Éljen Május 1.

Furcsa volt nekem mindig ez a május elseje, munka ünnepe dolog. Gyerekkorában talán sokaknak feltűnt már az a paradoxon, hogy a munka ünnepe munkaszüneti nap. Nem értettem, ha ünnepeljük a munkát akkor örülünk neki, ha örülünk neki akkor szeretjük csinálni, ha szeretjük csinálni miért nem csináljunk pont akkor mikor ünnepeljük? Olyan volt nekem, mintha a Föld napján nekiállnánk szemetelni. Komolyra fordítva a szót, ki örül mégis a munkának? És itt fontos különbséget tenni aközött, ha valaki szívesen oktat, mint tanár. Szívesen ment életet, mint orvos, mentős, tűzoltó. Szívesen szolgálja a közrendet, mint a rendőr. Szívesen ápol és gondoskodik, segít másokon mint az ápolónő, pszichológus stb. Csak, hogy ezek a hivatások, vagy szenvedélyek. Olyan belső késztetést vezérelte cselekvések és életmódok, amelyekre valaki hivatott. Hiszen ilyen készséget kapott. A munka az más. A munka azt jelenti, amit nem szívesen csinálunk, csak muszáj megtennünk mert hát múlandó, gyarló földi porhüvelyünk minden pillanatban közelít a pusztulás felé és ezt fáradságos módon de tudjuk hátráltatni. A munka részben ilyen kényszertevékenység a pusztulás hátráltatására. Hogy meglegyen "a napi betevő". Őszintén ki ne akarná ezt elkerülni? Ettől a tehertől megszabadulni és helyette olyan dolgokat végezni amelyek valóban érdeklik, hasznosak, hivatottak rá és szolgál valami magasztosabb célt, mint a létfenntartás körforgását.

A kommunisták azért ünnepelték, mert semmiféle más perspektívában nem tudtak gondolkodni csak az anyagi lét földhözragadt tengődésében. A nemzetiszocialisták azért ünnepelték mert a totalitárius államukat a fogaskeréknek nézett emberek a munka révén üzemeltették. A mai kapitalista rendszerekben pedig azért maradhat ünnepnap, mert a kapitalisták örülnek, hogy a munkások anno beérték ezzel az örömmel, hogy nem halálig dolgoztatja őket a főnök, hanem csak 8 óráig. Mert ennyi volt a nagy eredmény. Ugyanúgy utálhatjuk amit csinálunk, ugyanúgy lehúzhatnak minket, igazságtalanul bérezhetnek, adóztathatnak. De legalább 8 órán át szenvedünk ezért nem 20-on keresztül. Legalább Nagy Feró megírhatta a 8 óra munka c. számot. Jó, rendben szép eredmény volt és elismerést érdemel, hogy milyen áldozatok árán harcolták ki a munkások ezt annak idején. De az, hogy nem 6-szor ütnek meg, hanem 3-szor az nem ünneplésre ad okot. A munka szükséges rossz, a fizikai létünk velejárója. Ennél nem több, nem kevesebb. Nem kell sem ünnepelni, sem folyton keseregni rajta. Vagy egyik vagy másik irányba hajló túlzott foglalkozás a munka jelenségével az egy értékrendbeli válságot jelez. Az élet célját tévesztett értelmezését. Aztán ha nincs meg a valós cél, abból lesz a virsli, meg a sör, meg kisfröccs meg az elferdített puskacsövű céllövölde.

Horváth Martin- A szokás hatalma

Kellemes Adventet!- szólt a lelkész még az udvarban nekem búcsúzáskor. Sokáig töprengtem, mitől is lesz kellemes egy advent. Vagy mitől nem? Sőt, mi egyáltalán ez az advent? Jó-jó persze, tudom nagyjából keresztényként mi az advent, de ha meg kéne indokolnom miért van, honnan jön és egyebek, már én is bajba lennék. Pedig aztán én nem szoktam belenyugodni csak úgy dolgokba, hogy „most ez van”. A karácsony, a húsvét, de még augusztus 20. alkalmából is kutattam honnan erednek és miért jöttek létre. Cikkeket is írtam mindegyikről, lehet fellelhetőek, de az is lehet az internet elnyelte őket már.

Mindenesetre emlékeztetőül: a karácsony, bár Jézus születésének az ünnepe eredetileg, valójában fogalmunk sincs, hogy mikor született Jézus. Amennyit biztosan tudunk, hogy nem decemberben. Azonban a korabeli, pogány Európában ekkor ünnepelték a rómaiak Mithrász születését (december 25.) és az összes többi nomád nép- beleértve a magyart is,- ilyentájt tartották a „fény ünnepet”. Ezt nevezték a magyarok úgy, hogy „karacsun”, és innen is ered magyar neve a karácsonynak. A Fény ünnep nem állt másból, minthogy december 21-22. környéke a téli napforduló. Vagyis e nap után, minden perccel egy kicsit tovább van világos. Egy szakrális tartalma is volt ennek a fény és sötét szimbolikájában. A fény diadalt arat a sötétség felett. Vagyis a jóság, végül mindig legyőzi a gonoszt. Pompás alapozás, hogy az egyház rátegye az ő fényességének, Jézus Krisztusnak születésének ünnepét erre az időpontra. Nem is állt messze a pogány verziótól, hiszen maga a Szentírás is fényességnek tartja az Igét, és a gonosz fölötti diadal a világban, akkor kezdődött, mikor Isten emberként megjelent fizikai testben. Aztán persze a felvilágosodás után minden „szakrális” maszlagnak bélyegzett tényezőt igyekeztek kigyomlálni a társadalomból, így nem maradt más, minthogy a materialisták is kivegyék az ünnepből azt, amivel azonosulni tudnak még az emberek, de már nem mutat Istenre. Meg is volt a logika: micsoda Isten a Biblia alapján? Az Isten szeretet! Óh, ez nagyszerű, ha a szeret Isten, akkor nem kell túlbonyolítani, legyen ez a szeretet ünnepe. Aki nem hívő az is szeret, meg őt is szeretik, aki hívő meg tudja, hogy Isten maga a szeretet. A kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad gondolták. És legfőképp, nem kell konkrétan Istenről, meg megváltóról, meg ilyen „baromságokról” beszélni a karácsony kapcsán.

Így jutottunk el, a mai ünnepi, fényes, „csilli-villi” forralt boros, posványos slágerekkel és filmekkel megtelített, ajándékozós, családi közös kajálások ünnepéhez. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha a „szeretet ünnepe” ideálisan is sikerül, tehát mindenki együtt van, mindenki boldog, mindenki örül az ajándéknak és egymásnak, az is mennyivel silányabb és hitványabb, bármelyik szakrális tartalmú elődjénél. Ha nem is Jézus megváltására utaló jeleket nézem, de az eredeti pogány fény ünnepet, ahol a jóság törvényszerű diadalát éltették a gonoszság felett, mennyivel szebb, tartalmasabb, mennyivel több érték rejlik ezekben, mint egy tökéletes családi összejövetelben. Tehát a legtökéletesebb mai karácsony is szánalmasabb, a legtökéletlenebb szakrális karácsonnyal szemben. Az más kérdés, hogy még ez a „szeretet ünnepe” lagymatag mázas alkalom a legtöbb helyen nem is sikerül sem szeretetteljesre, sem őszintén boldogra.

