10 éve alakult a Nemzeti Anarchista Mozgalom

2013 májusában, vagyis pontosan 10 évvel ezelőtt indult el a Disszidens elődje, a Nemzeti Anarchista blog és később mozgalom. Nem ez volt az első nemzeti anarchista közösség Magyarországon, a 2000-es évek végén a megboldogult Rózsa-Flores Eduardo már útjára indított egyet, de ez pár év múlva vele együtt a sírba szállt. Ettől teljesen függetlenül vette kezdetét a mi kezdeményezésünk 2013-ban. A jobboldali és baloldali ideológiák szintézisét nyíltan vállaló, azok fölé emelkedő, de mindkét világszemléletből merítő ideológia hirdetése mérföldkőnek számított. Mérföldkő volt személyesen számomra is, a (szélső)jobboldal való régóta húzódó szakításom történetében is, melynek köreiben komoly megütközést és felháborodást okozott a nemzeti anarchizmus.

Bár maga Nemzeti Anarchista Mozgalom alig 2 évet élt meg, rendkívül meghatározó időszak volt számunkra, s nem is tűnt el nyomtalanul. Nem csak egy olyan virtuális, majd később valódi közösség volt, amely által rengeteg barátot ismert meg az ember, akikkel a mai napig szoros kapcsolatban áll, de szellemileg és lelkileg is olyan egymást építő hatások értek bennünket, amely végül a nemzeti anarchizmus túlnövéséhez vezetett. A NAM közössége, egy világnézeti, ideológiai, hitéleti, pszichológiai szellemi műhellyé vált, ahol megannyi szemléletmódból érkező emberek gazdagították és formálták egymást, s ahol végül mindenki egy kicsit több és jobb emberré vált, de semmiképp sem maradt ugyanolyan, mint az előtt. Ennek eredménye lett a Disszidens, amely ideológiákon túllépve, sokkal lelkibb, szellemibb szemszögből közelít megannyi témához. Immáron felülőről vizsgálva, magát a nemzeti anarchizmust is.

A magyar nemzeti anarchista mozgalom pamfletje végül 2015 februárjára készült el teljesen, Pogány Reneszánsz címen. A jeles évforduló alkalmából most ismét közzéteszem, tudatában annak, hogy ma már nem írnám meg ezt. Néhol még visszaköszönnek benne a szélsőjobboldali konspirációk, reflexek, néhol pedig a megmosolyogtatóan naiv, lánglelkű ifjúi hevület. Azonban ha ezektől a gyermekbetegségektől és a stílusától eltekintek, a mai napig alapvetéseinek zömével azonosulni tudok. Bár azóta a világ ideológiák általi megváltásában, reformálásában nem hiszek, egy érdekes és különleges olvasmányként ajánlom mindenkinek, aki minden elfogultságtól mentesen, pusztán "kalandvágyból" szívesen olvas filozófiai, politikai, ideológiai kuriózumokat.

Link: Pogány reneszánsz pdf.

Moammer Kadhafi és a Zöld könyv

Sosem tagadtam, hogy ha ideológiákról volt szó, akkor mindig az olyan szinkretista nézetrendszerek keltették fel az érdeklődésemet, mely a bal és a jobboldali eszméknek valamely sajátos ötvözete, túllépve, felülemelkedve így a dualista szembenálláson. Mondhatnám mókásan, hogy Krisztus előtt, mikor még nem a világból kilépve, azt maximum kívülállóként elemezve vettem benne részt. Akkoriban kiemelkedett a nemzeti anarchizmus, ami az alulról szerveződő, spontán kialakuló autonóm közösségek decentralizált rendszerét támogatta, anélkül, hogy a klasszikus baloldali anarchizmus nemzeti, kulturális és vallási tényezők feltétlen eltörlésének elvét vallotta volna. Mikor még jobban benne voltam ilyen körökben, többször felbukkant témaként Kadhafi Zöld könyve, mint szimpatikus hivatkozási alap. Maga Troy Southgate, a nemzeti anarchizmus „atyja”, pedig angol nyelven még újra kiadást is kreált saját kezűleg a Zöld könyvnek. Nem nagyon értettem akkor, mi lehet a volt Líbiai diktátor könyvében annyira szimpatikus ezen nézőpontból. Most azonban kezem ügyébe akadt a Zöld könyv, így bár már-már el is feledtem a nemzeti anarchista korszakból ezt a talányomat, utólag végül sikerült pótolni. Immár, hogy kifejezetten semmilyen ideológia nevében, sem célzottan védelmében nem beszélek, teljesen objektívan megosztom érdekességként a Zöld könyvvel való tapasztalataimat.

Kadhafi világnézete sajátos egyvelege volt a társadalmi hagyományok tiszteletének, a külön utas szocializmusnak és a közvetlen demokrácia megvalósítási kísérletének. Azt már most mindenki engedje el, hogy a Líbia élén töltött több, mint 30 évében ennek a gyakorlati nyomait kezdi keresni, mert a valóság és az elv között köszönő viszony sem állt fenn. Ahogyan azt megszokhattuk már a történelemben. Nem véletlen, hogy a Demagógia klasszikusai c. kötetsorozat részeként bukkantam rá magyarul. De most mi az elmélettel foglalkozzunk, pár általam szemezgetett részlettel a könyvből, a teljesség igénye nélkül.

Gyakorlatilag a pártokat és a pártrendszereket alapjaiban kritizálja, alighanem olyan mondatokkal, melyekkel szinte mindenki egyet tud érteni önmagában. Majdnem csak egy puzséri monológ is lehetne.  

„A párt a modern kor törzse, ő a szekta. A társadalom, melyet egyetlen párt ural, éppen olyan, mint az a társadalom, melyben egyetlen törzs vagy egyetlen szekta uralkodik. Ugyanis, amint korábban említettük, a párt az emberek egy csoportjának szemléletmódját, érdekeit, eszméit vagy egyetlen helyet képvisel. Következésképpen tehát kisebbség, ha összehasonlítjuk a nép számával. Ugyanez a helyzet a törzzsel és a szektával is, ezek is kisebbséget jelentenek, ha a nép tagjainak számához hasonlítjuk őket. Azonos érdekeik és azonos szektariánus eszméik vannak. Ezekből az érdekekből és eszmékből áll össze a közös szemléletmód, nincs tehát különbség párt és törzs között a vérségi kötelék kivételével, amely talán a párt létrejöttekor is megtalálható. Semmiféle különbség nincs a hatalomért folytatott pártharcok, illetve a törzsek és szekták küzdelme között. Ha a törzsi és szektariánus rendszer politikailag elvetendő és igazolhatatlan, ugyanúgy el kell vetni a pártrendszert is. Mindkettő azonos úton jár és azonos eredményhez vezet. A törzsi és szektariánus harc ugyanolyan negatív romboló hatású a társadalomra, mint a pártharc.”

Aztán a képviseleti demokrácia kritikája is megérkezik, méghozzá abban a kontextusban, mely szerint a következő evolúciós fog a társadalomszervezésben a közvetlen demokrácia. Ezt is kifejezetten adom.

„A filozófusok, gondolkodók és az írók akkor léptek fel a képviseleti rendszer elmélete mellett, amikor a királyok, szultánok, hódítók nyájként terelgették a népeket, s akik ennek nem is voltak tudatában. A legtöbb, amit a népek ebben a korban akarhattak, az volt, hogy legyen egy képviselőjük az uralkodókkal szemben. Ezek azonban még ezt is elutasították. A népek azért vívtak hosszú és keserves küzdelmet, hogy ez a vágy megvalósuljon! Most viszont, a köztársaságok korának győzelme és a tömegek korának kezdete után értelmetlen dolog lenne demokráciának tekinteni képviselők kicsiny csoportjának megválasztását a nagy tömegek képviseletére. Ez elavult elmélet és idejétmúlt gyakorlat. A hatalommal teljes mértékben a népnek kell rendelkeznie. A világ által ismert legvadabb diktatúrák a parlamentek árnyékában jöttek létre!”

A következő részre a nemzeti anarchisták kifejezetten „izgulhattak”, hiszen leírja azt a nézetüket, miszerint a hagyomány és a kulturális kötődés az, mely elsősorban a társadalmat és az egyént meghatározza, illetve annak működését, nem pedig mesterségesen kreált, emberi intézmények és paragrafusok. Mondhatnám akár kicsit krisztusinak is, hiszen a vallási hovatartozás alatt, ha nem valami kulturális kirakatvallásosságot nézünk, hanem valódi lelki hitet, akkor annál inkább igaz, hogy annak erkölcse felette áll a világi törvényeknél.

„Bármely társadalom valódi törvénye a szokás (hagyomány), vagy a vallás. Vagyis minden arra irányuló kísérlet, hogy e két forráson kívül álló törvényt hozzanak bármely társadalom számára, érvénytelen és illogikus.(…) Ez a szabadságot fenyegető veszély, mely ott rejlik az emberi társadalom valódi törvényének elvesztésében, illetőleg ember alkotta törvényekkel történő helyettesítésében, melyeket a kormányzási eszköz adott ki a célból, hogy uralkodjék a tömegeken. Ellenkezőleg, a kormányzati eszköznek kell követnie a társadalom törvényét.”

Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy szocializmus alatt Kadhafinál egy roppant sajátos, valóban eredeti értelmében szociálisan érzékeny társadalomképpel szembesülünk, nem pedig a kommunizmusban megismert formáját. A jelenlegi szocialistának gúnyolt neoliberálisok pedig végképp szóba sem jöhetnek itt. A magántulajdon kiemelt fontossága csakúgy megjelenik többször, mint a vadkapitalizmus erős támadása. Ezek talaján egyfajta fentartható fejlődéssel is összeegyeztethető szocialista társadalmi idea jelenik meg.

„A saját szükségleteket meghaladó felhalmozás már egy másik embernek a társadalom javaiból való részesedését akadályozza. Kizsákmányolásról beszélhetünk, ha megengedjük a szükségletek kielégítését meghaladó felhalmozás érdekében folytatott termelőtevékenységet, vagy mások felhasználását a szükségletek kielégítésére, vagy a szükségleteken felüli dolgok megszerzésére, vagyis az ember kizsákmányolását egy másik ember szükségleteinek kielégítése érdekében, azért hogy más számára halmozzon fel saját szükségleteinek rovására.”

A következőkben nincs mit hozzáfűzni. Tradicionális értékrendű anarchisták szívmelengetése.

„Természetszerűen az emberiség az egyént és a családot jelenti, és nem az államot. Az emberiség államot nem ismer. Az állam mesterséges gazdasági, politikai, némelykor katonai rendszer, melynek semmi köze az emberiséghez.”

Ismételten következik a nemzeti anarchista felfogásnak megfelelő társadalmi kép megállapítása. Mellyel maximálisan egyetértek, s melyet nem hajlandó nagyon sok baloldali tudomást venni, mikor szolidaritásra akar kényszeríteni globálisan másokat.

„A törzs lényegében a születések révén kibővült családdal azonos. A törzs tehát a nagycsalád. A nemzet viszont a születések révén kibővült törzs. A nemzet tehát egy nagy törzs. A világ pedig a különböző nemzetekre oszlott nemzet. A világ ezek szerint egy nagy nemzet. Ugyanaz köti össze a családot, mint a törzset, vagy a nemzetet, vagy a világot. A létszám növekedésével azonban a kapocs gyengül. Az ember fogalma hasonlatos a nemzetéhez, a nemzeté a törzséhez, a törzsé a családéhoz. Ahogyan azonban az alacsonyabb szintről a magasabb felé emelkedünk, a melegség foka úgy csökken.”

A fenti megállapítással, noha tényszerűen egyetértek, Jézus Krisztus nem éppen ragadt meg itt, hanem valóban egy mindenkire univerzálisan kiterjedő szeretetről beszélt. A feladat éppen ezért is nagy és nemes, hogy az ösztönösen folyamatosan gyengülő kötődést, mely a nagyobb és nagyobb társadalmi egységnél jelenik meg, azt leküzdjük. Ez azonban egyéni lelkifejlődéssel működhet csak. A Zöld könyv ilyen magasságokba aligha emelkedett.

A Zöld könyv gyakorlati megoldásként helyi szinten, alulról szerveződő kongresszusok megalapítását javasolja, melyek a szakszervezetekkel közösen, minden résztvevő helyi lakos bevonásával hoznak döntéseket a maguk életterére nézve. Ezen a kongresszusok vezetése pedig a többi, lokális közösség hasonló kongresszusainak vezetésével tárgyalja meg, jut dűlőre a közös, egész országukat értintő kérdésekben. Ez utóbbi jelenti kvázi a kormányt. Egyébiránt ez egy szimpatikus idea számomra, és egybecseng azzal, melyet oly sokszor hangoztatunk, hogy alulról szerveződő és lokális közösségek hálózatára lenne szükség egy ideális társadalomban. Mindazonáltal Kadhafi könyve nem valami kidolgozott ennek részleteiben, sokkal inkább egy pamfet, ami világra kürtöli – sokszor meglehetősen jó irányba tartó-, vágyait egy utópiáról. Persze külön pikantériája, mint minden ember alkotta ideológiának, rendszernek, utópiának, hogy a gyakorlata csúfos kudarcba fullad. Kadhafi habár sokban tett azért, hogy a Zöld könyvben vázoltak elinduljanak a megvalósulás útján, azért fényév távolságokban maradt nagyon hamar ez a próbálkozás. Végül csakhamar egy általa a Zöld könyvben mélységesen kritizált egypártrendszert hozott létre. Nem, hogy szindikalista, lokális kongresszusok hálózata nem lett, de autokratikusan, kemény kézzel irányította felülről emberein keresztül Líbiát. Bár az erőszakot mind a hatalom részéről, mind a hatalmat megdönteni kívánó forradalom részéről elítélte ( ismét nagyon szimpatikusan), végül 2011-ben rendszerét véres erőszakkal védte kétségbeesetten, a Zöld könyv tanácsait egyáltalán nem megfontoló szintén erőszakos forradalmárokkal szemben, akik végül gyalázatos módon ki is végezték a Zöld könyv szerzőjét.

Horváth Martin

Népek, amik nem is biztos, hogy léteznek

 Alapvetően nem kérdőjelezem meg senkinek sem az identitását, s a virágozzék minden virág elvét vallom nemzetiség és kultúra tekintetében. Az autonómiát, minden náció önrendelkezését, szabadságát tartom legfontosabbnak és mélységesen elítélem a centralizált államiságot. Tisztességes nemzeti anarchista elvekkel, az önálló, decentralizált etnikai közösségek, akár etnikailag homogénen, akár keveredve nem csak elfogadhatóak de a legszebb útnak látom. Mindezek ellenére akad pár olyan nemzetiség, nép, amelynek ha racionálisan végignézzük létrejöttét és jelen létezését, erősen elgondolkodhatunk azon, vajon biztosan nevezhetjük e őket önálló etnikumnak. 

Belarusszok és ukránok

A beloruszok és az ukránok népiképp kivétel, hiszen tagadhatatlanul léteznek, de hamar rájövünk, hogy azért létezésük, identitásuk megélése és alapja igencsak problémás tud lenni. Mindkét nép először a szlávok őshazájának számító Kijevi Russzban gyökeredzik. Ekkor még szó sem volt külön belorusz vagy ukrán népekről. Beszédes, hogy a Kijevi Rusz (ahogy Kijev nevéből is adódik) a mai Ukrajna területén létezett, annak mai fővárosának központjával. Sokat elmond, hogy ez az első államszerveződés Kijevi központtal minden kétséget kizáróan a történelemben az oroszok őshazája és első szerveződése. Gondoljunk bele abba, hogy létezett volna egy „Pesti birodalom” nevű fejedelemség a mai Közép-Magyarország területén és az az évszázadok óta utált ellenségünknek lenne hivatalosan az első államalakulata. Amely utált ellenségünktől, akkor még el sem határolódtunk és mi magunk is annak vallottuk magunkat. Elég bizarr ha így nézzük. Az ukránok és a beloruszok egyébként a 14. századig nem különböztették meg magukat kvázi az oroszoktól. Amivel persze nincsen semmi probléma, hiszen népek azok egymásból születnek, jönnek létre újak vagy épp tűnnek el. De azért nem állom meg, hogy ne jegyezzem meg, ezek a népek akkor kezdték el külön népnek nevezni magukat mire a magyarok 1000 éve már léteztek, eljutottak a sztyeppéről a Kárpád-medencébe, hont foglaltak, kalandoztak, államalapítottak, túlélték a tatárjárást stb. A francia, germán és egyéb népek talán még hosszabb ideje zajló tevékenységéről nem is beszélve. De, vannak relatív fiatalon kialakult népek ezzel nincs gond. A gond talán ott kezdődik, hogy az ukránok és a beloruszok ezt az identitást gyakorlatilag egy orosz „alfajként” élték meg egészen majdnem a 20. századig. Ebben a században jutott nekik először önálló területi egység. Mármint részben önálló mert ez mind a Szovjetunió egyik tagköztársaságának részeként ment végbe. Egészen annak felbomlásáig, 1991-ig kellett várni, hogy ez a két nép definiálja magát önálló nemzetként. Egy önálló nemzetet onnan ismerünk fel, hogy 1. van külön kultúrája vagy elkülöníthető etnikum, 2. saját nyelve van. Meglepő módon (hiszen a látszat csal) egyébként a belorusz és az ukrán etnikailag, azaz genetikai vizsgálatok útját megkülönböztethető az oroszoktól. Egymástól ez a kettő annál kevésbé, de legfőképp a lengyelektől nem. Ami nem csoda hiszen Belorusszia területe a mesterséges határmódosítás előtti Lengyelország területe volt eredetileg évszázadokon át, míg a mai Ukrajna nyugati fele ugyanígy a lengyel birodalom része volt. Egyébiránt az ukrán nyelv kb. 60%-ban megegyezik a lengyel nyelvvel. Csak cirill betűket használnak. Azonban ez a 60%-os hasonlóság sem elég ahhoz, hogy ne értse meg simán egymást egy ukrán és egy orosz és ne lehetne adott esetben az orosz nyelv egy ellengyelesedett dialektusának nevezni, ahogyan a csángók által beszélt román jövevény szavas magyarját. Egyébként az a törés Ukrajna életében mai napig megfigyelhető, hogy nyugati fele lengyel, míg keleti fele vagy tatár, vagy orosz fennhatóság alá tartozott. Ez minden választáson megfigyelhető pártpreferenciákban is. Másik érdekesség, hogy az ukrán nyelvet Ukrajnában gyakorlatilag majdnem csak ezen nyugati fele használja elsődlegesen. Tehát azon a részen, amelyekre a lengyelek hatással voltak és az orosz nyelvet kicsit megbolondították a polák dialektusukkal.

