1800 fő, az önálló hadsereg hiányában sebtében összeszedett könnyű fegyverzetű horvát nemzeti gárda, a horvát rendőrség és civil önkéntesek szemben a közel 40 000 fős, nehéz fegyverzetű hadsereggel, a Jugoszláv Néphadsereg szárazföldi erejével, haditengerészetével, légierejével, Szerbia védelmi erőivel és az Arkan tigrisei és Fehér Sasok néven alakult csetnik csapatokkal. . A harcokban az 1800 védő közül 1656 fő halt meg, vagy sebesült meg súlyosa a harcok alatt. További 1131 civil halt meg további 550 sorsa ismeretlen. A város a felismerhetetlenségig szitává lett lőve. Az első város lett Vukovár a II. világháború óta melyet teljesen porig romboltak. Az emberek gyakorlatilag a saját otthonaikat védték, a civilek idejük nagy részét a pincébe bújva töltötték. Az aránytalan küzdelemben mégis képesek voltak több, mint 3000 jugoszláv katonát likvidálni, 110 tankot vagy egyéb harci járművet kilőni, valamint 3 repülőt. 2 hónap, 3 hét és 3 nap. Ennyi ideig tartotta vissza a maréknyi védő az akkori Európa egyik legfelszereltebb és nagyobb hadseregét. Tudatosítsuk: erre képes az egyszerű emberek kitartása, összefogása, testvérisége és a szűkebb lakóhelyünk szeretete, gyermekeink, szeretteink védelme.
Mindemellett az ENSZ fegyverembergót vezetett be az összes Jugoszláv tagállam (ekkor Horvátországot még nem ismerték el függetlennek) számára. Ám a Jugoszláv Néphadsereg nem szorult fegyverre, ellenben a horvátoknak jelentős hiányuk volt belőle, így ez sem segítette a védők helyzetét. Franjo Tudman horvát elnök több szempontból is védhetetlennek ítélte a várost, egy idő után nem küldött erősítést sem, habár a védők parancsnokai kérték. Rengetegen vádolták Tudmant és a kormányt, hogy szándékosan feláldozza Vukovárt Horvátország nemzetközi elismeréséért cserébe. Mile Dedaković és Branko Borković a csata két parancsnoka később nyilvánosság előtt szólalt fel a kormány hozzáállása ellen, amiért a horvát katonai rendőrség letartóztatta őket. Az egyik újságot pedig elhallgattatták, amelyben megjelent a leirata annak a beszélgetésnek, mikor Dedaković segítségért könyörög Tudman elnöknél. A város elfoglalása után a szerb csapatok több száz civilt mészároltak le, rengeteg nőt erőszakoltak meg, gyerekekkel és idős magatehetetlen emberekkel végeztek. A kórházban lévő több, mint 200 civilt elszállították egy Vukovár melletti falu sertéstelepére, ahol agyonlőtték őket. A brutalitás olyan mértékű volt, hogy több szerb katona is fellázadt a látottak alapján parancsnokaik ellen, többen dezertáltak is evégett, sokuknál évek, évtizedekig pszichés traumát jelentett, amit Vukovár elfoglalása után átéltek. Egy ilyen veterán az egyik arab újságnak így nyilatkozott: " Ott voltam a hadseregben, tettem a kötelességemet. Vukovár inkább mészárlás, mint csata volt. Számos nőt és gyermeket is megöltek. Sokat...A vukovári mészárlás a mai napig kísért. Éjszakánkét arra riadok fel, hogy a harc elérte otthonomat és a saját gyermekeimet is lemészárolták." A horvát Tudman elnök titokban megegyezett - a vukovári mészárlást véghezvivő erők parancsnokával- Milosevic szerb vezetővel, hogy Boszniát felosztja Horvátország és Szerbia kettejük között. Így még sokkal több szenvedést, halált, tömegsírt, kivégzést okozva. Tudatosítsuk: erre képes a politika és az államhatalom.
