Az Édeni bűneset magyarázata

Órigenész, az ókeresztény teológus-filozófus korában legtöbbet vitatott elmélete a preegzisztenciával volt kapcsolatos. Vagyis, hogy az Éden és a bibliai teremtéstörténet nem ebben a jelenleg ismert világunkban zajlott le, hanem egy ezt megelőző, szellemi dimenzióban, ahol mindannyian már jelen voltunk.

"Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá." (Ter.1:26)

Isten itt többesszámban beszél, ami elsőre különös lehet, azonban nem véletlen teszi. Magára a Szentháromsága utal ezzel, melyből Ő maga is áll (Atya-Fiú-Szentlélek) , noha erre az Ószövetségben konkrétabb utalást később nem látunk még. Nem véletlen ekkor teszi ezt, hiszen az ember teremtésénél jelzi azt, hogy az Isten képmására való teremtés ugyanúgy hármas tagoltságot jelent az ember lényének is (szellem-lélek-test), és ugyanazt az isteni szellemet, az Istent alkotó esszenciát kapja ajándékba az ember, míg a többi teremtménynek kizárólag lelke és teste van.

"De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette." (Ter. 2:20-22)

Noha teremtési napok felsorolásánál úgy tűnhet az embert rögtön férfiévá és nővé teremtette az Isten, pár sorral később részletezi a Szentírás, hogy kezdetben az embernek nem volt neme, hanem a görög filozófia androgünjéhez hasonlatosan mindkét ma ismert nem princípiumai a részei voltak, ezt az Isten csak később "hasítja" ketté. Ezután kifejeződik, hogy ez az isteni szellem esszenciájának, vagyis a szeretetnek a természetéből adódik, hogy újra egyesülni tudjanak egymás megértésében a felek. Később az Újszövetség részletezi, hogy mindkét princípium önmagunkban való egyesítésére képes Krisztus által is Isten konkrét másik személy nélkül is.

"Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt." (Ter.2: 25)

A meztelenek voltak egy metafóra melyben kifejeződik, hogy úgy látták egymást, ahogyan voltak, teljes őszinteségben, minden hazugság és mesterkélt szépítés, manipuláció nélkül. Azonban később mikor felbukkan a bűneset után a "meztelenség" kifejezés, már más jellegre utal a korabeli szövegben.

"Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak." (Ter. 3:7)

Ez a meztelenség már nem az egymás előtti őszinteség szimbóluma, hanem az Istent is átható szellemi tökéletesség nélküli, azt levetkőzött lényüket jelenti. Ennek hatására pedig éppen, hogy nem őszínték egymás előtt, hanem elkezdik elfedni, eltakarni valós romlott énjüket egymás előtt is. Ez a hazugság kezdete.

"Azután így szólt az Úristen: „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!”" (Term 3. 22)

Elterjedt tévhit, hogy a tudás fájáról ettek az emberek, mikor a bűneset megtörtént, azonban ez így nem igaz. A jó és rossz tudásának fájáról ettek. Ez nem konkrét tudást jelent, hanem a szubjektív értékítélet képességét, vagyis többé nem Istenre hagyatkoznak az emberek, abban, hogy mi a helyes, hanem Isten nélkül saját maguk próbálják eldönteni mi jó és rossz. De mindenhatóság hiányában ezen megítélésük szinte mindig téves. Ez a bűneset legnagyobb tragédiája és fő oka. Isten mindemellett ismét többesszámban beszél magáról. " olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat." Később csak az Újszövetséből derül ki, hogy itt a Fiúról beszél, akin keresztül az Atya teremtette a világot. A Fiú az, aki a jó és a rossz megkülönböztetésének képességével rendelkezik, azonban az Atya átfogja és átlátja az egészet teljes egészében és a Fiú nem önmagától ítél jóról és rosszól csak az Atyára hagyatkozva. Később az emberré lett Fiú, Jézus Krisztus is kifejezi ezt a tudáskülönbözőségét az Újszövetségben, mikor a világ végéről beszél: " Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya." (Mk. 13:32)

"Az ember elnevezte a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az Úr Isten ezután bőr köntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket" (Ter. 3:20-21)

Másik gyakran elterjedt tévhit, hogy az Édenben már Ádám és Évaként jelenik meg az emberpár, azonban nevük csak a bűneset után lesz. Vagyis az ego megjelenésével önálló személyiségük, ami a jó és rossz szubjektív istennélküli megkülönböztetésével létezik, csak innen indul. Azonban Órigenész szerint ez annak jele is, hogy az Édenben lévő emberpár minden valaha élt, élő és élni fogó ember szimbóluma, ugyanis nem két konkrét személy követte el azokat, hanem mi mindannyian ott voltunk már ebben az előző létférában, és mi magunk beleegyezésével különböző mértékben hozzájárulunk az Istentől való elszakadáshoz. Külön önálló személyként csak ezt követően születnek le lelkeink a különböző korokba és élethelyzetekbe, annak megfelelően milyen mértékben és hogyan vállaltunk részt az eredendő bűnből. Ennek értelmében a jelen világ és élet már egyfajta büntetés és romlott forma, mely csak negatív következménye a preegszisztenciában elkövetett bűnünknek. A fizikai világ csak itt ekkor jön létre, mikor a Szentírás úgy fogalmaz, hogy " bőr köntösökbe öltözteti az Úr" az embert.

"Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat." (Ter.3:24)

Az emberek levettetnek a fizikai világba az Édeni szférából és az élet fájához többet nem férhetnek hozzá. Ez a fa nem ugyanaz, mint a jó és rossz tudásának fája. Ez az örök élet, az Isteni ősesszencia megélésének szimbóluma, amelyenek megértésének képességét az emberiség elveszítette a szubjektív értékítélet képességének vágyával. Ez az élet fája azonban nem örökkön örökké van elzárva, hanem az egész további bibilai történetek ennek visszaszerzésének kalandos története, mely Jézus Krisztusban az emberré lett Istennek megváltásában és belé vetett hitben csúcsosodik ki, akivel visszaáll a régi rend és az ember képes lesz ismételten visszatérni eredeti állapotába, sőt annál jobba. Az Ószövetség elején még csak angyalok őrzik az élet fájához vezető utat, de Jézus Krisztussal már mi magunk is visszaléphetünk rá, ahogyan ő is világossá teszi: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn. 14:6)

Keresztény anarchizmus II.- Újszövetség

Első rész itt olvasható: Keresztény anarchizmus I.- Ószövetség

Miután megvizsgáltuk, hogy az Ószövetségben is már fellelhetőek a nyomai annak, hogy az állam és a hierarchikus intézményrendszer nem ideális és összeegyeztethető Isten tervével ebben a világban, nézzük meg jobban mit mond az Újszövetség is erről, amely Jézussal és az apostolokkal már sokkal részletesebben beszél erről. (Aki esetleg nincsen tisztában azzal, mit értünk anarchizmus alatt, az kattintson az előző részre, ahol az Ószövetséget vizsgált rész elején részletesebben kifejtettem.)

Jézus Krisztus a megtestesült Isten az evangéliumok elején már egyértelmű iránymutatást ad abból, hogy Ő maga, hogyan áll a világi hatalom kérdéséhez, mikor a 40 napos pusztai elvonulása során a Sátán kísértései között találkozik vele:

 "Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4: 8.10)

Kevés velősebb útbaigazítás létezik annál, minthogy az emberré lett Isten maga válaszolja a politikai, hatalmi pozícióval való lehetőségre azt, hogy a Sátán kísértését látja benne és egyedül Isten szolgálatára szólít fel. Nem nép szolgálatára, mint egy modern demokrácia, de nem is akar király, vagy vezető lenni itt, ebben a romlott világi porfészekben. Jézus nem kíván beleszólni a jelenlegi országok, birodalmak, társadalmak rendszerébe (ahogyan azt későbbiekben az egyház teszi). Jézus Krisztus egyéni lelkekért jött, ő az egyént formálja és az egyének egymást. Nem felülről formál intézményeken át Isten, hanem belülről szíveken át, és a közösséget alulról, ember-ember közötti viszonnyal. Krisztus király és az eredeti görög nyelvben, minden esetben a Mennyek Országa valójában Királyság szóra fordítható az ország helyett. Azonban Krisztus nem itt király a mulandóságban, hanem az örökkévalóságban. Ennek itt és most nincs helye és relevanciája, még maga Jézus Krisztus számára sem, nem, hogy bárki más embernek. Az országok irányítása, vezetése, politikai hatalom államalakulatokban, mind a Sátán műve a jelen világban. Ehhez Krisztusnak és Kirsztust követni igyekvő embereknek, sem egyházaknak nem volna szabad, hogy köze legyen, sem most, sem bármikor.

Lev Tolsztoj a keresztény anarchizmus első képviselőjeként a Hegyi Beszédre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. A Hegyi Beszéd a Biblia egyik, ha nem a legfontosabb része. Ebben felszólít Jézus arra, hogy ne alkalmazzunk erőszakot, sőt az ellenségeink szeretetére és megbocsájtására (Mt. 5:43-45), ami teljesen összeegyeztethetetlen az állam működésével. Gondoljunk akár az ország katonai védelmére, vagy az állam belső rendjét szavatoló erőszakszervezetekre. Továbbá felszólít, hogy ne ítélkezzünk (Mt 7:1), ami ismét csak kibékíthetetlen a fennálló világi jogrend működésével. Ugyanúgy érdekesség, hogy mikor Jézus azt mondja " egyáltalán ne esküdjetek: sem az égre, mert az Isten trónusa, sem a földre..." (Mt. 5:31), márpedig az eskütétel az alkotmányra, nép szolgálatára, koronára miegymás, a legelső dolog, ami egy világi hatalomban történik uralkodóval, képviselővel, bármilyen közhivatalt vállaló személlyel.

