Horváth Martin- Az oroszok és a kommunizmus

Az oroszok és a kommunizmus az emberek fejében úgy összefonódott és gondolatban összetartozik, mint „a borsó meg a héja”, ahogy Forest Gump mondaná. Ez természetes Európában,- kiváltképp annak keleti részén-, ahogy a hidegháborút vele vívó USA-ban is. Mégsem mondhatjuk, hogy maguk az oroszok is máshogy vélekednének és kikérnék ezt maguknak. Az orosz társadalom fejében ők, és a kommunizmus szintén összefonódott. Ez annál érdekesebb, hiszen a világ szélsőjobbos, illetve Nyugat és liberalizmus ellenes pártjai, mozgalmai körében Oroszország az Európai civilizáció utolsó reményeként él. Még is hogy lehetséges, hogy a „keresztény, nemzeti civilizációt” egy olyan ország védje, melyet az internacionalista-ateista Lenin-szobrok borítanak be, katonai felségjelzésként a vörös csillag díszeleg a vadászgépein és Kreml tetején? Mind a mai napig.

Az orosz nép kommunizmushoz fűzött viszonyát, nekünk, nem oroszoknak nagyon nehéz megértenünk. Az oroszok döntő többsége, kifejezetten a fiatalok is, úgy vélik, hogy a Szovjetunióban jobb lehetett élni, mint a mai országban. Természetesen ezek első sorban anyagi természetű vágyakozások, és valószínűleg nálunk is a Kádár-rendszer mesés emlékként él a többség fejében. Azonban Oroszországban a kommunizmus összeomlása jóval durvább sokkhatás volt, mint nálunk, vagy másutt. A zavaros ’90-es évek elején a gyors Jelcini privatizáció gyakorlatilag káoszhoz vezetett. Jó szerivel minden pár tucat oligarcha kezében landolt, hiperinfláció sújtotta a gazdaságot, a segélyek pedig nem jutottak el a néphez, csak az oligarchák offshore-számláihoz. Ezek után Putyin és a pszeudodemokráciája egy megváltás volt az orosz népnek. Azonban ez még nem indokolná, hogy az orosz jobboldalon és a kifejezetten nacionalisták között is a Szovjetunióra, sőt Sztálinra miért gondolnak nagy nosztalgiával. Ehhez kicsit mélyebbre kell ásni az orosz lélektanban.

Bakunyin, az „anarchizmus atyja” kijelentette, hogy az orosz nép olyannyira kollektivista, az individualizmust teljesen mellőző és a társadalom lelkülete ösztönösen autokratikus, hogy az anarchizmus megvalósításának ötletét Oroszországban csakhamar feladta.  S való igaz az oroszok gyakorlatilag nem tekintélyelvű rendszerben nem igazán éltek. A cári Oroszországban a felvilágosodás elmaradt, az 1800-as évek Európai forradalmai a cár országában elakadtak. Forradalomra csak 1917-ben került sor, és azt is részben nyugati aknamunkának köszönhették és a szocialista mítosszal ellentétben, egy szűk klikk vitte véghez. Ez a forradalom azonban az autokrácia csúcsán lévő cári arisztokráciát, a kommunista pártra cserélte és csakhamar a Szovjetunió megalakulása lett a vége. A Szovjetunió rendszere ellen pedig 70 éven át, nem lázadtak fel az oroszok. Sőt annak széthullását tragédiának is élték meg. A zavaros ’90-es éveket leszámítva az oroszok még csak névlegesen sem voltak pár évnél többet demokráciában. A mai Putyin-rendszert szintén nem számítjuk klasszikusan annak. Az oroszok tehát a Szovjetunióra legalább olyan időszakként tekintenek, mint a cári Oroszországra. Egy-egy nagy birodalmi időszakként. Ehhez hozzájárul, hogy a Szovjetunió csak nagyon kezdeti időszakában érvényesítette az internacionalista elveket. Sztálin csakhamar megkapta a „vörös cár” elnevezést és a sztálini Szovjetunióban a kommunizmus gyorsan kirakat lett. Ráadásul a II. világháborúban „nagy honvédő háború” szlogennel zajlott a harc a németek ellen, és az orosz nacionalizmusra épülő propaganda terített be mindent. Hruscsov irányvonala azonban teljesen más volt, kicsit a Lenini filozófiához jobban visszacsatolt, de Brezsnyev klikkje hamar meg is buktatta. Brezsnyev pedig egyértelműen visszanyúlt pár sztálini vívmányhoz és a kommunizmus látszatjellege állandósult. A ’70-es években Kína azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy már nem képviseli hitelesen a kommunizmust, azt csupán lepelnek használja és valójában régi, orosz, nacionalista nagyhatalmi érdekeket érvényesít. Ez tökéletesen összefoglalta a Brezsnyevi időszak lényegét. A szovjet tagállamokba, mint Kazahsztán, Balti államok stb. szintén jelentős orosz népességet telepítettek be Moszkva vezérletével. Ebből látszik, hogy az oroszoknak a Szovjetunió közel sem feltétlen a kommunizmust jelentette, hanem a cári birodalom után, egy másik orosz birodalmat.