A pirossal jelölt részen élnek azok, akik ukrán nyelven beszélnek Ukrajnában

 A belorusz helyzet ennél is siralmasabb, hiszen a belorusznak mondott nyelvet a lakosság mindössze 13%-a használja és mindenki más az oroszt. Persze ha mindenki a belorusz nyelvet használná akkor is pár mondatvégi magánhangzón és féltucat szón kívül semmi különbség nem lenne az orosszal. De még erre sem hajlandók, ami elég beszédes nemzeti öntudatról árulkodik. Belorusszia öntudata egyébként azon a szinten van, hogy esze ágában nem volt kiválni magától a Szovjetunióból, de még annak végleges bukása után egy bő évtizedekig tervben volt az egyesülés Oroszországgal, hogy annak egy sokadik szövetségi köztársasává váljon, mint a tatárok vagy a baskírok. Aminek személyes véleményem szerint való is lenne, ha racionálisan nézem. Persze időközben mesterségesen kialakítottak két évtized alatt valamiféle belorusz identitást, ami mellett mára a beloruszok zöme ki is áll hangosan, és persze mindezt oroszul.

Osztrákok

Az osztrákok a nagy nyugati szomszédaink, akikre mindig irigykedünk vagy felnézünk, vagy hűtőt veszünk a szocializmusba, ha pedig az összeomlik, akkor náluk dolgozunk átugrálva a határon.  De kik ezek az osztrákok? Hasonló problémával szembesülünk, mint a beloruszok és az ukránok esetében, hogy bizony simán lehetne őket a németek egy alcsoportjának nevezni. Na igen, és ezt is tették gyakorlatilag a II. világháborúig. Poroszok, szászok, bajorok…mind különböző német népcsoportok. És ebbe a felsorolásba tartozott a 20. századig az osztrák is. Németül beszéltek, németnek vallották magukat. Persze most is németül beszélnek, de már nem akarják annak vallani magukat. Olyan ez mintha holnaptól a palócok azt mondanák, hogy ők bizony nem magyarok, hiába beszélnek úgy meg léteztek ugyanúgy velünk egy kultúrkörben és államban ezidáig. Na rendben, az osztrákoknak van egy nagy mentségük, hogy ők tényleg egy külön birodalomba szakadtak le. Ez pedig a Habsburg Birodalom, aminek Ausztria volt a centruma. Persze ugyanilyen önálló volt Poroszország is aztán lassacskán csak-csak a német egységbe beleforrt, ami Ausztria sorsa is lett volna, ha a nácik nem utáltatják meg velük a német identitásukat.  Habsburg fennhatóság végett az osztrákok látható különbsége a németek nagy részétől a katolicizmusukban nyilvánul meg, a protestáns németek zömével szemben. Persze ez is gyenge érv, hiszen a svábok, bajorok ugyanúgy a katolikus németek táborát erősítik jószerivel Németországon belül is úgyhogy ez édeskevés egy külön identitáshoz. Lehet erőlködni még a sajátos osztrák nyelvvel. Ez minden gyenge lábakon álló identitású nép fogódzkodója. Viszont az osztrák a némettől pont annyira nem határolható el, ahogyan a bajor vagy szász dialektus sem a németen belül. Az osztrák nyelv semmivel nem másabb ezeknél, és ugyanúgy a német egyik dialektusa. A Svájcban élő németek sem Németországban élnek, külön svájci németet beszélnek és mégsem mondják magukra, hogy ők nem németek. Az osztrák identitás kialakulását az 1866-os porosz-osztrák-olasz háborúhoz szokták kötni, de ez nem jelenti még, hogy külön nép lenne. Osztrák identitás van, ahogyan bajor, szász vagy sváb is. De ezek mind a németségen belül zajlanak. Imádom a decentralizációt és minden náció autonómiáját támogatom, de ez ne jelentsen rendszertani őrültséget. Nyugodtan legyen az osztrákok külön, sőt a többi német népcsoport is. De ne nevezzük már dacból magunkat külön népnek, nem pedig németnek, mikor csak a II. világháborúban megorroltunk a nácikra, őket az egész németséggel beazonosítottuk és úgy csináltunk, mintha mi nem is lennék annak a része.

Moldávok

Egyre meredekebb vizekre evezünk. A moldávok esetében már kimerem jelenteni az előző nációkkal ellentétben világosan és egyértelműen, hogy bizony ezek nem léteznek. Moldávok nincsenek. Moldova mint ország létezik (bár kérdés, hogy az is kinek jó), de moldáv nép nem. Pedig hivatalosan elfogadott nézet, hogy Moldova lakói a moldáv nép. Kezdjük az elején. Moldova területének régi neve Besszarábia. Amennyire egzotikusan hangzik annyira putri valójában, de ez a név a világháborúkból lehet ismert. Ez a románok „Erdélye”. Nekik ez hiányzik, nekik ez kell, vele akartak egyesülni. Nekem aztán nincsen egy nagy „mindent vissza” életérzésem egyáltalán, de valljuk be a magyar irredentizmus szebb tájat akar megszerezni, mint a románok. Mert Moldova egy olyan hely, mintha az egész ország kizárólag Borsod lepusztult, elszegényedett faluit jelentené, a főváros pedig az Avas lakótelep és Kőbánya-Kispest fúziójából állna. Na igen, és mindezt románokkal. Mert Moldovát románok lakják. Annyira románok, hogy megkérdőjelezhetetlen. Románul beszélnek, románok etnikailag, még a zászlójuk is egy román zászló egy plusz címerrel. Magukat románnak is vallották és eszükbe sem jutott az az őrültség, hogy ők valamiért egy külön nép lennének, egészen addig, míg a Szovjetunió be nem kebelezte ezt a területet. Azért, hogy nehogy véletlenül is egyesülni akarjon a Moldáv SZSZK Romániával, az oroszok elkezdtek egy mesterséges moldáv öntudatot és identitást kreálni az itt élőknek. A kommunizmus évei alatt ez olyan jól sikerült és olyan remek oktatást és propagandát hajtottak végre, hogy 1991-re mire a Szovjetunió felbomlott, mindenki megvolt győződve, hogy ők nem románok, hanem moldávok. Nem törődtek olyan bagatell ügyekkel, hogy ugyanolyan nyelven karattyolnak és megértik simán a románokat, vagy hogy a nagyszüleik még simán románnak hívták magukat. Még a más címerrel az utcákon lobogó román zászló sem ingathatta meg ezen derék emberek hitét, hogy ők bizony nem románok, hanem külön nép. Ezt a nyilvánvaló hazugságot aztán az 1991 utáni, első és önálló Moldáv állam (még mindig kommunista) kormánya is tovább folytatta. Külön pikantéria, hogy ebben a hamis identitású sohaországban még konfliktus is kitört, és „kisrománia” keleti részén lakó oroszok kikiáltották Transistria néven függetlenségüket, és létrehoztak egy külön államot az államban. Amely egy az egyben reprodukálja a Szovjetuniót és sikeresen állította meg az idő kerekét 1990-ben és tudott még alávalóbb életszínvonalat produkálni Moldovánál is. Mindeközben persze időről időre megcsillannak azok a nyilatkozatok, hogy egyszer talán, lassan de biztosan mégis egyesül Románia és Moldova a távoli jövőben. Addig is – ha térképen nézzük-, Moldova piócaként csüng Románia testén, úgy, ahogyan a hamis identitásuk csüng a románságukon még.

Bosnyákok

Hasonló szituációban vagyunk, mint az imént, csak ez a szituáció emberek ezreinek életébe került nem is oly rég. Ha nagyon az elején akarjuk kezdeni szintén egy olyan fiktív példát kell hoznom, minthogy attól, hogy ha valaki áttér ma Magyarországon muszlim hitre, többé nem lesz magyar hanem egy külön nép? A krisnások Somogyvámoson nem számítanak többé magyarnak hanem önálló népcsoport? Érezzük, hogy a válasz nem. A bosnyákok nem érzik ezt. A bosnyákok magukat egészen a 20. század elejéig simán horvátnak definiálták. Ez olyannyira nem különbözött, hogy a napjainkban Magyarországon élő magukat bosnyáknak nevező nemzetiség, az valójában és egyértelműen horvát népcsoport. Különbség, hogy a boszniai bosnyákokkal ellentétben valóban ők katolikusok is, mint úgy általában a horvátok. Bosznia esete egy etnikai káosz volt mindig is a történelem során, de bárkihez is tartozott épp, azt elmondhatjuk, hogy területét délszlávok lakták. Olyan délszlávok, akik nem az ortodox kultúrkörhöz tartoztak, tehát kizárásos alapon ezeket ott és akkor horvátnak nevezzük. Miért is tennék máshogy, ha magukat is így nevezték? Aztán jött az Oszmán Birodalom és az itt élő rebellis horvátok, akik nem voltak hajlandóak a pápista irányt követni és egy bogumiloknak hívott eretnek keresztény csoport tagjai voltak, igen hamar tértek át a muszlim hitre. S ahogyan a bogumil szektához való tartozás nem jelentett egyet külön népcsoporttal, így a muszlim hit sem, s hát a 20. századig magukat muszlim horvátként aposztrofálták. Majd a 20. század végére lassan de biztosan azon irracionális meggyőződés kerekedett felül, hogy a bosnyák az egy külön nép. Ismét képzeljük el, hogy Magyarország török hódoltsági területén nagy számban térnek át magyar emberek az iszlámra. Persze ettől még magyar emberek, magyarul is beszélnek pár török jövevényszóval és törökösebb hajlítgatással játsszák el a magyar népzenét. Felteszem a nagy kérdést? Másik népcsoport ez? Hát könnyen azt mondjuk, hogy nem. De egyébként elfogadom, legyen a bosnyák külön népcsoport. Végül is már nagyobb a különbségük, mint a beloruszok meg az oroszok között. Legalább itt más vallás és ebből adódóan másabb kultúra alakult ki. Viszont az igen merész és őrült gondolat volt tőlük 1992-ben, hogy egy bosnyák nemzetállamot valósítanak meg Boszniában, tekintettel arra, hogy Bosznia lakosságának kevesebb, mint fele tartozik ebbe a (mindenki döntse el, hogy mondvacsinált-e) népcsoportba. A többiek zömében szerbek, és horvátok. Hogy még jobb legyen a helyzet ez a kb 45% bosnyák Boszniában nem is egy helyen él, hanem pacákban szétterülve, mint egy Jackson Pollock festmény a szerbek és horvátok között. Hát nemzetállam nem is lett belőle sohasem, s ha engem kérdeznek, hamarabb esik szét újra, minthogy valaha is azzá váljon.