Világos, hogy Krisztuson kívül nincsen más király, Istenen kívül nincs más Úr, akinek egy keresztény szolgálhat. Ugyan Jézus azt tanítja " adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené" (Lk. 20:25) ezzel nem legitimálja a császárt, csupán arra ad utasítást, hogy ne szegüljenek szembe az ideiglenesen létező világi hatalommal feleslegesen. Azonban sem a császár, sem más néven futó világi hatalom nem közvetítője Istennek. Ezen az sem változtat, hogy mikor Jézus Pilátusnak felel: "
Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne"  (Jn. 19:10-11)
Nem csak arra vonatkozik itt Jézus kijelentése, hogy a római császártól kapott "fentről" hatalmat, mint helytartó Izrael földje felett, de egyben arra is, hogy Isten engedélyzi, hogy ez a helyzet a világban előálljon és névleges hatalmat gyakoroljanak most gyarló emberek. Azonban ez továbbra sem jelenti azt, hogy Isten jóváhagyása egyet jelentene azzal, hogy ez Isten akaratának közvetítése is. Ahogyan Isten jóváhagyja és engedélyezi a Sátán lázadását is, majd a bűnesetet, nem jelenti azt, hogy ezen események jók lennének. Noha végeredményében majd a nagy egész szempontjából végső soron azzá áll össze az egész teremtési és megváltási folyamat végére. Pilátus vagy a római rend uralkodásának isteni jóváhagyottsága csupán annyiban jó, hogy hozzájárul Jézus megöléséhez, amely végső soron az emberiség megváltását eredményezi. Ettől azonban még messze nem lesz jó maga az a hatalom, melyet Isten felhasznált ez ügy érdekében. Istennek az akaratát akkor sem közvetítik uralkodók és világi hatalmak, ha ők maguk Istenre hivatkoznak. Noha a korábbi ószövetségi részben taglaltuk, hogy Isten végül (eredeti akaratával ellentétben) enegdélyezi Izrael állammá alakulását és a királyság bevezetését, a későbbiekben már semmiféle biblikus alapja nincs annak, hogy valaki Isten akaratát tudná egyáltalán elméletben közvetíteni hatalmi pozícióból, hierarchikus módon. Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel megszűnik minden addigi hierarchia is, ahol a papság, vagy kiválasztottak révén jutott el Isten megértése és az üzenete a többi emberhez. Jézus Krisztus megváltó halálára és az ezzel elkövetkezendő, hitből fakadó közvetlen Isten és ember közötti lelki kapcsolatra utal már az Ószövetségben Jeremiás, mikor ezt írja: "És többé nem lesz szükség rá, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig - mondja az Úr-, mert megbocsájtom bűneiket és vétkeikre többé nem emlékezem." (Jer. 31:34)

Pál apostol a Róma 13-ban értekezik részletesebben a világi hatalomról, amelyet a hatalmat akaró keresztények nagy mankóként használnak. Itt Pál azt mondja:

"Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket.Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle,mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére." (Róm. 13:1-4)

Ez a szakasz azonban nem értelmezhető az egész levél kontextusa és történelmi helyzete nélkül. Itt Pál válasza egyértelműen kiderül a későbbiekben, hogy az adófizetés helyességére vonatkozik. Tágabb értelemben a korabeli gyülekezet passzív, esetleg aktív ellenállására a fennálló hatalommal szemben. Maga a korai keresztény közösségek kiindulási alapja a világi hatalom felé negatív, ami valamilyen ellenállást óhajtana kifejteni felé. Pál itt arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztényeknek nem evilág politikai, társadalmi megváltoztatása a célja és feladata, ezért az ilyen jellegű aktív politikai ellenállástól tartózkodjanak. Nem kell a rendszert megdönteni, nem az országot kell megmenteni, hanem lelkeket.

Másrészt itt Pál úgy tűnik valamiféle pozitív hangnemben beszél a világi hatalomról, amely Istentől származik és végre is hajtja Isten ítéletét rajtunk. Azonban ne feledjük, hogy egy olyan korban írja ezt, mikor ez a hatalom keresztényeket visz tömegével arénákba élve széttépetni oroszlánokkal és aktívan üldözi, gyilkolja a hívőket. Itt tehát az Isten rendeltetése semmiben nem másabb, mint a Jézust kivégző római politikai hatalom rendeltetése. Az állam dícsérete pedig a jócselekedetekért nem a világi haszon és kézzelfogható pozitívumok, hanem az üldözés, kivégzés a jót cselekvő keresztények számára. Ezt csak megerősíti Péter apostol, amikor hasonlóan beszél másutt:

"Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak. (...) Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek." (1.Pt 2:18-21)

Itt már világosan látszik, hogy a fennálló hatalomnak való engedelmesség és ennek a hatalomnak a "dícsérete" nem más, mint lehetőség a szenvedésre és az üldözésre, ahogyan Krisztust is üldözte, megkínozta, majd megölte a hatalom. A vele való hasonulás lehetősége pedig hatalmas dicsőség egy keresztény számára, ha méltónak találtatik arra a sorsra, amit maga az emberré lett Isten szenvedett el. Ebben segít a világi hatalom öntudatlanul Istennek, eképpen telejsíti be Isten rendelkezését és eképpen kell érteni azt, ha valaki dícséretet kap a jóért a fennálló hatalomtól. A Sátán gonoszságát és megnyilvánulásait használja Isten szüntelen, hogy fejlesszen, megerősítsen embereket, úgy tartozik a politikai hatalom is ebbe a sátáni repetoárba, amit Isten képes felhasználni a maga akarata szerint, s dicsőségben, jutalomban részesíteni a híveket. Amely dícséret igazságtalanságot, szenvedést és halált jelent a legjobbak számára, mellyel elnyerhetik az üdvösség koronáját. Minden más a hatalomtól csak a bűn útja.

Nagypéntek és a feltámadás

Nagypéntek alighanem a legfontosabb nap a kereszténységben. Olyan, amiről sokan megfeledkeznek vagy nem érzik át jelentőségét. Isten ezen a napon teljesíti be, hogy a mi általunk,k saját magunkban okozott létromlás következményét nem velünk fizetteti meg, hanem ő hozza meg az áldozatot helyettünk. A lét kibillent egyensúlyát nem tőlünk várja, hogy helyrebillentsük, - hisz képtelenek is vagyunk rá magunktól-, noha az ember szegült önként szembe Isten rendjével, hanem ő maga lesz emberré, szenved és hordozza el mindenki terhét és bűnét, hogy megnyissa az utat majd az örökkévalóságba. Olyan logikailag teljesen felfoghatatlan misztérium ez, ami a keresztény hit szíve és lelke. Isten fő esszenciájának, a szeretet valódi mibenlétének kulcsa és lényege.

Nagypéntek nélkül nincsen sem megváltás, sem feltámadás. Szenvedés és áldozat nélkül nincsen nyereség. S ezt a világ ismeri, coach-ok is mondogatják, de egy hatalmas különbség van. A világ embere mindig a saját maga dicsőségére és nyereséségre hozza meg az áldozatot. Időt és energiát áldoz, hogy testileg jó formában legyen, vonzó legyen, esetleg irigykedjenek is. Időt és energiát áldoz, hogy sikeres vállalkozó legyen, anyagi javai és materiális kényelme meglegyen. A maga dicsőségéért áldoz. Krisztus noha megtehette volna, nem a saját dicsőségéért szenvedett, hanem mások javára, azokéra is, akik őt gyalázzák. Teljesen oda adva magát, önös és ego érdekek nélkül. A világ emberének példaképei azok, akiknek szobrokat állítanak, képeket készítenek róla és ikonként tetszelegnek a világ "öröklétében". Jézus Krisztus és a feltámadás titka éppen az, hogy a sír üres. Nincsen ott semmi. Ami az emberek zömének áhított cél, arról a mindenható Isten azt mondja mit sem ér. Emberek tucatjai próbálnak kínkeserves izzadsággal legalább kicsit a világnak fennmaradni, ismertté válni, tetszelegni, bebalzsamozva, szobrokban, festményekben, fotókon, videókon továbbélni. Miközben Isten sírja üres, nincs ott semmi. Nem láthatod, nem maradhat fent, mert a matéria a világ végéig is fennmaradva üresség. Míg az üres sír a világ végéig jelenti, a valódi életet és örökkévalóságot.

