Horváth Martin- Krisztusi opportunizmus

„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő - pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem - pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (1.Kor. 9:19- 22)

Napjaink keresztényeinek fő problémája, hogy nincs rendes, valós kapcsolata a világgal. Egy burokban élnek, amit vagy a gyülekezet, ifi kör, esetleg nagyobb egyházi közösség jelent, vagy magasabb szinten az állammal- teológiailag erősen megkérdőjelezhető módon- összenőtt egyházi intézményrendszer keretei jelentenek. Bármely felekezetről is beszélünk, annak aktív tagjait egy tátongó szakadék választja el a világi emberektől. Ez a szakadék természetesen sok esetben pozitív, mi több a Krisztusi hitünk elengedhetetlen velejárója. Azonban igen csekély ( ám annál jobban tisztelt) azoknak az aránya, akik keresztény családban, közegben nőttek fel, és ténylegesen tisztában vannak a világ, a világi emberek problémáival, gondjaival. Mindenki hall üres sablonként a bűnről. Szexuális devianciákról, modern technikai átkokról a fiatalokra, drogokról és egyéb függőségekről, széteső családokról, agresszióról. De átérezni, megérteni nem tudja. Nem tudja, mert nem élte át. A friss megtérők érthetik ezeket, de a többségük nagyon hamar betagozódik a keresztény burok világba. Viszont átélni nem csak úgy lehet, ha magunk is személyesen elszenvedői voltunk egy függőségnek, egy erőszaknak stb. Úgy is átélhetjük, ha részese vagyunk, mert ott vagyunk és ismerünk embereket, akik ennek közvetlen elszenvedői. A keresztények többsége azonban itt éli meg a szakadékot negatívumként, miközben észre sem veszi. A világgal már nincs valós kapcsolata, nincs világi emberekkel közössége, barátsága. Nem jár köztük, sőt irtózik a gondolatától is, hogy keresztény fiatalként egy átlagos hétvégi bulin részt vegyen akár. Nem látják, hogyan és miképpen megy végbe a bűn egy Isten nélküli ember életében. Ezzel együtt nem láthatják az utat sem, hogy miképpen lehet Istenhez vezetni. A többségük karitatív akciókkal, az állam által lélegeztető gépen tartott egyházi intézmények adományaival, akcióival megelégszik. Úgy érzi történt valami. Semmi nem történt.

Az éhezők kapnak ruhát és ajándékot, és ez egy nagyszerű dolog, ami fantasztikus, hogy létezik, de a keresztény ember feladata itt nem érhet véget. Meleg ruhában, jól lakva is kárhozatra jut a rászoruló, ha a lelkét Krisztus szelleme nem töltötte be. A keresztény ember dolga, hogy felismertesse a rászorulóval Krisztus szellemét. Itt rászoruló alatt anyagi helyzettől függetlenül értek mindenkit, hisz mind rászorulunk Isten kegyelmére. Rászoruló az éhező, de a márkás ruhákban járó „bulibáró” is. Ahhoz viszont, hogy Krisztus szellemét megértessük velük, meg kell érteni nekünk, őket magukat is. A keresztények zöme itt elvérzik. A burok világ határán túl van ez. Pedig Jézus térdig gázolt a bűnösök között, a szellemi, erkölcsi mocsokban. Megértett prostituáltak, csalót, gyilkost, és lehajolt hozzájuk és felemelte őket. Napjaink keresztényeinek többsége erre képtelennek látszik. Pedig parancsolatot kapott a keresztény ember, hogy menjünk és hirdessük Isten Igéjét. Ezt megtehetjük úgy is, hogy kiállunk táblákkal az utcára, vagy minden második válaszunk egy bajba jutottnak lehet az, hogy „Jézus szeret/ higgy Jézusban”, de ezzel csak magunkat járatjuk le. Bolondnak néznek minket, de ami rosszabb, magát a keresztény hitet is.

Pál apostol fentebb idézett levele tökéletesen mutat rá a lényegre. A zsidóknak zsidó lesz, a pogánynak pogány, hogy az evangéliumot hirdesse. Olyanná válik, mint amilyen társadalmi szegmensnek éppen szüksége van az evangéliumra. Pál apostol nem azt mondja, hogy ha zsidók közé megy akkor ő is részt vesz a Messiás gyalázásban, és minden Krisztussal összeegyeztethetetlen szertartáson. Ahogyan nem azt jelenti, hogy ha pogányok közé megy, akkor ő is részt vesz a szakrális orgiában lerészegedve, hisz ő is pogánnyá válik. Természetesen óriási hiba és mai, progresszív keresztény trend, hogy menők, lazák, világiak leszünk, hogy lássák mi is milyen jópofák vagyunk. Úgyhogy mi is leisszuk magunkat, mi is betépünk picit és jót nevetünk egy proli-duhajkodós kósza numera történetén egy részeg buliban. Óriási tévedés. Ezek vezetnek a homoszexuális lelkész szentelésekhez, és kerti parti jellegű „Istentiszteletekhez”. A sötétbe kell mennünk, de világosságként, nem pedig, hogy mi is kialudjunk.

Sokkal inkább Pál, megérti a zsidókat és megérti a pogányokat. Átérzi, átéli a helyzetüket. Képes elképzelni mit éreznek és gondolnak. Manapság egy ateistát, sátánistát, drogost, prostit, akárkit is meglehet érteni. Ha Krisztus szeretete van bennünk, nincs olyan társadalmi csoport, ami kifogna az empátiánkon. Keresztényként el lehet menni egy buliba, ellehet menni koncertre, fesztiválra és igen, lerészegednek mellettünk, betépnek mellettünk, és válogatott ocsmányságokat hallhatunk, akár a hitünkre nézve is. De mi, keresztények azért vagyunk, hogy találkozzunk a bűnnel, a bűnösökkel. A kettőt pedig meg is tudjuk különböztetni, és utóbbit megszabadítani az előbbitől hosszú távon. A kereszténység nem egy szubkultúra, nem azért jött el Jézus, hogy egy underground nemzetközi mini világot teremtsen, hanem, hogy a világ világosságaként a sötétségben járjunk.

