A Fidesz a saját farkába harap

A Fidesz a '90-es évek elején jogosan pozícionálta magát a posztkommunista plebejus társadalmi vízió ellen, amit akkor az MSZP-SZDSZ elégített ki. Talán dacból, sokan őszintén lettek szimpatizánsai a konzervativizmusnak. A plebejus posztkommunista társadalmat azonban ez az ajánlat és világnézet sem dacból, sem őszintén nem érdekelte. 20 évbe telt a Fidesznek, hogy elsajátítsa azt a retorikát és stílust, hogy ezt a posztkommunista társadalmat magához édesgesse. S amint magához ölelete, önmaga konzervativizmusát is megfertőzte és lerontotta a posztkommunista nacionalizmus groteszk szintjére. S mire ezt a lerontott proletár-nacionalizmust megszilárdította, a 20 évig édesgetett társadalom szépen lassan kihalt, kifogyott alóla. Akik pedig évtizedeken át ennek irányítói voltak, s foglyul ejtették a magyar konzervativizmust, végül maguk sem tudták már, hogy kik ők és mit is képviselnek, ennyi halálos ölelés és hatalom oltárán beáldozott lelkület után. Amit hagynak maguk után, egy végletekig lejáratott, felégetett konzervatív brand, aminek legalább van esélye őszintén és tisztán valaha újááéledni. A kérdés az, hogy majd ez a konzervativizmus mit kezd azzal a liberális, centrista populizmussal, amit a Fidesz vívott ki maga ellen és teremtette meg a folytatását annak, ami ellen a '90-es években a Fidesz is még jogosan pozícionálta magát.

Az internacionalista nacionalizmus gordiuszi csomója

Mikor még zsenge kamaszkoromban a ultrajobboldali, nemzetiszoc nosztalgiás közegekben bolyongtam volt egy alkalom ahol egy nemzetközi nacionalista dzsembori alkalmával a szerb kolegákkal beszéltek a magyarok, és hát a szerbek nagy ovációval fogadták, hogy szerintünk is az aljas nyugati, amerikai támogatottságú Koszovó az Szerbia része. Aztán visszakonyult a szájuk mikor Vajdaság kérdéskörében azt már a magunkénak vallottuk. Orbán "tihanyi visszhangja" is csak egy mintája az internacionalista nacionalizmus ősi problémájának.

Amikor a nacionalizmus megjelenik a 18. század végén, akkor egyértelműen baloldali, a jobboldali, konzervatív világrend lebontására szolgál. A konzervatív, feudális birodalmak többnyire mind többnemzetiségű entitások voltak, ahol a nemzetiséghez, etnikumhoz való tartozás másodlagos volt. A nacionalizmus képes volt lebontani területileg és társadalmilag a nagy jobboldali birodalmakat, kiegészülve a szocialsita és liberális mozgalmakkal egyetemben. Az Osztrák-Magyar Monarchiát is ez a nemzetiségi feldarabolás tüntette el a nagyhatalmak sorából, ahogyan ez vezetett Trianonhoz is és írta ki a Magyar Királyságot is a lehetséges középhatalmi státusz várományosai közül is. Mikor aztán a baloldali progresszió olyan fázisba jutott, hogy a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás is avittnak és megszűntetendőnek minősült, akkor a nacionalizmus óhatatlanul oldalt váltott.