Sztálin megítélése pedig pozitív az orosz társadalomban, sőt népszerűségben veri Lenint. Ennek oka, hogy láthatóan tett a kommunizmus lényegére és az orosz birodalmi attitűd visszaköszönt. Legnagyobb érdeme mégis a „nagy honvédő háború” megvívása és a németek legyőzése. Nekik ez kicsit olyan, mintha mondjuk Kun Béla visszaszerezte volna nekünk a Trianon előtti területetek. Elég összetett lenne megítélni hazafias szempontból a Tanácsköztársaságot akkor. Nos, ők is így vannak Sztálinnal. A Szovjetunió szétesése pedig, nekik egy kicsit szintén olyan, mint nekünk Trianon. A szovjet birodalom széthullásával, az arra a területre kiterjedő orosz befolyás is jelentősen megszűnt, illetve határon túl ragadt sok-sok orosz. Olyan terület is elvesztek, amik nem a szovjet időkben tartoztak csak befolyás alá, de már évszázadok óta orosz részek voltak. Így a Szovjetunió az orosz nacionalisták körében kicsit egyet jelent az összetartozással, a szétszakított orosz testvéreikhez. Ezért is láthattuk, hogy a Krímben, vagy Keleti-Ukrajnában az orosz szeparatisták vörös, sarló-kalapácsos lobogóval tüntetnek és a hadi-jelzéseik is az egykori szovjet időket idézi. Ahogyan a Lenin-szobor ledöntése is a Krímben felháborodást okozott az oroszok között, mert nem azt látták, hogy az ukránok a kommunista Lenint ledöntik, hanem számukra az az orosz Lenin volt, az anyaországgal való összetartozás szimbóluma.  Mi, magyarok talán úgy értenénk ezt, hogy mi is szívesen rakjuk ki az angyalos címert az összetartozás jeléül, még sem sírjuk vissza a Habsburgokat. Persze az angyalos címerben semmi nemzet és kultúraellenes ideológia nincs, míg a kommunista jelképekre ez nem mondható el. A furcsa paradoxon jellegét talán ez adja.

Napjaink Oroszországában erősen konzervatív, jobboldali a Putyini vezetés. Az Egységes Oroszország kormánypárt rendezvényein mellőzik a szovjet jelképeket. A május 1.-i felvonuláson csak a kommunista párt rendezvényén volt Sztálin portré és szovjet zászlók. Azt nem hanyagolhatjuk el, hogy azonban ez a párt a második legerősebb Oroszországban. Putyin kijelentései a kommunizmussal kapcsolatban érdekesek. Lenint pár éve erősen bírálta, később pedig azt mondta rokonszenvez a kommunizmussal még mindig ő is. Ezt azonban úgy indokolta, ami elárul mindent a jelenlegi orosz felfogásról. Azt mondta a kommunizmus elvei nagyban hasonlítanak a Bibliára. Félretéve, hogy szerintem ez azért elég groteszk gondolat, bemutatja az orosz állapotokat. A régi, tradicionális, ortodox orosz birodalom és a kommunista Szovjetunió is egy-egy nagy korszak az orosz történelemben, amit minden ellentmondás ellenére, manapság összeférhetőnek tartunk. A cár és párttitkár képe összeér a történelmi emlékezetben, és szemrebbenés nélkül áldja meg az orosz pátriárka a vörös csillagos rakétákat az orosz hadsereg részére. Oroszország valamiféle illiberális, beteg jobboldaliságot képvisel, és messze van a kommunizmustól, bármi legyen is a látszat. Még is az egész rettentően furcsa, abszurd nekünk itt nyugatabbra, és a vörös csillagos, sarló-kalapácsos, Sztálin arcképével tarkított „keresztény-nacionalizmus” valami nagyon keserű ízt hagy maga után.

Horváth Martin

Serfőző Dániel.- Az oktatási szabadságról

Az oktatás a mai átlagpolitika egy kikerülhetetlen sarokköve. Mindenki kérdés nélkül elfogadja a mai formájában, mintha a tíz parancsolat része lenne. A különbségek csak abban mutatkoznak meg, hogy ki mit szeretne beleverni a következő generációba, és milyen módszerrel, azt hogy bele kell verni akármit is, azt senki sem tagadja. Ahogy a kibontakozó CEU konfliktusból is látszik az oktatás egy rendszer kulcsa, vagy éppen ellensége. A modern állami, kötelező oktatás már nem a tudásátadásról és egyéb nemes célokról szól, hanem az ideológiai átnevelésről.