Ha bennünket zavar, hogy eltérő véleményt hallunk, ne talán konkrét szidalmakat világnézetünkre és Istenre az nem baj. A baj ott kezdődik, ha ezt nem tudjuk elviselni és saját gyenge jellemünk végett elzárkózunk és hagyjuk veszni azokat, akiknek lelke a megmentésre vár. Tartson mindenki önvizsgálatot, ha így érez, hogy milyen komoly valójában a hite. Lehetséges, hogy nem fognak tömeges megtérések születni, de az is hatalmas eredmény és egy lépcsőfok felfelé, ha például egy ateista elmondhatja: „na hát egy értelmes keresztény”. Ki tudja később ez a löket, hová tereli a szívét adott helyzetben. Pál apostol szavait ma úgy is mondhatnánk, hogy az ateistákért ateisták leszünk, a proliknak prolik, a  nácinak nácik, a liberálisnak liberálisok, a nihilistáknak nihilisták, hogy az evangélium mindenkié lehessen. 

Az opportunizmus azt jelenti, mindig azt tenni, vagy mondani, ami éppen a körülöttünk lévőknek, vagy a többségnek megfelel. Egy gerinctelen, aljas dolog, azonban Isten feltudja használni jól is, ha ezt Krisztusért tesszük. Mindig azon célcsoportnak a gondjait, bajait, gondolatainak csíráit kell magunknak éreznünk, akik között vagyunk, hogy kicsit mi is azokká váljunk, amik ők. Így érthetjük meg, hogy a szívüknek milyen részen hiányzik Isten. Csak akkor is tudjuk célzottan az üzenetet oda is juttatni. Nem (csak) azért vagyunk mi keresztények, hogy egymásnak örüljünk. A mi feladatunk, hogy elinduljunk nyakig a mocsokba, a sárba, a fertőbe a bűn közé, hogy találkozhassanak velünk azok, akiknek igazán szüksége van rá. Ha nem így teszünk, és maradunk a burok világunkban, akkor a bűnünk nagyobb lesz azokénál, akiket nekünk kellett volna megmentenünk.

Horváth Martin

Horváth Martin- Csak Istenem, csak hazám(vers)

Csak Istenem, csak hazám
Ez maradt már énnekem
Meg nem értett, hűvös magány
lett az én kis életem

Kong a tér a szívem körül
Míg szem ellát, senki sincs
Senki sem ki súlyát enyhítené
Mi lelkemen a nagy bilincs

Mit e zord világ sújtott rám
S nem tudom, hogy mit tegyek,
Nem bírom már elviselni,
hogy e földön, itt legyek

Átkarol a kitaszított egykeség
Néha húsba vágva, néha oly lágyan
Úgy érzem, hogy megfojt egyszer
A spirituális honvágyam

Hazamennék szívesen
Hol csak Istenem, csak hazám
Az  igazi,  ott odafönt
Az való nekem igazán

Leláncolva fekszem, idelent a sárban
Égbetörő lelkem kulcsa
Bennragadt a zárban

De megkímélném, lelkem útját
Ne váljon hiába való körökké
S megpihennék az Úrnak keblén
Mindörökkön örökké.

2015. november 9.

Horváth Martin- Ajándék(vers)

Váratlanul délután
Kimentem a rétre
Hogy hanyatt fekve
szemem vessem fel az égre

S ücsörögve a lankában
Míg szem ellát, senki nincsen
Leszállott és szorosan
Megölelt az Isten

Megölelt, és ott maradt

Legalább egy órát
El is mondtam neki
Szívem minden búját

Nem mondott rá semmit sem
Nem szidott, nem bókolt
Csak ültem ott és tűrtem, ahogy
Langyos szellő csókolt

Az idő mintha megállt volna
Madár dacolt fent a széllel
Ahogy a szívem teszi ugyanezt
Minden áldott éjjel

Susogott a fáknak lombja
A repcén túl ott messze
Lágyan ringott a sárga tenger
És elvoltam benn veszve

Fölötte kéklő óceán
Benne pár fehér folt szétfojt
Körülöttem minden, olyan
egyszerűen szép volt

Tovább is ment az Isten
Amint engem áthatott
Meg is köszöntem, hogy két szemem
Ily nagy csodát láthatott

Tovább ment, hogy más is lássa
Az élet maga ajándék
S szebb helyet e világnál
Keresve sem találnék

2016. május 9.

Horváth Martin- Ünnepek börtönében

Az életünket, mint egy szakaszba foglalják az ünnepek. Hőn áhítottan várakozunk egyiket elhagyva a kalendáriumban, mikor érkezik a következő. Noha nem azért mert olyannyira átszellemülnénk az adott ünnep tartalmát illetően, hanem mert akkor nem kell dolgozni. Azokat az ünnep-emléknapokat pedig számon sem tartjuk, amelyik nem munkaszüneti nap. Kivéve talán a Valentin-napot és a Haloween-t.