A 20. századtól a nacionalizmus átpártolt a koznervativizmus mellé, hogy közös defenzívát folytassanak az immáron nem csak konzervatív társadalmi rend, de a nemzeti értékek ellen is folyó progresszív megnyilvánulások ellen. Csak a nemzeti-konzervatív front kibékíthetetlen belső ellentétekkel rendelkezik, melyek alkalomadták felbukkannak. Egy globális kozmopolita progresszív folyamat ellen egyenként nemzeti szinten nem lehet harcolni. (Ezért is volt hasznos, hogy a nacionalizmus felbontotta a tradícionális soknemzetiségű, ám konzervatív értékrendű birodalmakat). Viszont a nacionalizmussal átitatott nemzetközi, közös felléppés a globalizmussal szemben elkerülhetetlen paradoxonokhoz vezet, hiszen egymás nacionalizmusa ütközni fog ezekben a nemzetközi összefogásokban. A román szélsőjobboldal ugyanúgy a globalisták, brüsszeli bürokrácia, LMBTQ és gender, migrációs kulturkeveredések ellen aposztrofálja magát, mint megannyi a kontinensen. De nacionalizmusából adódóan magyarellenes. Erdély, mint a magyar nacionalizmus szimbolikus ékköve, egyértelmű célpontja ennek. A jobboldal dilemmája ez esetben az, hogy vagy a nacionalizmusát dobja el és pártol egy román jelöltet, akiben az antiglobalista konzervatívot látja, vagy támogat egy liberális-globalista jelöltet, akiben a magyar nemzetiség védőjének lehetőségét látja. Így vagy úgy, de a nemzeti-konzervativizmus meghasonlik. Vagy a jobb vagy a bal lábának levágása mellett kell döntenie. Tovább menetelni azonban egyik nélkül sem képes. Nemzetközi példák azonban azt mutatják, hogy előbb vágja le a nacionalista gyökereit ez az irányzat, mint a konervatív vonalat, s lassan visszatérünk a 19. század progresszív kontra konzervatív, feudális hierarchikus társadalmak eredeti szembenállásához.

Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa (2001-es Hetek interjú)

Ez az interjú a Hetek hetilap 2001 májusi számában jelent meg Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa címmel. Pikáns időutazás, amely részben cáfolja azt a nézetet, hogy Orbán és a Fidesz a 2002-es választási vereség, avagy még ezután következő években vett volna egy erős radikális jobb kanyart. Érdekes látni, hogy 21 évvel korábban milyen tűpontosan leírja azokat a  fő irányokat, amelyek ma a NER alapjai. Innen a cikk részlet következik. 

Interjú Hegedűs István európai uniós szakértővel, a Fidesz egykori vezetőségi tagjával és parlamenti képviselőjével, aki a kilencvenes évek elején a Liberális Internacionáléhoz való csatlakozás egyik előkészítője volt.

 

A konzervatív táboron belül melyik trendhez lehet hasonlítani a Fidesz-MPP-t?

 

A fideszesek a 90-es évek közepétől egyre jobban hangsúlyozzák a család jelentőségét, emellett gyakran keresztény-nemzeti ideológiai retorikát használnak, sőt, "rendről" beszélnek. Mindennek jelentős része egybevág a nemzetközi konzervatív erők nézeteivel és üzeneteivel, bár a nyugati konzervatív pártok többsége azért meglehetősen liberális. A liberális "minimumhoz" tartva magukat, a "rend" követelményét például nem nagyon emlegetik modern felvilágosult konzervatív körökben, mivel tekintélyelvűség csendül ki a szóból. Természetesen a "law and order", azaz a "törvény és rend" jelszava, vagy a becsület, a tisztesség használatos kifejezések a modern politikában. De a "rend" szó erős hangsúlyozása ókonzervatív kifejezésnek számít.

A legfontosabb kérdés a konzervatív táboron belül a radikális jobboldalhoz, a szélsőjobbhoz való viszony. Nagy zavar van ezen a ponton a világban, nehéz megmondani, hol húzódik a határ a szalonképesség szempontjából. Az európai konzervatívok többsége ugyanakkor elég egyértelműen elhatárolódik a radikális szélsőséges jobboldali erőktől. Ez többé-kevésbé igaz a francia Chiractól a spanyol Aznarig. Nem igaz már az osztrák Schüssel és, úgy tűnik, az olasz Berlusconi esetében.

 

Ennek mi a jelentősége, egyébként fontos lehet-e ez a közeljövőben?