Mindnyájan tanulunk. Tapasztalatokat szerzünk, jobb esetben gondolkodunk. Gyerekkorunktól kezdődően növünk bele a világba, felfedezzük azt, és elhelyezkedünk abban. Ebben egyrészt a szülői gondviselés nyújt védőkart, később pedig akaratunk kialakulásával pedig nekünk kéne kezünkbe vennünk létünk, és döntések mentén kiteljesíteni azt. Az oktatás tehát a léthez szükséges alapokból, mint például a beszéd, terjed, egészen odáig hogy valaki megismerkedik a filozófia világával. Szóval elkülöníthető egy szülőktől megtanult alap, és egy lehetőség gazdag tudásszerzés, amit befolyásol az ember beállítottsága, képességei, a kultúra amiben él, és ahogy abban él.

Ez a történelem során, egészen a felvilágosodásig, és a felvilágosult abszolutizmus uralmáig arányaiban jól működött. Az állami, vagy bármilyen szégyenteljes is, egyházi manipulatív oktatás csak a társadalom kisebb rétegét, az értelmiséget érintette. A „plebsz” többnyire háborítatlanul, annak rendje és módja szerint tudott, harmonikus módon tudáshoz jutni, persze a maga korlátai szerint, de legalább nem erősen kontrollált módon. Ez a harmónia borult fel amikor a felvilágosodás bálványaival eltelt vezetői réteg a különböző utópiáiktól és haladás komplexusokból kifolyólag eldöntötte: mindenkinek tudás kell adni, ha kell erőszakkal, és persze „jó” tudást. Rájöttek hogy csak úgy érhetik el azt, hogy az emberek egységesen gondolkodjanak, és könnyen irányíthatóvá váljanak, ha már minél fiatalabb korban egy adott ideológia szerint nevelik őket. Ez az elv a jóléti államokban, majd a diktatúrákban is tökélyre lett fejlesztve. Úgyhogy ma már nincs olyan ember, aki meg merné kockáztatni a kötelező, egységes oktatás létjogosultságát. Állami oktatás, állami ideológia szerint, mindenre kiterjedően, kötelezően, büntetés terhe mellett, már az óvodától, kollektíven.

Tehát ha az oktatásról beszélünk egészen addig felesleges belemélyednünk abba, hogy milyen módszerrel kellene történnie, poroszosan, angolszászosan vagy akárhogyan, hanem már rögtön az tisztáznunk kell, hogy a kötelező oktatás már önmagában is elhibázott elképzelés. A tudás mindig opcionális és személyre szabott. Nincs két egyforma képességekkel vagy teljesen egyforma irányultságú ember. Ezért abszolút érvényét veszti az a tévképzet hogy mindenkinek ugyanannyi matematikát és magyart kellene tanulnia, vagy az a még abnormálisabb, de annál közkedveltebb gyakorlati gondolat, hogy egy embernek minden téren műveltnek kéne lennie. Ezek az uniformizáló, egyértelműen kollektivista gondolatok erősen ellene mennek az emberi természetnek, és emberi sajátosságoknak. Az egyéni döntés kell meghatározza a tudás megszerzésének mennyiségét és témáját, egy bizonyos korig pedig természetesen a szülői belátás. Minden egyéb erőlködés, a piac növelése, a fejlődés, a nemzet felemelkedése csupán emberellenes eszme koholmányok agymenései, és egyszerűen nem lehetnek érvek egy józan gondolkodású egyén számára, akinek az első a szellem és az autentikus élet és nem holmi fantazmagórikus földi bálványutópiák. Soha nem terjedhetne el olyan tévképzet, mint például a naiv materializmus egy organikus oktatási rendszerben. (Vagy rendszer nélküliségben, pozitív értelemben.) Ha jelen is lenne, kevés számban, és nem tudna ennyire nagy hatást gyakorolni az emberekre. Gondoljunk a kommunizmus magyarországi térhódítására példaként. Amikor megkaparintották a hatalmat senki sem gondolta volna, hogy a propagandájukat egy kisebb rétegen kívül bárki komolyan gondolja. Habár nyilvánosan nem lehetett az erőszak miatt, de maguk között mindenki megvetette a kommunizmust. Erre az erőszak, propaganda, és oktatás hatására a rendszerváltozásra eljutottunk oda, hogy az emberek többsége erős szimpátiát érez a szocialista diktatúra iránt. Oly annyira hogy képesek voltak a második választáson győzelemhez juttatni az MSZP-t. Mindez itt történt, abban a nemzetben ahol az '56-os szabadságfelkelés is.

Az internet az egyik legnagyobb áldás, vagy átok a jelenlegi helyzetben. Ez egyénfüggő. Lehetőséget biztosít, egyelőre, a szabad és önálló tudásszerzésre. Oly annyira hogy kijelenthető, hogy több lényeges tudáshoz jutottam itt, mint a teljes kötelező oktatás során. Persze akinek nincs vágya e tudásra, vagy kiölték belőle, annak átok, hiszen ugyan úgy meg lehet ragadni itt is az átlagos, előretálalt posványban.

Vissza kell tehát adnunk a nevelés és oktatás jogát a családnak, majd a felelősségteljes egyénnek. A médiát, a nevelés másik dogmatikus bástyáját ledöntenünk és kiiktatnunk. A helyi közösségeink szerepét megnövelni a nagy egésszel szemben. Ezzel visszaállíthatjuk a tudás becsületét, élhetőbbé, szabadabbá, és egészségesebbé tehetjük ismét e világot a jövő nemzedékének.