Krisnától Krisztusig

Tizenéves korom végén a hinduizmus volt az, amelybe beleástam magam, hiszen a legtovább fejlődött és legmélyebb filozófiai rendszerrel rendelkező, eredetileg pogány vallás volt. Természetesen a Bhagavad-gíta és Swami Prabhupada magyarázati elengedhetetlenek voltak ekkor számomra, de hamar kiderült számomra, hogy a hinduizmus három fő ágának, csupán egyik (vaisnavizmus) ágához tartozó alág, amivel most találkozom. A hinduizmusra egy élet sem lenne elég, olyan régi, terjedelmes és szövevényes rendszere van, ahol az Abszolútumot annyi féleképpen értelmezik, ahány ember van. Mégis volt egyetemes felfogás és filozófiai rendszer, mely keretet alkotott. A hindu „szentháromságban” a Trimurtiban megjelent Brahma (teremtő), Visnu (megtartó) és Shiva (pusztító) aspektusa, amely a világ és az élet körforgását jelentette. Ezek az egy Isten különböző aspektusai, arcai voltak, melyek más-más korszakban másképpen hatnak a világra. Mind Visnunak, mind Shivának megannyi avatarja, vagyis megtestesülése volt a Földön. Vagyis az Isten inkarnálódott valamilyen materiális formába, hogy a világba befolyást gyakoroljon, segítsen, vagy tanítson. Leghíresebb és legfontosabb megtestesülése Krisna volt. Mégis a hinduizmusnak hihetetlen filozófiája nyűgözött le, amelyhez képest az európai filozófia csak kisinasnak tűnt. Végtelenül komplex és mély ontológiai magyarázatokkal és elemzésekkel rendelkezett. Ahogyan én magam is már rég gondoltam, az Isten volt a létezés szinonimája, melyben minden egyéb helyet foglalt. Az emberiség azonban önként elszakadt Istentől, hogy saját maga tapasztalja meg a létezést, s alávetetett a „lelki világból”. Így jött létre a jelenlegi, anyagi világunk, amelyben a létezés megannyi formáját átéli egy lélek a reinkarnáció folyamatával, melyben eljut a megfelelő szellemi és lelki tudásig, tapasztalásig, amikor felismeri helyzetét és vissza akar és képes integrálódni az Abszolútumba, az egy Istenhez. Ezt pedig különböző lelki és fizikai gyakorlatokkal lehet segíteni, hogy az ember megfelelőbben összhangba kerüljön az Istennel. Ilyenek voltak a hindu mantrák és meditációk. Ez volt az első alkalom, hogy úgy láttam, van értelme és egyáltalán lehetséges esélye, hogy az ember személyesen tegyen és kerüljön kontaktusba valamiféle magasabb, metafizikai valósággal. Korábban a végtelen determinista hozzáállásom végett ezt elvetettem, s már évek óta nem is kommunikáltam az Istennel. Habár a determinizmusomat ez nem zárta ki, elvégre oka és célja lehet előre eltervezve annak is, hogy én most mantrák és meditációk révén összhangba akarok kerülni magasabb metafizikai síkokkal. Mivel a hinduizmus végtelenül toleráns, nem korlátolja magát be, s a Krisna-tudatú hívők hivatalos véleménye más vallásokról az volt, hogy Isten ott is testet ölthetett és az ottani népeknek a legmegfelelőbben adta át a tanításait. Ezen okból Jézust ugyanúgy az egy Isten egyik inkarnációjának tekintették, mint megannyi mást mitológiai és történelmi alakot. Ebből adódóan a Bibliát is elkezdtem/elkezdtük olvasni, s nagyon sok hasonlóságot is lehetett az Újszövetségben felfedezni a hindu tanításokkal. Nem hittem el teljes egészében sem Krisna, sem Jézus történetét. Úgy véltem az utókor kiszínezte, varázslatosabbá tette ezeket az egyszerű emberi történeteket, akikben Isten hatott és munkált. Ez Krisna esetében hamar nyilvánvaló volt, hiszen az indiai legendárium számos történetet tart számon, a több helyen egyszerre jelen lévő, sőt hatalmas csajozógép Krisnáról. Egyértelmű volt, hogy mindenki a magam – legtöbbször minden magasztosságtól mentes-, vágyát projektállta bele Krisnába és szövődött így tovább a legendáriuma. Végtelenül szánalmasnak tűnt egy olyan abszolútum, amely úgy manifesztálódik a világban, hogy megsokszorozza magát és bújócskát játszik így, vagy a latin macsók stílusában kavar egyszerre több nővel. Jézusnál nem különben mitikus mesének tűnt a szűzen fogantatás kérdése, aminél még mindig logikusabb volt Hitler elképzelése, hogy egy római katona ejtette teherbe Máriát. A megváltással viszont nem tudtam semmit sem kezdeni. A hindu terminológiában teljesen ismeretlen volt egy avatár halálával járó üdvösségi lehetőség. Egyáltalán az egész folyamat nem illett bele a képbe. Miért Jézus halála után van üdvössége az emberiségnek? Miért szükséges ez a halál ehhez? S miért éppen így oldja meg a mindenható Isten ezt, mikor végtelen hatalma révén bármilyen más megoldást is találhatna az üdvösség lehetőségének megadására? Valamint ez a lehetőség nem eleve fennáll? A hinduizmusban a reinkarnáció folyamata révén automatikusan közelítünk így vagy úgy az üdvösség felé az életeken át tartó fejlődéssel. Akkor Jézus mit csinál? A kettő nem fért össze, s ha Jézus csakugyan egy avatar a sok közül, akkor miképpen mondhat ellent az üdvösség módjáról alkotott logikája a többi avatarral, akik Indiában voltak? A gyökeresen eltérő logika, gyökeresen eltérő Istent és általa alkotott kozmikus rendet feltételez. Márpedig, hogy több Isten nem lehet, a legalapvetőbb filozófiai-logika megállapítás volt onnan kezdve, hogy a létezés szinonimáját nevezzük Istennek, s minden csak Ő benne, belőle létezik. Ez esetben viszont az egyiknek igaznak kellett lennie, a másiknak viszont nem. Vagy Jézus megváltás története egy logikailag több helyen sántító fantazmagória, vagy a hinduizmus teljesen logikusnak tűnő felépítménye nem ismer valami olyat, amely borítja az egész elméletét az üdvösség útjáról. Utóbbi ezerszer is logikusabbnak tűnt, viszont emberi koncepciók és emberi logikák voltak, azok pedig nem tudnak minden tényezőt számításba venni a korlátokhoz kötött elméjükkel. Még Krisna is csak úgy felel a Bhagavad-gítában a dharma és a reinkarnáció működéséről szóló kérdésre, hogy nem tudja emberi elmének elmagyarázni olyan összetett. Tény, hogy Isten tekintetében számos faktor van, amit emberként nem tudunk felfogni és ismerni, s ha Krisna csajozós történeteit is beleszőtték a misztikumba, mi a garancia arra, hogy a többi filozófiai okfejtés kőbevésett bizonyosság?

Egy keresztény ismerősöm, akkor kérdéseimre azt modnta: bűnbeesésnél ( mely a hindu lelki világ önkéntes elhagyására rímelt), az ember leromlott létállapotba került, olyannyira, hogy önmagától nem képes a helyes dolgok átlátására és felismerésére. A saját vágyaink, ösztöneink annyira elvakítanak és tudatilag is olyan korlátozott helyzetben vagyunk, melyben nem áll módunkban belátni a jót. Ehhez a tanítások önmagukban nem elegek. Az Istennek emberré kellett lennie és meghalnia, hogy a kozmikus egyensúlyt valamelyest helyreállítsa. A bűnbeesésnél a „mérleg” kibillent és csak a teremtő Abszolútum halála bír olyan súllyal, amely visszabillenti egyensúlyba ezt a mérleget, hogy onnantól már esélye legyen az embernek befogadni a jóról szóló tanításokat és esélye legyen az üdvösségre. Csak az ebben való hit tud áttörni olyan lelki gátakat, melyek leomlasztják azt a falat ember és Isten között, hogy valódi spirituális és lelki kapcsolat jöhessen létre. A válasza megdöbbentett. Volt már benne logika, noha nem láttam át. Viszont a lényege is pontosan ez volt. Átadni magadat egy nem teljesen érthető dolognak, ami által leomlanak a falak. Az ember egojának és saját tudati korlátainak gátjait lebontani. Ez volt a hit és az volt benne a logika, hogy nem volt benne látszólag teljesen logika és érthetőség. Azonban a hinduk is hasonlóan fogadták el Krisna magyarázatát a dharma és a reinkarnáció működéséről. Miért lenne hát a két dolog más? 

Egyik este Swami Prabhupada egyik könyvét olvastam Krisna történeteiről, miközben az ágyamon feküdtem a lámpafénynél. Egy történet úgy szólt, hogy Krisna járja a vidéket, s megkérdezi az egyik szembejövőt, hogy hiszi-e, hogy ő az Isten. A válasz nem, dehogy, miért lenne ő az Isten, hisz az hatalmasabb annál, hogy itt emberi formában flangáljon. Megkérdezi a következőt, aki hasonló véleményen van. Majd egy banánt szüretelő bácsihoz ér, akit szintén megkérdez „ hiszed-e, hogy én vagyok az Isten?”. A bácsi igennel felel, s azt mondja: Miért ne lehetnél te az Isten? Az Isten mindenható, azt tesz és úgy tesz, amit csak jónak lát. Ha jónak látta, hogy ebbe a picinyke magba végül egy egész banánfát elrejtsen, miért ne dönthetne úgy, hogy egy emberbe is beletegye önmagát. Villámként hatolt át az agyamon a felismerés. Az Isten mindenható és mindenre képes. Logikája nem emberi, olyan dolgokat is logikusnak láthat, melyet mi itt, a korlátolt elménkkel nem fogunk fel, sőt nem látunk logikusnak. Teljesen világos volt, hogy az Isten, ha akarja, és ő úgy látja a leghelyesebbnek (hiszen csak számára áll rendelkezésre minden ismeret ehhez), akkor képes magát belehelyezni egy emberbe. Az Isten igenis logikus, hogy képes legyen emberré lenni. Az Isten igenis logikus, hogy képes úgy üdvözíteni, hogy a halála által billen helyre a kozmikus egyensúly, s van lehetőség a jó megismerésére és az üdvösségre. Felismerésemnek ebben a pillanatában leomlottak a gátak és leomlottak az addigi tudati falak és korlátok. „Jézus lehetséges, hogy Isten”- cikázott az agyamban a felismerés. S abban a pillanatban, ahogyan egy töredéknyi időre is de elhittem, s valósággá vált számomra, hogy Jézus volt az Isten, valami megmagyarázhatatlan borzongás, kellemes, de mindent magával ragadó elementáris ereje futott végig a testemen. Egész testemben megborzongtam, libabőrös lettem s olyan gyengeség érzet hatolt belém, mint még soha, miközben olyan mindent eluraló lelki melegség és erő költözött belém, amit korábban nem éreztem. Szemeim fátyolosak lettek az érzés grandiózus erejétől. Magam mellé, az ágyam végére tekintettem az éjjeli lámpa fényénél, és úgy éreztem, mi több tudtam, hogy ott áll mellettem Jézus Krisztus. A testem mintha szellem lett volna, végtelen könnyed lebegő érzés lett úrrá rajtam, miközben szemeimből a könnyek patakokban kezdtek ömleni. Ott voltam a lakótelepi panellakás harmadik emeletének kis szobájában és földöntúli zokogás lett úrrá rajtam. Ott volt velem Krisztus. Tudtam és éreztem. Ott volt, akit olyan régóta kerestem. 10 év telt el az első ködös „kapcsolatfelvételem” óta az iskolába menet a homályos Istenképhez, akit mindenféle elméleteken át, ezoterikus fasiszta filozófiákon keresztül, okkult tanokon és a keleti nézetekig kutattam, és most ott volt végre teljes valójában, a szívemben és körülöttem. Nem a homályos teória, nem a filozófiai konstrukció, nem az elvont fogalom, hanem személyesen a mindenség Atyja, a teremtő igazi Isten. 

A világ egy illúzió

Az ember csak is egy valamiben lehet biztos, hogy létezik. Ez pedig saját maga. Illetőleg a saját tudata. Mondja a szolipszizmus, hogy minden más ezen kívül lehetséges, hogy csak a tudatunk illúziója. Ilyen értelemben a világ, amit eddig láttunk, éreztünk, hallottunk valójában nem létezik. A hinduizmusban ez a fogalom a Májá, a tudati illúzió fátyla mely eltakarja a valóság igazi realitását a szemünk elől. Ezért is használja sok keleti gondolatrendszer azt a fogalmat, hogy: ébredés. Az általunk valóságnak vélt tudati álmunkból fel kell ébredni. Erre törekedtek a legnagyobb jógik és Buddha is. Minél kevesebbet elfogadni, minél kevésbé részt venni a tudati projekciónk világában. Nem mond mást Jézus sem, aki szintén a világ és az Isten ellentétére hívja fel a figyelmünket és arra kér, hogy ne alkalmazkodjunk és ne legyünk barátai ennek a világnak. Ha a bűnbeesés ezt a tudati illúzió világ kezdetét, és a valóságtól, vagyis Istentől való elfordulást (vagy sokkal inkább magunk tudatába való befordulást) jelenti, akkor Jézus Krisztus jelenti az ébresztőt. Ahhoz, hogy az igazi valóságot, Istent, megélhessük, meg kell halnia ennek a világnak számunkra, s mi is a világ számára. Ahogyan Krisztus is meghalt és ezáltal támadt fel teljes valójában. Mert a teljes realitást, Istent sem láthatjuk és érthetjük meg anélkül, hogy erről a világról le nem mondanánk, a világban elfoglalt egzisztenciánkat teljesen fel nem adnánk, s le nem mondanánk mindenről, ami e tudati illúzióban lévő életünket jelenti.

"Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon." - mondja Isten 2.Mózes 33:20-ban. És erről beszél Jézus is mikor úgy szól: "Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk. 9:27) Maga Pál apostol is a damaszkuszi úton megvakult, mikor meglátta Istent. AHogy Istent látta színről színre, ez a világ megszűnt létezni számára. Ezért is hívja szabadítónak magát Isten, hiszen szabaddá tesz ettől a fátyoltól, melyet valóságnak hitt az ember, és a fátyol által vetített dolgoktól melyet fontosnak gondolt, minden vágyunktól, értelmetlen igazodásunktól és céljainktól ebben a világban. Ezért mondja Jézus, hogy "az igazság szabaddá tesz".

Jézus azonban nem arra buzdít, hogy vonuljunk ki a világból mégsem, ahogyan azt sok jógi tette keleten. Ugyanis ha a saját ébredésünk érdekében mások sorsa felé érdektelenek leszünk, kivonulunk az emberek közül, az egy önös, önző motiváció. Márpedig semmi sem köt jobban ehhez a múlandó illúzióhoz, mint az ego, vagyis minden önző, önös indíttatás. A hinduizmus is kötőerőnek hívja ezt, vagyis egy olyan tudati erő, mely ide köt, ide láncol az illúzió világhoz. Van a buddhizmusnak egy válfaja, mely azt vallja, hogy addig senki sem kerül a Nirvana állapotába, míg egyetlen ember is van, aki nem került abba. Valami hasonlóra motivál Jézus mikor az igazságot, a valódi valóságot kapizsgáló embereket arra buzdítja, és fő célként jelöli meg, hogy más embereket is ösztönözzenek erre. Erre pedig csakis az Isten lelkületével feltöltekezett emberek képesek, akik saját világi lelkületükről lemondtak ("Boldogok a lelki szegények") és Isten szellemiségének tükrében más emberek is felismerhetik önön hiábavalóságukat ebben a hamis tudati álomvilágban. Így ebben a világban céljaink, vágyaink nem lehetnek, csak is egy, hogy még több embert ébresszünk fel erre és ajándékozzuk meg a valóság valódi természetével, melyet egyszerűen szeretetnek nevezünk. A mindent elsöprő, önös indíték nélküli, mindenen átívelő és megbocsájtó szeretet. Érdekes, hogy Isten is gondolatként aposztrofálja a bűnös létünket, nem pedig realitásként, mintha mindez csak az ő "elméjében történne", s így is van. Mindannyian benne élünk, az ő részeként, s mikor erre ráébredünk, akkor ez a valóságként ismert illúzióvilág semmissé válik mindenki számára.

"Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre."(Jer.31:34)

Az életigenlés cáfolata

Az élet, mint fogalom mérhetetlenül pozitív jelzőként él a köznyelvben, majdnem minden kultúrában. Viszont első körben nem árt tisztázni, hogy pontosan mit is értünk "élet" alatt. Első körben vegyük a legalapvetőbb teológiai-filozófiai értelmét. Adott a létezés. A létezés maga Isten. Ő minden létező összessége. Azonban nem csak azon létezés részese Istennek, melyet mi látunk, tudunk, tapasztalunk, hanem azon túli, metafizikai létezők is. Ezért Isten nem valamiféle panteista értelemben vett szinonimája az általunk ismert univerzumnak, hanem több annál. Isten ha úgy tetszik "sűrűbben" van jelen egy általunk empirikusan nem megtapasztalható létezésben, melynél fogva Istennek van személye és tudata. Még akkor is ha ez a személye, sokkal összetettebb, mint az általunk ismert emberi személyiség. Miután Isten tehát személy és tudatos, képes felfogni önmaga létezését. A tudatosan realizált, értékelt, tapasztalt létezést pedig úgy nevezzük: élet. Ebben az értelemben az élet valamiféle hihetetlenül csodálatos dolog. Olyannyira, hogy Isten ezt az élményt meg is osztotta és más értelmes lényeket is abban részesített, hogy a létezés tudatos megtapasztalását átéljék. Ezt nevezi a Biblia úgy, hogy "Isten a saját képmására teremtette az embert". Tekintve, hogy Isten minden létezés összessége, így az általa életre hívott tudatos lények nem azonos, nem ugyanolyan szinten és módon szemlélik önmaguk létezését és a körülöttük lévő létezést. 

A Szentírás arról is szót ejt, hogy Isten ránk bízta a kozmoszt. A mi feladatunk a teremtett világ, azaz az általunk is érzékelhető létezés felügyelete. Itt érünk el egy nagyon fontos momentumhoz, a bűnbeesés esetéhez. Erről valamilyen formában szinte a legtöbb világvallás és ősi pogány vallások (pl.: zoroasztrizmus) is említést tesz. Ez nem más, mint egy létállapotbeli/minőségbeli romlás, amely az emberiség önálló döntésének következménye. Ez a létezésbeli romlás azonban nem csak magát az emberi lényt illeti, hanem mindazt az ő hozzá "kapcsolt" világot is, melyet a létezésből tapasztal, s mely a felügyelete alatt állott. Magyarán a létminőségében lezuhanó ember, "magával húzta" a létezés általa ismert szegletét is. Ez a tény pedig a továbbiakban kiemelten fontos lesz az életről alkotott másfajta fogalmunk tekintetében! 

"A teremtett világ Istent dícséri"- szól a 148. Zsoltár címe is. Gyakran is idézik. Azonban ezzel szemben ott van, hogy a Biblia a " világ fejedelmének/ urának/istenének" említi a Sátánt. Mi hát a helyzet a jelenlegi világgal, a természettel, a fizikai sík kozmoszával? Tömören és világosan a Sátán nem más, mint az Isten lényegi esszenciájának hiánya. De nem önálló létező, nem egy ellen-létezés vagy ellen-Isten. Ebből fakadóan nem rendelkezik azokkal a készségekkel, mint az Isten. Nevezetesen, nem tud teremteni újat. Isten a mi szempontunkból a semmiből teremt, a maga szemszögéből önmagából teremt mindent. Hiszen az abszolút létezés maga Isten. A Sátán ennek a létezésnek már részeként nem képes erre, így csak a már meglévő, Isten által létrehozottakat tudja "megmérgezni" vagy " eltorzítani". Nem alkotott magának démonokat, hanem a már meglévő angyalok egy részét "mérgezte meg". Nem szállta meg az embert, csak a lelkét rontotta le. Nem alkotott magának világot, csak az emberhez tartozó kozmosz szállt alá az ember létromlásával, s terjed ki a behatása a Sátánnak erre is. S noha angyalok egy része felett kontrollt gyakorol, az emberekre és a természetre behatással van, nem tudja eltörölni az Isten szikráját ezekből, amelyben eredetileg és kizárólag tündököltek. Így jutunk oda, hogy a jelenlegi természeti rendszer felett a Sátánnak hatalma érvényesül. A természet jelen formájában a maga könyörtelen evolúciójával mely az erőseket életben tartja, a gyengéket elhullajtja, ahol egyik élőlénynek szenvedést és pusztulást kell okozni a maga életben maradásért, ez nem az eredeti Isten által alkotott rendszer. Miközben a sejtek működéséből, az ökoszisztéma pontos rendszeréből, a tűpontosan meglkotott érhálozatokon keresztül ráismerhetünk a nagyobb összetettségre, az Isteni eredetre. Ahogyan ezt Pál apostol is írja: Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. (Róm. 1:20). Azonban nem felejti el másutt, hogy amint írtuk, nem tükrözi teljességében az Isten esszenciáját ez a természet, és jelen formájában romlott, lezüllött és sátáni mechanizmusok uralják. "A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig." (Róm 8: 20-22)

