kádba ejtett apró gyerekjáték a lefolyó örvényében. Ezt azonban mindig kevesen voltak hajlandóak belátni. S az ember ahelyett, hogy magát és másokat váltana meg az önmagán és másokon elért változással, mindig a körülötte lévő világot akarta megváltani. Mindig a körülményt megváltoztatni, nem önmagát.

S bár Fukuyama tézise recsegni és ropogni kezdett a 2010-es évektől, s még maga a szerző is beismerte tévedését, milliók tudatába ivódott be a szükségszerűen a béke, szabadság, kompromisszumok uralta demokratikus világ felé szükségszerűen zakatoló történelem, mely hamarosan eléri végét. Abban a pillanatban azonban, mikor Oroszország teljes körű támadást indított Ukrajna ellen minden remény és bizakodás szertefoszlott. A modernizáció, a demokratikus intézmények nem hozták el az ember ősi, ösztönös lényének halálát, s a nyers erő az, ami most is irányít, ahogy tette ezt évezredeken át. A történelemnek nincsen vége, véráztatva forog és lánctalpakon zakatol ma is. Tévedtek a tanáraim, s tévedett Fukuyama. 2022. 02. 24.-kének reggelén a Kijevi sziréna nem csak egy háború kezdetét jelezte, hanem egy olyan világ eljövetelét harsogta, melyben az idilli, békés, erőszakmentes jövő bekövetkezésében, többé már senki sem reménykedhet.