S.D.

Horváth Martin- Krisztusi opportunizmus

„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő - pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem - pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (1.Kor. 9:19- 22)

Napjaink keresztényeinek fő problémája, hogy nincs rendes, valós kapcsolata a világgal. Egy burokban élnek, amit vagy a gyülekezet, ifi kör, esetleg nagyobb egyházi közösség jelent, vagy magasabb szinten az állammal- teológiailag erősen megkérdőjelezhető módon- összenőtt egyházi intézményrendszer keretei jelentenek. Bármely felekezetről is beszélünk, annak aktív tagjait egy tátongó szakadék választja el a világi emberektől. Ez a szakadék természetesen sok esetben pozitív, mi több a Krisztusi hitünk elengedhetetlen velejárója. Azonban igen csekély ( ám annál jobban tisztelt) azoknak az aránya, akik keresztény családban, közegben nőttek fel, és ténylegesen tisztában vannak a világ, a világi emberek problémáival, gondjaival. Mindenki hall üres sablonként a bűnről. Szexuális devianciákról, modern technikai átkokról a fiatalokra, drogokról és egyéb függőségekről, széteső családokról, agresszióról. De átérezni, megérteni nem tudja. Nem tudja, mert nem élte át. A friss megtérők érthetik ezeket, de a többségük nagyon hamar betagozódik a keresztény burok világba. Viszont átélni nem csak úgy lehet, ha magunk is személyesen elszenvedői voltunk egy függőségnek, egy erőszaknak stb. Úgy is átélhetjük, ha részese vagyunk, mert ott vagyunk és ismerünk embereket, akik ennek közvetlen elszenvedői. A keresztények többsége azonban itt éli meg a szakadékot negatívumként, miközben észre sem veszi. A világgal már nincs valós kapcsolata, nincs világi emberekkel közössége, barátsága. Nem jár köztük, sőt irtózik a gondolatától is, hogy keresztény fiatalként egy átlagos hétvégi bulin részt vegyen akár. Nem látják, hogyan és miképpen megy végbe a bűn egy Isten nélküli ember életében. Ezzel együtt nem láthatják az utat sem, hogy miképpen lehet Istenhez vezetni. A többségük karitatív akciókkal, az állam által lélegeztető gépen tartott egyházi intézmények adományaival, akcióival megelégszik. Úgy érzi történt valami. Semmi nem történt.

Az éhezők kapnak ruhát és ajándékot, és ez egy nagyszerű dolog, ami fantasztikus, hogy létezik, de a keresztény ember feladata itt nem érhet véget. Meleg ruhában, jól lakva is kárhozatra jut a rászoruló, ha a lelkét Krisztus szelleme nem töltötte be. A keresztény ember dolga, hogy felismertesse a rászorulóval Krisztus szellemét. Itt rászoruló alatt anyagi helyzettől függetlenül értek mindenkit, hisz mind rászorulunk Isten kegyelmére. Rászoruló az éhező, de a márkás ruhákban járó „bulibáró” is. Ahhoz viszont, hogy Krisztus szellemét megértessük velük, meg kell érteni nekünk, őket magukat is. A keresztények zöme itt elvérzik. A burok világ határán túl van ez. Pedig Jézus térdig gázolt a bűnösök között, a szellemi, erkölcsi mocsokban. Megértett prostituáltak, csalót, gyilkost, és lehajolt hozzájuk és felemelte őket. Napjaink keresztényeinek többsége erre képtelennek látszik. Pedig parancsolatot kapott a keresztény ember, hogy menjünk és hirdessük Isten Igéjét. Ezt megtehetjük úgy is, hogy kiállunk táblákkal az utcára, vagy minden második válaszunk egy bajba jutottnak lehet az, hogy „Jézus szeret/ higgy Jézusban”, de ezzel csak magunkat járatjuk le. Bolondnak néznek minket, de ami rosszabb, magát a keresztény hitet is.

Pál apostol fentebb idézett levele tökéletesen mutat rá a lényegre. A zsidóknak zsidó lesz, a pogánynak pogány, hogy az evangéliumot hirdesse. Olyanná válik, mint amilyen társadalmi szegmensnek éppen szüksége van az evangéliumra. Pál apostol nem azt mondja, hogy ha zsidók közé megy akkor ő is részt vesz a Messiás gyalázásban, és minden Krisztussal összeegyeztethetetlen szertartáson. Ahogyan nem azt jelenti, hogy ha pogányok közé megy, akkor ő is részt vesz a szakrális orgiában lerészegedve, hisz ő is pogánnyá válik. Természetesen óriási hiba és mai, progresszív keresztény trend, hogy menők, lazák, világiak leszünk, hogy lássák mi is milyen jópofák vagyunk. Úgyhogy mi is leisszuk magunkat, mi is betépünk picit és jót nevetünk egy proli-duhajkodós kósza numera történetén egy részeg buliban. Óriási tévedés. Ezek vezetnek a homoszexuális lelkész szentelésekhez, és kerti parti jellegű „Istentiszteletekhez”. A sötétbe kell mennünk, de világosságként, nem pedig, hogy mi is kialudjunk.