Boszniában a zölddel jelölt részeken élnek bosnyákok többségben.

Macedónok

A macedónok egy roppant pikáns nép, mert a hamis identitás őrületében még tovább mentek, melyet volt szerencsém személyesen is átélni. (Ezekről a tapasztalatokról: itt olvashattok) A macedónok helyzete úgy kezdődik a történelemben, mint minden kamunépé, nevezetesen, hogy a 20. századig magukat nem vallják külön népnek. Így volt ez a macedónokkal is, akik egészen a II. világháború végéig önmagukat bolgárnak hitték. Ezt pedig jól is hitték mert azok. Olyannyira, hogy Bulgária nem hajlandó elismerni a macedón nyelv létezését, azt csak a bolgár egy dialektusának tartja. És hát az is. Ha valaki macedón, automatikusan kaphat bolgár állampolgárságot is. Helyzetük így roppant hasonló szegény moldávokhoz. A macedónok egy bolgár népcsoport, akik Bulgárián kívül ragadtak, egész pontosan 1945 után véglegesen is Jugoszlávia területén. Tito tartott attól, hogy ez a déli terület, amit bolgárok laknak egyesülni akar majd Bulgáriával így elhintette a macedón önálló öntudat meséjét közöttük. Ismerős ugye a moldovai helyzetből a recept? S mivel a Jugoszláv tagköztársaságkén üzemelő Macedónia egy nyúlfaroknyi részét az egykori Nagy Sándor Makedón Birodalma uralta, úgy gondolták innen vezetik le az identitást. Így lett hát Jugoszlávia majdnem legszegényebb régiója és az azt lakó bolgárok, a dicső ókori Makedónia leszármazottja és örököse. A hellenizmus örökösei marha érdekesen néznek ki amúgy mindenhol cirill betűs feliratokkal. Az, hogy ők bolgárul beszélnek és írnak nem izgatja őket. Úgy gondolják ők görögök, az eredeti ókori görögök leszármazottjai, csak egy nyelvcsere történt. Hogy aztán minek cserélték volna le a görögök a nyelvüket egy bolgárra ha nem azért mert maguk is bolgárok valójában azt nem tudni. Mindezt a lakótelepi komcsi uszodának kinéző nemzeti múzeumban tudhattuk meg, ahol a helyi magas rangú Szaniszló Ferenc tájékoztatott erről tárlatvezetésen. Ehhez a mesterséges történelemképhez építettek maguknak a fővárosba betonból, hitványan kivitelezett ókori görög épület másolatokat, valamint gigantikus Nagy Sándor szobrot. Mindezek tövében vígan falatozzák a csepcsicsit, ajvárral és minden tipikusan délszláv dologgal együtt, miközben az ország lakosságának majdnem fele ráadásul albán. Így élik hát mindennapjaikat a magukat görögnek gondoló bolgárok a muszlim albánokkal. Slussz poén, hogy Tito azért találta ki nekik ezt a mesét, nehogy kiszakadjanak Jugoszláviából, aztán mikor ezt 1991-ben megtették, ez volt az egyetlen tagköztársaság, amiért a szerbek a fülük botját sem mozdították, annyira nem érdekelt senkit, hogy élnek-e vagy halnak.

Montenegró

Maradtunk a Balkánon hiszen a modern Európa etnikai tébolya még itt érhető tetten a leginkább. Montenegró szintén beleilleszkedik az előző sorozatba. Soha az életbe nem hívták magukat külön népnek. Szerbek, akik a tenger közeli hegyekben éltek, meg ugyebár a tengerparton. A nyelvük szerb, kimondva, leírva, mindenhogy. Annyira szerbek, hogy még Jugoszlávia szétesésekor sem jutott eszükbe kiválni a Nagy-Szerbiát megvalósító államalakulatból. Serényen harcoltak a montenegróiak is a háborúban a horvátok, bosnyákok ellen. Jugoszlávia szimbolikus elnöki pozícióját 1992-ig betöltő montenegrói szerb úriember azt mondta mikor kérdezték, hogy mi a különbség a montenegróiak és a szerbek között, hogy „ a szerbek nem akarják magukat montenegróinak hívni”.  Aztán a ’90-es évek kollektív őrületében arrafelé megcsapta őket is a téboly szellője és 1997-ben kitalálták, hogy létezik olyan, hogy montenegrói nyelv. Vért izzadva nyelvészek találtak egy tucat kiejtésbeli különbséget és ezt nevezték meg külön nyelvnek, véletlenül sem a szerb egy nyelvjárásának. Ezt persze még a montenegróiak sem vették komolyan. A nemzetközi nyelvész közösség még 2008-ban sem volt hajlandó elfogadni, hogy a montenegrói egy nyelv, pedig ekkor már 2 éve, azaz 2006 óta önálló államisággal büszkélkedhetett Montenegró. Olyan magabiztos kiválás volt ez Szerbiából, hogy 55%-ban volt meghatározva a szint, ahonnan érvényes a különválás és 55,5%-a a lakosságnak hajszál híján megszavazta ezt. Végül politikai lobbival elfogadtatták a montenegrói nyelv létét nemzetközileg. 2016-ban kiadhatták az első montenegrói szótárt is! Persze a népességszámláláskor kiderült, hogy Montenegró lakosságának 43 %-a szerb anyanyelvűnek vallja magát, míg montenegrói nyelvűnek 37%. Vagyis a lakosságban kisebbségben vannak azok, akik elvileg a saját népük nyelvét beszélik. Még azon emberek között is, akik elhitték, hogy a montenegrói az nem egy szerb népcsoport, hanem önálló nép, nos közöttük is sokan anyanyelvként a szerbet mondják és nem a montenegróit. Persze szegények össze lehetnek zavarodva, hiszen csak 4 éve van külön szótáruk, amiből kitudják szemezgetni, hogy mi a különbség a montenegrói és a szerb között. Ami pedig gyakorlatilag a nagy semmi.

A piros részeken legalább 50%-ban élnek olyanok, akik montenegrói nyelvűnek vallják magukat. A kék  területeken szerb nyelvűnek vallják magukat.

A koronavírus politikai és társadalmi következményei

A koronavírussal kapcsolatban már sok mindennel foglalkozott a média, mivel az orvosi és tudományos hírekhez hozzászólni se pro sem kontra nem posztom, így kicsit vizsgáljuk meg a helyzet másik vetületét, a vírushelyzet társadalmi és politikai hatásait. Amely helyzet szül egyaránt pozitívat és negatívat egyaránt. Már most látszik, hogy a koronavírus minden szörnyűsége mellett hosszútávon fogja befolyásolni az életünket, elég csak a válságkezelésből adódó gazdasági következményekre gondolni. A munkanélküliségen, gazdasági recesszión és azon következményein túl, alapvető világgazdasági átalakulásokat kell vonjon maga után. Lássuk először is a pozitív következményeit.

Azt, hogy a járvány elterjedt ilyen mértékben és az, hogy a gazdaság ennyire összeroppan az ellene hozott korlátozó intézkedések hatására két okból következik: globalizmus és konformizmus. Mind a kettő dolog önmagában, egy bizonyos mértékig teljesen logikus és érthető jelenség. Viszont mindkettő esetében elmondható, hogy azon a szinten rég túl van. Gazdaságilag az, hogy a világ másik végéből hozunk olyan árucikkeket, termékeket melyeket helyben is előtudnánk állítani az abszurd. Körbe utaztatjuk a világon az árukat, ezzel nem csak hatalmas környezetszennyezést kreálva, de adott esetben például, mondjuk ha egy járványt blokkolni kell, a nemzetközi forgalomban komoly fennakadások állhatnak fenn és gazdasági károk keletkeznek. Szerencsére egyre több helyről hallani, hogy ezt a felismerik és, amit egy adott régióban elő lehet állítani, azt állítsák is elő ott. De semmiképp sem szükséges tonna szám Spanyolországból almákat hozatni magyar boltokba példának okáért. A másik ilyen tényező pedig  a konformizmus. Úgy látszik országok gazdasága totálisan beleremeg abba, hogy ha nincsen turizmus. És itt nem olyan országokról van szó, mint Sri Lanka. Fejlett európai országok alapozzák gazdaságukat egy olyan konformista, luxustevékenységre, mint a turizmus. Aztán ha valamiért nem éri meg a fölös pénzt vagy összekuporgatott pénz élményekre elhasználni, államok roskadnak össze. Amíg viszont szárnyal a turizmus, igen könnyen terjesztik szét a vírusokat a világon a pár óra alatt megtett, kényelmes repülőutakkal. Természetesen, mint az elején is írtam, mind a globalizmus, mind a komfortosság egy bizonyos szinten teljesen jogos. Szükségszerű egyes termékeket a világ távolabbi pontjairól hozatni, vagy oda szállítani, ahogyan például utazni is nagyszerű dolog és más kultúrák, népek, tájak megismerése rettentő pozitív. Mindegyikkel mértékkel kell azonban bánni, nem csak azért mert járványok esélyét és azok következményeit csökkenti, hanem mert az emberi jellemnek és lelkületnek is építőjellegű a nonkonformista magatartás másrészt a környezetszennyezést mind a globalizált kereskedelem, mind a turizmus súlyosan terheli. Tehát öröm látni, hogy ezeket egyre többen látják be és hangoztatják. Itt is számtalanszor hangzott el a nemzeti anarchizmus nyomvonalán fejtegetve a lokális politikai és gazdasági autonómia kihangsúlyozása és ezzel együtt a nonkonformista közösségi magatartás mely nem csak az emberi természetnek hasznos, de a körülöttünk lévőnek is. Pár éve még utópisztikus lázálmoknak titulálta azonban ezt a többség. Reméljük, hogy ezután újraértékeljük ezeket a dolgokat.