 

Azt hiszem arról van szó, hogy Orbán számára a konzervatív tábornak - ideértve a cseh Vaclav Klaus-t is, akivel szintén jó viszonyt alakított ki - éppen ez a szárnya vonzó, amely pragmatikus alapon ki tud egyezni a radikális jobboldallal, bázisát ki akarja terjeszteni a radikális választókra is, mert nem lát olyan típusú kuturális-ideológiai szakadékot, hogy ezt ne tenné meg. Gyanítom, hogy Orbán számára Berlusconi és Schüssel jó partner lehet annak az elképzelésnek a megvalósításához, hogy ez a konzervatív oldal a mai Európában erős szociáldemokratákkal szemben harciasabb jobboldali álláspontot fogalmazzon meg. Olyan alternatívát, amely visszatér a konzervatívok kevésbé liberális hagyományaihoz.

Ezeket az új jobboldali politikusokat ideológiai rokonszenv is összeköti egymással - a pragmatikus politizálási stílusukon kívül. A baloldallal és a liberális médiával szembeni ideológiai ellenérzéseik is erősebbek lehetnek a centrumba húzódó más jobboldali politikusoknál.

 

Egyre többet lehet olvasni, hogy vannak, akik Európában konzervatív hullámot várnak.

 

Nem tudjuk, milyen irányban változik a következő egy-két évtizedben a világ. Nagy kérdés, hogy lesz-e konzervatív ellen-offenzíva Európa-szerte a mostani centrista, majdhogynem liberális poltikát folytató szociáldemokráciával szemben. Egy erős radikális konzervatív alternatíva - Bush Amerikájától Magyarországig - sok mindent megváltoztathat. Egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire erősödik meg Nyugat-Európában ez az új jobboldali gondolkodásmód, illetve hogy Orbán Viktor nemzeti érdekeket hangoztató, gyakran az Európai Uniót nyűgnek, "muszáj-feladatnak" tekintő mentalitása találkozik-e hasonló felfogással nyugati politikusok körében.

 

Egyébként, tudomásom szerint, komoly esély van erre.

 

Orbán Viktor számára kedvezőbb helyzetet teremtene, ha ez a európai integrációt, mindenekelőtt a politikai unió létrejöttét lassító, a tagállamok nemzeti szempontjait hangsúlyozó, euroszkeptikus csoport erősődne meg. Különben folytatódna az európai egységesülés 80-as évek közepe óta felgyorsult folyamata, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. Márpedig Orbán politikai attitűdjeinek jobban felelne meg az, ha a kormányok döntési kompetenciái erősödnének az európai közös intézményekkel szemben.

 

Ön a Fidesz azon szakpolitikusai közé tartozott, akik szervezték a párt Liberális Unióba való belépését. Mi volt akkor a motiváció?

 

Már 1989-ben világossá vált, hogy a Fidesz magát liberális politikai erőnek tekinti. Ahogy jobban megismertük a külföldi politikusokat és pártokat, eléggé magától értetődő volt, hogy a nemzetközi politikai életben is a centrumban van a helye, nem a baloldalon vagy a konzervatívok között.

 

A napokban döntött a Fidesz-MPP kongreszusa, hogy átlépjenek a konzervatív szervezetbe. Ez hidegfejű számítás, vagy őszinte döntés?

 

Vannak, akik azt mondják, hogy ez a döntés csak politikai számítás, trükk. Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Orbán Viktor és a Fidesz-MPP vezetői ma már egyértelműen konzervatív, sőt, néhány kérdésben radikális konzervatív beállítottságúak. Identitásuk erősen antiliberális. Főleg a 92-94 közötti időszak párton belüli konfliktusai, a nagy népszerűség utáni választási vereség, a csalódás és a sértettség, a magyar értelmiség nagy részével való összeveszés nyomán lettek egyre konzervatívabbak, nem csupán taktikai megfontolásból, hanem "belül" is.

Forrás és az teljes anyag: https://europatarsasag.hu/hu/open-space/oszinte-fidesz-konzervativizmusa

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin