Szabó Kornél- Önsorsrontó kompenzálások

Buli vaan!! - kiáltotta Józsi, majd izomból összehányta magát.

Ha nem is pont ezt, de hasonlót már láttunk/hallottunk, főképp a fiatal generációktól, de az elődök se maradnak el ettől. Disznóvágás vagy születésnap, keresztelő vagy esküvő, hivatalos alkalom vagy mondva csinált, az mindegy. 

Nem annyira egyértelműen ragadható meg az a csoport vagy társadalmi közösség, amelyiknek sajátja ez. - Zabálj, igyál, hányjál, szenvedj, röhögj, szenvedj!
Sokkal inkább valami osztályfüggetlen, komolyan elharapódzott szellemi, és kulturálisan megfigyelhető népbetegségről van szó.
Aligha mondhatjuk, hogy ez bizonyos fokig normális, vagy adott életkorban, élethelyzetben ”rendben van”. Egyszerűen arról van szó, hogy ez beivódott az ünneplési szokásokba, mint fent említett József pólójába a kiválasztott gyomortartalom.

A zabálás, az ivászat, a szexualitás és egyáltalán bármilyen testi élvezet mértéktelen hajszolása
Mert miről szól az egyszerű fizikai szükségletek ”túltöltése”? Nem arról, hogy egyszerűen csak jólesik és ezért megtesszük, hanem hiánytüneteket nyomunk el félmegoldásokkal. Trógerül bánunk magunkkal. Olyanok vagyunk mint a kőműves, aki látta, hogy betonozatlanul hagyott egy részt az alapban és azt földdel tölti be. Csak akkor lehet stabil lelki világunk, ha az alapok erősek és csak akkor tudunk felfelé jutni, ha nem esik szét alattunk az épület. Egyszerű dolgok, mégis a mindennapok homálya elködösíti és szívesebben menekülünk, mint nézünk szembe velük.
Igen, ha undorítóan telezabálom magam, nem csak egy nap, hanem általában, akkor szükségem van valójában valamire, amit elérhetetlennek tartok. Ha földig iszom magam, vagy bedrogozok, akkor szabadságra van szükségem a saját gondolataimtól. Ha pedig minden nap mással rezeg a bokor, akkor a szeretet megélésével és a bizalommal van komoly problémám.

tendenciává vált, és lassan nem csak alkalomszerűen történik, hanem a hétköznapok megszokott elemévé válik. Mintha már nem azért történne meg ezen szükségletek kielégítése, hogy az élet további részeit elérhessük, hanem, hogy ezek legyenek az élet maga.

De ha ezeket megéljük, akkor olyanok vagyunk, mint a tróger kőműves, aki teleföldeli a betonalapot. Én igazán nem akarnék tróger lenni. Ha nincsen betonom akkor keresek/kérek/veszek, és azzal töltöm meg a hiányzó területet. Egészen addig amíg nincsen megfelelő anyagom, nem töltöm meg mással, mert csak rosszabb lesz. Ha beföldelem, akkor valamikor ki kell szednem és az nem könnyű munka. Őrizzük meg tisztán az alapjainkat és olyan töltést adjunk neki ami egynemű vele. Egységes, szilárd épületben van biztonság. A kulcsa a türelem, kitartás, józan belátás és a segítségkérés, ha nem megy.

Komoly küzdelemben élünk nap, mint nap.
Már fent vagyunk, mielőtt felkel a Nap és még fent vagyunk miután rég lement. A nyüzsgő, emberektől hemzsegő és ez által inger gazdag környezet számtalan forrást nemhogy kínál, hanem beleerőszakol az arcunkba. A társadalom nagyobb része izolálódik azokra:
- akik élvezik ezt, mert alapvetően olyan a személyiségük, hogy alacsony stressz szinten élnek, ezért rengeteg behatást igényelnek és bírnak el;
- és azokra, akik ezt nem bírják, mert természetből adódóan magas stressz szinten működnek, ezért kevés behatást igényelnek és bírnak el.
A lényeg, hogy ez az introvertált-extrovertált téma nem véletlenül került elő nem is olyan régen. Ma már sokan be tudják sorolni magukat, ami jó is lehetne, de jelenleg tovább erősíti a széthúzást és nem pont megértésre sarkall. Az individualista beállítódás részben okolható ezért. A mai ideálember kezdi érezni az önismeret fontosságát, de rosszul csinálja.
A személyiségünk különböző területekre bontható, ezeknek része az a terület is, amelyet mások jól látnak, mi viszont többnyire nem. Nagyrészt apró viselkedési mozaikok, melyek egyenként is számíthatnak, de együtt képesek kiadni a személyiségképünk egy teljes oldalát.
Tehát az önismeret gyakorlásának egyik el nem hanyagolható része ezen a vak területen való terjeszkedés. Logikus, hogy ezt magunktól nagyon kevéssé vagyunk képesek látni. Ezért is fontos, hogy meghallgassuk mások véleményét magunkról, akármilyen is az.

Lássuk a liberalizmus, amiben élünk, egyik jellemzőjét:

Liberalizmus klasszikusan: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyástól való szabadságának követelése.