Más dolgokat szemlélve a kép inkább komorabb. Azt már láthatjuk, hogy az Európai Unió gyakorlatilag fabatkát sem ér. Mondhatni a válságban olyan, mintha nem is létezne, vagy sosem létezett volna. Ezzel bebizonyosodott, hogy azok a több évtizedes félelmek, melyek az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlították és egy egyre fenyegető, Európai Egyesült Államok rémét látta mely felszabdalja a nemzeti önrendelkezést, az mind alaptalan. Bár kétségtelen, hogy az EU-ban igen nagy támogatottsága volt ennek a koncepciónak és tettek is lépéseket ez irányba, a gyakorlatban most meztelen lett a király és az EU egy hangzatos szlogenen és szépen beszélő politikusok jól fizetett tömegén kívül nem sokat jelent.  Ez persze önmagában nem negatívum, hogy nincs itt fenyegető EUSSR, azonban az, hogy semmiféle szövetség nincs, hanem most is csak a nemzetállamok erőpolitikája, annál elkeserítőbb. Amit sokan az EU fenyegető birodalmi politikájának véltek, az valójában Németország és Franciaország hatalmi izmozása volt más, kisebb tagállamok felett. A szélsőjobb és a populisták „nemzetek Európája” szlogenje hamis. Mindig is a nemzeteké volt itt Európa. Az erősebb nemzetek pedig az erősebb kutya elvén érvényesítették akaratukat mások felett. Csak ezt az Európai Unió köntösében tették, de valójában ez még mindig a színtiszta feudalizmus. A populisták pedig ezt valójában mindig is tudták, nekik nem is azzal volt a problémájuk, hogy ez nem a nemzetek Európája, hanem, hogy ezek a nemzetek melyek dominánsak, túlságosan liberális nemzetek. Ugyanaz a helyzet a NATO vagy az ENSZ esetében is. Ott is elméletileg egyenrangú országok szövetségéről van szó, de a hülye is tudja, hogy az USA cibálta bábrendszer az egész. Pedig az Európai Unió nem lenne ördögtől való. És nem, itt nem az Európai Egyesült Államokra gondolok, hanem egy valódi konföderációra. Mindig is szerettem a konföderatív megoldásokat. Nem csak kontinens szinten, hanem szűkebb területi egységekben is. Mert ha az EU konföderáció de a tagállamai centralizált, bürokratikus intézménymonstrumok akkor az van, mint, amit imént leírtam. Maguknak az országoknak is minimum Svájc példáján konföderatív egységekké kell válniuk. Svájc nem egységes állam, hanem megannyi kanton szövetsége, mely kantonoknak külön alkotmányuk van. Ez követendő példa lenne minden más ország számára is. Minél inkább alulról szerveződő, autonóm egységek kellenek, melyek a maguk saját közvetlen környezetében reális döntéseket tudnak hozni magukra nézve. Ez Magyarországon sem olyan lehetetlen, főleg ha történelmileg nézve eredetileg a Magyar Fejedelemség sem egy centralizált létező volt, hanem egy törzsszövetség. Megannyi törzs önkéntes társulása, de ezen törzsek külön, saját maguk módján működtek. Itt most nem csak olyan dolgokra gondolva, mint, hogyha Budapest jelentős része helyesli a melegházasságot, akkor ott simán lehetne, míg ezt egy „szabolcsi kantonra” nem kényszerítené rá automatikusan, hanem az aktuális járványhelyzetet nézve is hasznos volna. Ugyan hány régió, járás, város, falu, közösség szüntette volna be hamarabb a külföldről érkezők belépését a maga kis életterébe? Hány vezette volna már be hamarabb a távoktatást, ha az ő jogkörük lett volna az ő településük lévő iskola bezárása? Hányan rendelnék már el az adott élőhelyükön a kijárási tilalmat? Egy decentralizáltabb rendszerben ha felelősen döntenek a közösségek lakói, sokkal sokkal jobban meglehetne előzni egy járvány terjedését, mint egy központi kormányzat bénázásával. Sajnos mégis úgy tűnik a koronavírus válság hatására ellenkező tendenciák mutatkoznak.

Az olyan konföderatív megoldások nemzetek között melyek eddig is voltak valamilyen szinten, sokkal kevésbé tűnnek reálisnak, míg a centralizált, nemzetállami hatalom felértékelődik. Ezek a centralizált intézménymonstrumok megerősödve kerülnek ki a válságból, ahogyan tették azt már számtalan válság alkalmával a történelem során. Ezekben a válságos állapotokban a hatalom mindig megpróbálja lovagolni az emberek pánikhangulatát és azt a tehetetlenségből fakadó érzést, hogy „valaki oldja meg a helyzetet”. Így saját hatalmukat erősítve. Miközben lokálisabb intézkedésekkel ha jól átgondoljuk, sokkal hatékonyabb védelmet lehetett volna már biztosítani szűk lakóhelyünknek. Ehhez azonban már most is a megye rendszer kivan véreztetve, szimbolikus csupán, és az önkormányzatok jogköre is olyan minimálisra van kurtítva, hogy egy település a saját területén lévő iskola/iskolák működéséről nem rendelkezhet, de több, mint 100 km-errel odébb politikusok, akik sosem jártak ott, talán a település nevét és létezését sem tudják, ők igen. Aggasztó tehát, hogy mégis ezen etatista, nemzetállami szerepkörök megerősödése várható, melyről elmondható, hogy a centralizáció hatékonyságának mítosza így gyorsabb járványként terjed, mint egy valós vírus és fertőz meg társadalmakat ezzel a hamis hittel, s okozza a szabad akaratuk és önrendelkezésük halálát millióknál.

Horváth Martin

Horváth Martin- Állami ünnep, nemzeti gyásznap

Szent István és az államalapítás ünnepe olyan jelenség, amelyben minden politikai oldal megegyezik, mint pozitív megítélésű személy és cselekmény. Természetesen mindenki a maga értékeit látja benne és eredezteti ettől az elméleti nullponttól. A jobboldal a keresztény értékrendű állam képét látja Szent István cselekedetében, a baloldal pedig a nyugati kultúrához való integrációt. Kétségkívül mindkettőnek igaza van. Talán csak abban az alapvonatkozásban nem, hogy ezt, mint pozitív történelmi eseményt fogják fel. Semmikor nem aktuálisabb kitérni arra, hogy az állam, nem a nemzet és az intézményes egyház nem a hit. S, nem csakhogy nem ugyanaz, hanem előbbi mindig az utóbbit akarja képviselni és vigyázni, azonban előbbi mindig megöli azt. Az állam ellensége a nemzetnek és az intézményi egyház ellensége Krisztus láthatatlan egyházának, amely az emberek szívében él.

Ami azt illeti, mind a hit, mind a kultúra, mind a nemzet tekintetében szellemi konstrukciókról beszélünk, s mint ilyen, a valós térben nem létező, csak is az ember szívében, lelkében lakozó, életünkben megélt tényezőkről beszélhetünk. Mert talán semmi nem olyan értékes a nemzeti anarchizmusban, mint, hogy ezt a tényállást gyakorlatilag ilyen kész formában egyedüli ideológiaiként vállalta fel. A nemzet az emberek egy csoportja között fennálló kötelék, melyben ezen emberek közös őstől eredeztethető sajátos habitusuk, nyelvük, kifejezéseik, reflexióik, lelkület van és ezen lelkületből fakadó szokásaik. Gyakorlatilag a család, rokonság egy kiszélesített, tágabb verziója. S minthogy mi emberek nem vagyunk sem egyformák, sem generációról generációja ugyanolyanok, de még csak egyéni életünk folyamán is folyamatosan változunk, így ez a bennünk élő és láthatatlanul összekötő, szellemi-lelki kötelék, amelyet „a nemzet” néven illetünk, ugyanúgy változik velünk, általunk, bennünk. A nemzet soha nem egy emberi lélekből kiszakítható és külön dimenzióban önállóan értelmezhető konstrukció. Az kizárólag az egyes egyének közösségének szellemiségeként mérhető és felfedezhető létező, amely szükségszerűen alakul, formálódik, változik, fejlődik azon emberekkel együtt, akiknek a része. A mai nemzet felfogás, amely a felvilágosodás romantikus naivitásában született, mely a nacionalizmust megteremtette, egyértelműen pont fordítva, fejtetőre állítva láttatja ezt a helyzetet. Feltételezi, hogy a nemzet, egy adott etnikai csoport, illetve állam lakóira univerzálisan érvényes, éteri térben felettünk lebegő valami, ami alá rendeltettek annak a nemzetnek az polgárai. Ennek gyökere pedig egyértelműen az államalapítások/birodalom alapítások kezdetéig nyúlnak vissza. Ennél talán persze még árnyaltabb is volt a felvilágosodás előtti felfogás, melyben hivatalosan a nemzet tagja nem lehetett mindenki, aki a királyság területén élt. Persze ez a konstrukció is eredendően problémás, mert mi az, hogy hivatalosan? Eldöntődik valahol, valakik között, valami alapján, hogy te a nemzet tagja vagy, vagy sem. Valójában az egész mondandó lényege, amely a nemzet ezen felfogása és az állam ellentétére akar kitérni, pontosan az állam mesterséges hierarchiájában és intézményrendszerében keresendő. Minekutána a nemzet, mint szellemi-lelki konstrukció, mely láthatatlan kötelékként él emberek egy csoportjának tagjai között, teljességgel megfolytja az állam mesterséges intézményrendszere. A nemzet szellemének spontán, organikus alakulása, formálódása az emberek körében totálisan le van korlátozva, ha az azt leuraló állam kisajátítja a nemzet fogalmát és megszabja, hogy milyen „a nemzet”. Ilyen badarság például, hogy „ a magyar nemzet egy keresztény nemzet”. Most nem is akarok belemenni abba, hogy országok, kontinensek, népek nem lehetnek keresztények csak is egyének, akik szabad akaratukból ezen hit mellett döntöttek. Vegyük a kulturális kereszténység értelmében, mely az eredetinek torz, korcs verziója, melyre azt sem mondanám, hogy árnyéka, hanem kifejezetten komplementere. Tehát a kultúrkereszténység, a keresztény hitből vett vélt, vagy valós erkölcsi értékrendet jelenti. Szent István kijelenti, hogy ennek a magyar nemzetnek, amit épp megfolyt a köré keretezett állami hierarchiával, annak tagjainak ezen kultúrkeresztény erkölcsiség szerint kell élni. Nem a nemzetet magunkban hordozó emberek termelték ki magukból ezt a vágyat, ezt az igényt, nem spontán kialakult, hogy ezt 

tartják jónak és ezt élik meg. Hanem felülről irányítva, mesterségesen rátukmálják.

Mindenki látott már olyan kínai dinnyéket, amiket négyzet alakú üvegben termesztenek és az végül elérve annak határait növekedés közben, egy hatalmas kocka dinnyévé fejlődik. Esélye sem volt másra, hiába nőtt volna így vagy úgy, erre vagy arra, ilyen vagy olyan alakúra vagy méretűre, a négyzetüveg melyben termesztik behatárolta és lekorlátozta egy előre megszabott formára. Így van ez az állam és a nemzet viszonyában is. Az állam a négyzet, a nemzet a dinnye, amely önállóan nőne, fejlődne és teljesedne ki, de az állami bürokrácia keretrendszerének határait elérve, beleroskad annak szabályaiba. A nemzet lelkünkben lakó szellemiségének spontán fejlődése megfojtatott és ezáltal a saját lelkünk egy szegletének fejlődése is, ha elfogadjuk ezt a hibás azonosságot, melyben a nemzet egyenlő az azt képviselő állammal. Hasonló példa lehetne még az állatkertben lévő állatok esete is. Ott az állatok mindent megkapnak, amit úgy gondolnak sajátos állatfajtájuknak szükséges az életben maradásra és a „boldog életre”. Viszont mind tudjuk és érezzük, hogy egy szabadban a szavannákon futkározó zebracsorda mennyivel igazibb, valósabb szabadság és kiteljesedés, mint a kerítés túloldalán Zoo csemegét kunyizó társaié. Persze az utóbbit nem fenyegeti se az oroszlán, se a hiéna. Ez az ember lelkének is a nagy csapdája. A szabadság feláldozása a biztonság oltárán. Mert a szabadság bizony mindig kockázat, mindig felelősség. Ettől is szabadság elvégre a szabadság, hogy van tétje a saját döntéseinknek. Nyilván az ember, mikor gyermekből felnőtté válik, akkor egyéni életünkben fontosnak tartjuk ezt a felelősségvállalást és az önálló döntések meghozatalát. Ellenben az egész bennünk lakó nemzet esetében valahogy úgy véljük, jó ha örökké a vigyázó, bábáskodó államocska szoknyája alatt tengődik. Ez pedig még egy optimista hasonlat volt, mert az állam a legkevésbé sem szokott őszinte, szeretetteljes anyukaként működni, sokkal inkább annak a képében tetszelgő gonosz mostoha, akinek feltett szándéka, hogy adóinak képében eltartsd, törvényének nadrágszíjával pedig elver, ha ennek ellenszegülsz.

Szent István előtt is létezett magyarság, létezett a magyar nemzet. Élt és virult, kalandozott, hont foglalt, erős, független nemzetként. Törzsekből állt, melyeknek mind külön vezetője volt és az egész nemzet ügyeit ezen törzs vezetői vitatták meg, sőt választottak maguk közül az egész törzsszövetségre érvényes vezető törzset. Gyakorlatilag egyfajta önálló közösségek konföderációja volt ez, melyben a lokális, autonóm közösségi szintről, alulról épült fel az azonos nemzetet szívükbe hordozó közösségek hálózatának egységes kérdésekben való irányítása. Ami azt illeti sokkal ideálisabb és az emberi természet pozitív oldalára inkább hagyatkozó modell volt ez, mint a politikai alkuk, erőszak, testvérgyilkosságok és idegen haderők bevetésével megalakuló véráztatta Szent Istváni magyar állam. Pragmatikusan persze lehet érvelni, hogy abban a történelmi korban, sőt a maiban már lehetetlen lett volna fenntartani nem ilyen konstrukciót, mint ami ezer éve megalakult. Azon túl, hogy ez az érvelés feltételezi azt, hogy az így érvelő képes párhuzamos univerzumokba látni, elvégre tényszerűen állapítja meg a „mi lett volna ha” kérdésre a választ, azért azt is fontos megjegyezni, hogy nem minden népnek alakult így az élete. Persze sokan eltűntek a történelem homályában, de léteznek baskírok, csuvasok, baszkok, katalánok és még kismilló nép, melyeknek sosem volt államuk és nemzeti identitásukat sokkal jobban megélve élik a kis életüket, mint mi itt az ezeréves államisággal. Ha a nemzetet, mint ezt a szellemi konstrukciót, ami a szívünkben lakik és általunk létezik és bennünk, végre megértjük, akkor a nemzetállami felesleges nacionalistáskodások végre a múlté lehetnek és nem mindenféle belső és külső ellenségtől rettegünk féltve egy Magyarországnak nevezett bürokratikus intézményhalmazt. Hanem akár az Európai Egyesült Államokban is képesek leszünk túlélni és megélni a magyarságunkat, identitásunkat és a nemzetünk szellemiségét, amely megélés végre valódi lesz és nem fog függeni attól, hogy egy állam magáénak bitorolja e a bennünk lakó nemzet képviseletének jogát.

Horváth Martin

Nemzeti anarchizmus, keresztény anarchizmus (vlog)

Trianon, nemzeti radikalizmus 12. adás

Serfőző Dániel- Törzsi-kapitalizmus

Aki meghallgatta legutóbbi podcastünk tudhatja, hogy Zsomborral említés szintjén beszélgettünk a kapitalizmusról, mint gazdasági berendezkedésről. Mindketten meghökkentek azon hogy én optimálisnak tartanék egy szabadpiaci berendezkedést egy anarchista társadalmi berendezkedésben. Martin a kapitalizmust egyenesen a feudalizmussal hozta párhuzamba, míg Zsombor inkább egy tervgazdálkodás szerű megoldást tart optimálisnak. De egyben mindketten megegyeztek, nem igazán értették, vagy nem akarták érteni mit szeretnék kifejezni. Ezt leginkább a fogalomzavar számlájára lehetne írni. A mára kialakult átlaggondolkodás, lexikális skatulya magával hozta a fogalmakhoz tapadt példákat. Ha azt mondom kapitalizmus, piacgazdaság, a legtöbben egy óriásvállalatok által uralt, önző, kegyetlen, elnyomó rendszerre asszociálnak, ahol a szivarozó, öltönybe öltözött tőkések kényük kedvük szerint sanyargatják az anyagilag alattuk levőket. Ez a kép nem véletlen, de nem feltétlen a teljes igazság. Nyilván oka van ennek az asszociációnak. A történelemben a kapitalizmus egybeesett a polgárosodással, a felvilágosult monarchizmussal vagy éppen forradalmi köztársaságokkal. Egybeesett a világ kiszélesedésével, a katolikus hatalom protestáns megdöntésével. Egy olyan korszakban járunk ahol a hirtelen technológiai és szellemi ugrás kiterjeszti az ember hatáskörét, megkezdődik a globalizmus kiépülése. Ebben a korszakban teljesedik ki a folyamatosan épített bankrendszer, építi ki nemzetközi hálóját, a pénz mögül szépen kicsúszik a tényleges érték, az arany vagy munka, és átveszi helyét a spekuláns, emberi ösztönökön játszó értéktelen papír, amit ma is használunk, és annyi az értéke, amennyit a világbank, és különböző kiépült hierarchikus elnyomószervek megállapítanak. Szóval szomorú váltás volt ez, a már addig is elszomorító feudalizmusból. A feudalizmus vallotta az istentől jövő hatalmat, és azt hogy egy-egy ember kiválasztott helyzetben áll, isten választotta, ezért joga van egy neki szánt adott földterületen lévő minden hatalomhoz. Minden föld övé, és ő ad vagy vesz el. Ezt váltotta fel az a szekuláris gondolat miszerint egy ember sem rendelkezik Isteni kiválasztottsággal, így nincs is önkényes joga semmilyen földterület felett. Megalakult a magántulajdon fogalma. Miszerint a föld az embernek adatott, és az jogosan veheti tulajdonába, aszerint hogy mennyi energiát fektet az adott földbe. Azé a föld, aki műveli. Tehát nem valamiféle fantazmagória kiválasztottság szablya meg a tulajdonlás viszonyát, hanem a tényleges emberi cselekedet, az értékteremtés aktusa. A verejték és fájdalom, ami szerzi a kenyeret és, aki belefekteti ezeket annak joga van jussához. Ez a magántulajdon gondolata és ez a felfogás az ami egyébként az Ószövetségben is szerepel. Ezzel ment szemben a pogány és parázna Róma, és „Krisztus földi helytartója” mikor megszabta „isteni hatalmával” melyik uralkodó hol uralkodjék. És ezt váltotta le a spekulánsok, az addig másodrangba kényszerített kereskedői, polgári réteg uralomra törése. Nagyon fontos kiemelnünk, hogy az érdek nem változott. Ahogy Róma fedte hatalom és haszonvágyát az Isten szent nevével, azt megcsúfolva, úgy fedte ez az előretörő réteg azonos vágyait, immár a szabadság szent nevét zászlóra tűzve és megcsúfolva. Egyik fél sem hitt saját elveiben, azok gondolati fegyverekként szolgáltak csupán kezükben. Szóval a mozgató rugó ugyan az, a körülmény és az eszköz változott csupán. A mozgatórugó tehát: önérdek, világi uralom, haszon, profit, elnyomás, uralkodás, élvezet, ösztönök. Ez az amit mélységesen megvetek. Ez az a kapitalizmus ami él a köztudatban, és ez az a kapitalizmus, amit őszinte szívből el kell utasítanunk és megtagadnunk, nekünk, akiket megszabadított a szeretet, és Jézus Krisztusban szabaddá lettünk minden világi nyerészkedéstől, és immár nem a világ kincseit gyűjtjük, hanem a mennyeieket, a világi kincsek kárára. Vagy hogy ne korlátozzuk csak Krisztus bárányaira, azoknak is akik saját morális józanságukból kifolyólag tudják hogy a nyerészkedés sehova nem vezet, és mások elnyomása nem lehet igaz boldogsága lelkünknek.

A történelemben kibontakozó kapitalizmust tehát a mennyiség és halmozás elve jellemezte. A feudalizmus rendszerét szellemi értelemben élteti katolikus „kereszténység” meggyűlőtette az emberrel a szellemet. Így hát törvényszerű, hogy a forradalom nem csak a bálványképeket de magát az életfelettiség gondolatát is megdöntötte. Így tehát elvette az emberi élet helyét és szerepkörét a világban, a világot pedig a szellem helyére ültette. A törzsi szabadpiac egyetért a kapitalizmus azon elvével miszerint a gazdaság világi, a világban működik, e világban szolgál minket. Egy létfenntartó eszköz, nem pedig életcél. Az életfelettiség ideájának hiányát viszont hangsúlyosan elveti, mivel egy ilyen irányultság mellett a szabadpiacot egy embertelen harctérnek tarja, amit nem különb bálványok uralnak mint a feudalizmust. Elvetjük tehát a mennyiség és anyag uralmát ami karöltve a szabadpiaccal egyenes következménye annak az őrületnek, amit fogyasztói társadalomnak hívunk. Ahol az egyén saját rabszolgája és önmaga dobja el a szellemet.

Elvetjük a szocializmust mint gazdasági ideológiát, mint az irigység és szenvedés kreálta reakciót mely ezeken túl nem biztosít alapot. A szociális nehézségek megoldásának a kontroll fokozását tartja, az államot, a munkásságot, a népet a király trónjába helyezi és ismét Istent játszik mások felett abban a tudatban hogy ő az ki jogosult hogy döntsön más munkájának gyümölcse felett. Kollektivista módon az egyént indentitásával és tulajdonságaival ellentétes skatulyába erőszakolja. Fő gondolata a szociális igazságról helyesek, de az elv miszerint ezt központosított eszközökkel kell elérni nevetségesek és az anarchista önkéntesség, béke, és szabadságelvvel szembemennek. A törzsi-kapitalizmus hiszi, hogy az érett, tudatos egyén, ösztönösen képes és fog is segíteni a sanyarúbb sorsú testvérein, mindenféle erőszakoló eszköz, állam, munkástanács nélkül. A radikális szocializmus, a kommunizmus elveti a magántulajdont és a totális egyenlőség híve. Nem nehéz észrevennünk, hogy e gondolata mögött a kereszténység mennyországképe felfedezhető ahol valóban már nem lesz szerepe semmiféle gazdaságnak. Ám ezt a gondolatot a világba vetíti, materializmus terepére kényszeríti. Itt viszont megbukik. A jelenlegi világunk romlott és ezen nem lehet változtatni. A természet törvényei rákényszerítenek minket a túlélésre. Ahogy Isten is kijelenti ezt az édenből való kiűzetéskor, miszerint az embernek innentől magának kell vér és veríték árán megművelnie a földet, hogy létben tartsa magát. Ez amíg a mennyek országának érkezéséig nem fog változni. Így nem vonhatjuk ki magunkat szükségleteink alól, de megszabhatjuk hogy mi is a mi szükségletünk. A Sátán csalása és a nyomor és irigység fűti a magántulajdonellenesség gondolatát. Ez a cél tehát világunktól idegen, csalfa és megtévesztő gondolat, ami viszont remek ahhoz, hogy tömegeket megmozgatva materialista hadurakat emeljen ismét a trónra. Ám nem szabad elfelednünk hogy sok esetben jóakarat mozgatja az embereket mikor a szocializmus felé hajlanak, és egy anarchista rendben is van helye a gazdasági modellnek közösségi szinten. Mi a szocializmus világforradalomról fantáziáló, az erőszak és terror eszközéhez nyúló, saját világnézetét másokra kényszeríteni akaró változatát vetjük el! De ugyan ezt mondjuk természetesen a kapitalizmus hasonló irányzatairól!

Ez az a szellem, ami ha fűt minket, a gazdaság helyére kerül. Nem bitorolja a szellem hatalmát. Eszköz lesz ismét, a józan elme kezében. Egy eszköz ami kielégíti világi alapszükségleteinket, de nem többet. Szabadon és önként. És így áll be a tényleges, józan piaci egyensúly.

Mert mi is a szabadpiac igazából, ha lecsípjük az alapnak vélt önérdeket? Tulajdonunk van, ami felett szabadon rendelkezünk. Jogos tulajdonunk, amit Isten kegyelméből, és saját testi erőnkből szereztünk. Ezzel a tulajdonnal úgy cselekszünk, ahogy szeretnénk. Senkinek nincs joga akaratlagosan attól megszabadítani. Totális kontroll felett állunk tehát anyagi világunk ránk eső részén emberi határainkhoz mérten. Ezt a tulajdont szabadon felhasználhatjuk, kontroll nélkül kereskedhetünk vele embertársainkkal. A piac kínálatát emberségünk teszi gazdaggá. Egyrészt megjelenik a kereslet, ha valamiből hiányt szenvedünk, pl.: nem tudunk fémet megmunkálni. Erre válaszként egy ahhoz értő teljesíti ezt a keresletet, kínálatával. Cserébe mi ellenértéket biztosítunk neki, hiszen szellemi és fizikai munkát végzett, időt és energiát fektetett, hogy kielégítse a mi szükségletünket, ezért jogos a jussa. A piac szabad, senki nem korlátozza azt, hogy én fémet munkáltassak, és nem bitorol el igazságtalanul és jogtalanul semmilyen értéket adó címen amiért megengedte ezt a kereskedelmet. Ez tehát a piac, kereslet, kínálat, magántulajdon, szabad kereslet. Ez az alapja a piacgazdaságnak. Erre épül rá a haszon, miszerint a lelket saját hataloméhsége és vágya a többre arra fogja sarkalni, hogy a szükségleteken túlmenően, más kárára halmozzon. Milyen szellemiség az ami itt munkál, ha nem ugyanaz amelyik azt mondja isten megköveteli, hogy adj nekem is és ha kell fegyverrel ragadja el maga részét? Mi ez ha nem ugyan az a romlott hatalomvágy ami romba dönt minket és embertársainkat?

Gyakorlat terén a törzsi-kapitalizmus kisközösségekben gondolkodik. Szigorúan békés, önkéntes megoldásokat favorizál. Nem gondolkodunk se forradalomban (fizikális értelemben), sem rákényszerítésben. Nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen működőképes gazdasági elképzelés, viszont valljuk, hogy mi ezt tarjuk a legideálisabbnak, és a tiszteletet mi is elvárjuk, ha mi megadjuk. Elvetjük a globalizmust és minden megalomániát, és úgy véljük ennek kialakulása lehetetlen egy egészséges egyéneket tömörítő közösségben. Elvetünk minden más, érdek, haszon és profitorientált szabadpiaci elképzelést, ezeket élhetetlennek és méltatlannak tarjuk. Elméletünk gazdaságelmélet, nem világnézet, de szorosan kapcsolódik a Nemzeti-Anarchista elvekhez, és a keresztény erkölcsiséghez, mondhatni ezek alapján próbál egy gazdasági elképzelést alkotni, ami az ezen elvek szerint rendeződő közösségekben működik.

Tehát a piac akkor lesz valóban szabad, ha nem csak az államot döntjük romba, hanem saját romlott vágyainkat is. A szabadpiac akkor lesz szabad ha az azt használók is szabadok és így felette állnak. A szellem vezeti az embert, nem a világi érdek. A gazdaságot a valódi szükség, a valódi kereslet mozgatja, nem az elszabadult vágyak. Az egyének szabják a világot, nem egy felettük erőszakkal uralkodó szerv. Az egyént a testvéri szeretet mozgatja, ahogy családja, úgy nemzettársai felé. Az egyén ösztönösen törődik a hozzá közelállókkal, ösztönösen közösségbe lép azokkal akik iránt érzelmet táplál, akikkel egynek érzi magát. Nincs szükség tervgazdálkodásra, parancsra. Az egyének maguk között képesek a saját és mások keresletének és szükségének enyhítésére. A tulajdon és az önkéntesség az ember sajátja, amit senki nem ragadhat el tőle erővel. Megszűnik a globalizmus, lecsökken az igény, a kereslet lokális lesz, ahogy az arra adott kínálat is. A tulajdon valódi értékké lesz újra, ami mögött valódi munka rejlik. Ez az én kapitalizmusom. És fájó szívvel kell bevalljam és elfogadnom, hogy ez már nem kapitalizmus. Ez törzsi-kapitalizmus.

Serfőző Dániel

2. adás- Az Ördög jobb és bal oldala

Anarchizmus és kereszténység! 2. adás

Horváth Martin- Forradalom és hagyomány

Manapság két alap világnézet létezik, forradalmi és ellenforradalmi. Reakciós és modern. Valaki vagy a francia forradalom utáni „felvilágosodás” eszmei áramlatához tartozik, tudatosan vagy tudattalan, vagy megveti, és az ellenkezőjére fordul, a „mindent vissza” gondolatmenettel, az 1789-es esztendő előtti ideológiai, államszervezeti állapotokat kívánná újra. De végső soron valahogy nem látják, hogy a modern és teljes ellenforradalmi eszmeiség amolyan: egyik kutya másik eb.

A materializmus, liberalizmus, marxizmus, sovinizmus mind a felvilágosodás hozadékai és minden embert érintenek. Talán nem fogalmazzák meg, hogy liberálisok, vagy marxista elveket vallanak, de törvényszerűen mégis ez történik, ha valaki a jelenlegi rendszert elfogadja. Indirekt módon természetesen a felvilágosodás elindította az ő szellemi vívmányait ellenző ellenforradalmi nézeteket is. Ezek a kezdetektől megjelentek és az „eredeti rend” helyreállítását tűzték ki célul. Ezek napjainkban is fellelhetők és Magyarországon igencsak jelentős mértékben más vidékekhez képest. De a régi korok mintáit napjainkba átültető politika nagyon befolyásos, magas szinteken is megjelenik. A törésvonalak e két eszmei pólus tekintetében jó pár alapkérdésen nyugszanak. A felvilágosult, modern nézethez tartozik a köztársaság, demokrácia, egyenlőség elve, kozmopolitizmus, internacionalizmus. A reakciós, ellenforradalmi oldal ezzel szemben a monarchia, autoriter hatalom, hierarchia, feudalizmus, birodalmi gondolat elvét képviseli. 

De létezik embereknek csoportja, akik elítélik a mai modern világot, mégsem az az előtti, vagy azzal szembenálló rendszerek szoknyája alá rohannak vissza. Mert tudjuk, hogy a felvilágosodás igen is szükségszerű folyamat volt. A végkifejlete természetesen rosszabb lett, mint a kiinduló állapot. Mert azt ezt megelőző királyságok, feudális rendszerek, az egyház dogmatikája és világi hatalma óhatatlanul is a saját maga által képviselt értékeket pusztította. A birodalmak, monarchiák autoriter kormányzási módja a nemzetet, kultúrát, hagyományos értékeket kalitkába zárta, kiteljesedését, megélését és fejlődését ezzel meg is gátolta. Szükségszerűen ezek az értékek elsorvadnak így, kötelező dogmatikus mivoltuk miatt pedig csak ellenérzést szül a népben, amely a felvilágosodás utáni nemzetellenes, liberális, marxista eszméken meg is látszik. Az egyház hatalma pedig ugyanilyen módon maga a vallást, a hitet rombolja le.( Bővebben erről itt)

A világ letért eredeti útjáról az ókorban is már, de az azt követő időszakban végképp. Hiába is képviselte névlegesen a hagyományos értékeket. A felvilágosodás pedig teljes hátraarcot jelent ebben a folyamatban és a lehető legsötétebb koroknak nyitott utat a hagyományok totális felszámolásával. Így amíg a forradalmi és ellenforradalmi eszmék között válogatunk, folyamatos a tradicionális értékek ilyen, vagy olyan módon történő rombolása. Egy valódi felvilágosodásra van szükség, amely belátja az eredeti értékek fontosságát és ezek kiteljesedését és méltó képviselését tűzi ki, ehhez azonban belátja, hogy olyan módszerekre, eszközökre és új megközelítésekre van szükség, ami szembe megy az 1789 előtti állapotok alapjaival. Ez egy alternatív, egy valódi felvilágosodás. Tradíció és forradalom egyszerre. Aki tehát a hagyományos értékek képviseletét tűzi ki céljául, és véli, hogy a világnak azok mentén kell szerveződnie, de valami teljesen új, forradalmi módon kell megvalósítani ezt, hogy méltó szintre emelkedhessenek ezek az eszmék, az válogathat pár nézet közül.

Nemzeti anarchizmus: Olyan ideológia mely vallja, hogy a nemzet, rassz, kultúra, vallás igen is az emberi társadalom alapja és e mentén kell az emberi közösségeknek szerveződnie. Azonban az államiság- legyen az demokratikus, diktatórikus, monarchista stb.- szükségszerűen ezt megfojtja, ellehetetleníti. A nemzetiség, identitás egy szellemiség melyet nem lehet és nem is szabad mesterséges jogi hierarchia rendszerbe zárni. A nemzetiségi, etnikai, vallási és egyéb orientációk mentén, önkéntes alapon szerveződő közösségeit látja elégségesnek. Nagy hangsúlyt fektet a szeparációra, azaz az önkéntesen társult emberek közösségei a tőlük eltérő identitású, gondolkodású közösségektől különüljenek el. Természetesen mind etnikailag, mind kulturálisan és számos módon létezhet homogén és kevert közösségek is.

Új jobboldal( Nouvelle Droite): Egy francia gondolatiskola melynek alapelképzelése, hogy az európai civilizáció archetípusa a Római Birodalom. Annak értékeihez kell visszatérni, és a Róma bukása utáni eszméket megtagadni. Oswald Spengler gondolatmenetén haladva vallja, hogy „ a kereszténység a bolsevizmus nagyapja”, ebből kifolyólag is támogatja, hogy minden európai nép térjen vissza a saját, pogány vallásához. Legvitatottabb pontja is talán ez a keresztényellenesség, de pontosan emiatt tér el a többi konzervatív, jobboldali gondolattól.

„szocialista nacionalizmus”: Szándékosan nem nemzetiszocializmust írtam, bár kifejezésben és alapjaiban is hasonló. Azonban a német nemzetiszocializmus egyrészt durván hajazott államszervezetében az ellenforradalmi birodalmakra, másrészt a felvilágosodás utáni materialista és szociáldarwinista eszméket maximálisan magáévá tette. Természetesen a nemzetiszocializmusnak számos fajtája jött létre más népek körében is, mint pl.: a magyar hungarizmus. Ez a fajelmélet helyett azonban egy dogmatikus kereszténységet, egészen pontosan katolicizmust épített be elméletébe. Valamint a német fajtájánál is jobban képviselte az eredeti felvilágosodás előtti birodalmi gondolatot. Ennek ellenére a nacionalizmus és a szocializmus összefonódása nem kell, hogy materialista, embertelen totalitárius diktatúrát jelentsen. Mi több, e kettő nézet szimbiózisa az egyik legélhetőbb és leghelyesebb társadalom felfogásnak. 

Ezektől független persze számos meg nem nevezett gondolat, elképzelés létezhet. A szocialista nacionalizmus önmagában nem egy komplett ideológia, így annak talaján elindulva rengeteg nézethez juthatunk el. Nem is kell besorolni és skatulyáznia az embernek magát feltétlen. A cél, hogy a jelen világ antitradicionális forradalmát visszafordítsuk, de semmiképp sem térjünk vissza azt megelőző, hibás állapotokhoz, hanem a forradalmat fojtassuk. De ez már nem antitradicionális kell, hogy legyen, hanem pontosan a tradicionális értékek megvalósulásáért és kiteljesedéséért kell megtörténnie.

Horváth Martin