Sokkal inkább Pál, megérti a zsidókat és megérti a pogányokat. Átérzi, átéli a helyzetüket. Képes elképzelni mit éreznek és gondolnak. Manapság egy ateistát, sátánistát, drogost, prostit, akárkit is meglehet érteni. Ha Krisztus szeretete van bennünk, nincs olyan társadalmi csoport, ami kifogna az empátiánkon. Keresztényként el lehet menni egy buliba, ellehet menni koncertre, fesztiválra és igen, lerészegednek mellettünk, betépnek mellettünk, és válogatott ocsmányságokat hallhatunk, akár a hitünkre nézve is. De mi, keresztények azért vagyunk, hogy találkozzunk a bűnnel, a bűnösökkel. A kettőt pedig meg is tudjuk különböztetni, és utóbbit megszabadítani az előbbitől hosszú távon. A kereszténység nem egy szubkultúra, nem azért jött el Jézus, hogy egy underground nemzetközi mini világot teremtsen, hanem, hogy a világ világosságaként a sötétségben járjunk.

Ha bennünket zavar, hogy eltérő véleményt hallunk, ne talán konkrét szidalmakat világnézetünkre és Istenre az nem baj. A baj ott kezdődik, ha ezt nem tudjuk elviselni és saját gyenge jellemünk végett elzárkózunk és hagyjuk veszni azokat, akiknek lelke a megmentésre vár. Tartson mindenki önvizsgálatot, ha így érez, hogy milyen komoly valójában a hite. Lehetséges, hogy nem fognak tömeges megtérések születni, de az is hatalmas eredmény és egy lépcsőfok felfelé, ha például egy ateista elmondhatja: „na hát egy értelmes keresztény”. Ki tudja később ez a löket, hová tereli a szívét adott helyzetben. Pál apostol szavait ma úgy is mondhatnánk, hogy az ateistákért ateisták leszünk, a proliknak prolik, a  nácinak nácik, a liberálisnak liberálisok, a nihilistáknak nihilisták, hogy az evangélium mindenkié lehessen. 

Az opportunizmus azt jelenti, mindig azt tenni, vagy mondani, ami éppen a körülöttünk lévőknek, vagy a többségnek megfelel. Egy gerinctelen, aljas dolog, azonban Isten feltudja használni jól is, ha ezt Krisztusért tesszük. Mindig azon célcsoportnak a gondjait, bajait, gondolatainak csíráit kell magunknak éreznünk, akik között vagyunk, hogy kicsit mi is azokká váljunk, amik ők. Így érthetjük meg, hogy a szívüknek milyen részen hiányzik Isten. Csak akkor is tudjuk célzottan az üzenetet oda is juttatni. Nem (csak) azért vagyunk mi keresztények, hogy egymásnak örüljünk. A mi feladatunk, hogy elinduljunk nyakig a mocsokba, a sárba, a fertőbe a bűn közé, hogy találkozhassanak velünk azok, akiknek igazán szüksége van rá. Ha nem így teszünk, és maradunk a burok világunkban, akkor a bűnünk nagyobb lesz azokénál, akiket nekünk kellett volna megmentenünk.

Horváth Martin

Horváth Martin- Csak Istenem, csak hazám(vers)

Csak Istenem, csak hazám
Ez maradt már énnekem
Meg nem értett, hűvös magány
lett az én kis életem

Kong a tér a szívem körül
Míg szem ellát, senki sincs
Senki sem ki súlyát enyhítené
Mi lelkemen a nagy bilincs

Mit e zord világ sújtott rám
S nem tudom, hogy mit tegyek,
Nem bírom már elviselni,
hogy e földön, itt legyek

Átkarol a kitaszított egykeség
Néha húsba vágva, néha oly lágyan
Úgy érzem, hogy megfojt egyszer
A spirituális honvágyam

Hazamennék szívesen
Hol csak Istenem, csak hazám
Az  igazi,  ott odafönt
Az való nekem igazán

Leláncolva fekszem, idelent a sárban
Égbetörő lelkem kulcsa
Bennragadt a zárban

De megkímélném, lelkem útját
Ne váljon hiába való körökké
S megpihennék az Úrnak keblén
Mindörökkön örökké.

2015. november 9.