De hagyjuk is ezt! Mindenki tudja, hogy a legtöbb helyen ma már stressz, meg felfordulás, meg álszenteskedés és nyűg az egész ünnep. De nézzük meg milyen tényleg akkor is ha ideális. Meg akarom mutatni, hogy ha mindenki együtt van, szeretjük egymást és őszintén örülünk egymásnak, ez még akkor is hitvány. Persze nem az hitvány, hogy szeretjük egymást, meg őszintén örülünk is egymásnak. Ezek mind pozitív és nagyszerű dolgok. De ebben a formában még is sanyarú. Hányszor halljuk, hogy „legalább ilyenkor együtt van a család”. Legalább! Ízleljük ezt a szót. Szomorú egy szó a „legalább”. Azt sugallja, hogy általában a helyzet siralmas, de van azért egy picike pont, amikor annyira nem és abba a picike pontba kapaszkodunk. Két verzió van, amikor a család együtt van „legalább ilyenkor”. Az egyik, hogy a társadalmi nyomás megköveteli, hogy ezeket a szokásokat betartsuk. Meg kell ünnepelni, a névnapot, a szülinapot, a karácsonyt stb. Aztán ugyan már hogy nézne ki, ha mi kilógnánk a sorból? Ez az egyik, sőt a legelterjedtebb verzió. Ebben érezzük, hogy kényszeres, őszintétlen és inkább ne lenne az egész, ha csak ezért van. Aztán ott a pozitívabb verzió, amikor a család tényleg úgy érzi, hogy szeretik egymást, együtt akarnak lenni, őszintén, önszántunkból. De ez a nyomorult világ nem engedi. Nem engedi a munka, a kötelességek a sok teendő, a megélhetésért való állandó robot és a távolság is, ami szétszakított minket akár. De legalább(!) az ünnepnapokon ráérünk. Persze érezzük azért, hogy ha rajtuk múlna lehet nem csak ilyenkor találkoznának, sőt lehet nem is ezekben az időpontokban évente. Csak hát az állam és a vállalatok rabláncain függő életünk, teljesen ki van szolgáltatva ezeknek a tényezőknek. A szabadidőnket nem tudjuk beosztani magunktól. A törvények,a  cégek, az állami intézmények előre megírják nekünk mi a menetrend. Megadja melyek a szünnapok, azt is, hogy milyen ilyenkor a közlekedés és a nyitva tartás is. Aztán gazdálkodjon mindenki ezzel szabadidőként ahogy akar. Olyan, mint a börtönökben a látogatási idő, mikor fél órára lehet az üveg mögött beszélgetni. De csak is az előre megszabott időközönként, az előre megszabott időkeretben. Valójában ünnepekkor rá kell ébrednünk, hogy egy rohadt börtön az életünk. A bürokratikus intézmények és gazdasági körök kegyetlen celláiban élünk, és néha, megszabott ideig a szeretteinkkel is lehetünk. Megengedték. Legalább ilyenkor. Ha egy börtönben a fogoly azt mondja az üveg mögötti heti félórás beszélgetéseiről, hogy „legalább ilyenkor a szeretteimmel lehetek”, érezzük benne a sanyarúságát, a kényszerűségét és a szomorú „legalább” jelentését. Nos, a karácsony, a húsvét és az összes „legalább a család ilyenkor együtt van” alkalom, ugyanilyen sanyarú, keserű, kényszeres és szomorú.

A rendszeresség, a programszerűség, az előre eltervezettség a legtöbb esetben öl! Megöli a lelket. Isten a szeretet. Ebben igaza volt a felvilágosodáskor is az ünnep relativizálóknak. A valódi isteni szeretet pedig olyan, hogy nincs logikus magyarázat rá. Ennek a szeretnek nem kell sem alkalom, sem keretek, sem ajándék, sem program. Ez a szeretet jön, hat és kimutatódik. Ha le nem fojtják, ha meg nem gátolják. Ezt a szeretet nem lehet ünnepi keretek közé szorítani, nem lehet naptári időpontokhoz kötni, nem lehet megszabott családi programhoz és helyhez kötni. Mert ha megpróbáljuk meghal. A valódi szeretet előtör és áthatol mindenen. Ha a szeretet munkál, naptári időpontokkal és szánalmas ránk kényszerített rendszerekkel nem törődik. Ha valaki valakit szeret, az látni akarja és látni is fogja a másikat. Ha egy családban, baráti körben tényleg őszintén szeretik egymást, akkor július 23.-án meg szeptember 2.-án is összejönnek egymásért, ha a szeret ezt kimunkálja a szívükben. Ha adni akar valaki valamit a másiknak, mert olthatatlan vágyat érez rá, szeretetéből fakadóan akkor nem vár rá karácsonyig, sem szülinapig, sem más előre megszabott időpontig. És ha emiatt nem sikerül összeülni karácsonykor, vagy szülinapon? Vagy emiatt már nem tudunk adni semmit karácsonykor, vagy szülinapkor? Kit érdekel? Hát szeretjük egymást! Annyira, hogy a megszabott társadalmi kereteket is felrúgtuk érte, hogy áthatoljon és hasson ez a szeretet bennünk. Ha még is frusztrál minket, hogy „ilyenkor pont” nem tudunk adni, vagy összejönni, az a társadalmi nyomás, a másoknak való megfelelés érzete, a tudatalattinkból. De, aki szeret, igazán szeret, Krisztusi agapéval szeret, azt ha valami nem izgatja, akkor ezek a szokások, meg a külsőségek. Ezt vegyük észre a mézes-mázas ünnepnapok alkalmával. Ez jusson eszünkbe, ezen gondolkodjunk el. „Legalább ilyenkor”.