Ezzel nem lenne baj, ha nem lenne félreértve. A szabadság itt nem csípőből tagadást jelent, hanem érett megfontolást. Természetesen van jogunk arra, hogy egy teljesen ismeretlen dolgot annak legalább felszínes ismerete nélkül, vagy mások tanácsát figyelembe nem véve gondolkodás nélkül elutasítsunk. Természetesen jogunk van hibázni, amíg azzal nem ártunk se másnak, se magunknak.
Ha nem tudjuk, hogy a jó, az jó nekünk és a rossz, az rossz nekünk, akkor mégis miről ítélkezünk, és mi az ítélet a tudatlanságban?
A lelki egyszerűség arra vonatkozik, hogy tudjuk, mire mondjunk igent és mire nemet.
Mert van elég ismeretünk ahhoz, hogy eldöntsük, ha nem barmok módjára járunk a világban.

Nem lehet persze komolyan okolni a tudatlanul bólogató embereket a bólogatásért, mert egyáltalán nem volt felkészülve arra a társadalom, amit magára vállalt a liberalizmus ideájával. A különféle eszmék, ideológiák elsősorban mindig a hatalom eszközei, olyan hatalommal rendelkező emberek tetszését kiváltó játék, amit nem játékra találtak ki. Az emberi lét, a társadalom jobbításának céljáért hozzák létre őket. Mégis ahogy más új dolgokkal is megtörténik, ezeket is előbb használják ki, mint fel.
Ezen kívül felülről lefelé érvényesülnek. A művelt, nagy vagyonú, hatalommal rendelkező ember felfedezi, hogy ez milyen jó, és elkezd tenni azért, hogy megvalósuljon. Ami történt azt Ferge Zsuzsa ragadja meg jól egyetlen mondatban:

Ferge Zsuzsa: A rendszerváltás megítélése

 „A gazdag társadalmak individualista, posztmodern ideológiája rázuhant egy lassan modernizálódó, többségében szegény társadalomra.”

Magyarország le van maradva a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését tekintve azoktól akikhez felzárkózni kíván, és ez a távolság időben azt okozza, hogy nem tudunk beállni a jelenlétünkkel az aktuális eszmék mellé.
Ezen kívül, a liberalizmus önellentmondását még a le nem maradott országok sem kezelik jól egyenlőre. Az individuum, az egyén/egyéniség alapvető ellentmondásba keveredik az individualizmus eszméjével. Az egyén nem válhat autonómmá, nem őrizheti méltóságát befolyástól szabadon. Abszurd és logikátlan. Az egyéniség a született és kapott/szerzett hatások mentén kialakuló személyiségmintázat. Ha megőrzi magát az ember a hatásoktól, legalábbis ezt hazudja magának, akkor mi marad? Hogyan nő fel egy gyermek, ha már gyerekkorában azt kapja, hogy ne másoktól függjön legalább egy része az önértékelésének?
Egy tekintélyes darabot magunkról csak azért tudunk, mert mások visszajeleznek, arról, hogy hogyan is viselkedünk.

A mondat így helyes:
Liberalizmus szerintem: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyásssal való szabadságának megélése.

Lefordítva, a szabad akarat megvilágosodása. Egyrészt, hogy egyáltalán van szabad akarat, másrészt, hogy ez az akarat beépítő és nem kizáró.
Érdekes, hogy az akaratunk alapján hozunk döntéseket, ítéletet a fennálló helyzetekkel kapcsolatban, de már a legelső döntés is valamilyen ismeret alapján történik. Az első típusú cselekvés még ösztönös, tehát nem akaratlagos, hanem kódolt késztetés. Amikor felüvölt a gyermek. Aztán rájön, hogyha ezt teszi, valaki foglalkozik vele (jó esetben). Ezt jóként könyveli el. Az első külső befolyás ami érte őt, az jó. Vajon egy csecsemő szabadon mérlegeli, hogy jó-e vagy rossz neki? Nem. Nem is beszélhetünk még igazi, ítélni képes személyiségről itt, bár éles szemű anyukák bizonyára másképp vélekednek. Viszont a kapott válasz, a törődés jó, és ezt ösztönösen kívánni fogja a továbbiakban. Ami lassan akarattá válik. És ez az akarat lesz az alapja az elkövetkező döntéseinek és ítéleteinknek.
A szabad döntés képessége valahol az öntudatra ébredés környékén alakul ki, nagyjából ott ahonnan már összefüggő, hosszabb emlékeink vannak.

Itt térek vissza a helyes önmegtartóztatáshoz, mivel az öntudatra ébredéstől beszélhetünk bármiféle felelősségről. Ettől az első típusú ébredéstől fogva már összehasonlító elemzést végzünk a korábbi tetteink és az előttünk álló között. Nem mintha eddig ezt nem tettünk volna, de innentől már tudatosan végezzük, rálátunk magára a folyamatra is. Képesek vagyunk tanult módszereket önállóan alkalmazni, sőt, (relatív) újakat kitalálni.
Ezt az első típusú ébredést mindenki átéli, még akár bizonyos állatok is. Ami ezt a követi az a (meglepetés!) második típusú ébredés, amit az előre kódolt akarattól való független döntések jeleznek. Az, hogy miért dönt másképp az egyén mint akarja, változó saját vagy külső érdekek függvénye. Befolyásolhatja empátia, félelem, düh, tehetetlenség, stb.. Ide sorolható az ösztönök leküzdése is, a befolyásuktól mentesség.