Horváth Martin- Ajándék(vers)

Váratlanul délután
Kimentem a rétre
Hogy hanyatt fekve
szemem vessem fel az égre

S ücsörögve a lankában
Míg szem ellát, senki nincsen
Leszállott és szorosan
Megölelt az Isten

Megölelt, és ott maradt

Legalább egy órát
El is mondtam neki
Szívem minden búját

Nem mondott rá semmit sem
Nem szidott, nem bókolt
Csak ültem ott és tűrtem, ahogy
Langyos szellő csókolt

Az idő mintha megállt volna
Madár dacolt fent a széllel
Ahogy a szívem teszi ugyanezt
Minden áldott éjjel

Susogott a fáknak lombja
A repcén túl ott messze
Lágyan ringott a sárga tenger
És elvoltam benn veszve

Fölötte kéklő óceán
Benne pár fehér folt szétfojt
Körülöttem minden, olyan
egyszerűen szép volt

Tovább is ment az Isten
Amint engem áthatott
Meg is köszöntem, hogy két szemem
Ily nagy csodát láthatott

Tovább ment, hogy más is lássa
Az élet maga ajándék
S szebb helyet e világnál
Keresve sem találnék

2016. május 9.

Horváth Martin- Ünnepek börtönében

Az életünket, mint egy szakaszba foglalják az ünnepek. Hőn áhítottan várakozunk egyiket elhagyva a kalendáriumban, mikor érkezik a következő. Noha nem azért mert olyannyira átszellemülnénk az adott ünnep tartalmát illetően, hanem mert akkor nem kell dolgozni. Azokat az ünnep-emléknapokat pedig számon sem tartjuk, amelyik nem munkaszüneti nap. Kivéve talán a Valentin-napot és a Haloween-t.

Minek is vannak ezek a napok tettem fel a kérdést? A többségét az átlag nem is érti, nem tudja minek a napja, vagy egyszerűen csak nyűg az egész. Gyerekkorában ugyan ki nem unta a kötelező kokárdás, kiöltözős, Petőfit szavalós minden évben ugyanazt az előadást nézős procedúrát? Persze a karácsonyt, meg a szülinapot és hasonlókat vártuk, mert kaptunk valamit. Ezen utóbbiak felnőttként (kifejezetten szülőként) inkább a nyűg kategóriába fordulnak át. Többnyire fogalmunk sincs minek csináljuk a ciklikusan ismétlődő procedúrákat ezeken a napokon évről évre, de a legszomorúbb talán, hogy el sem töprengünk rajt, hanem robotszerűen csináljuk újra és újra őket anélkül, hogy örömünk lelnénk benn, vagy csak tudnánk miért is tesszük ezt. Nem tudjuk mit jelent, mi a célja és haszna, egyszerűen csak haladunk a tömeggel, a nyájjal, mert mindenki ezt teszi. Meg már a szüleim is ezt csinálták, sőt az ő szüleik is. Mindezt anélkül, hogy elgondolkodnánk, hogy még is mi a fészkes fenét is művelünk és miért? Pedig a legtöbb tradicionális ünnepünknek igen is van értelme és nagyon velős üzenete is. Ezek azonban eléggé homályba vesztek. Nem állok be a sorba és kezdem szapulni, hogy a nyugati, kapitalista-liberális élet hogyan tette tönkre őket. Jóval ezelőtt már befásultak ezek a piros betűs napok. Elveszett tartalmuk a rutin megszokásában, az ismétlődő, egyforma megemlékezések sablonossá váló unalmában. Rongyossá járatott versekkel, amik önmagukban fantasztikusak is lehetnek, de ezerszer hallva már nem érezzük át. S még sorolhatnánk. Erre jött rá csak a kapitalista nyugat marketingdömpingje. Ami az ünnepeket vásári lázzá züllesztette szánt szándékkal.