Minek is vannak ezek a napok tettem fel a kérdést? A többségét az átlag nem is érti, nem tudja minek a napja, vagy egyszerűen csak nyűg az egész. Gyerekkorában ugyan ki nem unta a kötelező kokárdás, kiöltözős, Petőfit szavalós minden évben ugyanazt az előadást nézős procedúrát? Persze a karácsonyt, meg a szülinapot és hasonlókat vártuk, mert kaptunk valamit. Ezen utóbbiak felnőttként (kifejezetten szülőként) inkább a nyűg kategóriába fordulnak át. Többnyire fogalmunk sincs minek csináljuk a ciklikusan ismétlődő procedúrákat ezeken a napokon évről évre, de a legszomorúbb talán, hogy el sem töprengünk rajt, hanem robotszerűen csináljuk újra és újra őket anélkül, hogy örömünk lelnénk benn, vagy csak tudnánk miért is tesszük ezt. Nem tudjuk mit jelent, mi a célja és haszna, egyszerűen csak haladunk a tömeggel, a nyájjal, mert mindenki ezt teszi. Meg már a szüleim is ezt csinálták, sőt az ő szüleik is. Mindezt anélkül, hogy elgondolkodnánk, hogy még is mi a fészkes fenét is művelünk és miért? Pedig a legtöbb tradicionális ünnepünknek igen is van értelme és nagyon velős üzenete is. Ezek azonban eléggé homályba vesztek. Nem állok be a sorba és kezdem szapulni, hogy a nyugati, kapitalista-liberális élet hogyan tette tönkre őket. Jóval ezelőtt már befásultak ezek a piros betűs napok. Elveszett tartalmuk a rutin megszokásában, az ismétlődő, egyforma megemlékezések sablonossá váló unalmában. Rongyossá járatott versekkel, amik önmagukban fantasztikusak is lehetnek, de ezerszer hallva már nem érezzük át. S még sorolhatnánk. Erre jött rá csak a kapitalista nyugat marketingdömpingje. Ami az ünnepeket vásári lázzá züllesztette szánt szándékkal.

Mikor már a „mit veszel karácsonyra/szülinapra/ Valentin-napra ?” kérdések a megszokottak. Mert venni kell(!) valamit. Olyan nincs, hogy nem, ez társadalmi elvárás. Ha pedig gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak, párunknak szüksége is lenne valamire időközben(rossz telefon stb.) várunk inkább hónapokat, fél évet, mert még nincs karácsony vagy szülinap vagy bármilyen felűlről ránkerőltetett alkalom, amin ajándékozni muszáj. Illetve vehetünk máskor is, csinálhatunk magunktól alkalmakat csak úgy, de akkor is szükségét érezzük, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelően a karácsony, szülinap, Valentin-nap alkalmából is vegyünk valamit. Akkor is ha se ötletünk, se a másiknak szüksége sincs rá. A legrosszabb pedig, hogy ezeket úgy kezeljük már tudattalan mi magunk is, mint a tőrődés mértékét. Ha nem jó egy Valentin-nap valamiért, akkor az már olyan mintha nem is szeretnének minket igazán. Mert a ránk erőltetett alkalmak társadalmi nyomásként nehezednek ránk, hogy márpedig ajándékozni ilyenkor muszáj! Minden szakrális tartalmú ünnepet bazári cirkusszá degradálták. A mi kicserkészett pénzünk pedig végső soron olyan érdekcsoportokhoz folyik, akik a pénzünkkel a mi kultúránk leépítését pénzelik a médián és egyéb módokon keresztül Erre ellenreakció a tradicionális körökben, hogy a nyugatról átvett ünnepeket (Haloween, Valentin-nap) teljesen elutasítják. Pedig az igazság sosem két oldal között dől el. Olyan ez, mint a Hegeli-dialektika tézis, antitézis, szintézis módszere. Ha valamit állítunk, annak van egy ellen állítása, és a kettő között van az igazság. Pontosabban mindkettő tartalmaz igazságokat. Olyan igazságokat, ami a másikban nincs meg. Így kiegészíthetik egymást. Így sosem szabad két oldal között dönteni és elveszni a csatájukban. Nem véletlen misztikus száma a hármas. Mesékben, hitrendszerekben. A Szentháromság is kifejezi, hogy ami isteni, tökéletesség, az igazság nem két dologból tevődik össze, hanem több. Mert látok embereket, akik a Valentin-nap kifejezésen is kivannak akadva és akkora szittyamagyarok, hogy csak Bálint-napként emlegetik szigorúan. Remélem ők semmiféle szláv és német jövevényszavakat nem használnak. Kizárólag gépkocsival járnak nem pedig autóval, mozgóképet néznek nem pedig filmet, és a magyar tengert sem említik másként, főleg nem az aljas szláv eredetű Balatonként. Persze értem én, hogy az idegen, kultúraromboló hatás ellenreakciója ez. Ugyanakkor elhalasztják a lehetőségét, hogy átvegyenek ezekből a dolgokból valami hasznosat. Miért ne lehetne egy Valentin-napot jól értelmezni? Nyilván gusztustalan mekkora vásárlási láz övezi, hogy erőltetett, muszájból való ajándékok és programok jelentik ezt az eseményt és valami szerelemnek hazudott nyugati nyálas, kiüresedett megváltó eszményt fetisizál. De pont ezért miért ne lehetne kihasználni az alkalmat és helyes értékek mentén értelmezni? A valódi szerelemről, az Isten által rendelt kapcsolat és házasság értelméről beszélni. Nem teljesen kizárni, hanem a valódi szerelem és férfi-nő kapcsolat jelentőségét megragadni. Nem sablonos ajándékokat venni, hanem személyes, akár saját kezűleg gyártott meglepetéseket adni. Egy keresztény értékrendű, szent dolog megélése is tud ez lenni, ha úgy akarjuk. Ez ugyanúgy érvényes a régi, kiüresedett ünnepeinkre.

Sohasem értettem például a névnapot. Engem ahhoz a naphoz nem köt semmi. Valaki pár száz éve kitalálta hasra ütés szerűen( kivéve a szentekhez köthetőeket), hogy akkor legyen és azóta mindenki, mint a robot felhív, megköszönt stb. „Boldog névnapot” szajkózzák, mintha valami csodás érzés lenne a nevemmel élni. Mintha valóban örülnének és boldogság töltené el őket, hogy engem x-nek hívnak. Ha valóban tetszik, inkább a szüleimnek köszönjék akkor is. Úgy gondoltam lehetne ennyi erővel vezetéknévnap is. Van annyi, hogy kijöjjön minden napra egy évbe, sőt több is. Megköszöntenénk minden Szabót, Kovácsot aznap. Valljuk be, a névnap a régi kornak volt egy ürügye, hogy összejöjjön a család és cifrább esetben jól leigyák magukat és nótázzanak. ( Legalább ürügyet kerestek és a család társaságában tették, viszonylag kulturáltan. A mai kor emberének ürügy sem kell, hanem kijelenti, hogy hétvégén bizony ivós-hányós csömörséget tartanak). Azonban minden ellenérzésem ellenére, miért ne lehetne a névnap is megtöltve hasznos tartalommal? A szentekről elnevezett napok, mind az adott szentnek tulajdonított értékeket hirdette eredetileg. Minden névnek van jelentése, amire kilehetne helyezni az alkalmat, hogy valami érdekeset, valami pluszt adjon, amit át lehet élni.

Minden emléknapnak, ünnepnapnak és alkalomnak oka és célja van. Üzeneteket és értékeket rejt, amit át akar adni, hogy megéljük, átéljük. Mert ezáltal többek, jobbak, lelkileg és szellemileg gazdagabb emberek leszünk. Akár történelmi emléknap, amit az unalmas klisés megemlékezéseken túl át lehetne adni sokféleképpen, mit is jelentett és jelent ma számunkra. Akár vallási ünnepeket, hogy milyen örök érvényű, lelkünk nemesedését szolgáló igazságokhoz jussunk, akár nyugatról átvett cukormázas vásárlásra ösztönző ünnep legyen. Mert mindnek és mindnek megvan a maga értéke és a maga igazsága, amit csak ki kell bogarászni belőle, amit ebben a modern, megbolondult világban is fellehetne használni igazan, nemesnek és Istennek dicsőségére szolgáló módon. 

Horváth Martin

S.D.- Olimpiától az anarchiáig

Az aktuálpolitikai mocsár egyik fő kérdése éppen nem más, mint az Olimpia. Avagy legyen, vagy ne Budapesten. Ismét csak arra játszik a kérdés, hogy Orbán kontra ellenzék, oktatásra mennyen vagy egészségügyre a pénz, szóval csak az ismert nóta. Nem is mi lennénk, ha ezt ilyen mércével mérve közelítenénk meg. Az eset viszont alkalmat ad arra, hogy egy sokkal fontosabb, mélyebb, és tabuként kezelt témát feszegessünk. Van-e joga az államnak az emberek felett dönteni, hogy hova verjék el az erőszak monopóliumával szerzett adót? Ér e valami a követelt népszavazás? A liberálisok valóban csak jót akarnak? Remélem nem vagyunk olyan naivak hogy bármire is ezek közül igent mondjunk. A liberálisak lényegileg nem különböznek az orbánizmustól, csupán annyiban hogy a saját elképzeléseit szeretnék rákényszeríteni az egyénre. A népszavazás pedig okosan megkonstruált része az állam gépezetének, úgy hogy semmiképpen se várjuk azt, hogy megkerülhetetlen szócsöve legyen a népnek. Az államnak pedig még létjogosultsága is kérdéses, az pedig vitán felüli kell legyen, hogy bármilyen döntés megkötése felettünk, népatyánk, Viktor elvtárs vigyázó keze állttal nem több mint egy önkényes elnyomás.

Az állam kialakulása történelmünk homályába vész, az viszont biztos, hogy azóta is mindenki, mint a jóság megtestesítőjét tiszteli, de minimum szükséges rossznak véli. Az állam kialakulása az emberi esetség, és vágy kettősségére épít. Kellenek emberek, akiket az uralomvágy mozgat, és kellenek, akiket pedig a félelem és azok, akik biztonságosabbnak vélik ha mások mondják meg, mit gondoljanak és cselekedjenek. Minden állam archetípusa az uralkodó isteni mivoltára épít, és arra, hogy neki kiválasztotti jogában áll mások elnyomása. Minden állam alapköve tehát e sátáni hübrisz, amint az ember Isten szerepébe bújva kívánja a mások feletti uralom privilégiumát. Az állam összetartója tehát a kollektív butaság, ösztönös istenpótlék kutatás, félelem és erőszak.

Az kérdés alapja az, hogy mint ember, jogosult vagyok e mások felett a hatalomgyakorlásra, akár erőszakkal, saját belátásaim alapján. A témához szorosan kötődik a szabad akarat, a tudás mértéke, és az Isteni példa. Az ember teremtett privilégiuma, ami a lelkének sajátja, és kiemeli őt a teremtmények sokaságából, az a szabad akarat, és az értelem. Isten tehát szeretetéből adódóan nem báboknak teremtett minket, vagy robotoknak, hanem olyan lényeknek, akiknek jogában áll a döntés, és reflektálhatunk világunk működésére, valamint élhetünk az Isteni adományok sokaságával. Értelmes munkánkkal uralhatjuk a természetet, formálhatjuk belátásunk szerint, birtokba vehetjük kincseit, és energiánk belefektetésével otthont, házat teremthetünk például. A természet és az állatvilág tehát uralmunk alatt áll, mivel lényegileg értelmünknél fogva felette álunk annak. A kérdés tehát az, hogy embertársaink felett is jogosan uralkodhatunk e. Tény hogy nincs egyenlőség, van különbség ember és ember között, tudásban, képességben, jóságban. De vajon kell-e erőszakkal rendszert alkotni e különbségek alapján? És itt tér el az általános jobboldal, mitőlünk. Ugyanis mi elutasítunk mindenféle kényszeresen összetartott autokrata uralmat, és valljuk, hogy az emberek jóakaratára épített, spontán rendben teljesedhet ki a legharmonikusabb módon mind az egyén, mint a nép egésze. Ha az egyén megszabadul a történelem salakjától, ki kell alakulnia az érzetnek, miszerint az állam valójában minden téren csak negatív korlátozó, ami felesleges korlátok közé szorítja az emberi értékeink összességének megnyilvánulásait. Megrontja a kultúra szabadságát, sovinizmussal fertőzi a nemzetünk szeretetét, megszabja Istenszeretetünk, helyettünk akar dönteni jó és rossz között. Idealizmusunk, és hitünk az értékek realitásában tehát arra késztet bennünket, hogy felvegyük a szellemi harcot a világban eluralkodott hamisság ellenében. Nem akarunk látni menetelést, ujjongást, fegyelmet. Egészséges egyéneket akarunk! Akik képesek saját döntéseik súlyát átérezni, éhesek az igazságra, a szeretet vezérli őket, és tisztában vannak a gyarlóság korlátaival, és küzdenek e korlátok felszámolásáért magukban. Elutasítjuk a konzervativizmus múltba menekülő gyávaságát, pontosan, ahogy az utópisták szellemi terrorját, ami egy fiktív cél érdekében ugyanolyan, ha nem sokkalta keményebb elnyomást eredményezett. Nem akarunk sem isteni uralkodást, nem hisszük hogy a rend fontosabb a szabadságnál, és megtagadjuk, hogy bármiféle fejlődés arra kényszerít minket, hogy az embert alárendeljük neki. Amit mi akarunk az egy boldog, harmonikus és szabad élet, amennyire csak lehet e földön, az egyetemes értékek szerint.

S.D.

Szabó Kornél- Önsorsrontó kompenzálások

Buli vaan!! - kiáltotta Józsi, majd izomból összehányta magát.

Ha nem is pont ezt, de hasonlót már láttunk/hallottunk, főképp a fiatal generációktól, de az elődök se maradnak el ettől. Disznóvágás vagy születésnap, keresztelő vagy esküvő, hivatalos alkalom vagy mondva csinált, az mindegy. 

Nem annyira egyértelműen ragadható meg az a csoport vagy társadalmi közösség, amelyiknek sajátja ez. - Zabálj, igyál, hányjál, szenvedj, röhögj, szenvedj!
Sokkal inkább valami osztályfüggetlen, komolyan elharapódzott szellemi, és kulturálisan megfigyelhető népbetegségről van szó.
Aligha mondhatjuk, hogy ez bizonyos fokig normális, vagy adott életkorban, élethelyzetben ”rendben van”. Egyszerűen arról van szó, hogy ez beivódott az ünneplési szokásokba, mint fent említett József pólójába a kiválasztott gyomortartalom.

A zabálás, az ivászat, a szexualitás és egyáltalán bármilyen testi élvezet mértéktelen hajszolása
Mert miről szól az egyszerű fizikai szükségletek ”túltöltése”? Nem arról, hogy egyszerűen csak jólesik és ezért megtesszük, hanem hiánytüneteket nyomunk el félmegoldásokkal. Trógerül bánunk magunkkal. Olyanok vagyunk mint a kőműves, aki látta, hogy betonozatlanul hagyott egy részt az alapban és azt földdel tölti be. Csak akkor lehet stabil lelki világunk, ha az alapok erősek és csak akkor tudunk felfelé jutni, ha nem esik szét alattunk az épület. Egyszerű dolgok, mégis a mindennapok homálya elködösíti és szívesebben menekülünk, mint nézünk szembe velük.
Igen, ha undorítóan telezabálom magam, nem csak egy nap, hanem általában, akkor szükségem van valójában valamire, amit elérhetetlennek tartok. Ha földig iszom magam, vagy bedrogozok, akkor szabadságra van szükségem a saját gondolataimtól. Ha pedig minden nap mással rezeg a bokor, akkor a szeretet megélésével és a bizalommal van komoly problémám.

tendenciává vált, és lassan nem csak alkalomszerűen történik, hanem a hétköznapok megszokott elemévé válik. Mintha már nem azért történne meg ezen szükségletek kielégítése, hogy az élet további részeit elérhessük, hanem, hogy ezek legyenek az élet maga.

De ha ezeket megéljük, akkor olyanok vagyunk, mint a tróger kőműves, aki teleföldeli a betonalapot. Én igazán nem akarnék tróger lenni. Ha nincsen betonom akkor keresek/kérek/veszek, és azzal töltöm meg a hiányzó területet. Egészen addig amíg nincsen megfelelő anyagom, nem töltöm meg mással, mert csak rosszabb lesz. Ha beföldelem, akkor valamikor ki kell szednem és az nem könnyű munka. Őrizzük meg tisztán az alapjainkat és olyan töltést adjunk neki ami egynemű vele. Egységes, szilárd épületben van biztonság. A kulcsa a türelem, kitartás, józan belátás és a segítségkérés, ha nem megy.

Komoly küzdelemben élünk nap, mint nap.
Már fent vagyunk, mielőtt felkel a Nap és még fent vagyunk miután rég lement. A nyüzsgő, emberektől hemzsegő és ez által inger gazdag környezet számtalan forrást nemhogy kínál, hanem beleerőszakol az arcunkba. A társadalom nagyobb része izolálódik azokra:
- akik élvezik ezt, mert alapvetően olyan a személyiségük, hogy alacsony stressz szinten élnek, ezért rengeteg behatást igényelnek és bírnak el;
- és azokra, akik ezt nem bírják, mert természetből adódóan magas stressz szinten működnek, ezért kevés behatást igényelnek és bírnak el.
A lényeg, hogy ez az introvertált-extrovertált téma nem véletlenül került elő nem is olyan régen. Ma már sokan be tudják sorolni magukat, ami jó is lehetne, de jelenleg tovább erősíti a széthúzást és nem pont megértésre sarkall. Az individualista beállítódás részben okolható ezért. A mai ideálember kezdi érezni az önismeret fontosságát, de rosszul csinálja.
A személyiségünk különböző területekre bontható, ezeknek része az a terület is, amelyet mások jól látnak, mi viszont többnyire nem. Nagyrészt apró viselkedési mozaikok, melyek egyenként is számíthatnak, de együtt képesek kiadni a személyiségképünk egy teljes oldalát.
Tehát az önismeret gyakorlásának egyik el nem hanyagolható része ezen a vak területen való terjeszkedés. Logikus, hogy ezt magunktól nagyon kevéssé vagyunk képesek látni. Ezért is fontos, hogy meghallgassuk mások véleményét magunkról, akármilyen is az.

Lássuk a liberalizmus, amiben élünk, egyik jellemzőjét:

Liberalizmus klasszikusan: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyástól való szabadságának követelése.

Ezzel nem lenne baj, ha nem lenne félreértve. A szabadság itt nem csípőből tagadást jelent, hanem érett megfontolást. Természetesen van jogunk arra, hogy egy teljesen ismeretlen dolgot annak legalább felszínes ismerete nélkül, vagy mások tanácsát figyelembe nem véve gondolkodás nélkül elutasítsunk. Természetesen jogunk van hibázni, amíg azzal nem ártunk se másnak, se magunknak.
Ha nem tudjuk, hogy a jó, az jó nekünk és a rossz, az rossz nekünk, akkor mégis miről ítélkezünk, és mi az ítélet a tudatlanságban?
A lelki egyszerűség arra vonatkozik, hogy tudjuk, mire mondjunk igent és mire nemet.
Mert van elég ismeretünk ahhoz, hogy eldöntsük, ha nem barmok módjára járunk a világban.

Nem lehet persze komolyan okolni a tudatlanul bólogató embereket a bólogatásért, mert egyáltalán nem volt felkészülve arra a társadalom, amit magára vállalt a liberalizmus ideájával. A különféle eszmék, ideológiák elsősorban mindig a hatalom eszközei, olyan hatalommal rendelkező emberek tetszését kiváltó játék, amit nem játékra találtak ki. Az emberi lét, a társadalom jobbításának céljáért hozzák létre őket. Mégis ahogy más új dolgokkal is megtörténik, ezeket is előbb használják ki, mint fel.
Ezen kívül felülről lefelé érvényesülnek. A művelt, nagy vagyonú, hatalommal rendelkező ember felfedezi, hogy ez milyen jó, és elkezd tenni azért, hogy megvalósuljon. Ami történt azt Ferge Zsuzsa ragadja meg jól egyetlen mondatban:

Ferge Zsuzsa: A rendszerváltás megítélése

 „A gazdag társadalmak individualista, posztmodern ideológiája rázuhant egy lassan modernizálódó, többségében szegény társadalomra.”

Magyarország le van maradva a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését tekintve azoktól akikhez felzárkózni kíván, és ez a távolság időben azt okozza, hogy nem tudunk beállni a jelenlétünkkel az aktuális eszmék mellé.
Ezen kívül, a liberalizmus önellentmondását még a le nem maradott országok sem kezelik jól egyenlőre. Az individuum, az egyén/egyéniség alapvető ellentmondásba keveredik az individualizmus eszméjével. Az egyén nem válhat autonómmá, nem őrizheti méltóságát befolyástól szabadon. Abszurd és logikátlan. Az egyéniség a született és kapott/szerzett hatások mentén kialakuló személyiségmintázat. Ha megőrzi magát az ember a hatásoktól, legalábbis ezt hazudja magának, akkor mi marad? Hogyan nő fel egy gyermek, ha már gyerekkorában azt kapja, hogy ne másoktól függjön legalább egy része az önértékelésének?
Egy tekintélyes darabot magunkról csak azért tudunk, mert mások visszajeleznek, arról, hogy hogyan is viselkedünk.

A mondat így helyes:
Liberalizmus szerintem: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyásssal való szabadságának megélése.

Lefordítva, a szabad akarat megvilágosodása. Egyrészt, hogy egyáltalán van szabad akarat, másrészt, hogy ez az akarat beépítő és nem kizáró.
Érdekes, hogy az akaratunk alapján hozunk döntéseket, ítéletet a fennálló helyzetekkel kapcsolatban, de már a legelső döntés is valamilyen ismeret alapján történik. Az első típusú cselekvés még ösztönös, tehát nem akaratlagos, hanem kódolt késztetés. Amikor felüvölt a gyermek. Aztán rájön, hogyha ezt teszi, valaki foglalkozik vele (jó esetben). Ezt jóként könyveli el. Az első külső befolyás ami érte őt, az jó. Vajon egy csecsemő szabadon mérlegeli, hogy jó-e vagy rossz neki? Nem. Nem is beszélhetünk még igazi, ítélni képes személyiségről itt, bár éles szemű anyukák bizonyára másképp vélekednek. Viszont a kapott válasz, a törődés jó, és ezt ösztönösen kívánni fogja a továbbiakban. Ami lassan akarattá válik. És ez az akarat lesz az alapja az elkövetkező döntéseinek és ítéleteinknek.
A szabad döntés képessége valahol az öntudatra ébredés környékén alakul ki, nagyjából ott ahonnan már összefüggő, hosszabb emlékeink vannak.

Itt térek vissza a helyes önmegtartóztatáshoz, mivel az öntudatra ébredéstől beszélhetünk bármiféle felelősségről. Ettől az első típusú ébredéstől fogva már összehasonlító elemzést végzünk a korábbi tetteink és az előttünk álló között. Nem mintha eddig ezt nem tettünk volna, de innentől már tudatosan végezzük, rálátunk magára a folyamatra is. Képesek vagyunk tanult módszereket önállóan alkalmazni, sőt, (relatív) újakat kitalálni.
Ezt az első típusú ébredést mindenki átéli, még akár bizonyos állatok is. Ami ezt a követi az a (meglepetés!) második típusú ébredés, amit az előre kódolt akarattól való független döntések jeleznek. Az, hogy miért dönt másképp az egyén mint akarja, változó saját vagy külső érdekek függvénye. Befolyásolhatja empátia, félelem, düh, tehetetlenség, stb.. Ide sorolható az ösztönök leküzdése is, a befolyásuktól mentesség.

Ez az érdekes a - zabáljigyálhányjál - jelenség kapcsán is, hiszen könnyen látható, ez az ébredés álmosodik el, amikor belefutunk a hiányok rossz pótlásába. Az akarat azonnali kielégítést követel, ami nem teljesíthető és ennek képtelen ellentmondani a látszólag tehetetlen emberünk, ezzel még több munkát okozva magának. Mondhatjuk úgy, hogy a földdel feltöltött alapot folyamatosan kimossa az eső. Amit fontos és lényeges látni, hogy a képességünk nem veszik el arra nézve, hogy szabadon döntsünk, csak a vágyak elemi ereje erősebb, mint a tudat korlátozó képessége. Főleg ha az adott szükséglet túlzott kielégítése szokássá válik.
Hogy miért engedi bele magát az ember, ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe, ahol a felnőtt szokásösztönök uralják, az a könnyűségében keresendő és a személyiség teherbírásában.
Meg kell jegyeznem mielőtt továbbmegyek, hogy az emberek általánosságban nem egyenlőek. Bizonyos szempontok szerint lehetséges, de a teljes egyenlőség igazából nem is naivitás, hanem abszurditás. Nem tiszteletről, értékről, vagy felelősségről beszélek, hanem arról, hogy mindenki ugyanolyannak érezze magát, mint mindenki más. Vannak egyenlő jogok és kötelességek, de mindenben egyenlő emberek nincsenek. A valamiben való egyenlőség sosem az önszabályozó folyamatok terméke, hanem a kölcsönös megegyezésé. Ezért aztán különféle képességek birtokában másra és másra vagyunk alkalmasak és alkalmatlanok, eltűrők, élvezők, és feladók.
Az ember azért csúszik bele a szabad akarat feladásába, mert az általános társadalmi segítségnyújtás kevés és beteg, az egyének személyisége pedig torz és hiányos. Az önképünk az ingerek fajtaszegénysége miatt beszűkült, és képtelen bizonyos helyzetek életszerű kezelésére. Ezért nem lehet hibáztatni ebben az esetben a hibázókat. Amiért nem verjük el a gyereket, mert nem tudott valamit, amiről még nem hallott.
Szenvedés származik a társadalmi hierarchia hiányából is. Ez ugyan egy illúzió, hiszen mindig is szétvált a társadalom valamilyen elvek alapján, de a néppel közölt kép, jelenleg az egyenlőség képe.
Szükség van hivatalos alá-fölé rendeltségi viszonyokra legalább szerep szinten, de minderre nyitottan, azzal a lehetőséggel, hogy alkalmasság szerint az emberek képesek legyenek státuszt váltani, mobilizálódni.

A lényegi mondanivaló tehát az önmegtartóztatás kapcsán, hogy a lehető leggyorsabban kell abbahagyni a mértéktelenséget, mert csak megnehezítjük azt a munkát, amit előbb-utóbb el kell kezdenünk. Ha nem megy, akkor nem feladni kell és nem is megerőszakolnunk magunkat, hanem megmutatni másoknak, akik megjárták ezt az utat, vagy jelenleg is járják, hogy segítséget kapjunk és adhassunk. A segítségkérés nem szégyen. Tekinthető úgy, hogy az mások belénk fektetett tőkéje, amit később mi is visszaforgatunk a másoknak adott segítségbe. Egyfajta társadalmi szociális tőkeáramlás, amely az emberek belefektetett munkája révén kamatozik. Ezek a kamatok jelzik az adott társadalom fejlődését, és ezek teszik lehetővé azokat az ugrásokat, amik két rendszer közötti távolságot ívelnek át.

Persze a leguniverzálisabb/sokoldalúbb megoldás az, ha az egyén egyszerűen megtér. Nincs szükség óvatoskodó körülírásokra onnantól, hanem igazi párbeszédet nyit Isten és ember, ember és ember között. Amint Istent akarod megérteni, megkapod a válaszokat saját magadat és a kapcsolataidat érintően is. Ez épp azért lehetséges, mert nem az emberi kapcsolatokra támaszkodsz onnantól, hanem egy szilárd, nem ingadozó kapcsolatra. Isten-ember viszonylat keletkezik, amelynek fejlődése során szerzel ismereteket egyéb dolgokról, és nem az egyéb dolgok megismerése során szerzel tapasztalatot a végső célról. Nyitott kapukat mutat az embernek/a kereső léleknek az élet rejtelmeihez. És bár nem ad rögtön választ, hiszen az nem elégít ki senkit- a képességgel felruház arra, hogy meg tudd találni a téged igazán érdeklő, igaz válaszokat.

Szabó Kornél

Sárkány Zsombor- Canadian Job

„CETA” egy betűszó, mely nem takar mást; mint az Európai Unió és Kanada között köttetendő szabad-kereskedelmi megállapodást. Az egyezmény nem csak a termékek vámmentes áramlását tenné lehetővé, hanem a vállalati tőke szabad mozgását is biztosítaná. Megalkotói tehát, egy az Atlanti-óceánt átívelő egységesített gazdasági tömböt szeretnének látni. Mi sem illeszkedik jobban a globalizáció és a gazdasági növekedés által meghatározott koordináta rendszerbe?

A probléma az egyezménnyel azonban számos:

Az első és inkább elvi probléma az elképzeléssel a globalizáció és a központosítás mértékének növelése. A 21. század felmerülő, környezeti és társadalmi problémái már önmagukban is bebizonyítják, hogy a nagy, központosított ellátórendszerek egyre inkább működésképtelenek. Ezek a perifériákon szegénységet s kiszolgáltatottságot okoznak, míg a centrumokban pazarlást, valamint a környezetet is nem kis mértékben terhelik. A szállítmányozási párhuzamokra épülő kölcsönös kizsákmányolás és a hatalmas bürokratikus gépezetek mögött elbújó nagyvállalatok szabad rablása a jellemzői e rendszernek.

De nem csupán két piac egybenyitásáról van szó! A közös gazdaság közös szabályozási szabályozásokat kíván meg. A gyakorlat ilyenkor az, hogy mind két fél szabályozásait a legalacsonyabb közös mértékre szállítják le. Ha például egy technológia kibocsájtási határértéke Európában szigorúbb, mint Kanadában, akkor a megá

llapodást követően a megengedőbb szabályozáshoz kell tartania magát a feleknek, így minden esetben lazulnak a feltételek, a vállalatok szabad mozgása érdekében. Az európai vívmányok számára katasztrófát jelentene, ha eddig elért eredményeinket a környezetvédelem, fogyasztóvédelem, és a munkavállalói jogok területén veszni hagynánk egy üzlet kedvéért.

Az úgynevezett „harmonizáció”-ból származó  legégetőbb visszalépést a GMO-mentesség megszűnése jelentené Európa szerte. USA szerte számos cégnek van kanadai leányvállalata, amik az Államok bioiparának új köntösbe bújtatott termékeivel fogják elárasztani Európát. A GMO veszélyeiről egy külön cikket lehetne írni, de a közgondolkodás -szerencsére- egyre inkább kezdi belátni, hogy az ellentmondásos technológiát jobb nem alkalmazni.

Nemzetállamaink még csak meg se védhetnék magukat a számukra nem tetsző tételektől, legyen az termék, technológia, vagy bármilyen más eljárás. Hiszen az államok magánbíróságokon perelhetővé válnának a vállalatok által. Ha egy vállalat tehát -akár kanadai akár európai- úgy látja, hogy egy intézkedés a profitszerzése tehát a gazdasági növekedés útjában van, perelhet! Az erre szolgáló fórum az ISDS vagyis a befektetési bíróság. Ez nem jelentene mást, hogy a „harmonizáció után se lehetne restaurálni vívmányainkat, nagyvállalatokkal való pereskedés nélkül. Így a gazdasági élet szereplői tényleges befolyást nyernének mindkét fél felett.

De akiket hidegen hagy a demokrácia súlyos megsértése, vagy a környezetvédelem eredményeinek módszeres letiprása, azok se mehetnek el a tény mellet mi szerint a CETA egy rossz üzlet. A Donald Trump megválasztásával végleg sírba szállt TTIP (USA-EU vámmentes övezet) lényegében hasonló koncepciója mögötti érdekcsoportok ugyanis nem nyugszanak. A kanadai gazdaság a már említett leánycégeken és általában a felvett alapanyagokon keresztül ezer szállal kötődik az Államok gazdaságához, lényegében másodhegedűs. Aki kanadai termékeket és tőkét enged be az az USA termékeit és tőkéjét engedi be csak a juharleveles zászlóval letakarva. Ez pedig európai oldalon -különösen hazánkban- főleg a mezőgazdaságot és az arra épülő kisvállalkozásokat fogja sújtani.

Összességében: A CETA kizárólag a nagyvállalatok érdekeit szolgálja, ellene megy a demokrácia szellemének és a környezet védelmét és a valódi fenntarthatóságért folyó munkát egy évtizedekkel ezelőtti szintre rugdalja vissza, az előnytelen versenyhelyzetekről nem is beszélve. Szerencsére még nincs késő tiltakozni, Európa és Kanada szerte gyűlnek az aláírások a tervezet ellen, tüntetésektől hangosak a nyugati nagyvárosok. Természetesen a bürokrácia, mint ahogy semmit ezt se könnyíti meg az átlagember számára. A több száz oldalas veretes szakmai nyelvezettel megfogalmazott papírsaláták sokszor nem is elérhetőek, és messze még a végleges verzió. A közös cselekvésnek tehát most jött el az ideje! 

Sárkány Zsombor