Ez az érdekes a - zabáljigyálhányjál - jelenség kapcsán is, hiszen könnyen látható, ez az ébredés álmosodik el, amikor belefutunk a hiányok rossz pótlásába. Az akarat azonnali kielégítést követel, ami nem teljesíthető és ennek képtelen ellentmondani a látszólag tehetetlen emberünk, ezzel még több munkát okozva magának. Mondhatjuk úgy, hogy a földdel feltöltött alapot folyamatosan kimossa az eső. Amit fontos és lényeges látni, hogy a képességünk nem veszik el arra nézve, hogy szabadon döntsünk, csak a vágyak elemi ereje erősebb, mint a tudat korlátozó képessége. Főleg ha az adott szükséglet túlzott kielégítése szokássá válik.
Hogy miért engedi bele magát az ember, ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe, ahol a felnőtt szokásösztönök uralják, az a könnyűségében keresendő és a személyiség teherbírásában.
Meg kell jegyeznem mielőtt továbbmegyek, hogy az emberek általánosságban nem egyenlőek. Bizonyos szempontok szerint lehetséges, de a teljes egyenlőség igazából nem is naivitás, hanem abszurditás. Nem tiszteletről, értékről, vagy felelősségről beszélek, hanem arról, hogy mindenki ugyanolyannak érezze magát, mint mindenki más. Vannak egyenlő jogok és kötelességek, de mindenben egyenlő emberek nincsenek. A valamiben való egyenlőség sosem az önszabályozó folyamatok terméke, hanem a kölcsönös megegyezésé. Ezért aztán különféle képességek birtokában másra és másra vagyunk alkalmasak és alkalmatlanok, eltűrők, élvezők, és feladók.
Az ember azért csúszik bele a szabad akarat feladásába, mert az általános társadalmi segítségnyújtás kevés és beteg, az egyének személyisége pedig torz és hiányos. Az önképünk az ingerek fajtaszegénysége miatt beszűkült, és képtelen bizonyos helyzetek életszerű kezelésére. Ezért nem lehet hibáztatni ebben az esetben a hibázókat. Amiért nem verjük el a gyereket, mert nem tudott valamit, amiről még nem hallott.
Szenvedés származik a társadalmi hierarchia hiányából is. Ez ugyan egy illúzió, hiszen mindig is szétvált a társadalom valamilyen elvek alapján, de a néppel közölt kép, jelenleg az egyenlőség képe.
Szükség van hivatalos alá-fölé rendeltségi viszonyokra legalább szerep szinten, de minderre nyitottan, azzal a lehetőséggel, hogy alkalmasság szerint az emberek képesek legyenek státuszt váltani, mobilizálódni.

A lényegi mondanivaló tehát az önmegtartóztatás kapcsán, hogy a lehető leggyorsabban kell abbahagyni a mértéktelenséget, mert csak megnehezítjük azt a munkát, amit előbb-utóbb el kell kezdenünk. Ha nem megy, akkor nem feladni kell és nem is megerőszakolnunk magunkat, hanem megmutatni másoknak, akik megjárták ezt az utat, vagy jelenleg is járják, hogy segítséget kapjunk és adhassunk. A segítségkérés nem szégyen. Tekinthető úgy, hogy az mások belénk fektetett tőkéje, amit később mi is visszaforgatunk a másoknak adott segítségbe. Egyfajta társadalmi szociális tőkeáramlás, amely az emberek belefektetett munkája révén kamatozik. Ezek a kamatok jelzik az adott társadalom fejlődését, és ezek teszik lehetővé azokat az ugrásokat, amik két rendszer közötti távolságot ívelnek át.

Persze a leguniverzálisabb/sokoldalúbb megoldás az, ha az egyén egyszerűen megtér. Nincs szükség óvatoskodó körülírásokra onnantól, hanem igazi párbeszédet nyit Isten és ember, ember és ember között. Amint Istent akarod megérteni, megkapod a válaszokat saját magadat és a kapcsolataidat érintően is. Ez épp azért lehetséges, mert nem az emberi kapcsolatokra támaszkodsz onnantól, hanem egy szilárd, nem ingadozó kapcsolatra. Isten-ember viszonylat keletkezik, amelynek fejlődése során szerzel ismereteket egyéb dolgokról, és nem az egyéb dolgok megismerése során szerzel tapasztalatot a végső célról. Nyitott kapukat mutat az embernek/a kereső léleknek az élet rejtelmeihez. És bár nem ad rögtön választ, hiszen az nem elégít ki senkit- a képességgel felruház arra, hogy meg tudd találni a téged igazán érdeklő, igaz válaszokat.

Szabó Kornél