Mikor már a „mit veszel karácsonyra/szülinapra/ Valentin-napra ?” kérdések a megszokottak. Mert venni kell(!) valamit. Olyan nincs, hogy nem, ez társadalmi elvárás. Ha pedig gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak, párunknak szüksége is lenne valamire időközben(rossz telefon stb.) várunk inkább hónapokat, fél évet, mert még nincs karácsony vagy szülinap vagy bármilyen felűlről ránkerőltetett alkalom, amin ajándékozni muszáj. Illetve vehetünk máskor is, csinálhatunk magunktól alkalmakat csak úgy, de akkor is szükségét érezzük, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelően a karácsony, szülinap, Valentin-nap alkalmából is vegyünk valamit. Akkor is ha se ötletünk, se a másiknak szüksége sincs rá. A legrosszabb pedig, hogy ezeket úgy kezeljük már tudattalan mi magunk is, mint a tőrődés mértékét. Ha nem jó egy Valentin-nap valamiért, akkor az már olyan mintha nem is szeretnének minket igazán. Mert a ránk erőltetett alkalmak társadalmi nyomásként nehezednek ránk, hogy márpedig ajándékozni ilyenkor muszáj! Minden szakrális tartalmú ünnepet bazári cirkusszá degradálták. A mi kicserkészett pénzünk pedig végső soron olyan érdekcsoportokhoz folyik, akik a pénzünkkel a mi kultúránk leépítését pénzelik a médián és egyéb módokon keresztül Erre ellenreakció a tradicionális körökben, hogy a nyugatról átvett ünnepeket (Haloween, Valentin-nap) teljesen elutasítják. Pedig az igazság sosem két oldal között dől el. Olyan ez, mint a Hegeli-dialektika tézis, antitézis, szintézis módszere. Ha valamit állítunk, annak van egy ellen állítása, és a kettő között van az igazság. Pontosabban mindkettő tartalmaz igazságokat. Olyan igazságokat, ami a másikban nincs meg. Így kiegészíthetik egymást. Így sosem szabad két oldal között dönteni és elveszni a csatájukban. Nem véletlen misztikus száma a hármas. Mesékben, hitrendszerekben. A Szentháromság is kifejezi, hogy ami isteni, tökéletesség, az igazság nem két dologból tevődik össze, hanem több. Mert látok embereket, akik a Valentin-nap kifejezésen is kivannak akadva és akkora szittyamagyarok, hogy csak Bálint-napként emlegetik szigorúan. Remélem ők semmiféle szláv és német jövevényszavakat nem használnak. Kizárólag gépkocsival járnak nem pedig autóval, mozgóképet néznek nem pedig filmet, és a magyar tengert sem említik másként, főleg nem az aljas szláv eredetű Balatonként. Persze értem én, hogy az idegen, kultúraromboló hatás ellenreakciója ez. Ugyanakkor elhalasztják a lehetőségét, hogy átvegyenek ezekből a dolgokból valami hasznosat. Miért ne lehetne egy Valentin-napot jól értelmezni? Nyilván gusztustalan mekkora vásárlási láz övezi, hogy erőltetett, muszájból való ajándékok és programok jelentik ezt az eseményt és valami szerelemnek hazudott nyugati nyálas, kiüresedett megváltó eszményt fetisizál. De pont ezért miért ne lehetne kihasználni az alkalmat és helyes értékek mentén értelmezni? A valódi szerelemről, az Isten által rendelt kapcsolat és házasság értelméről beszélni. Nem teljesen kizárni, hanem a valódi szerelem és férfi-nő kapcsolat jelentőségét megragadni. Nem sablonos ajándékokat venni, hanem személyes, akár saját kezűleg gyártott meglepetéseket adni. Egy keresztény értékrendű, szent dolog megélése is tud ez lenni, ha úgy akarjuk. Ez ugyanúgy érvényes a régi, kiüresedett ünnepeinkre.

Sohasem értettem például a névnapot. Engem ahhoz a naphoz nem köt semmi. Valaki pár száz éve kitalálta hasra ütés szerűen( kivéve a szentekhez köthetőeket), hogy akkor legyen és azóta mindenki, mint a robot felhív, megköszönt stb. „Boldog névnapot” szajkózzák, mintha valami csodás érzés lenne a nevemmel élni. Mintha valóban örülnének és boldogság töltené el őket, hogy engem x-nek hívnak. Ha valóban tetszik, inkább a szüleimnek köszönjék akkor is. Úgy gondoltam lehetne ennyi erővel vezetéknévnap is. Van annyi, hogy kijöjjön minden napra egy évbe, sőt több is. Megköszöntenénk minden Szabót, Kovácsot aznap. Valljuk be, a névnap a régi kornak volt egy ürügye, hogy összejöjjön a család és cifrább esetben jól leigyák magukat és nótázzanak. ( Legalább ürügyet kerestek és a család társaságában tették, viszonylag kulturáltan. A mai kor emberének ürügy sem kell, hanem kijelenti, hogy hétvégén bizony ivós-hányós csömörséget tartanak). Azonban minden ellenérzésem ellenére, miért ne lehetne a névnap is megtöltve hasznos tartalommal? A szentekről elnevezett napok, mind az adott szentnek tulajdonított értékeket hirdette eredetileg. Minden névnek van jelentése, amire kilehetne helyezni az alkalmat, hogy valami érdekeset, valami pluszt adjon, amit át lehet élni.

Minden emléknapnak, ünnepnapnak és alkalomnak oka és célja van. Üzeneteket és értékeket rejt, amit át akar adni, hogy megéljük, átéljük. Mert ezáltal többek, jobbak, lelkileg és szellemileg gazdagabb emberek leszünk. Akár történelmi emléknap, amit az unalmas klisés megemlékezéseken túl át lehetne adni sokféleképpen, mit is jelentett és jelent ma számunkra. Akár vallási ünnepeket, hogy milyen örök érvényű, lelkünk nemesedését szolgáló igazságokhoz jussunk, akár nyugatról átvett cukormázas vásárlásra ösztönző ünnep legyen. Mert mindnek és mindnek megvan a maga értéke és a maga igazsága, amit csak ki kell bogarászni belőle, amit ebben a modern, megbolondult világban is fellehetne használni igazan, nemesnek és Istennek dicsőségére szolgáló módon. 