Most érkeztünk el tehát az élet, mint fogalom másik, s sok esetben köznapibb fogalmához. Az az élet, melyet jelenlegi formában és keretek között élünk, mélységesen nem Istentől való. A természet rendje bármellyire is erős hivatkozási alap nagyon sok ember, irányzat, csoport érveiben, nem lehet igazodási pont a Krisztust követő emberek számára. Bár legyőzni teljesen mindenestől nem tudjuk, de a biológiának nem hódolhatunk be. Nem követhetjük a leromlott evolúciótól kapott ösztöneinket. Erről szól ismételten az apostol, mikor a "test és lélek szüntelen tusakodásáról" ír ezen a világon. Ezt azonban egyes keresztényen nemhogy felvállalnák, hanem a kreacionizmus őrült áltudományába merülve, inkább igazolni akarják, hogy ez a világ és ez a természet Isten eredeti ajándéka. Húsban kikelő lárvákkal, betegségekkel, fekélyes vírusokkal, tele kegyetlenséggel. Teszik ezt azért, hogy ne kelljen lemondani bűnös, romlott ösztönös élvezeteikről, melyek csak is a romlott evolúcióból vezethetőek le. Mik is ezek? Lássuk csak, a Szentírás ismét támpontot nyújt világosan, hogy mi az, ami a megújult, megváltott világon már nem lesz része az életnek, mely a leromlott jelen világunkban még mindennapos. Így szól: Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. (Gal.3:28). Tehát az etnikai, nemzetiségi különbségek, a társadalmi osztályok, különbségek és a nemek, mint olyanok nem léteznek majd. Amennyiben Krisztus uralmával, az eljövendő világban pedig ezek nem léteznek, azt jelenti, hogy ezek jelenleg mind a létromlás által bekövetkezett szükségszerű negatívumok. Jézus Krisztus élete ezek semmibe vételében mindenképp példaértékű volt. A maga etnikai, nemzetiségi identitását levetkőzte abban az értelemben, hogy a zsidóság korabeli tradíciói ellen vívta a legtöbb harcát, és a szeretet, a megértés és az Isten kegyelmének csodáját kiterjesztette más népekre is, sőt egyenesen minden népre a világon (nincs zsidó sem görög). Egyszerű ácsként, kétkezi, fizikai munkásként tartotta fent magát, hogy tudja tanítói feladatát végezni. Nem volt eminens tanuló, aki törtet előre, s szerzi meg a jobbnál jobb pozíciókat, nem érdekelte evilág társadalmának ranglétrája, posztja és megbecsülése (nincs szabad sem szolga). Miért érdekelte volna, hiszen, ami ehhez a legnagyobb indokot szokta szolgáltatni, nem volt neki, vagyis a család. Nem foglalkozott olyan állatias evolucionista dolgokkal, mint szaporodás, párzás. Mindemellett átszakította azt a korabeli gátat is, hogy a nőkhöz férfiként ugyanolyan egyszerűséggel és őszinteséggel fordult, mint egy másik férfihoz (nincs férfi, sem nő). Ezt  az alapigazságot egyébiránt minden hindu jógi, buddhista tanító, perzsa mester, szúfi bölcs és sokan mások vallották. Minden világvallás  eljutott oda, hogy a legkiemelkedőbb tagjai felismerték, hogy az evilági életet meg kell tagadni és abból minél kevesebbet elfogadni. De talán senki nem jutott olyan messzire, mint Jézus, mikor az emberi lélek megváltását egyenesen az életről való totális lemondással, a maga halálával éri el. Hogy lehet az itteni életet egekig magasztalni elvileg egy olyan vallás követőinek, melynek mestere a halállal hozza el az üdvösséget. Krisztus eszenciája, az itteni élet totális szembeköpése. Annak szöges ellentéte. Jézus Krisztus kereszthalála, az önmegtagadás himnusza! Hogy van képe hát ezek után követőjének nevezni magát annak a nagycsaládos keresztény-konzervatív mintapolgárnak, aki nem hogy életéről, de még saját genetikai készletének továbbörökítéséről sem hajlandó lemondani. Nem hajlandó, sőt erénynek tartja, egy olyan világban, mely hite szerint a végidők legvége felé sodródik és nagy nyomorúságok és szenvedések fináléjával ér véget. Nem hiábavalóság hát ez a gyarlóság? Nem gyarlóság talán, hogy a mennyei öröklét tudata nem elég, hanem saját materiális örökkévalóságomat is bebiztosítom a genomjaimnak továbbörökítése révén ebben a világban? De végidőkbe vetett hit sem kell ehhez. Megértéssel fordulok azon fiatalok sokasága felé, akik nem akarnak gyermeket vállalni egy olyan világban, melyet éppen belátható időn belül elviselhetetlen, nyomorúságos kínokkal teli hellyé tesz az általunk előidézett ökológiai katasztrófa. Megértéssel fordulok afelé, akik nem akarnak új életet teremteni egy kilátástalan, szenvedésekkel, szegénységgel, betegségekkel és kitudja még mivel együtt járó helyre. Mintha a nyugati világ eddig békés életet ígért volna. Ugyan ki akarta volna ha gyermeke idegmérgektől, szuronyoktól, fagyhaláltól veszik oda a háborúkban, vagy csak egyszerűen valamely hosszú, kínokkal teli rákos betegség viszi el. Megértem, ha valaki nem akar orosz rulettet játszani egy élettel, melynek indikátora csak is a leromlott, állatias, saját DNS-láncunk továbbörökítése. Ezzel együtt a Chilfree-mozgalom frusztrált gyerekgyűlölő embereit is megvetem. Gyermeket nevelni szép, nemes, gyönyörű feladat, mely hatalmas felelősség annak ellenére is, hogy a legtöbb tényező talán nem is rajtunk múlik. Erre kínálnak krisztusi megoldást az örökbefogadásra váró gyermekek tömegei. Hogy ők itt élnek, arról mi nem tehetünk, de arról, hogy hogyan élnek majd, annál többet. Igencsak gusztustalan, ha keresztények, akik az abortusz ellen tiltakoznak, pont, hogy nem a nem kívánt gyerekek örökbefogadásával és boldog életének biztosításával vannak elfoglalva, hanem saját génjeiket továbbítják ebben a hiábavaló világban, míg az örökbefogadást rábízzak arra, aki lehet, hogy nem ágált erkölcsileg abortuszok ellen, de cselekedetében többet tesz a család nélkül cseperedő gyermekekért és befogad azokból. 

Fontos ugyanis tudni, hogy az önfeladás, az önmegtagadás, a jelenformában lévő élet megvetése, nem jelent semmiképpen valamiféle szándékos öngyilkosságot. Mert ahogyan korábban tisztáztuk, a jelen világ is Istenből való, s a Sátán azt csak megmérgezte, s eltorzította. Ebből viszont a helyes kiút nem az egészből való kiszakadás, hanem azon részek meglelése az életben, melyek az Istentől származtathatók, s az Isten felé mutatnak. Mert ha bár nyomokban is van, elejtett morzsácskák képében ez jelen, az isteni boldogság, szeretet és békesség igenis jelen van az életben ezen a világon is. A megfelelő barátságok, emberi kapcsolatok képében csakúgy, mint az élet hétköznapi apró részleteiben Istenre mutató alkotásaiban való gyönyörködés formájában. A jelen élet megtagadása, nem az életről való lemondás, hanem a valódi élet szeretete. Amit a torz világ életnek hív, valójában a halál, s melyet halálnak hív, az az élet. S miközben az univerzumunk zuhan majd önmagába az elkerülhetetlen megsemmisülés felé, úgy zuhan a Sátán a mennyekből levetetve, és következik be a mindenek számára az új kezdet, ahol majd az élet fogalma csak és kizárólag egy jelentéssel bír majd. Azzal, amiért az Isten is eredendően megajándékozott ezzel az élettel, hogy tudatosan szemlélhessük a körülöttünk lévő létezés csodáit, s örömünket lelve, gyönyörködhessünk azokban, közösen. 

Horváth Martin

A gyermekeink szentek

A miniszterelnök azt találta mondani, "gyermekeink szentek". Most az ő kontextusa nem is érdekes, pusztán ez az egy kifejezés. Mit is jelent szentnek lenni, s pláne egy gyereknek? A "szent" szó, tulajdonképpen ha nem vesszük figyelembe a katolikus utólagos máguskodását vele, akkor nem jelent többet, mint Krisztus útján járó, azt követő lelki embert. Ebben az esetben pedig a "szent gyermekek" fogalom megállja a helyét. A Biblia így beszél a gyermekekről:

"Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10:13-15)

A gyermek krisztusi, mert naiv. Pozitív értelemben is használjuk a "gyermeki naivitás" fogalmát. A gyerek nem aggodalmaskodik a holnap felől. Nem a világi érdekek és anyagi javak motiválják. A hatalmi játszmák, intrikák, szexuális ösztönök, pénz, örökösödési viták, anyagi javakért való perlekedés, ezek a gyerek számára mind tökéletesen érdektelenek és értelmetlenek. Ő csak játszani akar. Önfeledten jól érezni magát, mókázni, barátokkal lenni és közösen részesülni a mókázás és a játék önfeledt örömében. Nem is kell más, nem is hiányzik más. Számára ez is az élet. S valójában, tényleg ez az élet. Egy játék. Mindannyian elkerülhetetlenül meghalunk, s mindenki, aki utánunk jön, ugyanilyen kérlelhetetlenül elmúlik, s minden, amit hátrahagytunk, végül egy szupernóva martalékává lesz. Az élet ezen a síkon teljességgel tét nélküli. Aminek pedig nincs valóságos tétje, - hiszen a végeredményét biztosan tudjuk-, az nem más, mint játék. A játék lényege pedig a közös, örömteli társaság, mely boldogságot okoz mindannyiunknak. Ez lenne az élet.

Mi viszont úgy teszünk, mintha a világban megannyi tét lenne, s sosem múlnánk el sem mi, sem a világ. Ezt az ideiglenes állomást úgy berendeztük, hogy nyakatekert és értelmetlen ildomossággal bútoroztuk be, melyek fokozatosan mocskolják be a gyermeki lelket. A társadalmi normák és az illem magasztos szavai pedig pontosan a Sátán módszerei. Ugyan kit érdekel a pöffeszkedő asztali etikett, melynek egyetlen célja, hogy önmagát fontosnak és műveltnek érezze valaki. Egonövelő, pöffeszkedő úrimuri ez, s a gyermek meg is mutatja, mikor belapátolja az ételt és menne is vissza játszani. Az evés, az evés. Könyörtelenül dörgöli arcunkba a valóságot, s hogy minden köré kerített nagyzolás romlott hitványság, az illem szó mögött. Ha megkérdezi a gyerek a buszon, hogy "miért olyan a bácsi orra?", a válasz, a szülő szégyenkezése a társadalmi ildomoskodás nyomása miatt, s az, hogy " ilyet nem illik kérdezni?". Ugyan, kit ne érdekelne mitől nagy, bibircsókos a bácsi orra? A barátaimmal a filozófiai mélységektől, az árnyékszék tartalmáig bármiről kötetlenül beszélünk. Nincs mit titkolni, nincs mit rejtegetni, mert nincs olyan, ami miatt ne szeretné az ember ugyanúgy a másikat. Az illem itt már halott. S mennyire szeretik mégis ezekbe belenevelni a gyermekeket, mennyire szeretik évről évre fokozatosan megrontani a krisztusi lelküket, s ebben az egyházak ildomoskodása is mennyire élen jár.

Amikor kimondjuk, hogy " a gyermekeink szentek", igazat mondunk. De egyben azt is húsbavágóan beismerjük vele, hogy mi már rég nem vagyunk azok. De azt is, hogy egy napon, ha felnőnek gyermekeink, már ők sem lesznek azok.