Horváth Martin

Horváth Martin- Ünnepek börtönében

Az életünket, mint egy szakaszba foglalják az ünnepek. Hőn áhítottan várakozunk egyiket elhagyva a kalendáriumban, mikor érkezik a következő. Noha nem azért mert olyannyira átszellemülnénk az adott ünnep tartalmát illetően, hanem mert akkor nem kell dolgozni. Azokat az ünnep-emléknapokat pedig számon sem tartjuk, amelyik nem munkaszüneti nap. Kivéve talán a Valentin-napot és a Haloween-t.

Minek is vannak ezek a napok tettem fel a kérdést? A többségét az átlag nem is érti, nem tudja minek a napja, vagy egyszerűen csak nyűg az egész. Gyerekkorában ugyan ki nem unta a kötelező kokárdás, kiöltözős, Petőfit szavalós minden évben ugyanazt az előadást nézős procedúrát? Persze a karácsonyt, meg a szülinapot és hasonlókat vártuk, mert kaptunk valamit. Ezen utóbbiak felnőttként (kifejezetten szülőként) inkább a nyűg kategóriába fordulnak át. Többnyire fogalmunk sincs minek csináljuk a ciklikusan ismétlődő procedúrákat ezeken a napokon évről évre, de a legszomorúbb talán, hogy el sem töprengünk rajt, hanem robotszerűen csináljuk újra és újra őket anélkül, hogy örömünk lelnénk benn, vagy csak tudnánk miért is tesszük ezt. Nem tudjuk mit jelent, mi a célja és haszna, egyszerűen csak haladunk a tömeggel, a nyájjal, mert mindenki ezt teszi. Meg már a szüleim is ezt csinálták, sőt az ő szüleik is. Mindezt anélkül, hogy elgondolkodnánk, hogy még is mi a fészkes fenét is művelünk és miért? Pedig a legtöbb tradicionális ünnepünknek igen is van értelme és nagyon velős üzenete is. Ezek azonban eléggé homályba vesztek. Nem állok be a sorba és kezdem szapulni, hogy a nyugati, kapitalista-liberális élet hogyan tette tönkre őket. Jóval ezelőtt már befásultak ezek a piros betűs napok. Elveszett tartalmuk a rutin megszokásában, az ismétlődő, egyforma megemlékezések sablonossá váló unalmában. Rongyossá járatott versekkel, amik önmagukban fantasztikusak is lehetnek, de ezerszer hallva már nem érezzük át. S még sorolhatnánk. Erre jött rá csak a kapitalista nyugat marketingdömpingje. Ami az ünnepeket vásári lázzá züllesztette szánt szándékkal.

Mikor már a „mit veszel karácsonyra/szülinapra/ Valentin-napra ?” kérdések a megszokottak. Mert venni kell(!) valamit. Olyan nincs, hogy nem, ez társadalmi elvárás. Ha pedig gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak, párunknak szüksége is lenne valamire időközben(rossz telefon stb.) várunk inkább hónapokat, fél évet, mert még nincs karácsony vagy szülinap vagy bármilyen felűlről ránkerőltetett alkalom, amin ajándékozni muszáj. Illetve vehetünk máskor is, csinálhatunk magunktól alkalmakat csak úgy, de akkor is szükségét érezzük, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelően a karácsony, szülinap, Valentin-nap alkalmából is vegyünk valamit. Akkor is ha se ötletünk, se a másiknak szüksége sincs rá. A legrosszabb pedig, hogy ezeket úgy kezeljük már tudattalan mi magunk is, mint a tőrődés mértékét. Ha nem jó egy Valentin-nap valamiért, akkor az már olyan mintha nem is szeretnének minket igazán. Mert a ránk erőltetett alkalmak társadalmi nyomásként nehezednek ránk, hogy márpedig ajándékozni ilyenkor muszáj! Minden szakrális tartalmú ünnepet bazári cirkusszá degradálták. A mi kicserkészett pénzünk pedig végső soron olyan érdekcsoportokhoz folyik, akik a pénzünkkel a mi kultúránk leépítését pénzelik a médián és egyéb módokon keresztül Erre ellenreakció a tradicionális körökben, hogy a nyugatról átvett ünnepeket (Haloween, Valentin-nap) teljesen elutasítják. Pedig az igazság sosem két oldal között dől el. Olyan ez, mint a Hegeli-dialektika tézis, antitézis, szintézis módszere. Ha valamit állítunk, annak van egy ellen állítása, és a kettő között van az igazság. Pontosabban mindkettő tartalmaz igazságokat. Olyan igazságokat, ami a másikban nincs meg. Így kiegészíthetik egymást. Így sosem szabad két oldal között dönteni és elveszni a csatájukban. Nem véletlen misztikus száma a hármas. Mesékben, hitrendszerekben. A Szentháromság is kifejezi, hogy ami isteni, tökéletesség, az igazság nem két dologból tevődik össze, hanem több. Mert látok embereket, akik a Valentin-nap kifejezésen is kivannak akadva és akkora szittyamagyarok, hogy csak Bálint-napként emlegetik szigorúan. Remélem ők semmiféle szláv és német jövevényszavakat nem használnak. Kizárólag gépkocsival járnak nem pedig autóval, mozgóképet néznek nem pedig filmet, és a magyar tengert sem említik másként, főleg nem az aljas szláv eredetű Balatonként. Persze értem én, hogy az idegen, kultúraromboló hatás ellenreakciója ez. Ugyanakkor elhalasztják a lehetőségét, hogy átvegyenek ezekből a dolgokból valami hasznosat. Miért ne lehetne egy Valentin-napot jól értelmezni? Nyilván gusztustalan mekkora vásárlási láz övezi, hogy erőltetett, muszájból való ajándékok és programok jelentik ezt az eseményt és valami szerelemnek hazudott nyugati nyálas, kiüresedett megváltó eszményt fetisizál. De pont ezért miért ne lehetne kihasználni az alkalmat és helyes értékek mentén értelmezni? A valódi szerelemről, az Isten által rendelt kapcsolat és házasság értelméről beszélni. Nem teljesen kizárni, hanem a valódi szerelem és férfi-nő kapcsolat jelentőségét megragadni. Nem sablonos ajándékokat venni, hanem személyes, akár saját kezűleg gyártott meglepetéseket adni. Egy keresztény értékrendű, szent dolog megélése is tud ez lenni, ha úgy akarjuk. Ez ugyanúgy érvényes a régi, kiüresedett ünnepeinkre.

Sohasem értettem például a névnapot. Engem ahhoz a naphoz nem köt semmi. Valaki pár száz éve kitalálta hasra ütés szerűen( kivéve a szentekhez köthetőeket), hogy akkor legyen és azóta mindenki, mint a robot felhív, megköszönt stb. „Boldog névnapot” szajkózzák, mintha valami csodás érzés lenne a nevemmel élni. Mintha valóban örülnének és boldogság töltené el őket, hogy engem x-nek hívnak. Ha valóban tetszik, inkább a szüleimnek köszönjék akkor is. Úgy gondoltam lehetne ennyi erővel vezetéknévnap is. Van annyi, hogy kijöjjön minden napra egy évbe, sőt több is. Megköszöntenénk minden Szabót, Kovácsot aznap. Valljuk be, a névnap a régi kornak volt egy ürügye, hogy összejöjjön a család és cifrább esetben jól leigyák magukat és nótázzanak. ( Legalább ürügyet kerestek és a család társaságában tették, viszonylag kulturáltan. A mai kor emberének ürügy sem kell, hanem kijelenti, hogy hétvégén bizony ivós-hányós csömörséget tartanak). Azonban minden ellenérzésem ellenére, miért ne lehetne a névnap is megtöltve hasznos tartalommal? A szentekről elnevezett napok, mind az adott szentnek tulajdonított értékeket hirdette eredetileg. Minden névnek van jelentése, amire kilehetne helyezni az alkalmat, hogy valami érdekeset, valami pluszt adjon, amit át lehet élni.

Minden emléknapnak, ünnepnapnak és alkalomnak oka és célja van. Üzeneteket és értékeket rejt, amit át akar adni, hogy megéljük, átéljük. Mert ezáltal többek, jobbak, lelkileg és szellemileg gazdagabb emberek leszünk. Akár történelmi emléknap, amit az unalmas klisés megemlékezéseken túl át lehetne adni sokféleképpen, mit is jelentett és jelent ma számunkra. Akár vallási ünnepeket, hogy milyen örök érvényű, lelkünk nemesedését szolgáló igazságokhoz jussunk, akár nyugatról átvett cukormázas vásárlásra ösztönző ünnep legyen. Mert mindnek és mindnek megvan a maga értéke és a maga igazsága, amit csak ki kell bogarászni belőle, amit ebben a modern, megbolondult világban is fellehetne használni igazan, nemesnek és Istennek dicsőségére szolgáló módon. 

Horváth Martin

Horváth Martin- A fény diadala: Karácsony

Közeledik a karácsony és ilyenkor mindenki emlegeti sűrűn a „szeretet ünnepét”. Mégis nagyon kevesen tudják valójában mit jelent. Na persze nem a híres klisékké vált szöveget akarom mondani, hogy nem az ajándékról szól stb. Ezeket mind tudjuk, persze a többség akkor sem tesz ellene. Az ember addig ezt is fogja tenni amíg szellemi téren nem teszi rendbe magát. Legyen ez most egy kis szellemi frissítés.

Elsőnek vegyük a karácsony elengedhetetlen elemét, ami szinte minden nyugati és sok más kultúrkörbe tartozó családban is megtalálható ekkor: a karácsonyfa. 24.-én díszítjük általában, boákkal, díszgömbökkel, magyar sajátosságként szaloncukorral. A csúcsdísz pedig általában csillagként a tetejére kerül. Teszem fel miért? Többnyire nem firtatják mit is keres a szobában egy feldíszített fa. Nos, mivel a nyugati karácsony a keresztény ünnepkörben gyökeredzik, így elválaszthatatlan Krisztus születésétől.

Krisztus pedig miért is jött a világra? Hogy meghaljon az emberek bűneiért, megváltani minket. Honnan is ered ez a bűn? Az eredendő bűn az első emberpár engedetlenségéből fakad, mikor is a tiltott gyümölcsből ettek, a paradicsomi fáról a kígyó(vagyis sátán) sugallatára. Nem nehéz kitalálni, a karácsonyfa ezt szimbolizálja. A díszek, gömbök amelyek régen valóban gyümölcsök is voltak, a tiltott paradicsomi gyümölcsöt szimbolizálják. A szalagok, boák a fán tekergő kígyót. A csúcsdísz pedig Krisztus eljövetelére utal. Érdekes, hogy ezt a negatív dolgot állítjuk fel ekkor, de ha belegondolunk talán mégsem. Hisz Jézus pont ezért jött el, hogy ettől a bűntől megszabadítson bennünket. A karácsonyfa a remény szimbóluma, a megváltásé. Nem véletlen, hogy január 6.-án pedig lebontjuk a fát, vízkereszt napján. A napon mikor Jézust megkeresztelték. A keresztség tisztelete ez mely lemossa a bűnt, diadalt arat felette, így a bűnbeesés fájának, magának a bűn jelképének is mennie kell. 

A fenyőt egyébkén német protestánsok kezdtek állítani először, nem meglepő hisz télen már csak ez volt zöld. De az örökzöldek tisztelete a pogány germán világban is virágzott. Itt az újabb kérdés, hogy miért pont akkor van karácsony amikor? Télen hidegbe. Na, nem azért mer Krisztus ekkor született. Krisztus születésének ideje nem ismert. Ellenben a pogány ünnepek december 21. után kezdődtek. December 21. az év leghosszabb éjszakájával rendelkezik, ez a téli napforduló miután minden nappal hamarabb világosodik. Ezért a pogány népeknél december vége a Napisten ünneplését tette ki, nekünk magyaroknál is a fény ünnepe volt. Rómában, ahol pedig a kereszténység bontakozott december 25. a Mithrász-kultusz fénypontja volt. Ekkor ünnepelték Mithrász diadalát a sötét felett, tehát szintén Napisten és fényünnep. Persze Mithrásznak tulajdonítottak néha olyan tulajdonságokat is mint szűztől való születés és megváltóként is tekintettek rá. Igen, ismerős lehet a történet. Ezekre a pogány ünnepekre pedig rárakták a keresztény megváltó születésének ünnepét. De hát nem is probléma ez hisz az ünnepek eredeti lényegéből nem igazán vettek el semmit. Sőt Jézus azt mondja „én vagyok a világ világossága”. A fény ünnepe ez is, a remény az új élet. Amikor a fény, világosság diadalt arat a sötétség felett. Vagyis a jó, az igaz felülkerekedik a gonoszon. A karácsony valójában ezt jelenti.

Nem számít, hogy ősi fényünnep vagy Krisztus születése, a lényege egy és ugyanaz. Van kiút, van megváltás és remény mindig. Nem marad semmi rossz sem örökké, mert a sötét a gonosz nem győzhet. Így ilyenkor, de egész életünkben is, de legfőképp most győzzön bennünk is a fény, arasson diadalt a sötétség felett, ami a szívünkben él. Minden hosszú, sötét, rossz után jön, ha lassan is de egy jobb, boldogabb, világosabb korszak, mind a világban, mind a lelkünkben egyaránt. Ez a karácsony.

Horváth Martin