Horváth Martin

S.D.- Olimpiától az anarchiáig

Az aktuálpolitikai mocsár egyik fő kérdése éppen nem más, mint az Olimpia. Avagy legyen, vagy ne Budapesten. Ismét csak arra játszik a kérdés, hogy Orbán kontra ellenzék, oktatásra mennyen vagy egészségügyre a pénz, szóval csak az ismert nóta. Nem is mi lennénk, ha ezt ilyen mércével mérve közelítenénk meg. Az eset viszont alkalmat ad arra, hogy egy sokkal fontosabb, mélyebb, és tabuként kezelt témát feszegessünk. Van-e joga az államnak az emberek felett dönteni, hogy hova verjék el az erőszak monopóliumával szerzett adót? Ér e valami a követelt népszavazás? A liberálisok valóban csak jót akarnak? Remélem nem vagyunk olyan naivak hogy bármire is ezek közül igent mondjunk. A liberálisak lényegileg nem különböznek az orbánizmustól, csupán annyiban hogy a saját elképzeléseit szeretnék rákényszeríteni az egyénre. A népszavazás pedig okosan megkonstruált része az állam gépezetének, úgy hogy semmiképpen se várjuk azt, hogy megkerülhetetlen szócsöve legyen a népnek. Az államnak pedig még létjogosultsága is kérdéses, az pedig vitán felüli kell legyen, hogy bármilyen döntés megkötése felettünk, népatyánk, Viktor elvtárs vigyázó keze állttal nem több mint egy önkényes elnyomás.

Az állam kialakulása történelmünk homályába vész, az viszont biztos, hogy azóta is mindenki, mint a jóság megtestesítőjét tiszteli, de minimum szükséges rossznak véli. Az állam kialakulása az emberi esetség, és vágy kettősségére épít. Kellenek emberek, akiket az uralomvágy mozgat, és kellenek, akiket pedig a félelem és azok, akik biztonságosabbnak vélik ha mások mondják meg, mit gondoljanak és cselekedjenek. Minden állam archetípusa az uralkodó isteni mivoltára épít, és arra, hogy neki kiválasztotti jogában áll mások elnyomása. Minden állam alapköve tehát e sátáni hübrisz, amint az ember Isten szerepébe bújva kívánja a mások feletti uralom privilégiumát. Az állam összetartója tehát a kollektív butaság, ösztönös istenpótlék kutatás, félelem és erőszak.

Az kérdés alapja az, hogy mint ember, jogosult vagyok e mások felett a hatalomgyakorlásra, akár erőszakkal, saját belátásaim alapján. A témához szorosan kötődik a szabad akarat, a tudás mértéke, és az Isteni példa. Az ember teremtett privilégiuma, ami a lelkének sajátja, és kiemeli őt a teremtmények sokaságából, az a szabad akarat, és az értelem. Isten tehát szeretetéből adódóan nem báboknak teremtett minket, vagy robotoknak, hanem olyan lényeknek, akiknek jogában áll a döntés, és reflektálhatunk világunk működésére, valamint élhetünk az Isteni adományok sokaságával. Értelmes munkánkkal uralhatjuk a természetet, formálhatjuk belátásunk szerint, birtokba vehetjük kincseit, és energiánk belefektetésével otthont, házat teremthetünk például. A természet és az állatvilág tehát uralmunk alatt áll, mivel lényegileg értelmünknél fogva felette álunk annak. A kérdés tehát az, hogy embertársaink felett is jogosan uralkodhatunk e. Tény hogy nincs egyenlőség, van különbség ember és ember között, tudásban, képességben, jóságban. De vajon kell-e erőszakkal rendszert alkotni e különbségek alapján? És itt tér el az általános jobboldal, mitőlünk. Ugyanis mi elutasítunk mindenféle kényszeresen összetartott autokrata uralmat, és valljuk, hogy az emberek jóakaratára épített, spontán rendben teljesedhet ki a legharmonikusabb módon mind az egyén, mint a nép egésze. Ha az egyén megszabadul a történelem salakjától, ki kell alakulnia az érzetnek, miszerint az állam valójában minden téren csak negatív korlátozó, ami felesleges korlátok közé szorítja az emberi értékeink összességének megnyilvánulásait. Megrontja a kultúra szabadságát, sovinizmussal fertőzi a nemzetünk szeretetét, megszabja Istenszeretetünk, helyettünk akar dönteni jó és rossz között. Idealizmusunk, és hitünk az értékek realitásában tehát arra késztet bennünket, hogy felvegyük a szellemi harcot a világban eluralkodott hamisság ellenében. Nem akarunk látni menetelést, ujjongást, fegyelmet. Egészséges egyéneket akarunk! Akik képesek saját döntéseik súlyát átérezni, éhesek az igazságra, a szeretet vezérli őket, és tisztában vannak a gyarlóság korlátaival, és küzdenek e korlátok felszámolásáért magukban. Elutasítjuk a konzervativizmus múltba menekülő gyávaságát, pontosan, ahogy az utópisták szellemi terrorját, ami egy fiktív cél érdekében ugyanolyan, ha nem sokkalta keményebb elnyomást eredményezett. Nem akarunk sem isteni uralkodást, nem hisszük hogy a rend fontosabb a szabadságnál, és megtagadjuk, hogy bármiféle fejlődés arra kényszerít minket, hogy az embert alárendeljük neki. Amit mi akarunk az egy boldog, harmonikus és szabad élet, amennyire csak lehet e földön, az egyetemes értékek szerint.

S.D.