420

 4.20. A marihuána fogyasztók/támogatók világában ma van a kannabisz napja. Ilyenkor sokszor feljönnek a szer legalizációját támogató gondolatok, kezdeményezések. Ebbe mélyebben én nem fogok bele menni, legyen annyi elég, hogy van tapasztalatom nekem is ezzel a dologgal (igen, nekem is ismer egy ismerősöm valakit, aki ismer valakit, aki tud...) viszont a tapasztalatom nem nevezhető valami pozitívnak. Ennek ellenére sokkal inkább a legalizálás pártján vagyok, ahogyan a legtöbb kérdésben. Hozzá tartozik az ember szabad döntési jogához, és kapcsolódik ahhoz, hogy nincs joga egy ugyanolyan gyarló emberek által irányított hatalomnak atyáskodni senki felett. Ennek ellenére mindig visszásak ezek a legalizációs törekvések, főleg azért, mert olyan emberek vesznek rajta részt és hangosak, akik olyan masszívan szerhasználók, hogy már egyértelműen a negatív hatásai tükröződnek róluk. Olyan ez, mintha alkoholtilalom idején, annak legalizálásáért csak a borvirágos orrú, májbeteg alkoholisták mennének ki. Úgy általánosságban is ez a baj bármilyen ügy melletti kiállással. Olyanok állnak ki ezek mellett, akik maguk is érintettek. LMBTQ emberek jogaiért LMBTQ emberek mennek utcára, a fű miatt füvesek, feminista ügyek miatt nők és a sort a végtelenségig folytathatnánk. Ettől az egész visszásnak hat, hiszen valójában itt nem egy liberális kiállás történik valakik mellett, hanem csak is saját magukért állnak ki csoportok. Nincs megértés, nincs tolerancia, nincs együttérzés másokkal. Minden ilyen csoport önző, egyéni érdekei és saját boldogulása miatt aggódó emberekből áll. Ez a baj a mai "liberálisok" zömével. Nem látom azokat, akik a " nem értek egyet veled, de életem adnám, hogy elmondhasd a véleményed" elvet követnék. Nincsenek droglegalizációs tömegben olyanok, akik nem élnek és nem is akarnak élni vele, csak hiszi, hogy mindenkinek joga van eldönteni mivel él. Egy melegfelvonulásnak a negyedét nem teszik ki az egyetértő heteroszexuálisok. Feminista demonstráción egykét soyboyon kívül nincsenek férfiak. Ettől pedig a társadalom zöme semmi nemeset nem érez az ilyen ügyek iránt, hiszen egy saját maga érdekéért vergődő tömeget lát. "Majd ha az én gyerekem is meleg lesz, kimegyek a Pridera" elv alapján működik ez a társadalom. Konkrét ügyektől elvonatkoztatva, Krisztus pont arra tanít minket, hogy ne saját magunkért, ne a saját érdekünkből cselekedjünk sohasem. Mindig mások érdekében, mások javára, mások lelki üdvéért. Ezt pedig az emberek mélyen legbelül érzik, hogy nemes. Olyanokért kiállni, olyanokért tenni, akikhez semmi közünk, nincs bennünk érdeklődésileg sem semmi közös, de ha a jó megköveteli, akkor áldozatot hozni értük. Jézus is így szól:

“Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi a jutalmatok? Bűnösök is adnak kölcsönt bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” (Mt 5,38-48)

A család az család? Mit szól ehhez Krisztus?

 A család az család, szól mostanság a szlogen és ismert és kevésbé ismert emberek is lobogójukra tűzik, jelezve, hogy nem csak a konzervatív férfi-nő családmodell az, amit elismernek. Valahol persze ez az egész ismét az LMBTQ-lobbinak egy újabb projektje, amire alapesetben nem fecsérelnék időt, de mivel az ellendrukkerek már megint Krisztus nevében szórják a pogány világképük átkait, érdemelne egy kis tisztázás, hogy ha a jobboldaliság eszmei mocskát levakarjuk erről a témáról, akkor valójában mit is mond Krisztus a családról. Nos, Jézus egyértelműen kifejti, hogy Isten országában az emberek nem házasodnak, hanem úgy élnek, mint az angyalok (Mt. 22:30). Pál apostol később úgy szól, hogy Krisztusban nincsen sem férfi, sem nő (Gal. 3:28). Még sorolhatnánk, de nem hagy kétséget több helyen sem a Szentírás, hogy a párkapcsolat, a nemiség olyasvalami, ami ideiglenes ebben a leromlott létállapotban és a tökéletes mennyei világban már nyoma sincs. Mit is tehetne hát ezt az igazságot felismerő ember, ha nem azt, hogy az általa felismert lehető legigazabb módon próbál élni, vagyis a szükségszerűen a világ torz mivoltához tartozó, leromlott evolúciós, biológiai ösztönei által diktált genetikai továbbörökítésen alapuló tevékenységgel nem él.

"Erre így szóltak hozzá tanítványai: Ha ilyen a férj helyzete a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni. Ő azonban így válaszolt nekik: Nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak azok, akiknek megadatott." (Mt 19:10-11)

Ebben a passzusban Jézus sem hagy kétséget efelől, ahogyan életében is ugyanezt a példát mutatja. Ahogyan az apostolok zöme is, élükön Pállal, aki az 1. Kor 7. fejezetében gyakorlatilag ezt taglalja végig. Egyértelmű tehát, hogy az üdvösség állapota, melyhez közelítünk már jellemünkben földi életünkben: nemtelen, vagy sokkal inkább nemek feletti. Ebből az igazságból éreznek meg valamit a genderisták is, azonban Isten esszenciája nélkül valami végtelenül torz, kártékony tévút lesz belőle, amit itt ebben a világban akarnak megvalósítani. Pedig ebben a világban a biológia törvényeivel nehéz hadakozni, pláne győzni, főleg ha még Krisztus sem ennek a világnak a megváltoztatására vállalkozott (hanem abban élő lelkekére) holott nála az isteni igazság volt. Mennyire esélytelenek azok, akiknél az igazság sincs, csak torz tévképzetek. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a legkrisztusibb magatartás forma, ha az ember tartózkodik minden nemiség által meghatározott emberi kapcsolattól, illetőleg mindennel, ami azzal jár és annak következménye. A szexualitás mindenféleképpen a genetikai állomány továbbörökítésének a kifejeződése lesz. Akkor is ha konkrétan ezt a továbbörökítést nem tesszük meg, és akkor is, ha keresztények milliói akarják elhitetni magukkal, hogy valami sokkal nemesebb áll e mögött. Végső soron eljuthatunk odáig, hogy ha mégis valóban megtörténik ez a genetikai továbbörökítés, gyermekek születnek, akkor az ebből a legmagasztosabb mennyei szemléletből nézve egyfajta hitetlenség is. Elvégre mindenki, aki genetikai állományát továbbörökíteni kívánja, az egy kicsit ebben a materiális síkon halhatatlan lesz, hiszen ő maga tovább él gyermekeiben és azok utódaiban. Na de mégis miért is akarna tovább élni ezen a materiális síkon, ha ott van neki a mennyei örökkévalóság, ahol "úgy élhet, mint az angyalok". Talán pontosan azért, mert nem tetszik neki valójában az a lét, vagy más szóval, sokkal inkább tetszik neki a romlott világ természetéből adódó szükségszerű, ideiglenes állapot, a szexualitás.

"Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek." (Jak. 4:4)

Így szól Jakab apostol, éppen a paráznasághoz hozzáfűzve ezt. Vagyis aki jobban vonzódik evolúciós ösztönökhöz, mint sem Jézushoz, az nem éppen a "két úrnak nem lehet szolgálni" dilemmájába esik? Ha Krisztus ellenségeskedést szül evilág és az Isten lelkülete között, akkor nem gyanús olyan életcél, életmód, mely pontosan megegyezik azzal, amit a nem hívők is élnek és ugyanúgy erénynek tekintenek? A család és a szaporodás minden nép és kultúra körében kiemelt értéknek számított. Ahogyan ez a legnagyobb érték bármely életforma körében a farkasoktól kezdve, az ürgéken át szinte a legegyszerűbb lényekig. Ezt hívják evolúciós ösztönnek, de nem Krisztus szellemiségének. Keresztény emberek helyében elgondolkodnék ezen gondolatmeneten, kiváltképp ha valaki az apokalipszist relatív közelre váró fajtába tartozik. Jézus Krisztus szellemisége éppen a vér és minden egyéb szociális és kulturális berögződésünk ellen jött el. Ezeknek a megkötéseiből, börtönéből kiszakítani. Persze sokan vannak, akik ezeket még csak nem is érzik börtönnek, sőt erényt faragnak a vérségi kötelékből, legyen az családi, vagy nagyobb méretben etnikai. 

De nézzük tovább Jézus miképpen viszonyul a család és a rokonság, ergo a vérségi kötelék, genetikai és kulturális továbbörökítési láncolathoz. Kezdhetnénk ott, hogy Jézus maga sem szokványos apa és anya viszonylatban jött a világra, de ezt az ízléstelenséget inkább meghagyom a világtalan progresszív keresztényeknek. Jézus klasszikus, konzervatív családmodellben nőtt fel. Mindennek ellenére azt kell látnunk, hogy nem szól valami elismerően erről, sőt mi több, Jézus rokonsága sem őróla. Olyannyira nem értették meg, hogy mikor tudomást szereztek Jézus egyik tanítói eseményéről így reagáltak: 

"Amikor ezt meghallották a rokonai, odamentek, hogy megfogják őt, mivel azt mondták: megzavarodott." (Mk. 3:21)

Jézus pedig ezután az akciójuk után szól legvelősebben arról, hogy mit gondol a vérségi, családi kötelékről:

"Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Sok ember ült körülötte, és azok szóltak neki: Íme, anyád és a testvéreid odakint keresnek téged! De ő így válaszolt nekik: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? És végignézve a körülötte ülőkön, így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem és az én anyám." (Mk. 3:31-35)

Itt egyértelműen kitűnik, hogy Jézus magasról fittyet hány a vérségi viszonyra. A család fogalmát teljességgel lelki síkra helyezi, a biológiai viszonylattal nem foglalkozik. A krisztusi emberhez legközelebb állók, a szintén Krisztus útját követni igyekvő emberek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy semmit sem jelent többé a saját anyánk, apánk, testvéreink stb. Jézus pontosan azt is mutatja be életében példaként, hogy milyen szeretetteljes, meghitt és szoros viszony a helyénvaló pontosan az ilyen emberekkel, hiszen a legszűkebb környezetünkért is felelősséggel tartozunk. Mindazonáltal figyelmeztet minket, hogy ha valaki komolyan veszi a Krisztus útját a saját életében és igyekszik aszerint formálni magát, akkor ezekkel a családi, tradicionális kötelékekkel komoly konfrontációra számíthat:

"Mert mostantól fogva, ha öten lesznek egy családban, meghasonlik három a kettővel, és kettő a hárommal. Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a leányával, és a leány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az anyósával." (Lk. 12:52-53)

Krisztus egyáltalán nem családbarát abban az értelemben, hogy pusztán a család, mint társadalmi alapegység és szociális közeg nem erény és nem érték számára. Szükségszerű következmény a világban, de nem cél. Új családfogalmat ad, mely már a mennyei szféra lelkületét fejezi ki. Nem véletlen, hogy a valódi, mély, igaz és megértő barátokra helyezi a hangsúlyt életében is, és szól így: 

"Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért." (Jn 15:13)

A legnagyobb szeretet nem az, ha életed adod a szerelmedért. Erről szól minden csöpögős klisés film és nyálas lányregény. Nem az, ha életed adod a családodért, utódaidért. Hiszen ezt teszi minden pogány és ezt teszi minden egyes élőlény a vadonban is. Ezek alap dolgok, de nem a legmagasztosabbak. A barát ( nem sokak által elcsépelt értelmében, ami inkább a haver, span és ivócimbora) valóban pusztán a lélek és lélek közötti kapcsolat és megértés. Nincsen semmiféle materiális kötelék, sem evolúciós önös szándékú ösztön, mint a saját DNS-em továbbadása, hanem pusztán a lélek és személyiség szabad választása. Nincs hátsó szándék, melyben előbbre helyezem, ahogyan sokan a vérségi kötelékben velük élőket, és többet elnézek neki. Nincsen olyan, hogy külsőleg nem vonzódom hozzá, akkor már nem is akarok vele annyi időt tölteni, ahogyan minden párkapcsolatnál megtörténik ez nemi identitástól függetlenül. A legtisztább forma ez, s Jézus is ilyen viszonyban élt az ő tanítványaival. 

A család, mint hatalmas eszmény, erény és nívó az archaikus kor ősemberi korszakából maradt. A természet és a világ rendjéhez igazodó jobboldali mentalitás pedig ápolja a mai napig ebben az állapotban, holott 2000 éve már valami sokkal nemesebb eszményt mutattak be nekünk. S teszik mindezt úgy, hogy ennek a nemes eszménynek a hírnökét használják fel a világi rend igazolására. A család eszménye a maffiózók eszménye, hataloméhes és becsvágyó uralkodók életfelfogásának centruma, az egyszerű, nyomortelepeken minden távlati tervezettséget mellőző emberek bálványa. Ami ilyeneknek "szent", az semmiképp nem lehet Isten előtt az. A sötétséggel nincs közös metszet. Így hát azt kell mondanunk, hogy a helyes krisztusi magatartás, ha a legkevésbé sem háborgunk eltérő családfogalmakon és modelleken. Nem azért mert mindegyik helyes, hanem mert mindegyik a bűnös világ szükségszerű velejárója csak. Ha a legmagasztosabb, mennyei szempontot vesszük, ahol a szexualitás önmagában egy bűnös és elkerülhetetlen tény a világban, akkor azt kell látnunk, hogy nincs különbség a hagyományos családmodell és az LMBTQ-családok között. Az egyik  tagjainak a bűne az, hogy heteroszexuális, a másiknak a bűne pedig az, hogy homo-bi-transz stb. A Krisztus által legnemesebbnek tartott és kénytelenül bekövetkező állapothoz képest, egyenlő távolságra van mindegyik. Csak talán mondjuk úgy, másik irányba. A rendes család ismérve nem annak tagjai közötti nemi identitásban keresendőek, hanem a lelkületben, az egymáshoz való viszonyukban. Ezt hívjuk mára elcsépelten úgy, hogy szeretet. Ám itt egy tudatos, krisztusi szeretet szükséges. Emberek tömegei nőttek fel rettenetes körülmények között heteroszexuálisok kapcsolatából és ilyen családban. Emberek tömegei nőttek fel rettenetes körülmények között más nemi identitásúak által létrehozott családban. Ahogyan ennek az ellenkezője is ugyanilyen tömegekre igaz, mindkettő esetben. A vita értelmetlen és hiábavaló. Nem ezen múlik egy gyermek sorsa. Sokkal inkább, hogy eljut-e hozzá Krisztus szeretetteljes, végtelenül jó és kegyelmes lelkülete, (akár kimondva, akár kimondatlanul, hogy a család tagjai akár azt sem tudják, hogy ezt jelenti Krisztus) amely lelkület már mentett meg és emelt fel emberi sorsokat hagyományos családból, csonka családból, meleg párok közül, alkoholista terrorból, árvaházból és a híd alól is. Mert csak ez a szellemiség számít, minden más üres duma, ócska fecsegés. 

Horváth Martin

Krisztus vs. evolúciós pszichológia

 Kevés olyan valóban jobboldali formáció van, amely ne érvelne tüzetesen vagy a keresztény értékek mellett, vagy a természet rendje mellett. Alkalomadtán pedig, igen sűrűn a kettővel egyszerre. Viszont Krisztus tanításait és ő maga személyét vizsgálva, mi sem állhat távolabb ettől a párosítástól.

Általában az emberek nem is tartanak sok dolgot becsülendőbbnek és tisztességesebbnek, mint ha valaki szorgalmasan dolgozik, jó munkája van, remek pozíciója, jól viszi haza a pénzt a családjának és felnevelnek gyermekeket, akiket ugyanilyen tisztelendő-becsülendő tanulmányokra küldenek, hogy jó munkája legyen, remek pozícióval és vigye haza a pénzt a családjának, ahol felnevelik a gyerekeiket és a sor így folytatódik a végtelenben és tovább. Ez a fenti metódus a történelem során különböző formákban valósult meg, különböző társadalmi rétegekben és korszakokban. Azonban mindegyik jobboldali ideának része volt. A nomád, pogány korban az erős harcos hozott zsákmányt haza és tartotta el a családját, ahol a vér szerinti utódjait felnevelte ugyanezen dicső feladatra. Egy idő után ezek az utódok aztán már a kereszténység torz, hamis klérus által pofán köpött, politikai játszmákkal átszőtt verzióját tette magáévá és így lett a feudalizmus. A feudalizmusban az uralkodó családok már-már szakrális eredeztetésű vérségi vonalukat tartották fent és a hatalom és birtokok érdekében házasodtak és nevelték utódaikat, hogy a meglévő birodalmat és hatalmat megtartsák és növeljék. Idővel aztán a kapitalizmus jó érzékű vállalkozói, iparosai, cégvezetői lettek a hatalom csúcsán, s ahogyan a dinasztiák, úgy házasodnak és örökítik a cégbirodalmat, akár legyen szó NER-oligarchákról, akár a Rockefeller bankárdinasztiáról. Ez természetesen a vezető réteg, alapvetően minél nagyobb területen, emberen való uralkodni vágyásának a kiteljesedése.

Miért akar uralkodni azonban a pogány harcos, a feudális arisztokrata és a kapitalista cégbirodalom tulajdonos? Emögött egyértelmű evolúciós pszichológia rejlik. Nem kell ehhez biológusnak, genetikusnak lenni feltétlen. A gének minden esetben az evolúció rendje szerint, tovább kívánják örökíteni magukat. Az alkalmazkodóbb, erősebb egyed túlél, és nagyobb eséllyel örökíti tovább a genetikáját. Minél alkalmazkodóbb, erősebb, vagyis több hatalommal és befolyással, egzisztenciával rendelkezik valaki, annál jobbak az esélyei győztesként kijönni az evolúciós versenyből. Maga ez az ösztön valójában önmagában a féktelen materializmus. Tagad indirekt módon is minden metafizikait, minden istenit. Az örök élet itt a földön kell, hogy megvalósuljon az evolúciós ösztön szerint. Az örök élet egyetlen módja pedig, hogyha felülkerekedsz és tovább adod önmagad ( értsd: a génkészleted) az utódaidnak. Az örökkévalóság a DNS-láncokon átívelő örökkévalóság a leszármazottjaidban. A vérvonal Mennyországa. Ezt pedig eddig az aktuális hatalom csúcsán lévők szemszögéből néztük, de ugyanezt teszi a maga szintjén az átlagember is. Ugyan nem ő a „legerősebb kutya”, de a magától telhető legtöbbet megteszi. Dolgozik, pénzt keres, családot alapít, szaporodik, felnevel és a körforgás folytatódik. Az egyetlen probléma ezzel, hogy ha lebontunk minden mázat erről a létről, akkor, ami marad a rideg állati ösztönlét. Betevő megkeresése, evés, ivás, szaporodás. Ez pontosan ugyanaz, amit a vaddisznó, a mogyorós pele, a veréb és minden állat is tesz. Az anyagcseréhez szükséges folyamatok kielégítéséért makkot keres, mogyorót raktároz, más kisebb állatot vadászik. Kvázi dolgozik. Csak mi emberek közbe iktattuk a pénz rendszerét, de a munka folyamatának célja, pontosan ugyanaz. Aztán evés, ivás, szaporodás. Mindez annak az oltárán, hogy a magunk génkészletét továbbadhassuk a végtelen és látszólag teljesen értelmetlen körforgásba, amely a természet rendjét fenntartja. Ez persze sem a vaddisznónak, sem a pelének, sem a verébnek nem okoz egzisztenciális problémát, hiszen nem is igazán gondolkodnak ily módon. S, minthogy nem gondolkodnak, az evolúciós ösztöneik, akár egy szoftver, szabadon irányíthatják őket ehelyett. Nem is bűnük ez, hiszen az ilyesfajta összetett és egzakt gondolkodásra lényüknél fogva képtelenek. Nem úgy az ember. Az embernek már inkább bűne, ha az ilyesfajta gondolkozás nem jelenik meg az életében, holott teljesen adott minden intellektuális, szellemi és lelki feltétele ehhez. Mégis a legtöbben önként adják át magukat az evolúciós ösztön nevű programnak. Ha két bivaly egymásnak rohan, ha két macska összeverekedik, ha a kakasok összecsapnak, annak oka, hogy ő akar a legerősebb, legdominánsabb lenni, aki tovább örökítheti a nőstényben a génállományát. Amikor részeg, lecsúszott emberek duhajkodnak a kocsma előtt egy nőért, a tudattalanjukban pontosan ugyanez játszódik le. Utóbbiról mégis érezzük, hogy mennyivel szánalmasabb, mint az állatok esetében.

De ez az egész mechanizmus sokkal finomabb, árnyaltabb dolgokban is testet ölt a mindennapjainkban. Mivel az embernek már egzakt gondolatai vannak, önmaga továbbélését, már nem csak és kizárólag a szaporodás és génkészlet átadásában éli meg, hanem egyéb tevékenységekben is, habár természetesen az előbbi az elsődleges és a legnépszerűbb. De adott esetben ez karrierben, pályafutásban, valamilyen figyelemfelhívó tevékenységben és alkotásokban is megnyilvánulhat, hogy „fennmaradjon a neve”. Azaz a materiális világi örökkévalóságban tovább létezzen az „én”-je. Ezért szeretik a diktátorok magukat képeken és szobrokban látni, ódákban önmagukat hallani. Ezért büszke magára, ha ír valaki egy könyvet, ha fest, ha költ, ha zenél. Az alkotásban természetesen nagyon is jó, építő és hasznos dolgokat lehet átadni. Ezek nélkül semmire nem mennénk, de sok esetben a motivációja ezen ösztönpszichológia, a továbbéles és (legalább) a szellemi térben való fennmaradás kapcsán. Persze, akik igazán értékeseket tudtak átadni művészet, irodalom vagy bármi más alkotás kapcsán, általában személyiségükben, ego-jukban mélységesen mélyen voltak, s pont nem önmagukat adták át alkotásaikban, hanem önmagukon keresztül valami önmagukon túlit, afelett állót. Ez egyértelmű, ha elolvasunk egy József Attilát, Márai Sándort, Tolsztoj vagy Dickens művet, megnézünk egy Bosch festményt. És érezzük, hogy milyen ha valaki önmagát akarja átadni ezekben ha elolvasunk egy mai hip-hop/trap dalszöveget vagy az önmaga székletét konzerv dobozban kiállító modern művész „alkotását”. Bizonyára sokan láttátok az utolsó, 2015-ös Mad Max filmet, melyben van egy Rictus nevű karakter. A film zseniálisan eltalálja, hogy egy posztapokaliptikus társadalomban hogyan élednének újjá az elemi, evolúciós ösztönök vezérelte törzsi viszonyok nyers formában. Ez a Rictus nem egy észkombájn, de nagy, dicső harcos akar lenni. Utódja nincs és nem is lesz neki, hiszen a film végén a kamion tetején utazva szembesül vele, hogy nekirohan a sziklafalnak és szörnyethal. Utolsó erejével azonban még egy alkatrészt felemel és a szélbe kiáltja torka szakadtából a nevét, hogy „Rictus”. Ezt a jelenetet a barátaimmal elraktároztuk, hisz tökéletesen fejezi ki mindazt, amit eddig írtam. Rictusnak ennyi jutott. Nem alkotott maradandót és a génjeit sem adta tovább. Az ő egyetlen, legmélyéről jövő reflexiója a világban való öröklétre, hogy utoljára még nevét a szélbe kiáltja, hátha valaki hallja, ő volt Rictus, s ilyesformán a materiális örökkévalóságban mégis fennmarad a neve. Azóta minden olyan mozzanatot, melyet másokon, egymáson, vagy magunkon észreveszünk, hogy ezen evolúciós ösztön diktálja, hogy az „Én” fennmaradjon belőlünk a világban, nemes egyszerűséggel úgy nevezünk: rictuskodás/rictusság. És semmi, de semmi nincs kerek e világon, ami jobban szemben állna a „rictuskodással”, mint Jézus Krisztus szellemisége.

Pedig mégis mit sem hallunk, minthogy jobboldali, kereszténydemokrata/konzervatív felebarátaink azt szajkózzák szüntelen, hogy Isten, haza család. Isten nevével igazolták a nemzetért, a birodalomért, egy vérségi közösségért, vagy a puszta világi hatalomért összetákolt területi egységért, hogy áldozzák életüket az emberek háború esetén. Addig magyarázva, logikázva, míg bizonyos esetekben az ölést is elfogadhatóvá, sőt, már-már krisztusi kötelességé fabrikálták. Semmit nem szajkóznak jobban, minthogy a nagy család, sok gyermek a legkeresztényibb élet. Holott ezek egyikéből sem állított példát nem csak Jézus, de az apostolok sem. Ezek, mind „rictusságok, amiket Isten nevével akarnak legitimálni. A romlott, sátáni befolyás alatt álló világ működését, isteninek kívánják tulajdonítani. Holott nézzük meg az Evangéliumot. Keresztény ember nem vitatkozhat azzal, hogy Jézus a valaha volt legtökéletesebb ember mintaképe. Krisztus maga a nagybetűs példa. Őt kell követni, hozzá hasonulni. Márpedig - egykét gyenge színvonalú próbálkozást leszámítva, ami ezt akarná sugallni-, kijelenthetjük, hogy Jézusnak nem volt sem utódja, sem családja, melyet alapított volna, sem nő az életében, akivel párkapcsolati szintű viszonyban állt volna. Az apostolok közül, mindösszesen Péterről tudjuk, hogy volt neje. ( Ami külön groteszk, annak a fényében, hogy a papi cölibátust előíró római katolikus egyház őt tartja az első pápának.) Pál apostol kifejezetten állást foglal a házasság és a szexualitás megélése ellen az 1. Korintusi levél, 7. fejezetében. Ha olyannyira fontosak lettek volna ezek a dolgok, amennyire később a keresztény egyház és politika hangsúlyozza, akkor bizonyára ejtett volna erről pár szót Jézus, de nem tette. Ellenben olyannal találkozunk mikor így zajlik párbeszéd tanítványok és Jézus között:

„Tanítványai erre azt mondták neki: Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott.” (Mát. 19:10-11)

Másutt Jézus totálisan szembe helyezkedik a családdal, mint a törzsiség logikája mentén olyannal, melyhez igazodnia kell és mely egy egység lenne melynek része. Jézus teljesen felrúgja a vérségi kötelék piedesztálra emelt fontosságát:

„Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: „Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (MK. 3: 31-35)

Világos, hogy a nagy szaporodós és családalapítós dolgok mellett igencsak nehéz Jézustól és az apostoloktól bármit találni, sokkal inkább találni olyat, amely azt megengedi, elnézi, de semmiképp nem a legtökéletesebb magaviseletnek állítja be és reklámozná. Akik mégis így gondolják, azoknak serényen vissza kell lapozni a Biblia legelső oldalaira, ahol a „szaporodjatok és sokasodjatok” elhangzik a Teremtés könyvében. Azonban had ne kelljen kitérni rá, miért teljesen más szituáció, helyzet volt a teremtésnél, majd az ószövetségi korban, és milyen más a dolgok fekvése egy Jézus Krisztus megjelenése után.

Jézus Krisztus egyébiránt, minden ószövetségi „rictusságot” is kigyomlált. Gyakorlatilag az egész Hegyi Beszéd erről szól. A megtűrt és isteninek beállított, de legalábbis elfogadhatónak tartott evolúciós pszichológiai jelenségek ellenbeszéde ez. A leghíresebb a szemet szemért elv totális felrúgása, mely után nincs bosszú. Sem arányos sem aránytalan. Kegyelem és megbocsájtás van és jó példa. Vagy például, mikor arra kér, hogy szeresd az ellenségeidet és könyörülj rajtuk. Teljességgel az evolúciós „erősebb kutya” elv szöges ellentéte. Gyakorlatilag az emberi ösztöntermészet megerőszakolását követeli itt meg. A hatalomról már nem is beszélve, amikor arról beszél, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené”, csak az nem veszi észre, aki szándékosan nem akarja, hogy ez a krisztusi út és a bármilyen hatalmi pozíció teljes szétválasztásáról és elhatárolásáról szól. Nem igazán rajong a jó állással megkeresett és fenntartott jó egzisztenciáért is, hiszen maga példáját ennek szöges ellentétének állítja be: „Jézus így válaszolt neki: A rókáknak van barlangjuk, a madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” (Mt.8:20) Jézus minden egyes cselekedete és mondata az evolúciós ösztön totális megtagadása. A teljes önfeladás felé vezető buzdítás. Nincs szexuális szaporodási ösztön megélés, nincs genetikai készlet továbbadás, nincs siker, karrier, pozíció, hatalom. Mert ezen dolog mindegyikének a motivációja végtelenül önző, ösztönszintű és az Istenben nem hívő, csak ebben a világban gondolkodó embernek a kapaszkodója, hogy ebben a világban valamilyen torz formában az örökkévalóságot megnyerje. Jézus pedig olyan örökkévalóságról beszél, amely szöges ellentéte ennek a világnak, szöges ellentéte az ösztönprogramunknak. Jézus élete a teljes önfeladás, hogy más embereknek jobb legyen. Jézus életének csúcsa, amikor az evolúciós alapvető életösztönnel is szembehelyezkedik és legyőzi azt, s önként feláldozza életét, másokért. Nem kell a megváltás misztériumát feltétlen taglalni ehhez, elég ha valaki csak, mint példát lát tettében, hogy az ember kiáll a jóért, az igazért, az elveiért. Főleg ha azok arról szólnak, hogy másoknak jobb legyen, akár annak árán is, ha nekem rosszabb. Totális ellentéte az evolúciós programunknak.

Istent nem érdekli tehát a pozíciónk, a hatalmunk, az egzisztenciális sikerünk. Nem lát bennünk hőst, ha háborúban meghalunk. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn. 15:13) Barátaiért! Nincs szó sem hazáról, államról, királyról, birodalomról de még csak családról sem. Minden vérségi szintből jövő erény, semmit sem ér. Csak az egyéni, önálló lélek. Életünket pedig sokféleképpen adhatjuk, nem csak szó szerint halállal. Életedet adod, ha olyanokért élsz, akiket szeretsz. S Jézus példáján még bizony, az ellenségedet is. Életedet adod, ha nem törekedsz fel a ranglétrán, hanem azokat húzod feljebb, akik lentebb vannak. Életedet adod, ha nem saját szaporodási ösztönöd elengedve nemzel utódot, hanem ha örökbe fogadsz a megannyi erre váró, hányattatott, de jobb sorsa érdemes gyermek közül. Az „életét adja” itt az evolúciós ösztön, világban való továbbörökítési, továbbélési szándékáról való lemondást jelenti végső soron. Annak milliónyi aspektusával, mely életünk során jelen van. Amíg pedig ebben a világban akar az ember tovább élni, nem ismeri a valódi örökkévalóságot. Mely olyan önfeladó, végtelen szeretet, melyhez foghatót a természet rendjében, az evolúció diktálta ösztönjátékban sosem fedezhet fel az ember kristálytiszta formájában. János apostol is hasonlóról ír, s végszóként szólhat mindazoknak, akik valamely formában az örökkévalóságot ebben a materiális világban (is) akarják megélni, ebben fennmaradni,  a fentebb taglalt formákban:

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1.Jn. 2:15-17)

                       Horváth Martin